"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. február 9., hétfő

A családban marad - 17.rész

Előszóban csak annyit: köszönöm a kedves jókívánságokat és hogy hiányoltátok a fejezetet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy legalább megpróbáljam összekanalazni magam. Elhúzódó egy francos nyavalya ez, persze, nyilván sokkal jobb lenne egy heti ágyban fekvéssel próbálkozni kiheverni, de erre kinek van ideje... Ráadásul én minden ilyen kórság alkalmával behúzom a kártyát, hogy az orrom alatt hatalmas sebbel emlékezzek meg a telefújt majd kétszáz papírzsebkendőről. De ma úgy döntöttem, kész, ennyi... nem hagyom magam tovább leigázni, akkor is összeszedem magam, ha addig élek is. Úgyhogy következzék az újabb fejezet:

***

17. rész

Jim némi lelkiismeret furdalással lesett az órájára. Már megint túl késő volt hozzá, hogy telefonáljon Judith-nak, pedig biztos volt benne, a nő is várja a híreket. Napok óta várja. De igazság szerint nem volt már ereje a meséléshez, a kórházbeli látogatások túlságosan megviselték az idegeit, de leginkább a fiát nem akarta magára hagyni. Steve falfehér arccal álldogált mellette minden alkalommal, láthatóan vívódva a megbocsátás és valami frissen éledt harag között. Gyerekként elfogadta, hogy az apjával kettesben élnek, de Monica minapi látogatása után fiatal férfi-önérzete fellázadt. Az apjával még mindig lojális volt, úgy gondolva, nyilván ő maga is szerzett sajgó sebeket abban a háborúban, ami az anyjától való váláshoz vezetett, de most, hogy itt feküdt előtte egy hús-vér nő, akiben egyre több hasonlóságot fedezett fel önmagával... olyan érzés volt, mintha az elhagyottság nyílt sebére maró folyadékot öntöttek volna.


Szerette volna gyűlölni azért, amit vele, a saját vérével tett, de képtelen volt táplálni magában ezt a gyűlöletet, amikor a sápadt arcra nézett. Az anyját altatták, de már többször szemtanúja volt, ahogy gyöngyházfényű csíkot hagyva maga után, vékony erecske indul meg a szeméből lefelé az arcán, árulkodóan eláztatva maga alatt a hófehér kórházi párnahuzatot. Ilyenkor mindig úgy képzelte, miatta, érte születtek meg ezek a cseppek, és kitartóan bámulta, mintha ezekkel a néma beszélgetésekkel próbálná bepótolni az anya nélkül eltöltött majd húsz esztendőt. Jim eleinte óvta a reménykedéstől és álmodozástól, végül úgy döntött, nem veheti el tőle ezt az apró kis álomvilágot. Felnőtt férfi már, meg fog birkózni vele, ha Monica felébred és esetleg mégsem úgy alakulnának a dolgaik, ahogy Steve képzeletében lassan életre kelt egy jövő, amelyben kölcsönösen helyet találtak.
Végül nem bírta tovább. Lehet, hogy a frászt hozza Judithra, de hallania kell a hangját. Most. Még ma. Megnyomta a hívás gombot és hanyatt fordult a párnák közt, melyek hidegen, érzéketlenül fogták körbe. Még az asszony illatát sem érezhette rajtuk, hiszen Judith még sosem aludt az ágyában. 

Hirtelen mindennél jobban szerette volna, ha bársonyos bőrével hozzásimulva itt szuszogna mellette és a sötétben suttogva beszélhetnék meg a terveiket. Ha egyáltalán lennének közös terveik. Csak érne már véget ez a rémálom Monicával, tisztulna ki a kép, hogy a volt felesége akar-e, tud-e a fia életének részese maradni, aztán végre a saját boldogulására is koncentrálhatna. Egy idő után feladta, hogy hallgassa az idegesítően monoton dallamot és megszakította a hívást. Judith nyilvánvalóan édesdeden alszik, nem töri a fejét gondokon, melyekre nincs befolyása, és amelyek nem kell, hogy megfosszák az éjszaka pihenéstől. Sóhajtva maga mellé dobta a telefont, amely szinte abban a pillanatban életre kelt. Trombitaszót meghazudtoló lágysággal a Judith című szám csendült fel a a sötétben, széttördelve az őt körülvevő néma csendet, és átkozódva tapogatózott az előbb elhajított készülék után. Hát, csak sikerült felébresztenie!

-Szia! – suttogott bele rekedten és hirtelen nem is tudta, hogy a saját vagy a nő zihálását hallja a fülében.
-Szia! – motyogott Judith a vonal túlsó végén álmos, kásás hangon és Jim elmosolyodott, ahogy elképzelte maga előtt kócosan, puhán, szerelemre készen még az álom határán is. –Valami baj van? – kérdezte az asszony és a férfi szívébe beleszúrt a felismerés, mennyire jó érzés, hogy van valaki, aki aggódik érte, akit lám... felhívhat az éjszaka közepén és nem morgolódást kap érte, hanem ezt az önzetlen aggodalmat.
-Nem, nincs semmi baj, csak már olyan régen beszéltünk, és egyszerűen nem tudtam kivárni, hogy reggel próbáljalak elérni munkába indulás előtt. – vallotta be őszintén. –Akkor úgyis csupa rohanás vagy te is, én is, úgy meg nem az igazi.
Hallotta, ahogy a túloldalon a nő is kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, hallotta az ágynemű surrogását, és elkerekedő szemekkel hallgatta, ahogy egy Roy nevű illetővel pöröl és elzavarja az ágyról. Ki a franc ez a Roy?Hogy a kérdés hangosan is feltette, csak akkor vált világossá számára, amikor Judith nevetve válaszolt. 

-Beca tegnap este leszaladt a közeli boltba egy kis tejszínért és közben talált egy kutyát, egy goldent és hazahozta. A nyakában ott a biléta, miszerint Roynak hívják, de telefonszám nem volt rajta. Majd  elviszem az állatorvoshoz, hátha van benne azonosító chip. De olyan ápolt, szép kutya, nem hiszem, hogy hosszú ideje kóborolt volna. Ugyanakkor még sosem láttam a környéken. Az mindenesetre biztos, hogy magabiztosan fészkeli be magát az ágyba. És természetesen az enyémbe, nem Becáéba. – kuncogott, ahogy az előbb elzavart szőrös ágyrajáró nyilvánvalóan újra visszahódította az egyszer már megszerzett kényelmes pozícióját. 

-Oda én is szívesen befészkelném magam. Örökre. – évődött a férfi, aztán egy röpke elakadó lélegzet figyelmeztette, hogy Judith kihallotta a szavaiból a lényeget. Na, akkor elmondta, már az asszony is tudja, rágcsálta a szája szélét izgatottan, valamiféle válaszra várva. Például, hogy öltözzön azonnal és induljon, de Judith kis zavart nevetéssel válaszolt csak.
-Monica jól van? – tette fel a nő az egyetlen kérdést, amivel sikeresen le lehetett rángatni egy rózsaszín kis felhő széléről, amelyen a képzelete már utazni készült.
-Hát, olyan egyformán. Már felébredt, de meglehetősen apatikusan fekszik, egy pszichológus jár be hozzá. Nyilván tisztában van vele, hogy a tettével csak tovább szaporította a saját problémáit, és éppen ez az oka annak is, hogy vonakodnak elengedni. Ha visszamenne Washingtonba ebben az állapotban és ott szembesülne a problémákkal, amik nyilván nem oldódtak meg a távollétében, akkor attól félnek, hogy újra megpróbálkozna valamivel. 

-Istenem, de hát nem maradhat örökre a kórházban... mi lesz így vele? ...Itt marad a városban? – tette fel félénken a kérdést, mintegy alkalmat adva Jimnek, hogy most beszéljen arról, hogy a jövőben több időt fog tölteni a volt feleségével, már csak a közös gyerekük okán is.
-Azzal csak megszökne a problémái elől, de nem oldana meg semmit. – válaszolt Jim, kissé már unva, hogy Monica közéjük feküdt, még ha ilyen képletesen is, az ágyba. –Legszívesebben átmennék hozzád most. – vallotta be bátortalanul.
-Semminek sem örülnék jobban. – sóhajtott válaszul az asszony, aztán folytatta: -De hajnalban elutazom.

-Elutazol? – ült fel Jim, és önkéntelenül is az ajtó felé pislogott, olyan hangosan tette fel az előbbi kérdést. Steve azonban nem bukkant fel kíváncsian.
-Paul telefonált. ...Nem tudom, olyan furcsa volt a hangja a telefonba, de azt mondta, hogy nem telefon-téma, úgyhogy nem tudom, mi a problémája. Washingtonban úgy látszik mostanában mindenkire rájár a rúd. – kuncogott az asszony, aztán sokkal komolyabban folytatta: -Soha életében nem kért még tőlem semmit, de most olyan elveszett volt a hangja, hogy beleegyeztem, hogy odamegyek. 

-És mikor jössz vissza? – kérdezte Jim, magában átkozva az elszalasztott napokat. És igen, valahol Judith hallgatását is. Ha most éjjel nem hívja fel, elutazott volna anélkül, hogy szól neki. Persze, miért is szólt volna. Hiszen nem élnek együtt. Találkozgatnak igen, de nem tartoznak elszámolással a másiknak. Kit akarsz becsapni? – kérdezte önmagától. Semmit sem szeretne jobban, mint felelősséggel tartozni az asszonyért és a lányáért. Az asszonyért, aki éppen most készül titokzatos találkozóra a volt férjével.
-Nem tudom. Gondolom, beszélünk, aztán visszaülök a gépre és jövök... de amíg nem tudom, mi lesz a beszélgetés tárgya, felelőtlenség lenne bármit is ígérnem. 

-Rebecca is megy? – kérdezte a férfi jobb híján.
-Nem jöhet, dolgozatot írtok, elfelejtetted? – kuncogott Judith. –Ne is juttasd egyébként eszembe! A lányom itt lesz egyedül a lakásban. Ha az aggodalmamat félre is tudom tenni, akkor is egy frászban vagyok, hogy egy buli kellős közepébe toppanok, amikor hazaérek.
-Majd ránézek. – ígérte Jim. –Akkor hagylak egy kicsit aludni az út előtt. De hívj fel, ha már tudsz valamit, oké? – próbált egy ígéretet kicsikarni a nőből, aki egy csicsergős puszi kíséretében búcsúzott.
*
Judith feszengve ült a steril kórházi környezetben. Paul ijesztően megváltozott karácsony óta. Lefogyott és a sípályán barnára sült bőrébe mély árkokat véstek a máskor arcát csak karakteresebbé tevő ráncok. De nem is a külseje rémisztette meg, hanem a fénytelen tekintet, az életunt pillantás, amit őrá vetett. Monoton hangon mesélt a síeléskor először érzett  fájdalomról, a rendszeres hányingerekről, a kivizsgálások soráról, és az óriási csalódásról, amikor a leletek birtokában Tara egy napon eltűnt az életéből. Mire hazaért, már csak a saját személyes holmijai voltak a lakásban, ami tekintve a tekintélyes méretű házat, nem kis teljesítmény volt Tarától.
Istenem, néhány hónapja még gyerekről ábrándozott, házasságról, és úgy tűnt, ezek nem ábrándok, hanem tervek, közös tervek. Aztán Tara egy semmitmondó, szűkszavú levélben tájékoztatta róla, hogy nem képes végigcsinálni mellette a haláláig hátralevő időt. Pontosan abban a korban van, amikor már gondolnia kell arra, hogy gyereke lehessen, de egy beteg embertől nem akar gyereket. Mintha csak leprás lenne – sóhajtott fel a férfi. 

Judith hallgatott. Mit mondhatott volna? Hogy a sors előbb-utóbb kompenzál? Paul csak azt kapta vissza, amit ellene, ellenük vétett annak idején. Most megtudta ő is, milyen érzés az, ha elhagyják az embert. Nem volt kárörvendő, de a szíve mélyén valami halvány elégtételt mégis érzett. Aztán visszatért a terézanyai énje és bátorítóan megpaskolta a férfi kezét.
-Inkább arról beszélj, hogy mit mondanak az orvosok!

2 megjegyzés:

csez írta...

Uh... Uh... Egy "perverz" gondolat ütött szöget a fejemben... O.o
Mit tervezel, jucus?! :P / csaladban marad?!?! XDDDD
Akkor most fődögélt kicsit mindenki a levében ;)
Várom a folytatást! / örökké...
Tetszett!
K&P

zso írta...

Mit is írhatnék? Alaphelyzetben tetszett, de számomra jó nyomasztó lett a vége. Lehet, hogy mert nem szeretem, ha betegségről írsz.
De nincs vele semmi baj, nekem tetszett betegség ide, vagy oda. Köszönöm.