Újabb hetek teltek el,
és egy napon arra ébredt, hogy nagy a csend a ház körül. Előfordult, hogy
Charlie érkezésére ébredt, és csak a konok akarat, hogy nem hagyhatja, hogy
lustának tartsák, segített benne, hogy hamar észhez térjen. A reggeli kávé
közben beszélgetett Monával, aztán a gyerekek lelkére kötötte, hogy
viselkedjenek jól, majd egy mély sóhajjal belevetette magát a munkába. A tavasz
teljes erejével tombolt, munka közben hamar kimelegedett, sokszor ing nélkül
dolgozott Charlie mellett a tetőn. Így aztán a bőre olyan volt, mintha
világéletében a szabadban dolgozott volna. Valaha gondosan nyírt haja már a
nyakába ért, időnként arcát néhány napos borosta fedte, de még soha nem érezte
magát annyira szabadnak, mint ebben az ősember-formájában. Biztos volt benne,
ha egy nap újra nyakkendőt kell kössön, az olyan lesz, mintha kötelet akasztana
a nyakába. Az elmúlt héten összebarátkozott a szomszédokkal is, ahol két
hasonló korú gyerek élt, és ma Mona átkísérte volna Jeremyt és Lizzyt hozzájuk
valamikor délelőtt. Mona azonban ma reggel késett.
Önkéntelenül is a
telefonját kereste, és már látta is, hogy több nem fogadott hívása volt, amiket
nem hallhatott, mert este rezgőre tette. Már arra sem emlékezett, miért, talán
valami régi beidegződés miatt, amikor a moziban levette a hangot. Itt ugyan
csak az új, nagyképernyős televízió előtt terült el, miután a gyerekeket ágyba
dugta, és a szinte teljesen levett hang mellett egy felnőtt csatorna kínálatát
bambulta fáradtan, de úgy látszik a telefonra volt gondja. Charlie kereste és
aggodalmasan hívta vissza. Ha az öreg nem jött, csak telefonált, biztos valami
baj van.
-Bocsásson meg,
Charlie! Nem hallottam, hogy keresett – szólt bele azonnal, ahogy a vonal túlsó
végén fogadták a hívását.
-Semmi baj! Csak szólni
akartam, hogy Mona éjjel belázasodott. Nem vészes, de azért gyenge és hát azt
sem akarná, hogy a gyerekek elkapják. Ha nem gond, ma itthon maradunk
mindketten. Én ápolom, ha már egész életében ő ápolt engem. A mai napot fogja
fel pihenő napként! Este meg felhívom, hogy holnap mire számíthat, rendben?
-Köszönöm, Charlie!
Monának mondja meg, hogy gyors gyógyulást kívánunk neki mindannyian! Tegnap
úgyis összeírt egy listát, hogy mit kéne vennem, akkor ma a gyerekekkel
elmegyünk bevásárolni. Magamat ismerve ezzel úgyis elmegy a fél nap – nevetett
Robert, bár a szíve mélyén messze nem volt ilyen vidám. A bevásárlás még
magában is tortúra volt, a két gyerekkel pedig inkább bele sem gondolt, milyen
megpróbáltatásoknak lesz kitéve. De nem akarta, hogy teljesen gyámoltalan
pasinak tűnjön, így aztán legalább kommunikálni próbálta a talpraesettségét,
ami a korábbi tapasztalatok alapján azért még sok kívánni valót hagyott maga
után.
*
Robert igazán
megpróbálta megőrizni a hidegvérét, de az órák óta tartó bevásárlás már minden önuralmától
megfosztotta. A Mona által összeállított lista majd minden eleme végre ott
lapult a hatalmas kocsi mélyén, amelybe most már Lizzyt is beültette, mielőtt a
kislány a játékos gondolák mindegyikét lepakolja. A gyerek azonban sértve
érezte magát, legalábbis szabadságjogának erőteljes korlátozásaként a bátyjához
képest, aki egy távirányítós autót szorongatva lépdelt Robert mellett. A férfi
úgy gondolta, bevásárolásonként egy drágább játék éppen elég lesz és Lizzyt kielégíti,
hogy a száraztésztákkal játszhat, amíg a pénztárig érnek. A kislánynak jól
hallhatóan más volt a véleménye. Üvöltött, mint a fába szorult féreg, úgyhogy a
férfi inkább nem is ment az üvegáruk felé, mert ettől a hangtól az olcsó
boroskészletek is elpattantak volna. Most éppen egy dobozon huzakodtak, amit a
kicsinek az utolsó pillanatban sikerült megkaparintania, és amelyben egy drága
alvós baba pislogott a huzavonának köszönhetően. Lizzy láthatóan eldöntötte,
hogy ez a baba lesz mostantól a legjobb barátja. Robert pedig elkövette azt a
hibát, hogy ésszerű gondolkodást várt el egy gyerektől, aki még szobatiszta sem
volt. A férfi legszívesebben alaposan megrázta volna, miközben az arcába
ordítja az összes ellenvetését, de nemrégiben látott egy dokumentumfilmet,
amiben pont arról volt szó, hogy a legtöbb gyerekbántalmazás ilyen rázással
kezdődik, aztán ahogy növekszik a gyerek, egyre inkább eldurvul a helyzet.
Ráadásul az agyra gyakorolt rendkívül káros hatását is taglalták a műsorban,
ezért aztán már olyan erővel harapta a saját szája szélét, hogy a vére majd
kiserkent. Felnőtt férfi. Nem vesztheti el teljesen az önuralmát egy bömbölő
kétéves miatt. Egyelőre még nyerésre állt az indulatával szemben, de érezte,
hogy hamarosan robbanni fog. Az érzést pedig csak erősítette benne a fiatal nő,
aki egy az övéhez hasonlóan tele pakolt kocsit tolt maga előtt, és most kicsit
kárörvendően figyelte. Ez a liba nyilván jól szórakozik rajta, miközben neki
már hasogatott a feje.
-Lizzy! Elég volt! –
kiabált rá a gyerekre és megrántotta a dobozt. A parányi gyerekkéz
megszeppenten engedte el, Robert pedig visszarakta a polcra, amely mellett
álltak. Egy cseppet sem érdekelte, hogy ott történetesen zöldborsó és kukorica
konzervek társaságába került. Jeremy reszkető szájjal nyújtotta felé az autó
dobozát.
-Akkor én se kérem.
-Te megtarthatod. Most
a tiedet vesszük meg. Legközelebb meg majd kap a húgod is valamit – motyogta a
kisfiú nagylelkűségétől szinte megalázottan a férfi. A fiatal nő eddig bírta
visszafogni a véleményét.
-Hát, ez szép volt,
gratulálok! – mondta gúnyosan. –Felnőtt férfi és csak ennyi telik tőle, hogy
itt gorombáskodjon két apró gyerekkel.
-Már ne haragudjon! –
fordult felé Robert, és mély levegőt vett, mielőtt a korábbi feszültséget most
ezen a kotnyeles tyúkon vezeti le. –Semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk, oké?
-Nem lenne, ha nem
látnám! De maga eléggé közszemlére bocsátotta itt a gyereknevelési csődjét.
Tudja, azt gondolom, hogy magának még kutya se való, nemhogy gyerek – fortyant
fel a nő, aztán sajnálkozva a gyerekekre nézett. –Kíváncsi lennék, a felesége
tudja-e, hogy semmi türelme nincs a gyerekeikhez. ... Ne! Ne válaszoljon! –
forrasztotta Robert torkára a választ, aztán megragadta a kosarát és
visszaindult a zöldséges pult felé.
Az ilyen nőktől mentsen
meg az ég! – nyögött fel a férfi, miközben a babát rejtő dobozt legyőzötten visszadobta
a kocsiba, mire Lizzy durcás arcocskája felderült. Aztán a pénztárhoz tolta a
bevásárló kocsit. –Ne mondjon semmit! – villant a szeme a pénztárosnőre, aki a
szája szegletében mosolyogva engedelmeskedett. Lerítt róla is, hogy megvan a véleménye az előbb
történtekről, de szerencsére megtartotta magának. Nők! Baromi okosnak képzelik
magukat, de segíteni persze egyik sem akar – morgolódott magában, miközben a
számla végeérhetetlen szalagja kígyózott elő a pénztárgépből.
A kocsiban Robert
bekötötte a gyerekeket a gyerekülésbe, aztán a csomagokat bedobálta a
csomagtartóba. Beült, majd a kormányba kapaszkodva még egyszer átgondolta a hirtelen
jött ötletet. Tulajdonképpen az a nagyszájú liba adta az ötletet. Kutya! Ez az!
Szerez egy kutyát. A házban elfér és legalább leköti a kölyköket. Ráadásul –
még ha rosszul is hangzik, de – zsarolhatja is a gyerekeket a kutyával. Mert ha
nem viselkednek rendesen, akkor nem lesz
kutya, vagy nem jöhet be a házba, vagy nem játszhatnak vele ... a lehetőségek
tárháza végtelen. Ez az!
-Na, srácok!
Szeretnétek egy kiskutyát? – nézett a visszapillantó tükörbe és majdnem
elnevette magát, ahogy a két gyerekszempár felcsillant. Aha! Sejtette, hogy jó
ötlet lesz.
*
Két órával később már
nem volt róla teljesen meggyőződve, hogy ez valóban olyan jó ötlet. Az ebtelep
roppant lehangoló hely volt annak ellenére, hogy a kutyák viszonylag megfelelő
ellátásban részesültek. Száraz, meleg helyen voltak. Látszott, hogy tisztán
tartják őket, rendesen kapnak enni és tiszta víz is volt mindegyik kis
ketrecben, de a szemük olyan reménytelen volt, ami Robertet a lelke mélyéig
megrázta. Szíve szerint kinyitotta volna az első boxot és az ott üldögélő békés
keverékkutyával távozott volna, de persze a dolog nem ment ilyen simán.
Lizzynek az összes kiskutya tetszett, Jeremynek pedig az összes nagy. Robert
meg már előre utálta a nagyjelenetet, amikor döntést kell hoznia. Legszívesebben
megfutamodott volna, de tudta, hogy a ház békéje múlik rajta, hogy egy pórázzal
a kezükben ballagjanak vissza a kocsihoz. Az iroda melletti üzletben már látta,
hogy nem tudna olyat kérni, tápot, játékot, felszerelési eszközt, amivel ne
tudnák kielégíteni az igényeit, de ahhoz, hogy ott vásárolhassanak végre, előbb
döntésre kellene jutniuk. Már éppen ott tartott, hogy leguggol Lizzy elé és
megpróbálja elmagyarázni neki, hogy mik egy nagykutya előnyei, és különben is,
néhány év múlva már biztosan a kislány sem tartana a a nagyobb termetű
állatoktól. A ketrecben, ami előtt álltak egy kajla kis beagle rágta a rácsot,
Lizzy pedig elragadtatottan nézte. A bátyja a szemközti boxban egy jól fejlett
rotweilerrel szemezett. Robert nem volt egészen meggyőződve róla, hogy egy
ilyen kemény munkakutyával kellene kezdeniük a kutyatartással való ismerkedést.
De a tekintete ekkor a következő boxban fekvő kutyára siklott, akinek mintha
önálló életre kelt volna a pocakja, és az is megmozdult, ahogy érdeklődőt
fedeztek fel az ajtajuk előtt.
-Egy kedves idős hölgy
kutyái voltak, de a néni nemrég meghalt és a rokonok közül senki nem vállalta
mindkettőjüket. Megpróbáltuk elválasztani őket, de nem tágítanak egymás mellől.
Őket csak együtt tudjuk örökbe adni – szólalt meg mögötte egy fiatal srác, aki
már az esti vacsorához töltögette a tálakat.
Robert nézte az
aranyszőrű nagy kutyát, amely meglepően jó formában volt ahhoz képest, hogy egy
idős asszony mellett éldegélt idáig. A hasa alól pedig egy kis szőrgombóc
gurult elő. Már nem volt kölyökkutya, de a kinézete alapján bárki annak gondolta volna. Lelkesen
csóválta a farkát és a nagy kutya lábai között felkapaszkodva a rácsba
akasztotta kis körmeit. Lizzy hangos kiáltással szaladt oda hozzá és a nagy
kutyával szinte nem is törődve, a maga babanyelvén folyamatosan dünnyögött neki.
A kicsi láthatóan élvezte a rajongást. Robert megvakarta a fejét. A nagy kutya
szép volt, láthatóan szelíd is, de vajon Jeremynek tetszene-e? – tette fel
magában a kérdést, mivel a fiú idáig kizárólag kemény munkakutyákra vetett
szemet. Egy halvány lemondó sóhajjal nyugtázta közben, hogy képtelen kitartani
az eredeti elképzelése mellett. Két kutya! A két gyerek mellé? Meg van őrülve?
Még soha nem volt saját kutyája, így
aztán még megtanítani sem tudja a kölyköknek, hogy mit szabad és mit nem...
Folyamatosan sorolta az ellenérveit, aztán már csak azt látta, hogy Jeremy is
ott kapaszkodik a rácsokba a húga mellett, és a két kutya lelkesen nyalogatja a
gyerekek tenyerét. A dolog itt dőlt el. Ha most megadja magát, egyszerre négy
kis lelket tesz boldoggá. Nem olyan nagy ár cserébe, hogy őt viszont újra
nyugodtan lúzernek nevezhetné bárki.
-Azt hiszem, a gyerekek
és a kutyák döntöttek – fordult a fiatal alkalmazotthoz. –Őket szeretnénk
elvinni.
-Rendben, mindjárt
kihozom őket, hogy ismerkedhessenek, de egy kicsit várni kell, mert a doktornő
előbb megvizsgálja őket és csak utána lehet a papírokat kiállítani. De most van
nála valaki, aki most hozott vissza egy kutyát. Tudja, kiderült, hogy nem lehet
összebarátkoztatni a háziak macskájával – fecsegett a fiú, aztán megrázta
magát, mint aki rájött, hogy ez Robertet nem biztos, hogy érdekli. -Itt van
egy-egy póráz, addig nyugodtan sétáljanak velük ott a futtatóban. Lotte ott
lesz magukkal, ha bármi probléma lenne – intett a kislányosan apró állatápoló
felé a kertre nyíló ajtó közelében.
*
-Mr.Hazard! Jöjjenek! A
doktornő már várja magukat! – kiabált a Paul névre hallgató alkalmazott, és
Robert meglepetten látta, hogy a gyerekek – közös életük során talán első
alkalommal – minden ellenvetés nélkül vezetik a kedvenceiket a folyosó felé.
Jeremy mellett túl nagynak tűnt a világosszőrű kutya, de az olyan békésen
baktatott, mint aki tudatában van az erejének és vigyázni akar a kétlábú kis
gazdájára. A kiskutya pedig leginkább négylábú társát figyelte, így aztán
vidáman indult a nyomában. Lizzy boldogan nevetett, ahogy azt hitte, ő
sétáltatja a kis szőrcsomót. Robert az elmúlt percekben olyan ritka
pillanatoknak volt tanúja, amit nem is remélt egy ideje. A két gyerek most
először volt igazán felszabadult és boldog, amióta mellette éltek. Fájó volt a
felismerés és szíve mélyén máris hálás volt a két bolhásnak, amiért képesek
voltak ezt a sikert ilyen gyorsan elérni. Az előbb próbáltak nevet adni a
kutyáknak, aztán Lotte elárulta az eddigi nevüket és ők mindannyian
egyetértettek abban, hogy tökéletesek. Így aztán Árnyékot és Gombócot vezetve
megérkeztek az orvosi szoba elé, és Robert bekopogott.
-Tessék! – csendült
bentről egy határozott hang, mire benyitottak. A két kutya láthatóan
bizalommal, mindenféle ellenkezés nélkül követte a gyerekeket, Robert azonban
mintha gyökeret eresztett volna a küszöbön. Nocsak, milyen kicsi a világ!
Momentán ennek annyira nem örült. Ez a nő néhány órával ezelőtt közölte vele,
hogy még egy kutyát sem bízna rá, nemhogy gyereket, most pedig két védencét is
szeretné magával vinni.