Álom és valóság
Elisa Paris legmerészebb álma vált aznap valóra, amikor a
frissen érkezett e-mailt olvasva körbetáncolta a szobáját. Viháncolt, mint egy kamaszlány, de úgy
érezte, senki nem róhatja ezt fel neki, hiszen ilyen lehetőségről csak álmodhatnak a lányok, neki pedig
váratlanul az ölébe hullott. Egy este Alan McDonald-dal, az ünnepelt és
körülrajongott filmsztárral! A férfival, akinek nők millió hevernek 46-os lábai előtt. A legszexisebb pasival,
akit a föld a hátán hordott. El sem tudta hinni, hogy ekkora szerencséje
lehetett. Amikor elküldte azt az sms-t, amelyben a férfi utolsó három filmjének
a címét kellett beküldeni, még úgy gondolta, hogy az esélytelenek nyugalmával
próbálkozik. Esténként a szobája ajtaján lévő életnagyságú poszterrel szemezve
aludt el, reggel erre a látványra ébredt és ábrándosan dobott csókot a
papírszeretőnek, miközben a fürdőszobába indult. Tudta, hogy 23 éves nőként
gyerekes ez az imádat, de nem tudott tenni ellene. A fickó sötét haja és vakító
kék szeme, kidolgozott izmai és a mozdulatait átitató hanyag elegancia
mágnesként vonzották. A filmjeit a szédítő fizikai vonzás miatt nézte meg, mert
egyébként az akciódús jelentek, a rengeteg (mű)vér és brutalitás messze álltak
tőle. De ahogy a pasi mondani tudta a vásznon, hogy Hi, baby!, attól minden nő, köztük ő is, azonnal letolta a
bugyiját.
Cameron, a barátja, az egyetlen, akit a másik nemből a
bizalmába tudott fogadni, cikizte is érte eleget, amikor jobb híján neki
ömlengett a színész legújabb sikereiről. A srác a szomszéd házban lakott, a
középiskolában két évvel felette járt, és akkoriban az osztálytársnői mind bele
voltak esve. Talán azért is barátkoztak össze, mert ő volt talán az egyetlen,
akit hidegen hagyott a fiú körül kialakult hisztéria. Cam jó fej volt, jó barát,
akivel bármikor szívesen megivott egy kávét és kitárgyalta Alan McDonaldot.
*
Cameron Cartwrite minden igyekezetével azon volt, hogy ne
húzza el a száját gúnyosan, ahogy Elisa szinte repdesve számolt be neki a nagy
hírről. Ó, isten az égben! Mi a franc van abban a pasiban, amitől a nők így
bezsonganak? Oké, nyilván az ideje nagy részét edzőtermekben tölti, hogy az
izmok tökéletesen domborodjanak a karján és a hasán, de ezen kívül? A filmjei
kifejezetten Zs-kategóriás akciófilmek, a legtöbb jelenetet nyilván
kaszkadőrökkel veszik fel, nem is vele. Nincs más dolga, mint megvillantani a
bicepszét és harminckét egészséges, kifehérített fogát. Nagy kunszt. Amikor meg
a partnernője szemébe nézve azt búgja, hogy Hi,
baby! – hát olyankor sírva tudna röhögni rajta, olyan nevetséges. De úgy
tűnik, hogy a nőknek mégis ezt a műmájer macsó kell. A többségen nem is
csodálkozott, hogy ilyen felületes szempont alapján habarodik bele valakibe, de
Elisa… hát, ő komoly csalódás volt. Ennél sokkal értelmesebbnek hitte. És a lány
kitartó imádata lám elnyerte méltó jutalmát, ami Cameron számára inkább
büntetéssel ért volna fel, de Elisa láthatóan a mennyekben érezte magát a
hírtől, hogy eltölthet egy estét ezzel a pojácával. És még jó, ha csak ennyi
történik, de ki tudja, talán Lizi is azok közé a lányok közé tartozik, akit egy
posztermosoly és vaskos bankszámla nem tántorít el önmaga megalázásától sem.
Gyomorszorító volt erre gondolnia.
Már a középiskola óta várta, hogy a lány észrevegye maga
körül a való világot és benne Cameront, ahogy kitartóan ápolgatja a barátságukat,
arra a pillanatra várva, amikor Elisa kis fejecskéjében is felvillan a lámpa,
Cameron Cartwrite az igazi srác a számára. Hát, ez az idő nyilván nem jött még
el. Talán soha nem is fog – húzta fel az orrát, aztán megerőszakolva saját
magát, látszólag érdeklődően a nagy találka részleteiről kérdezgette a lányt.
*
Elisa új ruhát vett. Nem volt kihívó, inkább szolidan
elegáns, pontosan olyan, amiben egy öt csillagos belvárosi szálloda éttermébe
mehet el vacsorázni egy ismert ember
társaságában. Ékszerként csak két kis csiszolt kristálycsepp csillogott
a fülében, ahogy a hatalmas csillárok fényénél, és a körülöttük kattogó
fényképezőgépek vakuinak kereszttüzében megvillantak a kis kövek. Erre azért
nem számított, hogy fotósok örökítik majd meg a nagy eseményt. Valahogy sokkal
meghittebbnek képzelte az estét; mint amikor egy férfi és egy nő elkölt egy
csendes vacsorát, miközben igyekeznek egymásról minél többet megtudni. Ez az
este nem ilyen volt már az első pillanattól fogva.
Alan McDonald nem jött érte, ahogy remélte. Nem ülhetett be
a tűzpiros sportkocsija első ülésére, hogy csak arra a néhány perces rövid
útra, amíg a szállodához érnek, meglegyinthesse a luxus érzése, amiért egy
Maseratiba rakhatja a fenekét. Ráadásul a férfi nem várta a recepción sem.
Amikor pedig a porta felszólt neki, hogy a vendége megérkezett, volt képe azt üzenni,
hogy foglalja csak el nyugodtan az étteremben az asztalukat, hamarosan
csatlakozik hozzá. Tulajdonképpen az a régi Elisa, aki valaha volt, itt
fordított volna hátat az estének. De ma este még önmagát is alig ismerte meg,
meghunyászkodva várta, hogy őrá, a jelentéktelen porszemre vetüljön a férfi
fénye és együtt ragyogjanak a másnapi újságok címoldalán. Az előző álmatlan
éjszakát fantáziálással töltötte, aminek a végén arra a megállapításra jutott,
hogy nem is reménytelen álmodozás meghódítani mindenki Christianját, ahogy a sorozatban készülő
filmjeiben a karakterét nevezték. A tükörben egy igazán csinos nő nézett vele
farkasszemet, önbizalomtól telve, amit a kivételes lehetőség és az előnyös ruha
kölcsönöztek neki. De azért kínos volt az a majd húsz perces várakozás az
elegáns étterem közepén, a többi – jól értesült – vendég kíváncsi
pillantásainak és sustorgásának kereszttüzében. Aztán a fickó megérkezett és Elisa elfelejtett
minden sérelmet, mert úgy érezte, hogy az étterem hatalmas duplaszárnyas
ajtajában megjelenő férfi nem is
halandó, hanem egy földreszállt isten.
Bár, amikor zavartan felállt, hogy kezet fogjon vele, meglepve
tapasztalta, hogy a férfi nem is olyan magas, mint a filmjei alapján gondolta
róla. Igazából fogalma sem volt róla, hogy ülve kellett volna-e maradnia vagy
felállni, a társasági etikett vajon az ilyen esetekben hogyan rendelkezik, míg
végül az a kényelmetlen gondolat fészkelte be magát az agyába, hogy ezzel a
gesztusával akaratlanul is jelezte az alárendeltségét a férfi előtt. De a színész
mosolya, az agyzsibbasztó volt és a sötét öltöny a hófehér, nyitott nyakú
inggel lehengerlően festett rajta. A nyakába kötött sötét selyemsálat azonban
enyhe túlzásnak tartotta. Olasz
dzsigolókat juttatott az eszébe és a hasonlattól majdnem felnevetett. A férfi
érzékelte a hirtelen támadt jókedvét és kíváncsian fürkészte. Ő maga a pokolba
kívánta a mindig a legváratlanabb időpontokban támadó humorérzékét és félszegen
rebegte el a nevét, nem javítva ki a férfit, aki innentől csak Lizának
szólította, pedig ezt gyerekkora óta utálta. Aztán az előétel és a leves között
valamikor félúton úgy tűnt, már a férfinak is elege van a folytonosan csúszkáló
anyagból a nyakán és egy türelmetlen mozdulattal lerángatta magáról. Onnantól
Elisa jól láthatta a nyakán egy éjszakai hálótárs szájának és fogainak
félreérthetetlenül árulkodó nyomait.
Önmagát meglepő módon féltékenységet érzett, pedig hát
nyilván voltak a színésznek barátnői vagy csak alkalmi partnerei, erről nem
fogalmaztak a bulvárlapok elég világosan, de attól, hogy most együtt ült vele
az asztalnál, a birtokos érzésével tekintett rá, megfeledkezve arról, hogy a
nyereménye egyetlen vacsorára szólt, nem a férfi hátralévő életére.
-Láttad a filmjeimet? – kérdezte kissé lekezelően, önkényesen
letegezve a bálvány, aki aztán abban a pillanatban el is vesztette az érdeklődését iránta, amikor
pirulva bevallotta, hogy látta ugyan, de csak miatta nézte meg őket, mert magát
a témát nem kedveli. A férfi nyilván személyes sértésnek vette a finoman becsomagolt
kritikát az izomagyú karakterekről, akik csak lőnek ész nélkül és képregényi
hitelességgel egymaguk szállnak szembe egész hadseregekkel, hogy aztán az
összecsapásból kivétel nélkül diadalmas győztesként kerüljenek ki.
Az este egyre kínosabb szünetekkel telt. Elisa ha kérdezett
is volna, a férfi türelmetlen, unott arckifejezése belefojtotta a szót. Nyilvánvaló
volt, hogy a férfi bárhol másutt szívesebben lenne, mint vele ennél az
asztalnál, és ez a tény fájdalmasan juttatta az eszébe, hogy milyen szürke
kisegér ő ennek a férfinak a mindennapjaiban. Lehet, hogy neki egy életre szóló
élmény ez az este, Alan McDonaldnak csak egy kellemetlen feladat, amit le kell
tudnia valamilyen szerződés értelmében. Egyetlen egyszer villant mosoly a
jóképű arcon, az sem neki szólt, hanem az étterem egy távolabbi zugában
felvillanó apró vaku fényének. Kissé gúnyosan fogalmazta meg magában, hogy Alan
McDonald valószínűleg azok közé az önimádó színészek közé tartozik, akiknek
annyira életeleme a kamera, hogy forgatás híján az első közlekedési kamerába
belemosolyognak. Az elképzelt jelenet halvány mosolyt csalt az arcára.
Furcsa módon csalódást érzett. Ez a férfi itt vele szemben
feszengve még csak nem is hasonlított arra a szívrablóra, aki a filmjeiben
volt. Úgy döntött, ha véget is ér vele az este, egyetlen kérdést még feltesz a
sztárnak.
-Miért vállalta el ezt a találkozót, amikor elég
nyilvánvaló, hogy untatom? –kérdezte halkan, maradva a magázásnál és
önkéntelenül is megtartva a távolságot. A férfi szemében az este folyamán először
csillant érdeklődés. Nocsak! A kis szende kiereszti a karmait? Nem udvarolta
körbe, és most sértetten kíváncsiskodik, hogy miért?
-A menedzserem jó ötletnek tartotta, hogy bevállaljam ezt a
vacsorát. A mozicég, amely meghirdette, és akik a költségeket állják – mutatott
teátrálisan körbe az elegáns környezetben, érzékeltetve, hogy nem egy olcsó
helyen vannak -, elég sokat keresnek a filmjeimmel és ez is a reklám része,
szóval munka. – vonta meg a vállát közönyösen, nem érezve szükségesnek, hogy
valami apró füllentésbe csomagolja a szürke valóságot.
Elisa összerezzent. Szóval, csak munka. Fájdalmasan őszinte
megfogalmazás volt. Mégsem sértődött meg, hiszen a férfi legalább most, erre a
kérdésre köntörfalazás nélkül, őszintén válaszolt. Mindenestere az a kép, amit
még ismeretlen rajongóként napról napra színezgetett, egyre halványult. Alan
McDonald néhány órával a személyes találkozás után nem volt több, mint egy
jóképű sztár, aki nagyjából semmibe sem veszi a rajongóit. Még annyira sem
érdemesíti őket, hogy színészi kvalitásait megcsillogtatva halvány érdeklődést
mutasson irányukba. Bár, lehet, hogy csak velem van a baj – pislogott Elisa a
mellettük csillogó ablaküvegben levő képmására. Az a lány szinte idegen volt,
ahogy új ruhájában elveszetten üldögélt az előkelő szállodai étterem legszebb
asztalánál. Ő igazán csinosnak látta magát az induláskor, de a férfinak nyilván
más a véleménye. Nagyot sóhajtott, hogy legyűrje a bensejében éledező
keserűséget. Partnere éppen egy új italt kért magának, meg sem kérdezve, hogy ő
kíván-e valamit. Talán még jó is, hogy nem kérdezett a férfi, mert amilyen
elbúsult hangulatban volt, még rávágta volna, hogy igen, azt kívánom, bárcsak
ne én nyertem volna ezt a vacsorát.
Egy idő után mintha a férfi is észrevette volna vendége
szótlan, kimért viselkedését és a körülöttük sürgölődő fotósra gondolva
megerőltette magát néhány kedvesnek ható, mosolygós kép erejéig. Pár hosszú
pillanatig a lányt pásztázta eltűnődve, aztán mint aki döntésre jutott
önmagával, néhány kérdést tett fel Elisa hétköznapjairól, a családjáról és az
életéről. Aztán egy egészen váratlan fordulattal személyesebbre vette a
beszélgetést, és kerek-perc megkérdezte, van-e barátja.
Elisa egy pillanatnyi tétovázás után úgy döntött, nem
hajlandó tovább alakítani a szende szüzet, akinek rajongói kötelessége a nagy sztár
előtti térdre borulás. Nem! Úgy fog tenni, mintha ez az este nem lenne több,
mint egy érdekes kiruccanás, ahol a férfi érezze megtiszteltetve magát, amiért
társult hozzá a vacsora idejére.
-Igen. Van egy barátom. – nézett félre, hogy a szeme ne árulkodhasson
az apró füllentésről. Apró? Orbitális nagy hazugság volt. Mert lehetett volna
barátja, nem is egy, de ő soha senkit nem vett észre, aki Alan McDonaldhoz
mérhető lett volna. Mert a színész nyilvánvalóan nem olyan barátra gondolt, aki
haver, és akinek a véleményét legalább mérlegelnie kellett volna – gondolt kis
lelkiismeret furdalással Cameronra.
-Ó! – vigyorodott el a másik. –És mit szólt hozzá, hogy
velem vacsorázol? – kérdezte gúnyosan, magában elképzelve a jelenetet, ahogy a
távolból is megalázkodásra bírt egy férfit azzal, hogy ha csak egyetlen estére
is, de megszöktette a barátnőjét. Ha Elisa a rajongója, akkor egészen biztosan
szerzett már néhány kellemetlen estét annak a srácnak, amikor a társaságában is
egy idegen férfi járt az eszében; talán még szex közben is az ő nevét
sóhajtotta – lódultak meg a gondolatai. Hirtelen arra gondolt, talán még
emlékezetesebbé is tehetné ennek a csinos kis fruskának az estét, Miriam amúgy
is dúlfa-fúlva távozott, amikor megtudta, hogy az estét nem tölthetik együtt. A
tekintete a lány kerek melleire kúszott és képzeletében már bontogatta is ki a
puha, lágy esésű ruhából. Végül is, a nyeremény egy estére szólt, nem csak egy
vacsorára.
-Nem örült. – motyogta halkan Elisa, és szeme előtt
önkéntelenül is Cameron arca villant fel, ahogy elhúzza a száját, amikor ő
boldogan mesélt a nyereményről.
-Féltékeny? – nyúlt a keze után a színész, és Elisának
minden önfegyelmére szüksége volt, hogy el ne húzza előle, mintha félne az
érintésétől. Ugyanakkor megborzongott, ahogy a finom érintés a bőre pórusain
keresztül meglódította a vért az ereiben. Alan McDonald megérintette! Úgy
érintette meg, mint egy férfi egy nőt, akit kívánatosnak tart! Már majdnem
behódolt, amikor eszébe jutott a kiszívott nyak és az este eleji érdektelen
társaság; ha lassan is, de kihúzta a
kezét a férfi tenyere alól.
-Nincs oka féltékenységre. – próbált öntudatosnak látszani.
-Ó, én abban nem lennék ilyen biztos. – búgta a férfi, és
Elisa alig bírta megállni, hogy meg ne forgassa a szemeit a hódítónak szánt magabiztos
hanghordozástól. Pontosan az a hang volt, mint amit a filmjeiben használt, ha
el akart bűvölni egy nőt. Pillanatnyilag inkább nevetségesnek érezte.
-Bízik bennem, én pedig szeretem. Ennyi elég is, hogy ne
legyen oka féltékenykedni. – mosolygott feszülten a fickóra, aki visszahúzta a
kezét és ujjával a magasba bökve újabb italt rendelt. Elisa óhaja ismét nem
került szóba.
-Vannak alkalmak, amiket vétek lenne kihagyni. – nézett
félre a férfi, időt hagyva neki, hogy megértse az üzenetet és két kézzel kapjon
a lehetőség után, így aztán nem vette észre, ahogy a lány elpirul. De ez a
pirulás nem a szeméremé volt, hanem a bosszúságé. Uramisten! Ez után a pasi
után törte a nyavalya hosszú hónapok, talán már évek óta? Ez az önelégült
pojáca foglalta le minden gondolatát? Micsoda buta liba vagyok! – sóhajtott
magában a lány, aztán az órájára nézett. Két órája üldögéltek itt. Az előtte
levő tányéron egy idegességében széttrancsírozott émelyítő édesség hevert, ő
pedig nem tudta, hogy lehetne már végre vége ennek az estének. Erre sem gondolt!
Hogy mi történik majd, ha vége a vacsorának… tekintve, hogy a férfi nem is ment
érte, balgaság lenne azt képzelnie, hogy majd hazafuvarozza. Az elfogyasztott
alkohol mennyiségét tekintve ez nem is igazán lenne jó ötlet. Most mi a fenét
csináljon? Mert hogy nem áll szándékában McDonald alkalmi szeretőinek táborát
gyarapítani, abban egészen biztos volt. Talán, ha kedves lett volna vele, ha az
este az elképzelései szerint zajlott volna… ha azt éreztette volna vele, hogy
első látásra belehabarodott… igen, talán akkor felkísérte volna a szobájába,
mert igaza van, vannak alkalmak, amiket vétek lenne kihagyni. De ez nem az az
alkalom volt!
-Hát, nagyon köszönöm a vacsorát! – szólalt meg óvatosan.
–Érdekes este volt és köszönöm, hogy rám szánta az értékes idejét. Már alig
várom, hogy a legújabb filmje a mozikba kerüljön. – füllentette, halvány
próbálkozásként a férfi egoját megcirógatva. Momentán úgy érezte, hogy talán
soha az életben nem ül be többet McDonald-filmre.
-Nem kell sietnünk! – tett egy utolsó próbát a férfi. -Ha
akarod, elmesélem neked a sztorit, amit még senki sem ismer igazán. Fent a
szobámban kérünk még egy pezsgőt, aztán kényelmesen beszélgethetünk… azt
hiszem, egyikünknek sincs szüksége erre a sok szájtátira itt körülöttünk. –
folytatta a tegezést rendíthetetlen kitartással.
Elisa nagyot nyelt. Igen, valami ilyesmiben bízott még
otthon. Hogy éppen ilyen kivételezett apró információkat tudhat meg a
színésztől. Igaz, arra nem gondolt, hogy ezeket némi ellenszolgáltatás fejében
kaphatja meg. Egy lehetetlen gondolat futott át a fején, hogy talán el sem
engedi majd McDonald, talán erőszakos lesz; és próbálta elképzelni, hogy van-e
önmagában annyi erő, hogy ráijesszen, megvillantva előtte egy felelősségre
vonás lehetőségét, amennyiben most azonnal nem engedi az útjára.
-A világért sem akarnám lelőni a poént! – vágott gúnyos grimaszt.
–Sosem szeretem előre tudni a történetet, mert akkor csalódást okozhat, ha
másként képzeli el a rendező, mint én magam.
-Hát jó, akkor másról beszélünk. Például kis pletykákat
mesélek a legutóbbi Oscar-partykról, amiken ott voltam. És ezek nem kitalációk
lesznek, mint a bulvárban, hanem elsőkézből kapott információk. – kacsintott rá
a férfi és Elisa türelmetlenül szusszantott. Mi a fenéért erőszakoskodik? Nem
lehet felfogni, hogy nemet mondott, hogy nem érdekli az este további része?
Most csináljon botrányt?
A következő pillanatban aztán megkönnyebbülten, bár
meglepetten felsóhajtott. Az étterem ajtajában egy ismerős arc bukkant fel,
tőle szokatlan eleganciával. Cameron! A férfi megállt a nagy kétszárnyas ajtó
keretében és a hozzá siető pincérhez hajolva súgott valamit. A pincér egy
elegáns meghajlással az asztaluk felé vezette… Elisa le sem tudta venni róla a
tekintetét. Hogy a fenébe nem vette ezt még soha észre? Cameron Cartwrite
elegánsabb és vonzóbb volt, mint a filmvilág sztárjainak többsége, beleértve
Alan McDonaldot is. Sötét öltönyéhez fekete inget és fekete nyakkendőt viselt,
olyan volt, mint az Alvilág ura, bár hajában szőkés, vöröses szálak csillantak
a hatalmas kristálycsillárok fényében.
A fiú megállt az asztaluk mellet, és végre McDonald is
észrevette, hogy már nincsenek egydül. Kérdőn és kissé bosszúsan nézett fel,
mire Cameron egy leheletnyit meghajolt.
-Miss Parisért jöttem. Mostanra volt megbeszélve a kocsi. –
jelentette ki halkan, mire Elisa szaporán bólogatni kezdett, a színész pedig
zavarodott nézett körül. A menedzserét kereste, aki ezt az egész estét
szervezte, de az asztal, ahol az este elején ült, most üresen állt. Romney
kocsit rendelt ennek a libának? Hát, ezt igazán mondhatta volna neki, akkor nem
csinál magából hülyét, hogy itt próbálja befűzni. Persze, egy kocsit el is
lehet küldeni… De a lány nem úgy nézett ki, mint aki feltétlenül maradni
szeretne.
-Hát, akkor talán majd máskor folytatjuk. – vágott egy kínos
grimaszt, amiben benne volt az „addig azért ne állj féllábon, kicsikém”
pillantás is.
Elisa felpattant és legszívesebben belekarolt volna
Cameronba, aki azonban tartózkodóan hátralépett, mint egy tökéletes
alkalmazott, egy sofőr.
-Még egyszer, köszönöm az estét, tényleg nagyon tanulságos
volt! – mosolygott Elisa, most először valóban őszintén, a váratlanul érkezett felmentő
seregtől felszabadultan. Aztán meg sem várva, hogy a színész is udvariasan felálljon
és elköszönjön, megfordult és magas sarkain a kijárat felé tipegett. Cameron
egy szúrósszemű biccentést követően utána indult. Alan McDonald beletörődően
megvonta a vállát és kért egy újabb italt.
*
-Ó, Cam! Köszönöm, hogy eljöttél! – sóhajtott Elisa, ahogy
az utcára értek. A fiú egy grimaszt vágva fogadta a hálálkodását, aztán a keze
után nyúlt.
-Ott állok – mutatott a sarok felé, aztán hosszú lépteivel
megindult, nem is törődve vele, hogy Elisa a magas cipősarkakon alig bírja
tartani vele a lépést. Kissé kifulladva ért a kocsihoz, ahol volt alkalma egy
röpke összehasonlítást is megejteni az este sztárja és régi barátja között.
Cameron sokkal magasabb volt, mint a színész.
-De komolyan, hogy kerültél ide? – érdeklődött, ahogy
elrendezte ruháját az ülésen elhelyezkedve. A fiú egy jobb időket megélt
terepjáróval jött érte, de egy pillanatig sem bánta, hogy nem a tűzpiros
Maseratiba kell beülnie. Cameron megjelenésével Alan McDonald és az egész kínos
este szinte azonnal feledésbe merült.
-Dolgom volt a városban. Ramonnak ma este nyílt meg a
kiállítása. ...Tudod, amire együtt akartunk elmenni. – nézett kissé neheztelően
a lányra, aki elpirult. Ramon és a kiállítása abban a percben esett ki a
fejéből, ahogy erre a vacsorára a meghívót megkapta. Felszisszent, ahogy közös
barátjuk nyilván csalódott arca felrémlett előtte.
-Nem tudunk még beugrani oda is? – nézett reménykedve
Cameronra, aki megcsóválta a fejét.
-Az egy kis galéria, Lizi… lement a megnyitó, elfogyott a
pezsgő és be is zártak. Ha nagyon érdekel, mindennap délután 6-tól 9-ig
látogatható.
-Nagyon csalódott volt, hogy nem mentem? – feszengett a
lány, maga elé képzelve az indián ősökkel rendelkező fiú parázsló szemeit.
-Hát, mondani csak annyit mondott, hogy megérti… Alan
McDonald mégiscsak nagyobb név, mint ő. – vont vállat Cameron. Ramonnál sosem
lehetett tudni, hogy belül mit érez, mert a vonásai szinte szoborszerűek
voltak, és rezzenéstelen tekintettel reagált általában mindenféle sorscsapásra.
-Holnap majd beszélek vele. – ígérte Elisa, aztán
hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Cameron mellett biztonságban érezte
magát. Vele még a csönd is pihentetőbb volt, mint rajongásának tárgyával.
Magában már elképzelte, ahogy holnap leszedi az összes posztert, amin Alan
McDonald feszíti az izmait. Ez az este összetört benne egy képet, amit nyilván
csak ő színezgetett magának eddig is. Igazából nem is bánta. Éppen ideje volt
felnőni.
-Nem volt ám olyan nagy szám, mint amit vártam. – bukott ki
belőle a vallomás, kissé csalódottan, amiért Cameron nem kérdezgeti.
-Megmondtam volna előre, ha megkérdezed, de nyilván nem
hitted volna el. – szusszant a férfi, miközben jó tempóban vette be a következő
kanyart. Elisa feléje dőlt, és legszívesebben megkérte volna, hogy maradjon is
ott. Sejtette, hogy a színész egy nagyképű fráter és bízott benne, hogy erre
Elisa is ráébred az este folyamán, azért nézett be az étterembe. Egyetlen
pillantással felmérte, hogy jó volt a megérzése.
-Á, ne is beszéljünk róla! – legyintett Elisa, mintha nem is
ugyanaz a lány lett volna, aki tánclépésben közlekedett azóta, hogy megtudta,
álmai hercege őt viszi vacsorázni. –Inkább mesélj róla, milyen volt a
kiállítás. És hogy szóba került-e, hogy a következőt közösen rendezzétek?
-Azt hiszem, nem szeretném, ha bárkivel közös kiállításom
lenne. – húzta el a száját a fiú. –Ramon képei amúgy is egészen más világot
képviselnek, mint az enyémek. Azt hiszem, rosszul tűrném, ha összehasonlításkor
én maradnék alul. – sóhajtotta őszintén.
-Csodás fotóid vannak! – szögezte le Elisa. Tényleg megkapó
képeket készített a férfi, aki olyan részleteket fedezett fel a tájban, amik
felett egy átlagos nézelődő figyelme elsikkadt volna.
-Hát, lehetnének többen a csodálóim, akkor nem kényszerülnék
rá, hogy modellek portfólióinak készítésével tartsam magam a felszínen. –
sóhajtott Cameron. Bár a legutóbbi lány kifejezetten helyes volt, így aztán ma este
Tina Dawsonnal vett részt Ramon kiállításának megnyitóján. Más kérdés, hogy az
este végére Tina Ramonnal maradt, és ő egy pillanatig sem érzett e miatt csalódottságot. Sőt, megkönnyebbült,
mert a gondolatai amúgy is Elisánál jártak. Ha pedig összességében vizsgálja az
este alakulását, csak örülhet. Az pedig kifejezetten reménykeltő volt, hogy
látszólag Elisa sem omlott össze, amiért a nagy Ő-ről kiderült, hogy
hétköznapian nagy barom.Ha rá hallgatott volna, megspórolhatta volna magának a
csalódást, mert Cameron egy fiaskó nélkül is biztos volt ebben.
Ahogy megállt a ház előtt, kizárta a
gondolataiból a nők bálványát, és egy pillanatnyi tétovázás után megkérdezte:
-Van kedved még meginni valamit lefekvés előtt? – és Elisa
meglepő élénkséggel felcsillanó tekintettel válaszolt: -Miért is ne!
*
-Basszus! MI ez a légkalapács hajnalok hajnalán? –
hunyorgott Cameron, ahogy az ablakon túlról érkező dörömbölésre kinyílt a
szeme, bár az első napsugarak éles fényétől összerándult az egész belsője. A
szomszéd házban egy ideje felújítás folyt, de még sosem érzékelte ennyire
hangosnak az ott folyó munkálatokat. Ennyit ittak volna tegnap este Ramon
kiállításán? – próbált visszaemlékezni a megnyitóra, aztán a lába meztelen
bőrhöz ért, és egy női kéz csúszott álomittas mormogással a combjára.
Krisztusom, ki ez? Tina? – merevedett
meg, aztán felemelte a takarót a mellette fekvő fejről és a meglepettségtől
csuklani kezdett. Elisa!
Olyan halkan és óvatosan, ahogyan csak zúgó fejétől tellett,
kimászott a lány mellől és a fürdőszobába óvakodott. A lehajtott wc-fedélen
ült, mint Rodin Gondolkodója, és próbálta felidézni az estét, ami ehhez a
képtelen pillanathoz vezethetett. Igazából elég homályos volt a kép, de annyit
sikerült megállapítania, hogy a feje nemcsak belül, de kívül is sajog.
Ramon kiállításán Tina úgy döntött, hogy az est házigazdája
izgalmasabb partner lehet, mint Cameron és a sötét bőrű és mosolyú fiúba
karolva hagyta, hogy mind messzebb sodródjanak egymástól. Ő meg nem bánta, mert
az esze amúgy is Elisánál és a mozivászonról ismert szívtiprónál járt.
Hazaindult, aztán egy önmaga számára is meglepő döntéssel az étterem felé kanyarodott.
Az első pillanatban levette, hogy nem volt hiba odamennie. Elisa úgy ült az
asztalnál, mint aki legszívesebben felpattanna és világgá futna. A bálványa
pedig épp csak el nem csöppentette a nyálát, ahogy a távolból is jól
érzékelhetően fűzni próbálta. Halvány elégtétel öntötte el, amiért a lány
csalódott a korábban egekig magasztalt sztár társaságában és önkéntelenül is
megmentőnek érezte magát. Apró szerepjátékként sofőrként állt meg az asztalnál,
rezzenéstelen arccal érzékelve a másik férfi fancsali képét, amiért az este
váratlanul, valószínűleg egy sikertelen hódítás kellős közepén végetért.
Számára csak Elisa gyors búcsúzkodása volt a fontos és megnyugodva kísérte ki a
kocsihoz.
Önkéntelenül is elvigyorodott, amikor arra gondolt, vajon a
nagy Alan McDonald mit szólna, ha látná az ütött-kopott tragacsot, amivel
elragadta előle az esti zsákmányt. Egyértelműen győztesnek érezte magát, holott
se Maseratija, se világszerte ismert barátai nem voltak, mégis a lány őt
választotta. Nagylelkűen úgy döntött, hogy akkor mégsem csalódott Elisában. Aztán
hazaértek és ő felajánlott egy pohár italt… amit nyilván még sok másik
követett, ha most egymás mellett ébredtek az ágyában. DE bármennyire is
próbálta megerőltetni az agyát, szenvedélyes, izzadt és gyönyörteli képek nem
bukkantak fel emlékei mély kútjából. Pedig sovány bankszámlája teljes összegét odaadta
volna annak, aki néhány igazodási pontot vetít elé az éjszakából. Fogalma sem
volt róla, ezek után hogy álljon a lány elé. Csak a hülye nem lenne tisztában
vele, hogy együtt töltötték az éjszakát, nyilván megtették, amit két egészséges
fiatal megtesz ebben a helyzetben, de bántóan sötét volt az az ablak, melyben
ennek a kéjes éjszakának az emlékképei kellettek volna, hogy ragyogjanak.
Szégyent érzett és tanácstalanságot. Talán kudarcot is vallott? De akkor mi
volt az az érzékien bújós női test mellette? Egy csalódott nő nyilván
összekapkodta volna a ruháit és hazamegy, főleg, ha az a haza ilyen közel
lenne, mint Elisa lakása. A lány mégis maradt. Miért? Talán mégsem okozott neki
csalódást? De akkor miért nem emlékezik, milyen volt a gyönyör peremén
átbillenő lány arcának ragyogása? És ami a legjobban bántotta... ez az
emléktelen éjszaka vajon megérte, hogy elveszítsen egy jó barátot?
Az ajtón halkan kopogtak és ettől az előbbi csuklás újra
kezdődött.
*
-Rosszul vagy? – érkezett az aggódó kérdés a faajtó
túloldaláról, és Cameron arra gondolt, hogy igen, tulajdonképpen kurvára
rosszul érzi magát. Igaz, nem az alkohol másnapos gyomorfogató hatását érzi,
csak sötét önutálatot, amiért öntudatlanságig képes volt leinni magát, amikor
oly sok álmodozással töltött éjszaka után végre az a nő feküdt mellette, aki –
ha létezett ilyen – a legjobb barátja volt. És ő iszákos állat módjára még arra
sem emlékszik, milyen volt ölelni. Igen, kifejezetten rosszul érezte magát.
-Jövök! – nyögött fel, miközben mélyeket lélegzett és
próbálta összeszedni a bátorságát, hogy Elisa szemébe nézzen. Az ajtót kilökte
és a szeme azonnal a lány combjaira vándorolt, azokra a napbarnította combokra,
melyek az ő hálóingként szolgáló fehér pólója alól kandikáltak elő.
-Ne haragudj, nyilván nem kellett volna kisajátítanom a
fürdőszobát. – morogta, miközben Elisa elviharzott mellette és már be is
csukódott mögötte az ajtó.
Néhány perc múlva a lány újra felbukkant, kezében egy
törülközővel, amibe a kezeit törölgette akkurátusan. Ez a néhány perc elég volt
Cameronnak, hogy felmérje a szobáját maga körül. Az ő holmija szokásos
hanyagsággal leszórva az ágy mellett, Elisa elegáns ruhája gondosan vállfára
akasztva lógott a szekrény oldalán. Milyen szenvedélytől égő nő képes így
gondoskodni a ruhájáról? – húzta el a száját. És tulajdonképpen, ő maga sem
volt meztelen, jutott el végre a felismerésig. Boxere és egy, az Elisa testét
fedő fehér pólóhoz hasonló puha pamut tartották össze háborgó korpuszát.
A lány nem tűnt sem alkoholtól elgyötörtnek, sem
csalódottnak, egyszerűen csak energikus volt, mint aki jól aludt; és
pillanatnyilag ezt irigyelte tőle a legjobban. Nyilvánvalónak tűnt, hogy tőle
magyarázatot kaphatna a történtekre, csak éppenséggel fogalma sem volt róla,
hogy csalja elő az információkat. Mert hogy egyenesen rákérdezni képtelen
lenne, abban biztos volt.
-Kérsz valami reggelit? – érdeklődött éppen az energikusság
mintaképe és tőle nem telt egyébre, mint egy kábán beleegyező fejbólintásra. A
gyomra ugyan a reggeli említésére fájdalmasan összerándult, de ha Elisa éhes,
akkor ő is enni fog néhány falatot, ha addig él is. Ez a legkevesebb, amit ez
után a dicstelen éjszaka után megtehet.
-Ne haragudj! – motyogta nem sokkal később teleszájjal
Cameron. A gyomra csak addig háborgott, amíg a sült szalonna illata be nem
borította. Ennél többet pillanatnyilag képtelen volt mondani, csak abban
reménykedett, hogy Elisának ennyi elég is lesz. De a lány nem volt kegyelmi
hangulatban.
-Miért? – tette fel ártatlanul a kérdést, aminek a
megválaszolása azonnal életre keltette Cameron fejfájását.
-Az éjszakáért. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden
percét fel tudom idézni. – tapogatózott óvatosan a fiú.
Elisa egy ideig hátborzoló figyelemmel nézte, aztán minden
összpontosítását egy narancs hámozására koncentrálta.
-Nem tudtam rólad, hogy ennyire nem bírod a piát. – szólalt
meg közömbösnek szánt hangon. Nem kevés színészi teljesítményt igényelt a
pillanat, mert az este, és még inkább az azt követő éjszaka őrá sem volt
egészen hatástalan. –De lehet, hogy csak az volt a baj, hogy gyógyszerre ittál.
Mindenesetre úgy kiütötted magad, hogy szinte elájultál, úgyhogy nem mertelek
magadra hagyni. Az is igaz, hogy egy kicsit magamat is hibásnak éreztem a
dologban, úgyhogy nem is lett volna korrekt lépés tőlem, ha elegánsan itt
hagylak. – mondta halkan, szinte érzelemmentes hangon. Látva a fiú zavart és
értetlen tekintetét, melyben valami enyhe megkönnyebbülés jeleit is felismerni
vélte, úgy döntött, elmond mindent, ami láthatóan Cameron emlékei közül
hiányzott.
-Kölcsönvettem egy pólódat, mert nem akartam, hogy reggelre
úgy nézzen ki a ruhám, mint egy mosogatórongy. Ha nem baj... Majd kimosom.
...Ez előbb ugyan nem válaszoltál, de az étvágyadat látva talán mégis csak jól
vagy. – mosolygott rá gyengéden. –Bocs, hogy úgy rád törtem, de már nagyon
kellett pisilnem!
Cameron agyában csak egy megkönnyebbült gondolat zakatolt:
egy lány, akit lefektettek, aztán nem emlékeznek a vele töltött éjszakára, nem
ilyen kedélyesen számolna be a kölcsön pólóról és főleg, nem készítene finom
reggelit. Az emlékek egy része legalább tisztázódott, de azért félve tette fel
a következő kérdését.
-Az este csak addig tiszta, hogy meghívtalak egy pohárra,
utána elég durva ez a filmszakadás. ... Azt meg végképp nem értem, hogy miért
te lennél ennek az oka... – ráncolta a homlokát gondterhelten.
-Amikor feljöttünk, megkérdeztem, hogy van-e valami kajád
itthon, apróság, csipegetnivaló az italhoz... sajt, felvágott, ilyesmi, mert az
étteremben alig ettem. Azt mondtad, hogy akad valami és kinyitottad a hűtőt,
aztán eltűntél benne derékig. Én meg közben fölötted kinyitottam a mélyhűtőt,
hogy kivegyem a vodkát, te hirtelen kiegyenesedtél és szabályosan kiütötted
magad a nyitott ajtóval. Utána bevettél valamit, hogy ne fájjon annyira, aztán
ittunk. Tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad hagynom, hiszen akár
agyrázkódásod is lehetett, de úgy tűnt, nincs baj, beszélgettünk, meséltem
neked az estéről McDonalddal, aztán egyszer csak felálltál és bevonultál a szobádba. Amikor már jó ideje
nem jöttél ki, utánad mentem és te ott hortyogtál az ágy tetején. Lehúztam
rólad a gatyát, inget, és végül úgy döntöttem, hogy ebben az állapotodban nem
hagyhatlak egyedül. Ha ilyen rajtaütésszerűen képes voltál elájulni, talán
jobb, ha maradok és figyelek rád. Ha esetleg hányingered lett volna, biztosan
jól jött volna a segítség, de szerencsére elég kemény kobakod van. - rebbent a lány tekintete feléje.
Cameron nem mutatott rá, hogy Elisa olyan mélyen aludt
mellette, ami kizárta, hogy bármit észrevehetett volna, ha ő esetleg rosszul
lett volna az éjjel. Ahogy a lány a fridzsiderajtóval történt fájdalmas
találkozásról mesélt, máris érezte az érzékeny púpot a koponyája hátulján, ami
eddig nyilván a zavarodottsága miatt nem tűnt fel. Elég hülye ötletnek tűnt
utólag a fájdalomcsillapítóra inni, mert ebből már régebben is voltak ilyen
filmszakadásos ügyei, bár korántsem ennyire kínosak. Amíg ő a gondolataival
volt elfoglalva, Elisa is arra gondolt, amit nem mesélt el. Talán soha nem is
fogja elmesélni, hiszen nem vetne rá túl jó fényt, ha kiderülne, hogy képes
volt kihasználni a fiú bódultságát és kutakodni a személyes dolgai között.
Amikor Cameron kiütötte magát, keresett magának egy pólót, de aztán csak feküdt
az ágy szélén, hallgatva a másik halk horkantásait. Hogy ne a dévajul Cameron
izmos karja és szőrös lábszára körül keringő gondolataival legyen elfoglalva,
még csak ne is az Alan McDonalddal töltött fiaskónak számító vacsorával, halkan
felkelt és kinyitotta Cam laptopját. A gép persze jelszót kért, és jó játéknak
ígérkezett kitalálni, hogy vajon mi lesz a varázsszó, ami megnyitja előtte a
winchester tartalmát. A harmadik próbálkozásra az a képtelennek tűnő ötlete
támadt, hogy a saját nevét írja be, és ő volt a legjobban meglepve, amikor a
gép életre kelt. Pedig már éppen fel akarta adni, de ez a váratlan siker
kísértésbe vitte és nem tudott ellenállni a további kíváncsiskodásnak. Tallózva
a fájlkezelő program számára értelmetlen címei között egyszer csak újra a saját
nevével találta szemközt magát, és már meg sem próbált úgy csinálni, mint aki
uralkodni képes a kíváncsiságán.
Róla készült fotók tömkelege nézett vissza rá hamarosan.
Emlékezett a legtöbbre, amikor készültek, bár néhány azokból készült nagyítás
meglepte. Nem tudta, nem akarta feltenni a kérdést, hogy vajon Cameron miért
érezte szükségét annak, hogy ezeket a fotókat szerkessze és tárolja a gépén. A
fiú jó fotós volt, ezt mindig is tudta róla, és szívesen pózolt előtte, mert
ezek a képek voltak a róla készült legjobb felvételek. De sosem gondolta, hogy
azokat Cameron is megőrzi, miután neki egy pendrive-on átadta őket. Minek is? ...Még
sosem látta magát ilyennek, mint ezeken a képeken. Cameron úgy láttatta őt,
ahogy önmagát látni szerette volna.
A kíváncsiság majd szétvetette, hogy mi célt szolgálnak ezek
a fotók, de nem kérdezhetett rá, hiszen azzal önmagát árulta volna el. Talán
egyszer majd az engedélyét kéri és ott fognak lógni ezek a képek egy
kiállítóteremben? – próbált magyarázatot találni, és minél többet gondolt rá,
annál valószínűbbnek is érezte. Igen! Ez lesz a megoldás! ...Felállt, leszedte
a tányérokat és néhány gyors mozdulattal elöblítette a mosogatónál, aztán
megköszörülte a torkát.
-Nos, úgy látszik most már megmaradsz. Hazamegyek. –
jelentette ki határozottan, bár legbelül minden sejtje tiltakozott az ötlet
ellen. Jól érezte magát Cameronnál, ráadásul itt volt egy rejtély, aminek a
felderítését a közeljövő életcéljának tekintette. Igazából maradni akart. És
menekülni. Menekülni, mert tisztában volt vele, ha túl sokat és túl hirtelen
akar a fiútól, akkor könnyen elveszítheti. Mint barátot, mindenképpen. Ez pedig
túlságosan fájó veszteség lett volna, különösen most, hogy kiderült, egy arra
teljességgel érdemtelen alakra pazarolta eddig a rajongását.
Cameron alig hallotta, amit mondott, csak bólogatott,
miközben arra gondolt, hogy annyi álmodozás után, teljesült végre a vágya, együtt töltött egy éjszakát Elisa
Paris-szal.Hogy ez enyhén szólva sem úgy alakult, ahogy az álmaiban, azt most
igyekezett figyelmen kívül hagyni. De túl voltak az első alkalmon, akárhogy is
történt, és úgy tűnik, Elisa is visszatalált a földre az Alan McDonald nevű
bolygóról, mely az este folyamán hullócsillagnak bizonyult. Ezt egyébként előre
megjósolta volna, de Elisa mindig is azzal vádolta, hogy előítélettel
viseltetik a jóképű színész iránt.Ő inkább megérzésnek nevezte volna. Az éjszaka
alatt kialakult helyzettel kapcsolatban azonban csend volt a megérzései helyén.
Csak valami halvány sejtése volt, vagy talán csak inkább vágyakozás a
változatlanságra. A kapcsolatuk továbbra is baráti, és ő nem szúrta el az
esélyét egy később kialakulható közelebbi kapcsolatnak. Tulajdonképpen
elégedett lehet. Az is volt, csak ebbe az elégedettségbe egy cserfes kis
ördögfióka sutyorgott bele, kajánul rámutatva, hogy a barát-nőnek eszméletlen
formás combjai vannak.
*
Egy hónap telt el, egy agyalással eltöltött sűrű hónap, amelyben mindketten újra és újra
végig elemezték az Alan McDonalddal töltött este után történteket. Persze,
szigorúan csak magukban, egymással meg nem osztva a fejtörés eredményét, mely elégedettséget
és hiányérzetet egyaránt tartalmazott. Mindkettejük részéről.
A mai estét megint Alan McDonald neve fémjelezte. Cameron
ugyanis – meglehetősen meglepő módon – moziba hívta Elisát, hogy együtt nézzék
meg a színész legújabb, nagy hírveréssel beharangozott filmjét. Elisa – feledve
annak az estének egyik nagy fogadkozását, miszerint a jövőben nem pazarolja az
idejét ilyen macsós piff-puff történetekre – lázas várakozással nézett az este
elé. Furcsa érzés volt a vászonról is magán éreznie a férfi tekintetét, eszébe
juttatva azt az estét, amikor kettesben ültek egy éttermi asztal mellett.
Kicsit olyan volt, mint egy régi
szerelemmel való találkozás, bár az érzékei már nem sikítottak valami többért,
az ismétlés lehetőségéért. Alan McDonal és az érte való rajongás köddé vált egy
hónappal ezelőtt, és egyáltalán nem sajnálta az elszalasztott lehetőséget, hogy
olyan közelről ismerje meg a férfit, mint kevesen. Na, nem is olyan kevesen –
húzta el a száját a férfi kiszívott nyakára gondolva, aztán határozottan
kizárta a gondolatai közül és inkább a valóságos világra koncentrált és benne
Cameronra. A moziból kifelé sodródva a tömegben, megborzongott, ahogy Cameron a
kezéért nyúlt és megóvta tőle, hogy elsodródjanak egymástól. Egy ilyen gesztusra
várt már egy hónapja, de most kicsit attól tartott, talán többet lát bele,
mint amit valójában jelent.
-Pfff... nem is volt olyan nagy durranás – grimaszolt
játékosan, mire Cameron hősi pozitúrába vágta magát és megfeszítette az izmait.
-Én is vagyok olyan jó, nem?
Elisa nevetve forgatta a szemeit. A fiú nevetséges volt,
ahogy szuperhőst akart alakítani, ugyanakkor végtelenül szexi, és ami a
legfontosabb... igazi.
-Éhes vagyok. – torpant meg a járda szélén, ahogy a
tekintete a szemközti hamburgeresre siklott.
-Oké! – húzta magával a lassan araszoló kocsik közé Cameron,
és hamarosan már ott könyököltek egymással szemben a gyorsétterem egyik
boxában.
A tálcán közöttük szinte minden volt, amit a pultnál
rendelni lehetett. Csirkhúsos szendvics, sült steakburgonya, saláta és két
almás pite is. Elisa játékos falánksággal vetette magát az adagjára, s az
ujjával törölte le a szája sarkán lecsurranó majonézt. Cameron megbűvölve
nézte. Amikor a lány elégedetten és öntudatlan szexualitással nyalogatta le az
ujjait, érezte, ahogy a nadrágja kényelmetlenné válik. Krisztus az égben! Hogy
a fenébe nem vette észre korábban, hogy ilyen frenetikus hatással van rá ez a
lány? Amióta a múltkor együtt töltötték az éjszakát, még ha a dolog olyan
ártatlan együttalvás is volt csupán,
képtelen volt a régi jó barát szemével látni. Minden, ami korábban
elkerülte a figyelmét, vagy amin korábban egyszerűen uralkodni tudott, az most
felnagyítódott és kínzó vágyakozást keltett benne.
-Ezt megeszed még? – bökött az almáspitére, mire a lány
kuncogva tolta feléje.
-A tied lehet, te édesszájú. – aztán a kuncogása elhalt,
ahogy azt az édes szájat figyelte, amint mohón harap a süteménybe és néhány
falással eltünteti a saját adagja nyomában. Cameron mindent ilyen élettelien
csinált. Így fotózott, így beszélgetett, nyugtalan kezének állandó repdesésével,
és így evett is. Vajon szeretkezni is ilyen szenvedélyesen szeretkezik? –
jutott eszébe, és már a gondolattól is bíbor színbe öltözött az arca.
-Mehetünk? – nézett furcsa, vizsgálódó tekintettel a fiú és
Elisa némán bólintva állt fel, hogy kövesse a kocsihoz.
-Nem iszunk meg valamit lefekvés előtt? – tette fel a fiú a
ház előtt a régről ismerős kérdést, és ő ugyanúgy válaszolt, mint egy hónappal
ezelőtt: -Miért is ne! ... Valóban jól esett volna most egy ital, ami kicsit
lecsillapítja a bensőjét és talán egyúttal az egyre a fiú körül csapongó
gondolatait. Aztán persze hazamegy és álmatlanul forgolódik majd, de az az ital
pillanatnyilag rendkívül csábítóan hangzott.
Amíg Cameron a zárral babrált, nevetve fordult vissza hozzá:
-Kajáról szó sem lehet! Nem vagyok hajlandó a frigóval megint kiütni magamat.
Amúgy meg senki nem gondolná a karcsú alakod láttán, hogy valóságos kis
bélpoklos vagy. – kacsintott rá férfias elismeréssel.
-Ezt én is mondhattam volna neked – vágott vissza azonnal a
lány, szemeit jelentőségteljesen végig futtatva a fiú vékony alkatán. –Senki
nem gondolná, hogy még más elől is képes vagy elenni az édességet.
Igazságtalanság is, hogy ennyire bírod a szénhidrátokat. Nekem bezzeg elég rá
gondolnom és máris rajtam ragad néhány deka felesleg.
Cameron újra végigmérte egy hozzáértő férfi műelemző
tekintetével, aztán csak annyit mondott: -Te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy.
...Na, ülj le, hozom a bort! – mutatott kanapé felé, aztán eltűnt egyedül a
konyhában, hogy a múltkori baleset megismétlődésének esélye se lehessen.
*
-Jézusom, a fejem! – sóhajtott Cameron, miközben úgy érezte,
hogy a feje darabokra esne, ha most fény érné a retináját. Talán a vámpírok sem
ódzkodtak annyira a napfénytől, mint amennyire ő vágyta most inkább a
sötétséget. Meg akarta dörzsölni a halántékát, de furcsamód esetlennek érezte
magát, mintha valami rászorult volna a kézfejére. Ez a kellemetlen és
kényelmetlen érzés, amely fejfájással és a kézfejében érzett kisebb sajgással
párosult, végül csak rábírta, hogy kinyissa a szemét.
Félhomály volt a szobájában és mellette félkönyékre
támaszkodva ott feküdt Elisa ismét az ő pólójában. A látványtól egy ér
fájdalmasan megvonaglott a halántékán. Ez képtelenség! Nem ismétlődhetett meg a
múltkori fiaskó. Az nem létezik, hogy megint kiütötte magát. Igaz, sosem volt
nagy ivó, de tegnap boroztak, töményet emlékei szerint nem is ittak. Mennyi
bort kellett legurítson, hogy ennyire elanyátlanodjon? – tette fel magának a
kérdést, miközben a látószögébe keveredett valami teljességgel meglepő és
riasztó fehérség. Miért van így bebugyolálva a keze?
-Üdv az élők világában! – kuncogott Elisa és gyengéden
megsimogatta a férfi homlokát, aki hálásan feszült neki az enyhet adó hűs női
kéznek.
-Mi a túrót műveltem már megint? – sóhajtotta elgyötörten,
szánalmasan biztosnak érezve, hogy a lány, akárcsak a múltkor, most is egyedüli tudója a történteknek.
-Hááát, iszogattunk, aztán kimentél, hogy felbonts egy újabb
üveggel, én meg utánad mentem, hogy van-e egy kis sajtod a borhoz. Te meg
benyúltál a mosogatógépbe egy késért és egyenesen bele is böktél az ujjadba.
-Azért vagyok így bekötözve? – nézett összevont szemöldökkel
a láthatóan profi kötésre a férfi.
-Nem. Kikaptad az ujjad némi káromkodás közepette, én meg
adtam rá egy puszit, hogy gyorsabban gyógyuljon, aztán... – hallgatott el Elisa zavartan.
-Aztán...? – fordult felé Cameron a várakozástól türelmetlen
kíváncsisággal, bár bekötött keze úgy meredt kettőjük között a semmibe, mint
valami fadarab.
-Aztán megcsókoltál.- suttogta Elisa a félhomályban. Csak
remélni merte, hogy a zavara nem látszik, az égő vörös pír az arcán ...-
Szóval, csókolóztunk és közben levertük az üveget, amit ki akartál nyitni. Ettől
egy kicsit kijózanodtunk, de amikor felajánlottam, hogy feltakarítom, beküldtél
a szobába, hogy majd te... és végül már csak a fájdalmas kiáltásodat hallottam.
Egy üvegdarabbal nagyon csúnyán elvágtad a tenyeredet, úgyhogy taxit hívtam és
bementünk a kórházba. Összevarrták, fertőtlenítették és alaposan bekötötték.
Valami iszonyat büdös krémet kentek rá, de tény, hogy segített összehúzni a
sebet, mert már azt hittem, sosem fog elállni a vérzés. Beléd nyomtak egy
tetanuszt, meg gondolom valami érzéstelenítőt is, aztán amikor hazajöttünk,
beadtam neked még egy fájdalomcsillapítót, hogy aludni tudj. Ezt pedig már
tudjuk, hogy rosszul reagálod le, ha alkohollal kevered. De még mindig jobb,
mintha végigkínlódtad volna az éjszakát.
-Nagyon elvágtam? – emelte maga elé Cameron a kezét, mintha
a gipszeléssel egyenértékű kötés alá láthatna.
-Nagyon. – sóhajtott Elisa.
-És levertem az üveget. – próbálta összerakni magában a
történteket a férfi, mire Elisa kissé bűnbánó hangon kijavította: -Levertük.
-Jó kis csók lehetett. – kuncogott Cameron, bár ez korántsem
a vidámság hangja volt, hanem sokkal inkább a hitetlenkedésé, amiért ezzel a
lánnyal egyre másra ilyen lehetetlen helyzetekbe bonyolódik.
-Az volt. – érkezett a halk beismerés és nyomában Elisa
szája közeledett felé, hogy némi ízelítőt adjon abból, ami az estére nézve
végzetes csók lehetett.
*
A gyógytornász megdicsérte Cameront, amiért a különböző
keménységű gumikarikák közül már a legerősebbel is megbirkózott. Tenyere
szorítása újra a régi volt, ujjai mozgatására sem hasított bele fájdalom, mint
az első időkben. A vágás valóban csúnya volt, mély és hosszú, és sokáig attól
tartott, hogy jobb kezének működése sem lesz már soha a régi. De eltökélt volt,
kitartó és Elisa is állandóan ott sertepertélt körülötte, hogy a segítségére
legyen, úgyhogy már csak ezért is meg kellett gyógyuljon. Ma pedig, az utolsó
fizikoterápiás foglalkozás után a gyógytornász is gyógyultnak nyilvánította a
kérdéses testrészt, amelynek ápolgatása kapcsán már egészen közel kerültek
egymáshoz Elisával. No, annyira közelre még nem, de a remény hal meg utoljára –
ez járt a fejében a reggeli ébredéskor és az esti lefekvéskor egyaránt. Úgy
döntött, a mai napot és a teljes gyógyulást egy vacsorameghívással ünnepli meg,
úgyhogy már korán reggel felhívta a lányt és megelőlegezve az imént hallott
diagnózist, asztalt foglalt.
Pontosan ott ültek, ahol néhány hónappal ezelőtt Elisa és
Alan McDonald, de a hangulat összehasonlíthatatlanul jobb volt. A lányon egy
hasonlóan csinos ruha volt, ami kiemelte az alakját és tantaluszi kínokat
okozott Cameronnak, aki egész idő alatt csak arról tudott fantáziálni, micsoda
élvezet lesz belőle kibontani a lányt.
-Direkt választottad ezt a helyet? – nézett körbe Elisa, de
még éppen elcsípte a fiú beismerő pillantását.
-Meg akartam mutatni, hogy a nélkül az idióta nélkül is
eljuthatsz egy ilyen puccos helyre. – motyogta két vállrándítás között.
-Nekem nem létszükséglet, hogy ilyen helyekre járjak. – vont
vállat Elisa. –Talán az az este is jobban sikerült volna, ha beülünk egy
hamburgereshez és a fickó nem a nagyszerűségével és a kivételezett helyzetével
próbál elbűvölni, hanem néhány barátságos mondattal. Valahogy nem tudom róla
elképzelni, hogy ezüstkanállal a szájában született volna, most meg úgy
viselkedik, mintha gyerekkorában a sarokba állították volna, ha nem eszi meg a
homárt vacsorára.
-Akkor rossz választás volt? – nézett körül Cameron.
-Nem. – nyugtatta meg a lány. -Itt igazán jól főznek, ha az
embernek nem veszik el az étvágyát a kelletlen asztaltársak.
-Én örülök, hogy itt vagy velem. – ismerte be a fiú,
miközben a kezéért nyúlt a fényesen ragyogó damasztterítő felett.
–Tulajdonképpen már régen akartam ezt mondani neked. Igazság szerint már két
alkalommal is bebizonyosodott, hogy nélküled elég elveszett pasi lennék.
Például a legutóbbi kórházi kezelést alighanem meg sem tudtam volna oldani
nélküled. Konkrétan, elvéreztem volna a konyha közepén, annyira sokkolt a vér
látványa. Neked legalább volt annyi lélekjelenléted, hogy szorítókötést tegyél
a kezemre, amíg orvoshoz érünk.
-Nélkülem nem lett volna szükséged kórházra – mutatott rá a
lány a dicséret gyenge pontjára.
-Mindegy, a lényegen ez mit sem változtat. Örülök, hogy itt
vagy velem. – ismételte meg Cameron lelkesen. –Igazából arra gondoltam, hogy
ezt rendszeresebbé tehetnénk. – bökte ki félszegen.
-Igazából egy ideje azon gondolkozom, mikor mondod ki ezt
végre. – húzta halvány mosolyra a száját a lány. A szeme ragyogása megnyugtatta
a férfit, aki eddig a pillanatig nem volt benne egészen biztos, hogy nem
egyedül kerget-e valami álomképet a kettejük közös jövőjével kapcsolatban.
A pincér egy-egy pohár pezsgőt tett le eléjük. Cameron
üdvözlésre emelte a poharát, mint aki tósztot kíván mondani,majd végül letette
maga elé anélkül, hogy belekortyolt volna.
-Bökd ki végre! – nézett rá bátorítóan, félrehajtott fejjel
a lány.
-Igazából egy szobát is lefoglaltam itt. – rágta zavartan a
szája szélét a fiú, várva a másik elképedt, esetleg felháborodott reakcióját.
-Szerintem létezik szobapincér-szolgálat itt is. – kortyolt
a poharába Elisa látszólag nyugodtan, bár legbelül érezte, ahogy táncra
perdülnek a sejtjei. Ebben a pillanatban más vágya sem volt, mint minél
hamarabb felkeveredni abba a szobába. Igazából még az éhsége is megszűnt, vagy
inkább átalakult valami más, sokkal elemibb erejű éhségbe.
-A minibár pedig elég kicsi hozzá, hogy ne üthessem ki vele
magam. – ironizált a fiú felszabadultan, amiért Elisa nem kérte ki magának már
magát az elképzelést is, hogy együtt töltsenek egy éjszakát.
-És dobozos sört kérünk majd, nehogy megint üvegcserepek
juttassanak kórházba. – kacsintott rá a lány, mire Cameron felállt. A hozzá
siető pincérnek súgott néhány szót, aki bólintva megindult a konyha felé, a fiú
pedig a zsebéből előkotort egy kulcskártyát és Elisát kézenfogva a lift felé
indult gyors léptekkel.
-Ha van kedved, megihatnánk odafönt valamit. – kacsintott a
lányra a már ismerős szöveg kíséretében, aztán hozzátette: -És most szólok...
bármi történjen, nem vagyok hajlandó fájdalomcsillapítót bevenni. Vállalod a
kockázatot?
-Veled bármit vállalok. – nevetett Elisa, aztán erőtlenül
hagyta, hogy a becsukódó liftajtó mögött Cameron szenvedélyesen megcsókolja.
VÉGE
6 megjegyzés:
Jutkám! <3
Jól megleptél, imádtam! :)
"Alvilág ura" XDDD
Naggyyon naggyyon jól esett, köszönöm. :)
pusza
Jó kis meglepi volt Jutka! :)
Jóóóó hosszúúúúúúú is, hála az égnek!
Bátor fiú ez a Cameron, hogy mindazok dacára, amik történtek vele, harmadszorra is italmeghívásnak álcázza a randit! XDDDD
Kész katasztrófa lesz megint, hiába készülődnek olyan hevesen a megelőzésen!
Vagy lehet most megússzák és tényleg egy felejthetetlen estében lesz részük? :P
Okké....megelőlegezem nekik. :D
Tetszett! ;) <3
Szia! Nagyon örültem neki :) Tetszett, pont erre volt ma szükségem köszönöm. Anna
Szuper meglepi, köszönöm! Naaaaagyon élvezetes volt olvasni, remekül sikerült. :D Puszi, Porcica
Köszike!
Kellet már valami újdonság tőle. Megleptél.
Nagyon tetszett.
Örülök, hogy sikerült a meglepetés :) Igazság szerint ha ismerős volt a kezdet, az nem véletlen. 2013 decemberében, amikor az Ötletbazárban néhány történet kezdetét mutattam meg nektek, és szavazásra bocsátottam, milyen sorrendben kezdjem írni őket, ez is ott volt köztük. Ott egy kicsit mást akartam még kihozni belőle, de aztán úgy alakult, hogy alakult XD Így ugyan rózsaszínűbb lett, de azért nem rossz. Az a vég meg majd még jól jön egy másik történetben ;)
Megjegyzés küldése