A családban marad - 16. rész

-Elment? – nézett be a nappaliba a fiú és az apja bólintására belépett, aztán kivett még egy borospoharat és magának is töltött. –Ő volt az anyám, ugye? – kérdezte kásás hangon, mire Jim újra csak bólintani tudott. Judith felállt. Ezt a témát nyilván kettesben szeretnék boncolgatni. A férfi kérdő tekintetére csak annyit tudott kibökni:

-Talán jobb, ha most magatokra hagylak titeket.

Jim a fejét rázta. Ne! Most ne hagyja magára! Segítsen megértetni valamit ezzel a fiúval, amit még ő maga sem tudott az elmúlt húsz évben megérteni és feldolgozni. Judith mégiscsak egy nő, aki talán olyan szögből is látja ezt az egészet, amire ők még álmukban sem gondolnának.

-Maradj kérlek! – súgta oda, mire Judith kérdőn a fiúra nézett. Steve beleegyezően biccentett, ahogy nagyot kortyolt a borból. 

-Tudom, hogy ezt a témát mindig kerültük, de egész idáig azon gondolkodtam kint a parkban, hogy hátha azért jött, mert megbánta, ahogy akkor régen döntött. Talán csak túl fiatal volt a felelősségvállaláshoz, és most rádöbbent, hogy meg akar ismerni.

-Steve, ezt te sem hiszed igazán! – sóhajtott Jim elgyötörten.

-Ne törd le a reményeit! Valamiért csak idejött. – szólt közbe Judith. Jim ebben a percben jött rá, hogy Judith talán pont Monica fogadatlan prókátoraként lép majd fel, de már nem tehetett semmit.

-Amikor elment, Steve sokat sírt utána, de ott voltam én, ott voltak a nagyszülei és lassan elfogadta, hogy a miénk ilyen család. Egy kisgyerek sokat kibír és viszonylag könnyen felejt. Ha valakire, hát rájuk tényleg igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít. És Monica erre játszott, ezt használta ki. Azt mondta nekem, amikor utoljára láttam, hogy szereti Steve-t, de őt nem anyának teremtette az ég, és a gyerek is jobban jár, ha ő kilép a képből. ...Meg tudtam volna fojtani anyádat, amikor rám nézett a bőröndjével a kezében és azt mondta, jobb lesz neked nélküle. Mintha azt várta volna tőlem, hogy ismerjem el, micsoda nagyszerű cselekedetet hajt éppen végre. A szent asszony... 

-Jim! – próbálta megakasztani Judith a mind indulatosabb monológot.

-Jobb ha tudja! Jobb, ha nem ringatja magát hiú ábrándokba! ....Monica most össze van zavarodva, mert a biztonságosnak hitt életéről kiderült, hogy hazugságokra épült. Ha a férfi nem bukik le, ő sem lenne itt. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a férfi.

-És most hova ment? Visszajön még? – kérdezte reménykedve a fiú, és Judith szíve összeszorult, amikor az apjáéhoz kísértetiesen hasonló szemekben meglátta az anyai szeretet utáni sóvárgás csillogását.

-Azt mondta, pár napig még a városban lesz, de nem mondta meg, hol szállt meg. – itta ki a poharát Jim. ...-Amondó vagyok, hagyjuk ma a főzést, hívjuk fel Rebeccát, hogy velünk tart-e, ha beülünk valami normális helyre vacsorázni. – adta ki az utasítást a férfi témaváltásként, és kivételesen senki nem szállt vitába vele.

*

Az asszony kiszórta a párnába nyomott mélyedésbe az összes gyógyszert, amit a táskájában talált. Főleg fejfájás és láz elleni készítmények voltak, amik még a karácsony előtti náthás időszakból maradtak a táskája mélyén, egy levélnyi görcsoldó, és ami az ötletet adta, Alistair vérnyomáscsökkentője, ami ő váltott ki, de elfelejtette odaadni a férjének. Mostanra már szinte abban reménykedett, hogy Alistair éppen ezek nélkül a bogyók nélkül most kap agyvérzést. Általában nem volt jellemző rá a bosszúállás, de amilyen végsőkig elkeseredett hangulatban volt, úgy érezte, talán a férjének is ez lenne az egyetlen kiút ebből a helyzetből. A pincér késett, talán meg is feledkeztek a rendeléséről. Nem baj. Ez is tökéletesen megfelel a célnak és legalább nem lesz olyan nagyképűen fellengzős, mint az egész eddigi élete. Az egyszerű vizeskancsót megtöltötte hideg vízzel a mosdónál, aztán egy pohárral a kezében letelepedett a színes kis pirulák mellé. Még utoljára a fésülködő asztalon fehérlő búcsúlevelekre nézett, melyeket idáig fogalmazott. Egyet Steve-nek írt, egyet Jimnek, és egyet annak a nyavalyásnak is, aki az oltár előtt azt fogadta:  jóban-rosszban a társa lesz. Nem volt lelkiismeret-furdalása, amiért magára nézve sem tartotta már kötelezőnek a fogadalmat. Alistair tönkretette őt, mint üzleti társat és mint feleséget egyaránt. 

Jimnek csak annyit írt: Bocsáss meg! Nem akart, nem tudott többet írni. Annak idején mindent elmondtak egymásnak,... ami a szívüket nyomta, azt kendőzetlenül kiengedték a szájukon. Talán azért is nem volt később visszaút. Túlságosan fájdalmas volt a szakítás, túl sok őszinte szó hangzott el, amiket meg sem próbáltak becsomagolni. Az eltelt években sokszor gondolt rájuk, de tartotta magát a megegyezéshez; nem akarta összezavarni azt az édes kisfiút, akit ő hozott a világra, és akit képes volt elhagyni, hogy karriert építhessen. És most, amikor minden összedőlni készül, kiderül, hogy az áldozata hiábavaló volt. Alistairtől is szűkszavúan búcsúzott: Kapd be! Egyedül Steve-nek írt. Neki hosszú oldalakat, amelyek a könnyeitől voltak maszatosak. 

Írt a magányos évekről, amiket csak az tett könnyebbé, hogy pontosan látta maga előtt a célt, amit el akart érni. Tisztában volt vele, hogy önző dög volt, de tudta azt is, hogy Steve-t biztonságban hagyta az egyetlen embernél, akiben valaha is megbízott. Ha együtt élni nem is tudott vele, azt elismerte, hogy Jim Morrisonnál mélyebb érzésű férfit még sosem sodort elé az élet. És végül bevallotta, hogy mennyire megbánta az akkori döntését.Hogy most, amikor minden veszni látszott, amit az életben fontosnak tartott, rájött, hogy soha nem volt semmije, mert a legfontosabbat húsz évvel ezelőtt eldobta magától. Nem kérte a fia megbocsátást, még azt sem kérte, hogy majd egyszer, ha a fájdalom szűnni kezd, anyjaként gondoljon rá, csak szerette volna elmondani utoljára, hogy mennyire megbánta, amit ellene vétett. Hogy ma délután, az alatt a néhány perc alatt rádöbbent, hogy annak idején élete legnagyobb hibáját követte el. 

Hiába mentegette magát, hogy a döntésének hála Steve egy gyereknek kijáró normális életet élhetett, távol Washington bürokratikus világától. A szíve mélyén tisztában volt vele, hogy ez csak önáltatás, hiszen a kicsinek anya nélkül kellett felnőnie. 

Nem gondolta volna Jimről, hogy felnőtt koráig egyedül gondoskodik a fiúról. Biztos volt benne, hogy hamar kerít valakit, aki mos, főz, takarít rá, és elsősorban anyja helyett anyja lesz a fiának. De ezek szerint a volt férje nemcsak tanárként és férfiként, de elsősorban apaként is remekül megállta a helyét. Őszintén szólva, irigyelte. Lehet, hogy nem volt csillagászati áron vett luxuslakása a kormányzati negyed közelében, nem nyaralt a Maldív-szigeteken, és nem horgonyzott yachtja a Michigan-tónál, de nyugodt, kellemes életet élt egy kiegyensúlyozott fiúval. Ráadásul mostanra már egy hozzávaló nő szerelmét is élvezheti. Nem kellett mesedélutánt tartani a nőről, aki becsöngetett. Ahogy a szemük összevillant... istenem, Alistair akkor sem nézett rá így, amikor feleségül vette. Tulajdonképpen boldog lehet, hogy nem szült gyereket annak a disznónak. És most, amikor az utolsó színes kis bogyókat nyelte le – egyre nehezebben – a lassan felmelegedő vízzel, csak arra tudott gondolni, hogy azt az egyetlent, akit a világra hozott, cserben hagyta.

*

Rebecca nem volt otthon, de telefonon utolérték és megegyeztek, hogy Jimhez jön is, és onnan indulnak együtt vacsorázni. Amikor megérkezett, úgy üdvözölték egymást Steve-el, mint a régi jó barátok. Azonnal kiszúrta, hogy a fiút bántja valami és a karjánál fogva visszatartotta, hogy kifaggassa. Jim türelmetlenül mutogatta az óráját, mondván, lekésik a foglalt asztalt, amikor megszólalt a telefonja.

A szemét forgatva hallózott bele, aztán csak egyre mélyülő sápadtsága árulkodott róla, hogy a hívó fontos és rossz hírt közöl vele éppen. Mindannyian értetlenül figyelték ahogy rövid egyszavas válaszokat ad, semmi támpontot sem adva a probléma mibenlétéről, hiszen, akik fontosak voltak egymásnak, azok mind itt voltak együtt. 

-Rendben, felügyelő, fél órán belül ott leszek. – búcsúzott és nyomta ki még mindig hitetlenkedő tekintettel a telefont a férfi. A felügyelő szóra mindannyian felkapták a fejüket.

-Sajnálom, de a ma esti program ugrott. – kezdett bele. –A rendőrség hívott. Monica a szállodában beszedett egy csomó gyógyszert, de vagy nem gondolta ezt az egészet komolyan, vagy csak megfeledkezett róla, hogy a szobapincérrel pezsgőt hozatott a szobájába... mindenesetre a srác ott találta ájultan. Kihívta a mentőket, azok pedig értesítették a rendőrséget.

-Meghalt? – csuklott el Steve hangja.

-Nem. Még nem tudni, hogy lesz-e valami utóhatása a dolognak, de úgy tűnik, időben értek vele a kórházba és kimosták a gyomrát. Talán nem szívódott fel annyi, hogy maradandó károsodást okozzon. A holmija közt a rendőrök megtalálták a nevem, címem és a telefonszámom. Mivel itt van ebben a városban, ahol én, hát úgy gondolták, hogy értesítenek, mint a legkönnyebben elérhetőt. Ki akarnak kérdezni, hogy tudok-e valami okot, amiért végezni akarhatott magával. Jézusom! .... 

-Menjünk be a kórházba! – szólalt meg halkan a fiú és Jim egy pillanatnyi tétovázás után rábólintott.

-Előtte titeket hazaviszlek. – fordult Judith és a lány felé, de az asszony megrázta a fejét. Fejében egymást kergették a gondolatok. A bajban Jim még nem érezte eléggé összetartozónak kettőjüket, hogy együtt álljanak a megpróbáltatások elébe. Haza akarja vinni, mint egy alkalmi barátnőt, meg sem kérdezte, hogy vele akar-e tartani. Talán rosszul mérte fel az elvált feleségéhez való kötődését... ő is ...és a férfi is.

-Ne húzzuk ezzel az időt! – tette fel a kezét. –Mi majd hazamegyünk taxival, ti pedig siessetek a kórházba... Majd beszélünk! – tuszkolta ki a lányát az ajtón, aki némileg zavarodottan hagyta magát.

-Ki a fene ez a Monica, aki öngyilkos lett? És mi köze hozzá Jimnek és Steve-nek? – sorjáztak belőle a türelmetlen kérdések, miközben már egy taxi műbőrülésén tartottak hazafelé.

Judith mély levegőt vett. Hogy tudná ezt most úgy megválaszolni, hogy a későbbiekben is igaz legyen. amit mond? Mi lesz, ha a betegágy mellett állva Jimben felébred a múlt... az a múlt, ami még szép volt és közös... és mi lesz, ha ez a múlt elragadja tőle a férfit, akit szeret?