Búcsú...szerűség

Nehéz bármit is írni most, hogy ez a történet véget ért. ... 2010-ben szaladtak ki az első sorok az ujjaim alól – nem mesélem el újra, hogy kinek a hatására történt ez így J - és 2011. márciusában vettem a nagy levegőt, hogy ezeket az írásokat megosszam másokkal is. Azóta ez napi program volt... írni vagy csak utána járni dolgoknak, apró, színes részleteknek, de a gondolataim nagyrészt ezekben a kis álomvilágokban jártak. Majdnem harminc különböző írás. El sem hiszem. 

Idővel megpróbálkoztam más témákkal is, a nagy szerelem: Velence adta az ihletet és a kutatni valót. Újra itt népszerűsítem kicsit annak, aki esetleg még nem hallott róla: a Facebook-on van egy Velencei történetek című oldal, ott lelhetők fel ezek az írások. És egy másik, a Velencei olló, ahol nem a képzeletem szárnyalt, hanem azokat a tudnivalókat osztottam meg, amiknek a nyomára akadtam keresgéléseim során. 

De az igazi írás a Lassúkeringő blogé maradt. Mostanra azonban úgy érzem, kezd kicsit kényszeredetté válni a megtöltése tartalommal, ezért úgy döntöttem, egy időre önkéntes száműzetésbe vonulok. A blog nyitva marad, a régi történetek várnak minden új érdeklődőt, vagy azokat, akik – hozzám hasonlóan – néha szeretnek visszaolvasni.

Nem ígérek semmit! Az ugyanis megint egy új határidőt jelentene, amihez egyre nehezebben tartom magam. Muszájból meg nem lehet írni. Értelme legalábbis nem sok lenne. Tudom, hogy voltak köztetek, akik kitartottak a végsőkig, de van statisztika a blogon, tudom azt is, hogy megcsappant az érdeklődés. Próbálom hitegetni magam, hogy csak a FB-megjelenés miatt csökkent itt a forgalom, de hát ennek tulajdonképpen számos oka lehet, igyekszem is nemcsak magamra venni kritikaként, de nyilván abban is lenne igazság. Bár, így utólag... nincs egyetlen sor sem, amit megbántam volna, hogy leírtam és megosztottam veletek, vállalom ezeket a történeteket, amiket veletek együtt éltem meg én magam is. 

Szóval és tettel ... most elhallgatok egy időre – még magam sem tudom, mennyi időre. Aki pedig nem feledkezik meg rólam és a blog címéről, idővel felleshet ide, mert annyira azért ismerem magam, hogy tudjam, ha egyszer már erre az útra léptem, nem lehet egyetlen mozdulattal lezárni ezt sem. Tehát még egész biztosan jelentkezni fogok.

Történetek formálódnak bennem, legalábbis az első képek, amik aztán vagy végig mennek a maguk útján, kerek egésszé formálódva, vagy megmaradnak vázlatként egy eldugott fiókban. Most nem erőltetem a megírásukat, hátha, egy kis szünet késszé érleli őket vagy éppen szül néhány újat.

Köszönöm, hogy velem együtt éltétek meg ezeket a kis kalandokat, hogy együtt üldögélhettünk a rózsaszín felhők peremén. Jó dolog ez, mondjon bárki bármit! Éppen elég küzdeni való van a való életben, kell egy kis álmodozás! Mellesleg ez is oka annak, hogy most egy időre csendben maradok. A közvetlen környezetemben túl sok betegség, nehéz érzelmi helyzet bonyolódott, és ezeket óhatatlanul beleírtam a történeteimbe. Azok pedig a tőlem elvárt boldog végkifejletig bejárták ezeket a nehéz utakat és élethelyzeteket, pedig nyilván nem tudatosan kerestem a nyilvánosságban segítséget, hogy megéljem, feldolgozzam ezeket. Ez egy idő után az olvasóknak is megterhelő lehet, úgyhogy egy kis hallgatással próbálom eltávolítani egymástól a valós és a képzelt világot. 

Még egyszer, köszönöm, hogy itt voltatok velem, hogy követtétek a hőseim életét... még ha csak ritkán is éreztétek szükségét, hogy erről beszámoljatok nekem néhány hevenyészett sorban. Azok azért hiányoztak! 

Nehéz úgy búcsúzni, ha a szívem mélyén nem is szeretnék igazán, de... akkor azt írom: „Jövőre” (ezt azért nem kell szó szerint venni J ), veletek, ugyanitt! Ha szerettétek ezt az oldalt, akkor havi egy kattintást megér. Előbb-utóbb folytatódni fog! Ennyit bizton megígérhetek!

Puszi és ölelés mindenkinek! Jutka