Egy év múlva
Paul Denfort megigazította a szemkötőjét. Eltelt néhány
hónap, mire ő is úgy látta, igazán vagány darab. Pontosan olyan selyemből
készült, mint a szmokingja reverze. Régen volt már ilyen elegáns, az utóbbi
időben farmerben, kockás ingben élte az életét, mint valami helybéli favágó. Szinte
idegen volt most a régről ismerős sötét szmokingban. A tükörben egy pillanatra
elmerengve nézte az arcát, amely vékonyabb volt, mint valaha, a kötéstől
egészen karakteres, de a bőre egészséges színű. És ez volt a legfontosabb! Eszébe
sem jutott elkiabálni a dolgok jelenlegi állását, de elvesztett szemétől
eltekintve egészségesnek érezte magát. Mostanában már a lelkét is, mert nem
érezte a kezdeti hetek, hónapok megcsonkítottságtól terhes szégyenkezését. Könnyebb
volt lelkileg hozzáedződni a látványhoz, mint azt valaha is képzelte volna. Az
első, puha, fekete leheletvékony bőrből készült szemfedőt Rebeccától kapta,
talán azért is nem vágta a betegszoba másik végébe hirtelen indulatból.
Megtanulta, mégpedig a saját tinédzser lányától tanulta meg, hogy meglássa a
dolog humorosabb oldalát. Mert igenis volt neki, csak erő kellett a
felfedezéséhez. És Rebeccától megkapta ezt az erőt.
A maga módján Judith támogatását is a magáénak tudhatta, a
volt felesége tartózkodóan ugyan, de segítőkészen mellette állt; de aki miatt
végképp összekapta magát, az egy csinos asszony, Monica Conway volt. Már a
kórházban meglátogatta. Tanulságos látogatás volt mindkettőjük számára, és
váratlanul, de viszonzottan fellobbanó érzelmek egész tárháza. Aztán az asszony
elhagyta a betegszobát, ő pedig beköltözött, de a betegségével célt adott a
nőnek, aki már nem gondolt többé arra, hogy a halálba vezető könnyebbik utat
válassza. Vele maradt és átsegítette a félelmein, a legnehezebb napjain. Felületes
szemlélő azt mondhatta volna: szerelem volt ez az első látásra, de ez sokkal
több, sokkal mélyebb volt. Valami megnevezhetetlen űrt töltöttek ki egymás
életében. Még életében nem beszélgetett ennyit... senkivel, még a volt
feleségével sem. Monica mintha valami gátat szabadított volna fel benne,
meghallgatta és cserébe őszintén mesélt önmagáról is. Mindketten adtak
gondolkoznivalót bőven a másiknak, s alig bírták kivárni, hogy egy újabb
találkozáskor beszámolhassanak egymásnak a következtetéseikről. Felszabadító
ismerkedés volt ez, aminek egyenes folytatása volt, hogy a kórházból kikerülve
már közösen keressék meg ezt a házat, ahol azóta is éltek.
A cégét valóban eladta Washingtonban, de nem kapkodott,
megkapta érte a reális piaci árat és a tömött bankszámla láttán eszébe sem
jutott szórni a pénzt. Vett egy házat, egyetlen négyzetméterrel sem nagyobbat,
mint szükséges lett volna, berendezkedett, és Monica segítségével belekezdett a
könyve megírásába. Az évek tapasztalatai bőven szolgáltatták a témát, az
asszony gördülékeny stílusa pedig fogyasztható formába öntötte. Az asszony most
is itt volt mellette, mint az eltelt hónapokban mindig, és ez a közelség
mindkettőjüknek biztonságérzetet adott. Nem volt szükségük házasságlevélre,
hogy tudják, társra találtak.
A kongresszusi vizsgálóbizottság nem találta vétkesnek Monicát
a férje üzelmeiben, így a válóper lebonyolítása az asszonyt egyszerre
szabadította fel lelkileg és jogilag. Asszonytartásra perelte a férjét,
egyébként pedig mindent ott hagyott, ami valaha a közös életüket jelentette.
Paul-lal élt a házban, minden elköteleződés nélkül, olyan háziasszonyként, mint
amilyen élet elől annak idején megszökött. De egyetlen pillanatig sem bánta
meg. Rengeteget fáradozott azon, hogy Steve lassan, hosszú beszélgetések
eredményeként ha nem is a fia, de nagyon jó barátja lett, közeli kedves
ismerős, akivel őszinte lehetett, és aki a héten elhozta bemutatni neki a
barátnőjét. Már régen érzett ilyen elégtételt. Tisztában volt vele, hogy sosem
teheti jóvá azt az ifjúkori ballépést, de ez egy biztató apró jel volt, hogy
mégsem kell teljesen idegenként leélni az életüket itt egymás mellett, ebben a
kisvárosban. Amikor elmentek, könnyek futottak végig az arcán, de ezek a
könnyek a boldogság könnyei voltak.
Ma pedig ünnepre készültek mindannyian. Jim és Judith
esküvőjére, amire a két érintett olyan ráérősen készülődött az elmúlt évben,
mintha a világ minden ideje az övék lett volna. Igaz, ez a papír nem sokat
változtat az életükön, hiszen már hónapok óta turbékoltak abban az új házban,
ahova nem sokkal karácsony után költöztek. A férfi első feleségeként furcsa
érzés volt figyelemmel kísérni az életüket, de nem érzett féltékenységet
egyetlen pillanatig sem. Hiába írtak alá egyszer régen egy házasságlevelet,
amelyen Jim és az ő neve állt, most nem érzett mást, mint vidám várakozást egy
kedves kis ünnepség miatt. Judith olyan vicces volt, ahogy felnőtt, érett nőként
úgy készülődött, mint egy bakfis. Lánybúcsút tartottak hármasban, Becával.
Néhány pohár pezsgő után a lány mesélt neki arról, hogy kuszálta össze a szülők
életét a nagy vallomásával. Judith pirult, mint egy szűzlány, ő meg úgy
nevetett, még a könnye is kicsordult, elképzelve Jim megrökönyödését, ahogy
zavarba jön egy diáklány szerelmétől. Aranyos jelenetnek látta, ami láthatóan
nem zavarta meg a felnőttek egymás iránti érzéseit. Ha érzett is halvány
irigységet, amiért a volt férje esélyt kapott egy boldog családi életre, az
csak addig tartott, amíg a menyasszony volt férjére nem nézett. Paul Denfort
csendes kitartással hódította meg őt, szavaival és a kedvesnek kijáró
gesztusaival feledtetve az Alistair-rel való válás gusztustalan részleteit, és az
apró szépséghibát, amit Paul szemműtétje jelentett. Nemcsak biztonságban érezte
magát a férfi mellett – nem véletlenül volt a biztonságtechnika elismert
szaktekintélye -, de régi, már elfeledettnek hitt érzéseket hívott életre
benne, és ő élvezte, hogy újra él.
Kacéran megfordult, hogy Paul felhúzza ruháján a cipzárt. A
férfi mint mindig, most sem feledkezett meg róla, hogy ujjai cirógatásával
borzongató ösvényt ne keltsen életre az asszony érzékeny bőrén. Egymásra
mosolyogtak a tükörben, aztán egymásba karolva a kocsihoz mentek. Ideje volt indulni.
*
Judith rojtosra csipkedett egy finom zsebkendőt az izgatott
várakozás alatt. Egész éjjel nem tudott aludni, így aztán túl korán kezdett
készülődni és most úgy érezte magát, mint akinek tűkön ülve kell kivárnia az
indulás időpontját. Éjszaka az álom elkerülte, ült a nappaliban, hallgatta
Rebecca nyugodt lélegzését a nyitott ajtón keresztül, Jim és a fia mocorgását a
vendégszoba felől, és ujjai szinte megállás nélkül túrták Roy puha bundáját. A
kutya mintha megérezte volna nyugtalanságát, egyetlen pillanatra sem tágított
mellőle. Egy évvel ezelőtt úgy fogadta be a jószágot, hogy csak addig maradhat,
amíg a gazdája elő nem kerül. Aztán úgy alakult, hogy már azon drukkoltak
mindannyian, nehogy bekopogtasson érte valaki egy szép napon. Az életük része
lett, ahogy kedves lényével egyaránt fogadott el volt és leendő családtagokat.
Nem volt minden pikantéria nélküli a helyzet, ami kialakult
körülöttük, de egyikőjük sem
csinált ebből problémát. Mindenki tisztában volt a maga érzelmeivel és nem
keresett regényeket ott, ahol az nem létezett. Szerencsés helyzetben voltak,
mert felnőtt gyerekeik már megértették, hogy az élet néha hozhat ilyen meglepő
fordulatokat, és a maguk módján elfogadóan alkalmazkodtak. Steve egy csoporttársnőjében
rátalált a nagy Ő-re, aki képes volt rábírni, hogy egyetlen lány szerelmével
beérje, Rebecca pedig ápolta a kapcsolatát Kevinnel a távolból. Most éppen nagy
szervezkedésben voltak, mert együtt jelentkeztek egy főiskolára, távol
mindkettőjük szüleitől. Elég eltökéltnek tűntek, hogy az ősök ne csak a
döntésük buktatóit lássák, de a reményteli jövőjét is.
Jim továbbra is kedvelt tanára maradt a középiskolának, de a
diáklányok már nem hozták zavarba sem őt, sem önmagukat a rajongásukkal, amióta
egy fiatal testneveléstanár kezdett dolgozni az intézményben. A férfi most
elégedetten nézett végig magán a tükörben, ahogy frissen borotválkozva,
ezüstszürke öltönyében, minden kiegészítő darabbal egyre közelebb került az
elegáns vőlegény képéhez. A háta mögül Steve nézte a készülődését, aki halvány
grimasszal reménykedett benne, hogy a mai nappal véget ér végre az apja
izgatottságtól zűrös zavarodottsága. Időnként már attól tartott, hogy az apja
nem is akarja ezt a házasságot, de olyankor elkapta egy-egy érintését vagy
pillantását, amit Judithra vetett, és megnyugodott. Az apja boldog, csak éppen
még el sem meri hinni, hogy annyi magányos év után révbe érhet az élete. Fél
évvel ezelőtt eladták a lakást, mint ahogy Judith is megvált a magáétól és
összeköltöztek egy kedves kertvárosi házban, mely elég nagy volt ahhoz, hogy
mindannyiuknak megmaradjon a személyes élettere. Nem is volt olyan gáz
Rebeccával együtt élni, mint ahogy tartott tőle, tényleg olyanná vált számára,
mint egy húg, aki sosem volt, és akire nem is tudta, hogy ennyire vágyott.
Judit pedig maga volt az „anya”, bár sosem szólította annak.
De mindent megadott Steve-nek, amilyen kép őbenne élt az anyai szeretetről.
Monica a maga módján elfogadtatta mindannyiukkal a helyzetet, hogy ott él a
közelükben, kedvelte is a társaságát, de aki számára a gondoskodást jelentette,
az mégis csak Judith maradt. Még élénken emlékezett az első vacsorára, amit
ebben a házban költöttek el négyesben. A bútorok még nem érkeztek meg,
mindannyian a parkettára terített pokrócokon heverésztek, mintha csak egy
pikniken lennének az erdőben, miközben odakint hullt a hó. Nem volt semmijük,
mégis Judith ünnepi lakomává varázsolta a szükség teremtette alkalmat. A
karácsonyt még a régi lakásban töltötték, aztán az események felgyorsultak és
hirtelen itt voltak, kiszolgáltatva egy új élethelyzetnek, amely mindannyiuk
számára ismeretlen volt még. Együtt élni másokkal, osztozni a fürdőszobán,
konyhán, az esti tv-műsoron, feladatokon… Izgalmas felfedezés volt ...magukról,
másokról, egy fogalomról: a családról, amiben még meg kellett tanulniuk
eligazodni. De tetszett nekik a kihívás, és észre sem vették, hogy néhány hét
alatt valóban igazi családdá kovácsolódtak.
-Mehetünk? – nézett kérdőn az apjára, aki hol meglazította,
hol szorosabbra húzta a nyakkendőjét idegességében.
-Judith elkészült? – krákogta a férfi, és úgy nézett a
szomszédos falra, mintha szuperképességei egyikeként átlátna a téglákon és ott
állna előtte az a sugárzóan szép nő, aki ma hivatalosan is a felesége lesz.
-Megnézem. – mosolyodott el a fiú és kilépett a
vendégszobából, ahol az apja készülődött. Judith a nagy szülői hálót kapta erre
a napra és Steve elvigyorodott, ahogy Rebecca bukkant föl a szemeit forgatva.
-Hiszti a köbön? – nézett rá együttérzően,mire a lány
megvonta a vállát.
-Én nem értem, minek csinál ekkora ügyet belőle. Fél éve
együtt élnek, de most úgy készülődik, mintha az apád még nem látta volna
harisnyában. Most éppen egy nemlétező foltot kellene eltüntetnem a szoknyájáról,
de már kétszer fésültette újra magát. Igazán ideje lenne már indulni!
-Még nem öltözött fel? – vakarta meg a fejét a fiú.
-Dehogynem. Már egy órája mást sem csinál, mint feláll,
leül, elzavarja Royt, hogy összeszőrözi, aztán visszahívja, hogy a
simogatásától nyugodjon meg. Jobban jártak volna, ha korábban mennek oda a
városházára. Hátha apáék már ott vannak, aztán legalább rajtuk vezetnék le a
feszkót, nem rajtunk. …Szerintem szólok neki, hogy indulás van, akkor legalább
már nem talál ki mindenféle hülyeséget foltokról és kihullott hajtűkről.
-Oké, akkor showtime! – vigyorgott a fiú és benyitott az
apjához, aki vett egy mély levegőt és megindult feléje.
Judith kétségbeesve nézett a lányára, amikor az szólt, hogy
ideje indulni. Annyira várta ezt a napot, de fogalma sem volt róla, hogy ennyire
izgulni fog. Az okát sem értette igazán, de a gyomra helyén pillangók százai
repdestek most még céltalanul, és ez a rajzás majd megbolondította. Amikor
kilépett a szobából és megpillantotta a férfit, akihez hamarosan feleségül készül
menni, akkorát nyelt, hogy azt még a váratlanul elcsendesült nappaliban is
hallani lehetett. Még sosem látta Jimet ilyen elegánsnak, és az öltönye épp
csak egy árnyalatnyit volt sötétebb, mint az ő kosztümje, amit reményei
szerint meglepetésként csináltatott a nagy alkalomra. Mégis, mintha ugyanannál
a szabónál rendelték volna az anyagokat.
-Szia! – lehelte megilletődötten és elégedetten a férfi
szeméből sugárzó elismeréstől. A két gyerek a háttérből figyelte őket, s
bármennyire is nevetségesnek érezték, hogy felnőtt emberek így megkergüljenek
egy városházi esketéstől, azért megérintette őket is a pillanat nagyszerűsége.
Ez nem egy józan ésszel kötött társulás lesz, hanem ugyanolyan szerelmi
házasság, mint amilyenben – reményeik szerint – egyszer nekik is részük lehet,
és amelyről eddig azt hitték, csak a fiatalság kiváltsága. Irigyelték kicsit a
két felnőtt boldogságát, aztán a nappali felől felbukkant Kevin és Theresa,
hogy a párjaikhoz csatlakozzanak, ezzel pedig helyére került minden a levegőben
szárnyaló érzelem. Kevin a lány kezébe nyomta a menyasszonyi csokrot, melyre az
ő feladata volt vigyázni, és Beca szégyenlős mosollyal adta az anyja kezébe a
gyöngyvirágokból kötött formás kis csokrot. Theresa pedig egy apró kitűzőt
erősített fel remegő ujjakkal Jim öltönyére, aztán mindannyian egymásra
vigyorogtak és kisoroltak a csalódott négylábú mellett az ajtón. Roy nem
tarthatott velük, és ez kétszeresen is fájt a hűséges ebnek, mert érezte, hogy
ez a sok kétlábú most igazán ünnepélyes hangulatban van. Az ünnepélyes hangulat
ebben a családban pedig általában finom falatokat szokott jelenteni.
*
Néhány órával az ünnepélyes igenek elhangzása után a Jepp vonóhorgára
kötött konzervdobozok csörömpölve csapkodtak a kocsi mögött, ahogy az erdő
mélyén megbújó faházhoz vezető úton haladtak. Judith arra gondolt, talán
okosabb lett volna leszedni őket, amikor letértek a főútról, mert az erdő
vadjai aligha értékelik ezt a zenebonát, amivel felzavarják a lombok nyugalmát.
Vermont szeptemberben is az egyik legszebb állama ennek a hatalmas országnak! –
sóhajtott James Morrison elégedetten, ahogy a főútról letérve a korai ősz máris
ezernyi színében pompázó erdei útra kanyarodott az erőteljes, négykerék
meghajtású kocsival. Az idén késő nyáriasan enyhe szeptemberük volt, a fák még
alig hullajtottak el a nyári szárazságtól megsárgult levélruhájukból, így most
még teljes pompájában tárult eléjük a hegyvidék erdősége. Jól eső merengésébe
kis izgalom vegyült, ahogy a nászútjára sietett, és szótlanul, ígéretekkel
teli szenvedéllyel megszorította a mellette ülő csendes nő kezét, aki néhány
órája már a felesége volt. Az esketést követő vacsorán fogadták a
családtagjaik, barátaik és ismerőseik gratulációit, felbontották az
ajándékokat, megnyitották a táncot, aztán már csak az alkalmat lesték, amikor
megszökhettek a saját esküvőjükről.
Judith belekapaszkodott a meleg férfikézbe, és
elmosolyodott, ahogy a lemenő nap fénye megcsillant a gyűrűjén. Mrs. Morrison
lett. Alig tudta elhinni, hogy mennyi minden változás történt az életükben az
eltelt egy évben. Mindkettőjük múltja előtört a homályból, de ez mégsem
pusztulást hozott a kapcsolatukra, sokkal inkább megerősítette azt, és mintha
még Jim döntéseit is megsürgette, megerősítette volna. Ő a maga részéről már
azon a napon erről a percről álmodozott, amikor a férfi a kávézóban mellé ült
és beszélgetésbe bonyolódtak. Már akkor érezte, hogy az élet tartogat még a
számára örömet és boldogságot.
A visszapillantó tükörben már nem látta a többiek kocsijait,
Steve kis bogarát és Paul Land Roverét, akik nyilván rövidke előnyt adtak
nekik, és ő el is volt tökélve, hogy kihasználják ezt a lélegzetvételnyi
magányt kettesben. A tisztás mélyén már látszott a faház és mögötte, a fák
lombja közt megcsillant a tó nyáron is jéghideg vize. Tökéletes hely lehetne
elbújni az emberek elől, mint ahogy el is bújtak jónéhányszor az eltelt
években. Most kicsit sajnálta, hogy hamarosan utoléri őket a vidám társaság
zajongása és nyüzsgése.
-Csak holnap jönnek a többiek. – szólalt meg Jim, kitalálva
a gondolatait és ő a meglepettségtől kissé elnyílt szájjal, de szemében
felszikrázó örömmel nézett vissza rá. –Tudod, nem akartam, hogy lássák, hogy
már nem tudlak olyan könnyedén átcipelni a küszöb felett, mintha húsz évvel
fiatalabb lennék. – kacsintott rá a
férje és Judith megkönnyebbülve elnevette magát. Még soha nem volt oka
megkritizálni a férfi kondícióját.
-Köszönöm! – suttogta boldogan, és Jimnek nem kellett
elmagyarázni, hogy a lopott, kettesben tölthető óráknak örül a felesége. Ő maga
is így érezte, ezért is szervezte át kicsit a programot. A családban senki nem
emelt ezért kifogást. Majd jönnek holnap, vidáman, zajosan, kutyaszőrösen, de a
ma este, a ma éjszaka még csak kettőjüké. Ahogy ez nászutasokhoz illik.
VÉGE!
7 megjegyzés:
Szia! Nagyon tetszett ahogy a végén elrendeződtek a dolgok.. Tetszett, ahogy a fejezetet kezdted, ahogy Rebeca és az apja kapcsolatát ilyen kis cselekedetek segítségével bemutattad.:) Elnézést a nem túl gyakori kommenteimért, igyekszem többször jelentkezni, de akkor is nagyon tetszik, ha nem sikerül a fejezet alá írnom semmit: Anna
Tetszik, ahogy családdá kovácsoltad őket! Köszönöm!
Puszi
Szia!
Jó kis befejezés volt, kerek lett a történet. Köszi. :)
<3
Az elején van egy kis elírás: Judith Conway.
:)
Puszi, Porcica
Huh, Porcica, sasszem vagy, köszi :) Javítva!
Csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz :) Tökéletes kerek lett az egész, tetszett nagyon! Köszönöm <3
pusza
Szép kört írt le vége.
Számoltam rá, hogy lassan befejezed, de kissé meg is lepett az -egy év múlva...- mondat.
Köszönöm. Szerettem olvasni.
Itt a vége, fuss el véle.
Most nagyon "mesésen" szőtted a sorokat. ;) Pedig általában szeretem, ha így teszel, de most nem mindig éreztem hihetőnek.
Pl. Monica "jellemjavulása" nekem most kicsit túllőtt a célon.
Aki csapot, papot, férjet, gyereket elhagy csak magával törődve, annál furcsa, hogy elesett, beteg, addig sosem ismert ember mellett meg vállvetve együtt....
Lehet az is a bajom, hogy valahogy most ez a történet nem állt közel hozzám, de ha agyonütnek sem tudnám megmondani, hogy miért! :o
Más!
Látom, hogy egy időre szünet lesz...Nagyon sajnálom, de megértem, ha azt érzed, kicsit pihenned kell.
Most Velencére koncentrálsz minden idegszáladdal, ami nem baj, hátha egy kis témaváltás segít majd, hogy ide frissült erővel visszatérj!
Várni fogom azt a pillanatot, nem tagadom! :P
Megjegyzés küldése