Egy lélek útja 4.

Gabriela szenvedett. Nem fizikai fájdalom volt ez, hiszen a fizikai lét már régóta elvesztette számára a jelentőségét. A lelke szenvedett. A lelke, mely még nem találta meg az utat új otthonához, és itt bolyongott élet és elmúlás között félúton megrekedve. Még csak nem is maga miatt szenvedett. A halált el tudta fogadni, mert számára a „porból lettünk és porrá leszünk” volt az élet nagy igazsága.  Az eltelt hónapok, sőt már évek, meghozták számára – ha nem is az elfogadást, de – a beletörődés nyugalmát. Aki miatt kétségbe volt esve, az a férfi volt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett a földön. És a földi léten túl is. És aki ennyi idő alatt sem törődött bele az elvesztésébe. Hízelgő lehetett volna, de igazából fájdalmas volt. Nap mint nap látta a küzdelmet, amit Robert a józan esze megőrzéséért folytatott, és látta a görcsös akaratosságát, ahogy őt próbálta megtartani a síron túl is. Ez több volt, mint amit annak idején az oltár előtt megfogadott neki. Látta a mindennapjait, a munkába ölt energiáit, a vívódásait, útkeresését, a sikereket, amit ennek a hihetetlen energiának a mozgósítása eredményezett. De nem volt boldog, és ezt nála jobban senki nem tudhatta. Ő volt az egyetlen, aki hallotta a férje keserű szavait, amikkel önmagát ostorozta némán, vétkesnek érezve magát a szerencsétlenségben, amelyet a Sors szabott ki rájuk. Pedig ő aztán tényleg nem tehetett a balesetről. Igazság szerint még Gaby is elhárította magáról a felelősséget, úgy érezte, a szerencsétlen véletlenek összejátszása dolgozott ellenük. Szívesen megnyugtatta volna a férjét, hogy a mentőorvos nem hazudott neki, enyhítendő a kétségbeesését, ő tényleg az ütközés pillanatában elszakította azt a szálat, mely a földi világhoz kötötte. De volt egy szál, amelyet még ő sem tudott, nem is akart eltépni, egy láthatatlan kötelék, amely a szeretett férfihoz láncolta, s amely nem engedte, hogy átkeljen a fény birodalmába, mely talán a felejtés birodalma is lehet. Ettől félt, és emiatt kapaszkodott Robert emlékezésébe. 

De az utóbbi hetekben már túlságosan fájdalmas volt látni a valaha volt nagy szerelem romjain építkező magányt. Szerette annyira Robertet, hogy el tudja engedni, hogy azt kívánja neki, találjon még szerető társra, aki megadhat neki mindent, amit ő már nem tudott. Lelke mélyén hitt benne, hogy Robert szerelme, emlékei kitartanának mellette akkor is, ha a teste, szívének egy másik zuga életre kelhetne a tetszhalálból, ahol pillanatnyilag raboskodott. Mivel másként már úgysem tehetett, úgy döntött, a férfi érdekében nagylelkű lesz, és ahogy egyszer már megtette, megpróbálja még egyszer visszavezetni az életbe. Annál is inkább, mert ismerte a férje gondolatait, tudta, hogy bármennyire is fél, elhatározta már magát, hogy teljesíti az ő meggondolatlanul kiejtett kívánságát. El fogja vinni Velencébe újra. Gondolázik vele a mohás falak tövében. És ez a végső búcsújuk lesz, az i igazi elválásuk.

Ha lettek volna könnyei, zokogva siratta volna az elveszített életét, az álmait. Annyi terve szállt el füstként azon az éjszakán. De voltak csodás emlékei, amiket zsugoriként őrzött lelke kincsesládájában. Nem bánt meg egyetlen együtt töltött percet sem, csak azt sajnálta, hogy nem ajándékozhatta meg Robertet egy babával, egy darabkával önmagából. Talán a férje könnyebben viselné a veszteségét, ha ott lenne vele a kettőjük gyermeke, aki mindig a közös vidám napokra emlékeztetné. ... Meglepő módon fogalma sem volt róla, hogy Robert erről gyökeresen másként vélekedett. Mostani léte a két világ között Gabrielát különös adottságokkal ruházta fel. Például módjában állt a gondolatai között kíváncsiskodni, és többet tudott meg, mint szeretett volna. Ez lett volna az első nézeteltérésük, ugyanis Robert még jobban szenvedett volna egy apró gyermekarctól, amely mindig a veszteségét juttatta volna eszébe. Szívesen vitatkozott volna erről vele, de már nem tudott és nem is volt értelme.

Másik adománya a két világ közti létezésének, hogy nemcsak Roberttel maradhatott, de kötöttségek nélkül járhatta a világot. Olyan embereket ismerhetett meg, akikkel életében aligha akadt volna össze. És mindeközben tisztában volt vele, hogy ezeknek a kalandozásoknak, találkozásoknak céljuk van. Hogy miféle cél, az akkor vált világossá előtte, amikor rájött, hogy új „barátai” mind nők. Mindannyian Velencében éltek. És mindannyian ismerték a férjét. No, nem fizikai értelemben, ebben biztos volt. De ismerték a filmjeit, a róla szóló újsághíreket, még Gabyt is ismerték a maguk kicsit irigykedő módján, a kettőjükről szóló cikkek betűiből. Szerették a férjét anélkül, hogy valaha is találkoztak volna vele. Rajongtak a színészért és a férfiért. Talán több is volt ez rajongásnál, de ezt csak egy személyes találkozás deríthette volna ki. Ez adta az ötletet. Velencébe tartott Roberttel, és a város, az ő városa, már készülődött a maga meglepetésével.

***

Robert ledobta a bőröndjét a hatalmas barokk franciaágyra, amely megszólalásig hasonlított a nászéjszakájuk bölcsőjéhez. Selymek és damaszt, puhaság és sikamlósság. Vérforraló színek és hűvös tapintás. Úgy emlékezett, a szerelem városában még a legolcsóbb kis hotelben is kényeztették a szerelmeseket. Elméje gyors egymásutánban idézte fel a valamikori vággyal teli éjszakákat és nappalokat. Velence tökéletes helyszín volt közös életük kezdetéhez. Egyszerre vérpezsdítő és elandalító. Most azonban nem akarta előhívni élete filmjeiből pont ezt a negatívot, ezért direkt másik szállodát választott, elegánsat, amely hivalkodó pompájával egy cseppet sem emlékeztetett arra az eldugott, olcsó kis hotelre, amelyben annak idején elbújtak a világ szeme elől. Az elgondolása nem vált be, ez azonnal világossá vált, amikor belépett ebbe a szobába. Tisztán érezte Gaby jelenlétét, megborzongatta  macskaszemének pillantása, amivel a simogató ágynemű közé hívta, mint akkor régen. Lehajtott fejjel várta, hogy a látomás elenyésszen. Tisztában volt vele, hogy hamarosan fotósok hada özönli el a hallt, hiszen ez a szálloda is abból élt, hogy híres vendéglistájával csalogassa a turistákat és a sajtó embereit. A hírverés itt létszükséglet volt. Ő pedig most önként dugta hurokba a fejét, abban bízva, hogy ha elég gyors lesz, dolga végezetten távozhat, mielőtt a hiénák utána vetnék magukat. Kapcsolatok, ismeretségek híján szüksége volt most a kivételezetteknek járó bánásmódra, és kész volt ezért a nyugalmával fizetni. Bár az életével együtt járt a kitüntetett figyelem, ezt képtelen volt megszokni. Hacsak tehette, kijátszotta a lesifotósok és szemfüles turisták kényelmetlen kíváncsiskodását. 

-Hogy tetszik? Igazán pazar, nem? – kérdezte hangosan, de persze választ, mint eddig sosem, most sem kapott. Szeme előtt megjelent a kép, ahogy Gaby elnyúlva hever a selyemágyneműn, és kacéran őt hívogatja. Megrázta a fejét és kipattintotta a bőrönd zárját. Imádott ölelkezni a feleségével, de ezek között a falak között most úgy érezte, mintha leginkább ezeknek a kéjes óráknak az elvesztése lett volna a legnagyobb vesztesége. Buja Velence! Ruhái közül jól becsomagolva előbukkant az egyszerű fekete porcelánurna. Magához szorította és a párnákra dőlt vele, mintha a felesége derekát ölelné. Még ma este meg fogom tenni! – fogadkozott némán, és fél kézzel a telefon után nyúlt. Néhány perc múlva zakatoló szívvel tette a helyére. Akkor hát itt az idő! Hamarosan alkonyodik, ő pedig gondolába száll. Egy utolsó utazásra Gabyval.

*

A gondoliere faarccal vette tudomásul, hogy sötét ruhás utasa egy fekete urnát szorongatva száll az imbolygó kis hajóra. Olyan volt, mint valami századokkal ezelőtti titokzatos idegen, aki talán a Serenissima titkait jött kifürkészni, vagy éppenséggel uralkodója életére törni. Néma volt, és fekete ruhájában mintha ő maga is bele akart volna olvadni a közelgő sötétségbe. Már csak egy maszk hiányzott az öltözékéhez. A fiatal férfi arca ismerős volt a mozivásznakról, szívszorító tragédiája pedig a híradásokból. Mario emlékezett, hogy még a felesége, Antonia is együtt zokogott a kórház előtt összegyűlt tömeggel, mely a színész szeme világának megmeneküléséért imádkozott. A feleség halála szinte eltörpült a jóképű férfi jövőjének bizonytalansága mellett. Egy napon Antonia aztán ragyogó arccal mutatta a gyógyulásáról szóló, s az új forgatási hírekkel foglalkozó cikkeket, aztán mindannyian megfeledkeztek róla, ahogy ennél sokkal személyesebb és örvendetesebb hírt kaptak. Gyermekkel áldotta meg frigyüket a Mindenható, és Mario számára minden más elvesztette emellett a jelentőségét. 

Most összevont szemöldökkel figyelte az előtte ülő férfit, aki tudtán kívül része volt az ő életének is, s aki most jobb kezét a csatornába lógatva ült, a mellette lévő ülésen billegő urnán tartva a másikat, miközben a mellettük elmaradó palotákat nézte. Nézte ugyan, de Mario biztos volt benne, hogy szeme valami egészen mást lát. Talán régi emlékképeket, olyan fájdalmas kis filmet, melyről a külvilágnak fogalma sem lehet. Erről az a fénylő csík árulkodott, mely az álla felé tartott, de amelyet még el sem mázolt. Hagyta, hogy a gyenge alkonyi szellő szárítsa fel. Egy férfi, aki nem szégyelli, ha sírni látják. Szimpatikusnak találta ezt az őszinte érzelemnyilvánítást. Bele sem akart gondolni, ő maga hogyan érezne, ha Antoniával történne valami. ... Nem ő volt az első utasa, aki a tiltásokra fittyet hányva itt és így búcsúztatta egy szerettét, de mind közül ő volt a leghíresebb és legfurcsább. A többiek a gyászeset után röviddel megjelentek Velencében, hogy egy utolsó útra kísérjék a halottjukat. Claudio, az éjszakai portás azt mesélte, amikor felhívta és erre a fuvarra kérte, hogy Robert Cranston a felesége hamvait szeretné a végakaratának megfelelően elszórni egy meghatározott útvonalon. De hiszen a felesége már több, mint két éve meghalt, mégis csak most jött el, hogy elbúcsúztassa!? Ha eddig nem, most miért? Ráadásul a többiek csak azt kérték, hogy a város egy meghatározott pontján álljon meg, amíg a néhány percig tartó személyes kis ceremónia lezajlik, de ez a férfi azt kérte, hogy lassan lapátoljon végig a leghosszabb, nászutasoknak megtervezett útvonalon. Sejtette, hogy egy rég volt utazás felelevenítése okoz most tantaluszi kínokat a férfinak, ezért meg sem próbálta ebben megzavarni.

Az este közben leszállt, Mario pedig örült, hogy még induláskor meggyújtotta a gondola orrában a kis lámpát. Az apró szentjánosbogár fénye megcsillant a ferrón, fokról fokra táncolva, mintha arra buzdítaná, hogy járja be az egész várost. A leereszkedő sötétségben – mint valami titkos megbízatásra induló összeesküvő – Robert Cranston lassú mozdulatokkal letekerte az urna tetejét és egy óvatos mozdulattal a víz felett megdöntötte az edényt. Mario inkább csak sejtette, mint látta, ahogy a  hamvak egy része a vízbe szóródik. Mindig meghatotta a külföldiek ilyetén ragaszkodása a városához. Bár a legtöbb turistától a hideg futkározott a hátán, de azokat, akik igaz vonzalmat éreztek Velence iránt, ő is kedvelte, mi több, tisztelte. És mi lehetne erősebb kötődés, őszintébb érzelem, mint ezt a helyet választani végső nyughelyül? Számára nem létezett más hely a világon, de biztosan vannak, akik valamilyen oknál fogva maguk mögött tudják hagyni a szülővárosukat. Talán a szerelem miatt, amit itt éltek át, és ami halálukig velük maradt – merengett a színészt figyelve.

A férfi közben ölébe vonta az edényt és lehunyta a szemét, mint aki fájdalom kínoz. Aztán mélyet sóhajtott és újra a régről ismerős falakat nézte. Mintha erre a házra mondta volna annak idején az evezős, hogy Casanova élt benne – ráncolta össze a homlokát, de az emlékezéstől csak újabb könnycsepp gördült le az arcán. Néhány napig ő játszotta a nagy szívrablót, Gaby pedig napról napra, óráról órára a kedvesét. Végül ezt a játékot magukkal vitték a hétköznapokba, s megőrizték egészen addig a borzalmas éjszakáig. Próbált hangtalanul, feltűnés nélkül szipogni, miközben siklottak tovább az olajos feketeséggel körülöttük kavargó vízen. Egy-egy kis sikátor trattoriájából fénycsóva vetődött a kis csatorna fölött átívelő hidakra és a vízre, néha nevetés hangzott fel a sötétből, vidám társaságok tartottak céljuk felé. Másutt magányos alak sietett a gyengén megvilágított kis utcán. Mintha senki sem tartana a sötétben ólálkodó Haláltól. A színész egy kanyar után újra megismételte az előbbi mozdulatot, majd útjuk során még néhány alkalommal. Mario azon tanakodott magában, vajon öt vagy hat adagra osztotta-e a férfi a hamvakat, s ennek volt-e valami jelentősége a szertartás során, aztán még idejében vette észre, hogy a szokatlanul magas vízállás miatt csak térdelve fér át a következő hidacska alatt. Megborzongott a gondolatra, milyen kínos lett volna, ha a vízbe pottyanva magára hagyja az utasát, ezért aztán a továbbiakban már csak az ismerős kiszögellésekre figyelt, a callék mellett kikötött hajókra, hogy baj nélkül érjék el végcéljukat. Amikor kibukkantak a Sóhajok hídja alól, megköszörülte a torkát és olaszos akcentusával angolul kérdezte meg a férfit, merre menjen tovább? 

Robert Cranston – mintha álomból ébredne – még egyszer kitartotta az urnát a víz fölé, majd az utolsó porszemekkel együtt útjára engedte a súlyos porcelánt is, mely hangtalanul merült el a csónakkikötő melletti hínárosban. Ebben a pillanatban ki tudja honnan érkezett a fuvallat, mely az utolsó porszemeket még a víz felszíne felett szárnyára kapta és a város felé röpítette. Amilyen váratlanul érkezett a kis légmozgás, oly hirtelen maradt is el. Nem maradt más, csak a kihalt San Marco, mely felett most mintha évszázadok szellemei gyűltek volna össze, hogy egy újabb tagot fogadjanak maguk közé.

-Itt jó lesz! – intett a gondolakikötő felé, és Mario engedelmesen arrafelé kormányozta a hajót. Már egy jó órája lapátolt, elégedett megnyugvással gondolt rá, hogy baj nélkül letudta ezt a különös esti fuvart. Elegánsan besiklott két hajótest közé és szinte észrevétlenül koccant a kikötői póznákhoz. Megragadta az egyiket és karját nyújtva a stégre segítette a férfit. Amikor kezük elvált, érezte, hogy a színész valamit a kezébe nyomott.

-Mille grazie! – mormogta hálás tisztelettel, de csak egy bólintást kapott cserébe. A férfi vissza sem nézett rá, ment a maga útján, amelyről alighanem meg sem tudta volna mondani, merre tart. Legalábbis lépései tétovasága erről árulkodott. Magányos alakja lassan beleveszett a tér árnyaiba. Ahogy Mario ellökte magát és a hajót a cölöptől, a kikötő lámpásának fényében vetett egy pillantást a kezében szorongatott papírdarabra. Egy százdolláros volt. Ritka nagyvonalú borravaló. Egy rövidke sóhajjal a zsebébe gyűrte. A temetésen a temetőszolgák is szoktak pénzt kapni a hozzátartozóktól, de ez azért mégis túlzásnak tűnt. Aztán a hamarosan megszülető gyermekére gondolt, és önmagára egyáltalán nem jellemző módon rövid filozofálgatásba kezdett, ahogy a hajóval hazafelé vette az irányt. Egy élet ma este végleg lezárult. A közreműködésért kapott összegből pedig hamarosan egy új élet kelengyéjét vásárolhatja meg a felesége. Volt ebben valami sorsszerű.

Egy lélek útja 3.

(Látom, kicsit megijesztette a társaságot a furcsa kezdet :) Még egy ideig eltart, mire belendül a történet, de szerintem megéri kivárni ;) )

*** 

Gabriela

Mostanában másból sem állt az életem, mint utazásból. Hol a napsütötte kaliforniai tengerparton heverésztem, hol a világ valamelyik nagyvárosában készültem a fellépésemre, hol – mint tegnap este is – New Yorkban rohantam a dolgom után. Imádtam ezt a rohanást, szinte légiesnek éreztem tőle magam, ami a darázsderekamat tekintve azért költői túlzás volt. De mit tegyek, ha izgalom ellen még mindig a legjobb orvosságnak a nassolást tartom? De ILYEN még soha nem történt velem! A Central Parkban ültem fent egy fa tetején! Na, elég őrülten hangzik? Az ősz már ragyogó tarkaságba öltöztette a kedvenc helyünket, ahol Roberttel vég nélkül tudtunk sétálgatni, mégis, az egészet az elmúlás borongóssága járta át, mert a levelek pompás színű ruháikban a halált várták: még kapaszkodnak néhány napig az ágakba, aztán lehullanak majd, hogy piszkosbarna, rothadó rétegként belepjék a talajt, tápláló esszenciaként beszivárogjanak a gyökerekig, új erőt adva a fáknak és a bokroknak. De most még… most még szemkápráztatóak voltak a sárgák, bordók és a barnák, néha még közéjük tolakodtak a nyári zöldek… mindez pedig megtévesztően élettel telivé tette a parkot. Egy vékony ágon egyensúlyoztam, játékosan szökellve, mint egy gyermek tenné a füvön, és egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy nem szakad le a súlyom alatt… majd ráébredtem a helyzet abszurditására: mi a fenét keresek én idefent? Lenéztem a fa tövébe, és a kérdésem válasza arcul vágott, mert eszembe jutott minden.

Gyorsan mentem, ez tagadhatatlan. Mindig is így vezettem, a kesztyűtartóm tele volt büntetési cédulákkal, jó néhány bónusz pontom ráment már arra, hogy nem voltam képes visszafogni magamat, ha a száguldásra lehetőségem adódott. Imádtam! Imádtam nappal és éjjel! Imádtam a néptelen utak közepén fehéren kígyózó vonalat követni. A fákat, épületeket, amint egybefolyó maszatként suhannak el  mellettem, a falvak lámpáinak fényét, amint fénykorbácsként csapnak végig az autó sötétkék metáldukkóján, a levegőt, ahogy bevágott a nyitott ablakon és összekócolta a hajamat. Még az öklüket rázó sofőröket is imádtam, akik nyilván a felmenőimet emlegették, amikor elsuhantam mellettük, látszólag a semmiből érkezve. És imádtam a hajnali órák kiürült sugárútjait, amelyek versenyre csábítottak az idővel; amikor abba a hamis illúzióba ringattam magam, hogy nem büntet meg senki szertelenségemért. Szabályszegő voltam, mint oly sok mindenben életemben. A kanyarokban persze fékeztem, de csak annyira, amennyire muszáj volt, biztos érzékekkel vezettem az erős autót, aminek nő létemre a bolondja voltam; fiatal voltam, tele élettel, vidámsággal, céltudatossággal és tervekkel. Fel sem merült bennem, hogy bárki utamat állhatná. Aki megtehette volna, mellettem ült és szeretett engem. Enyém volt a világ! De sosem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos árat fizetek majd érte.

Világ életemben szerettem a kutyákat, még rohanó életemben is vágytam egyre, ezért amikor a kis fekete jószág feltűnt a semmiből a jobb oldalon, egyetlen pillanatig sem tétováztam. Inkább a kocsi, mint az az ártatlan kis lélek, és hirtelen balra kaptam a kormányt, hogy kikerüljem, de elvesztettem az uralmat a száguldó autó fölött. A motorban dübörgő megriadt ménes fittyet hányt az irányításomnak, megvadult csődörként tört ki, és én nem tehettem semmit. Még láttam, ahogyan a reflektorok visszatükröződnek a csikorgó gumik hangjától rémülten mozdulatlanná merevedett állat szemében, aztán száz kilométeres sebességgel rohantam egy hatalmas tölgy sötétbarna tilalomfaként magasodó törzsének. Az utolsó gondolatom az volt, vajon Robert be van-e kötve, én ugyanis utáltam, ahogy feszül rajtam a gurtni. Mintha induláskor veszekedtünk is volna emiatt, erre már nem mertem volna megesküdni. Mint ahogy arra sem, tényleg azt mondtam Robertnek, hogy cammogó vénemberek tartják csak be a sebességkorlátozást? Annyira megfontolt tudott lenni, hogy időnként az őrületbe kergetett, talán azért is tapostam olyan eszeveszetten a pedált, mert neki akartam bizonyítani, hogy feleslegesen aggodalmaskodik. De ki a fene gondolt volna egy éjszaka bóklászó kutyára a Central Park mögötti széles sugárúton? A levegőben érezhető volt az aszfaltra felkenődött égett gumi szaga, ahogy a széles kerekek valósággal ráolvadtak a féknyomra. Egy őrült száguldozó árulkodó nyoma...

Eddig rendben, de hogy kerültem fel ide? És hol van Robert, mert az ágak között egyedül egyensúlyoztam? Remélem, nem esett baja, mert azt sose bocsátanám meg magamnak! Most, hogy senki sem hallotta, be mertem vallani, ha a kutya és Robert élete között kellett volna választanom, gondolkodás nélkül gázoltam volna el szerencsétlen jószágot. De Robert biztonságban volt az erős acélkaszniban, biztosan bekötve, mint mindig, így aztán csak a kocsi és a kis négylábú voltak vetélytársak a döntésemben. Szegény Lotusom, az életet választottam helyetted, egy oktalan kis állat életét a technika remeke helyett. Erősen csattantunk, de talán még menthető vagy! Óvatosan megmozdultam a vékony gallyon, arra gondolva, hogyan tudnék visszajutni a vastagabb ágak biztonságos karjai közé, majd hogyan tudnék lemászni, és megkeresni Robertet, megnézni az autót, mennyi kár esett benne… megkeresni a mobilt, segítséget hívni…  Kellőképpen gyakorlatias vagyok, így szinte már a következő napot terveztem, amikor bemegyek majd a biztosítóhoz és igyekszem meggyőzően elmesélni nekik, hogy nem én voltam hibás. Bár, ennek nyilván ellent mond majd a rendőrségi jegyzőkönyv, mert amilyen szerencsétlen vagyok, hamarosan ideér egy zsaru, talán még a jogosítványom is ugrik majd. Már hallani véltem a sziréna hangját is. Micsoda égés lesz, ha újra kell vizsgáznom, amivel Rob fenyegetett állandóan, tudva, hogy már a Kresznél el fogok bukni, mert kétszer nem lehet akkora szerencsém, mint az első vizsgán. 

Ekkor eszméltem rá, hogy bár sikerült a helyváltoztatás,  a fa ágai még csak meg sem rezzentek alattam. Belekapaszkodtam a következő ágba, próbáltam megrázni, nem sikerült. Először óvatosan átléptem rá, majd áthelyeztem a testsúlyomat. Nem történt semmi. Ne már! Pontosan tisztában voltam a súlyommal, hiszen állandó harcot vívtunk a mérleg felett. A következő, már a földhöz közeli ág, ugrottam … semmi. Úgy sikerült egyre lejjebb és lejjebb kerülnöm, mintha semmi nem akadályozna, mintha könnyed pillangóként repdesnék az ágak között, bő és hosszú szoknyám széle még véletlenül sem akadt be sehová (még jó… egy vagyont fizettem érte), hajamat nem cibálták meg a göcsörtös barna ujjak, hiába nyúltak utánam, a testem szinte súlytalan volt. Súlytalan… 

„A félelem jeges kézként markolt a gyomrába” – ez a számtalanszor olvasott, elcsépelt kifejezés jutott az eszembe, és az, hogy mint minden ilyen frázis, ez is mennyire igaz, hiszen tényleg hideget éreztem, és fájdalmat, amely nem csak a gyomromat, hanem az egész testemet átjárta, miközben az összeroncsolódott autó egyre közelebb került hozzám. Egy utolsó huppanással, szinte elegáns libbenéssel, leérkeztem a földre, tettem néhány bizonytalan lépést, és benéztem az autóba. Robert előtt felfújódva takart el mindent a légzsák, de tudtam, hogy baj van, különben már itt ordibálna velem, vagy jobb esetben csókolna veszettül, örülve, hogy megúsztuk. Esetleg a kis bolhást kergetné az út szélén, mert tőle kitelik, hogy hamarabb gondol egy kóbor kutyára, mint a méregdrága autómra. Ami úgyis úgy nézett ki momentán, mint egy romhalmaz. Körbebotladoztam a roncs körül, hogy beüljek Rob mellé és segítsek őt kiszabadítani a légzsák alól. A némasága félelemmel töltött el. Lábam alatt meg sem csikordultak az  üvegszilánkok, pedig jutott belőlük jócskán mindenhová. Amikor be akartam ülni a helyemre ... Talán ebben a percben tört ki rajtam a baleset miatti sokk, nem tudom, de ekkor elsötétült előttem minden. 

Amikor magamhoz tértem, a földön ültem és végre alaposan megnéztem a valaha gyönyörű autómat. Nem volt gyenge karosszéria, az eleje mégis szinte teljesen eltűnt, a motorteret „v” alakban hasította ketté az erős tölgyfa, a szélvédő millió apró darabra robbant, a tető és az alváz is megroggyant valószínűleg. Hát, ez kuka! A fényszórók megvakultak az ütközéstől, a motorból szállongó gőz kísérteties ködbe burkolta a helyszínt. Olajszag terjengett a levegőben és átfutott a fejemen, micsoda szerencse, hogy a benzintank hátul van. Nem robbanhat fel, nem gyulladhat ki! –mantráztam magamban, és megpróbáltam feltápászkodni, hogy Roberthez másszak. Segítségre van szüksége! A rádióban még mindig szólt a „Thousand years”, amely abban a pillanatban kezdődött el, amikor a kis kormost megláttam. Tényleg! Hol lehet? – néztem körül, de nyilván nem érdekelték a nagyvárosi katasztrófák. Sting rekedtes hangja furcsán ide illőnek tűnt az éjszaka baljósnak tűnő sötétjében. „Újjászülethetek a szerencse gyermekeként... „ – na, pontosan! Ezt akár én is elmondhatom magamról egy ekkora csattanás után. A sofőroldalon az első ablak le volt tekerve, beláttam a kocsi belsejébe, ahol óriási pöffetegként fehérlett a berobbant légzsák, amely a vezetőülésbe szorította egy lány élettelen testét. Mi a túró? Megbabonázva néztem. Nem látszott rajta sérülés. Hosszú, rakoncátlan vörös haja volt – pont mint nekem -, az ősz színeit idéző kézzel kötött pulóvert viselt – pont min én -, karján egy viccesen óriási órát hordott – pont olyat, mint az enyém. Nem volt mese, én voltam. És Robert fogta a kezemet.

Egy lélek útja 2.

Robert

Robert Cranston lelki szemei előtt számtalanszor lejátszódott már a baleset napjának minden egyes pillanata, kezdve a reggeli játékos szerelmeskedéstől, az éjszaka mindent megváltoztató iszonyatáig. Látta a rémült kis állatot, aki abszurd módon a lüktető városnak azon a hajnali órán éppen nyugodt főútján keveredett eléjük, látta Gaby kétségbeesett próbálkozását, hogy kikerülje, uralja az alattuk dübörgő megvadult ménest, s látta a megállíthatatlanul közeledő véget, hallotta a sikoltozó gumikat, ahogy sikertelenül próbálnak meg kapaszkodót találni a sima aszfalton, fák suhantak el mellettük elmosódott folttá válva, aztán hirtelen filmszakadás következett és már nem látott semmit, csak érzett. Fájdalmat, perzselőt, majd röpke megkönnyebbülést, amiért egyáltalán még érezhetett bármit is, később őrjöngő vad félelmet, amely idővel  vigasztalhatatlan gyásznak és önkínzásnak adta át a helyét, ahogy rájött, hogy valami végérvényesen megváltozott az életében. De ott, az összeroncsolódott kocsiban csak azt érezte, hogy a sötétség elnyeli és neki nincs ereje küzdeni ez ellen. Vakon kereste a felesége kezét, hogy abba kapaszkodva próbáljon a felszínen maradni, mielőtt elmerül az öntudatlanságba, melyből nem volt benne biztos, hogy van-e kiút. Önző volt, férfiatlanul gyenge, hogy önmagáért küzdött csupán? Ez a kérdés azóta is kínozta. Még langyos volt az asszony keze, hívogatóan puha, de már erőtlen. Képtelen rá, hogy kirántsa a szakadékból, mégis visszavezette őt az életbe, hogy hallja, ahogy sűrűsödik körülöttük az aggodalom hangja, miközben mentősök, tűzoltók az életükért küzdöttek. Gaby, az orvos szerint, az ütközés pillanatában meghalt. Őt a szemeibe fúródó szilánkok megkímélték haláltusájának valós látványától; ezért hinni akarta, hogy így is történt, és a felesége nem szenvedett. Visszagondolva, a baleset utáni pillanatok kísérteties csöndjében, amikor már a roncsok fémes csikorgása is elült, valóban nem hallott mást, csak a saját zihálását. A kórházban töltött hosszú hetek alatt számtalanszor álmodta újra a történteket és mindannyiszor alulmaradt a felesége életéért vívott harcában. Azóta pedig nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá. Nem vitte rá a lélek, hogy az asszonyt hibáztassa a történtekért, pedig ez az egész iszonyat nem történhetett volna meg, ha Gaby nem lett volna olyan megzabolázhatatlan vadóc. De az volt világ életében, hiszen éppen ezért szeretett bele.

Mint korábban bármikor, úgy a halálban is Gaby volt az erősebb. Keze kapaszkodót nyújtott neki az életbe, és el sem engedte egészen mostanáig. Nem is tudta volna, mert azóta ő maga kapaszkodott belé láthatatlanul, de annál erősebben. És lám, meg tudta őt tartani a mindennapjai kísérőjeként, ha már az anyagi világban el is kellett veszítenie. Esténként vele feküdt, reggelenként vele ébredt. A kávét kortyolgatva neki kommentálta a reggeli híreket, a forgatásról hazatérve neki dühöngött, ha valami nem úgy ment, mint szerette volna. Ahogy életében, Gaby holtában sem szakította félbe, holott biztosan szívesebben hallgatta volna a szerelmes vallomásait, mint a sok sületlenséget, amit politikáról, gazdaságról, bulvárhírekről és sportról összehordott. 

Robert a gyász elől a munkába menekült. Az első napon, amikor a kötés lekerült a szeméről és ő fellélegezhetett, hogy újra látja a napfényes kaliforniai tengerpartot a kórház ablakán túl, tudta, hogy ez az egyetlen mentsvára lehet, különben beleőrül. Kímélni akarták, tekintettel voltak a gyászára, ő pedig valósággal kuncsorgott a még több megbízásért, mert ez volt az egyetlen, ami elterelte a figyelmét a történtekről. Munka és még több munka. Munka egészen az ájult, álomtalan éjszakákig. Számára a gyász ebben nyert értelmet. Minden döntését az irányította, vajon a felesége mit szólna hozzá. Korábban is kikérte a tanácsát, aztán vagy megfogadta, vagy nem. Most, válaszok hiányában, görcsösen kutatott minden apró jelet, ami az asszony véleményére utalhatott. A spiritualitás sosem állt közel hozzá, de most hinni akart mindenben, amit veszteséggel küzdő lelke égi jelnek vélt. Ettől aztán sokkal kitárulkozóbb lett, mint valaha. Mindent meg akart mutatni magából a filmjeiben, amit korábban csak otthon, a négy fal között Gabynak. A legbensőbb érzelmeit, félelmet és bizonytalanságot, amikről korábban nem beszélt eleget, talán nem is mutatta ki megfelelően; ezt mára már belátta. 

Egy valamit azonban képtelen volt megtenni. Eltemetni Gabyt. A szívében sem, de a szó hagyományos értelmében még kevésbé. Hagyni, hogy a föld mélye nyelje el, rideg márványtábla mutassa csak a helyet, ahol nyugszik? Soha! Urnája ott porosodott a polcon, amellett a néhány elismerés mellett, amiket az elmúlt években kapott. Amikor kapta őket, jóleső elégedettséggel vette át, mint fáradozásai elismerését, de a legfontosabb Gaby szava lett volna, az ő véleménye. Eleinte talán nem szentelt kellő figyelmet a véleményének, ezért futhatott bele néhány rossz választásba, de az asszony a sikertelenségek hónapjaiban is támogatóan állt mellette, így soha nem süllyedt bele az önsajnálatba, sőt egy idő után a segítségével felismerte a hibáit és mindent elkövetett, hogy a következő munkájában kijavíthassa őket. És sikerrel járt. Ezt bizonyította néhány filmfesztivál zsűrijének elismerése, amit ő minden alkalommal Gabynak ajánlva köszönt meg a színpadon. Amióta Gabyt elragadta az a new yorki éjszaka, nem volt, aki figyelmeztesse és nem volt, aki együtt örüljön vele. Aki igazán tudja, mennyi mindent odaadott magából a sikerért. 

Az elmúlt hónapokban Gabyt hús-vér nőként látta maga előtt, néha zavarba hozva az aktuális beszélgetőpartnerét is, ahogy elnézett az illető mellett, egy láthatatlan harmadik félnek címezve a szavait. Tudta, hogy nem normális a viselkedése, de neki éppen így felelt meg. Színészként úgyis különcködést vártak el tőle, hát, ő így tett eleget az elvárásoknak. Ha válaszokat már nem is kapott, de legalább feltárhatta valakinek lelke mélyének gondolatait, hiszen Gaby előtt soha nem voltak titkai, és nem volt nála türelmesebb, figyelmesebb hallgatósága. 

Egy ideje azonban nyomasztotta a lelkét egy teher. Volt egy feladata, amit még képtelen volt teljesíteni. Az ígéretet egy szerelmes éjszakán tette egy európai városka hotelszobájában a nőnek, akit élete társául választott. Nem is volt igazi ígéret, most mégis egyre inkább annak érezte. A nászéjszakájukon, amikor a szeretkezéstől eltelten hevertek a szerinte giccses, Gaby szerint bájos reneszánsz díszletek között, az asszony merengve megszólalt:

-Szerelmes vagyok ebbe a városba! Nem úgy, mint beléd, de ez is szerelem – cirógatta meg bocsánatkérőn a mellkasát, amikor felhorkant, hogy már a nászéjszakájukon vetélytársa akadt. -Amióta megérkeztünk, úgy érzem, hazataláltam. Mintha valamelyik korábbi életemben itt éltem volna valamelyik palotában, mintha ide tartoznék, ebbe a ringó vízi világba, mintha a kezem évszázadok óta érezné az itteni márvány simaságát, mintha én magam hímeztem volna a Ca’d’Oro múzeumának gobelinjeit. Olyan emlékeim vannak a városról, amit nem is értek, hiszen veled járok itt először. Mégis, ismerősként járom a sikátorokat. Szinte ijesztő. Mintha valakinek  a reinkarnációja lennék. Még nem tudom, ki ő, de ki fogom deríteni! Mindenesetre, ha  előbb halok meg, mint te, az a kívánságom, hogy itt szórd el a hamvaimat. Pontosan azon az útvonalon, ahol ma a gondola ringott velünk végig a kis sikátorokban. Megteszed nekem? – kérdezte két csók között, ő pedig megborzongva már a gondolat abszurditásától is, nevetve rázta a fejét.

-Gaby! Neked megártott a pezsgő! Méghogy reinkarnáció? Már megint olvastál valami őrültséget? – kuncogott akkor, aztán elkomolyodva morzsolgatta az asszony ujján az egyszerű karikagyűrűt. -Nem halhatsz meg előttem! Úgyhogy ne is beszéljünk erről többet! – fojtotta bele néhány órás feleségébe a tiltakozást egy csókkal, aztán az éjszakájuk és az azt követő napok már csak az életről, a szerelemről szóltak, nem az elmúlásról. De most itt állt annak a beszélgetésnek a felzaklató emlékével, és tudta, hogy teljesítenie kell Gaby végakaratát, amit nem volt ugyan ideje és lehetősége betűkbe önteni, de ő hallotta, és nem tehet úgy, mintha az a beszélgetés soha meg sem történt volna. 

Velence! A legutóbbi filmfesztiválra sem ment el, hiába jelölték a filmjét, mert nem akarta felszakítani a sebet, emlékei drága brokátjának szövetét, amelyben ez a város az élethosszig tartó szerelem ígéretének fonala volt. De nem a város tehetett róla, hogy nem így alakult, így nem halogathatta tovább az utazást. Két év telt már el a gyászszertartás óta, amit a családtagok és barátok, ismerősök miatt kényszerült tartani. Élete egyik legrémesebb napja volt. Hallgatni a sok sajnálkozót, az együttérzésbe csomagolt kíváncsiskodást, majd látni a gyászolókat, ahogy Gabyról megfeledkezve a maguk pecsenyéjét igyekeztek sütögetni, kapcsolatokat ápolni és építeni. Álszent búskomorságuk hamar harsányságba csapott át, ahogy fogyott az ingyen pezsgő és a party-falatkák, ő pedig inkább az urnával az ölében kocsiba ült és ott hagyta az egész díszes kompániát, hogy kettesben maradhasson Vele. Talán az asszony is akkor döntött úgy, hogy ebben az érzelemmentes  világban nem hagyhatja magára, itt kell maradjon vele, hogy legyen kihez hazatérnie esténként. De mostanában már egyre nehezebben tudta felidézni az arcát. Egyre többször inkább csak érezte, hogy ő van ott mellette, mintsem felismerte volna. Gaby el akarta hagyni, és ő megrémült ettől az eshetőségtől. Aztán rájött, hogy talán így akarja rávenni, hogy vigye el őt újra Velencébe. Ezért aztán szervezkedni kezdett.

Egy lélek útja

Előszó

-Gyere! Lépj be a kapun! – hívta a hang, melynek tulajdonosát nem látta sehol, mégis tudta, kié.

-Ne! Kérlek, még ne! Nem akarom itt hagyni! Hadd maradjak vele! – rimánkodott kétségbeesetten, miközben azt figyelte, ahogy a férjéről hozzáértő kezek gondoskodnak, csapódik mögötte a mentőautó ajtaja és a kocsi néma villogással útnak indul a manhattani Mount Sinai Medical Center fel. A hatalmas betonkolosszus mellett már ezerszer elment, sosem gondolva arra, hogy valaha ott menthetik meg az életüket.   –Kérlek, ne engedd, hogy baja legyen! Hadd vigyázzak rá!  – sírt a félelemtől remegő hangon, mert a szeme elé táruló látvány több volt, mint ijesztő. Ha mentő elvitte, talán nincs olyan nagy baj. Őt itt hagyták, és pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Az előbbi hang sajnálkozva válaszolt:

-Már nem tehetek semmit! Kihívtad magad ellen a sorsot és veszítettél. De ha igazán szereted, még boldoggá teheted; azonban előre figyelmeztetlek, számodra roppant fájdalmas lesz – beszélt hozzá a Hang, nem törődve vele, hogy a lelke éppen darabokra készül hullani. Mi lehet fájdalmasabb, mint elveszíteni Őt?

-Bármit megteszek! – fogadkozott késlekedés nélkül, újjáéledő reménnyel a szívében. Tényleg bármire hajlandó lett volna. Nem, mintha ez az ő helyzetében kérdés lehetett volna egyáltalán. Baljós volt a csend, amely a baleset helyszíne felett honolt. Ezen a kései órán, a mentősök távozása után nem maradt más, csak néhány rendőr és a közterület-felügyelet emberei, akik szótlanul tették a dolgukat. Még rájuk is hatással volt a tragédia, gondolataikban mindannyian otthon jártak, és hálát adtak, amiért hazatérhetnek a családjaikhoz, hogy a hétköznapok biztonságos monotonitása kimossa majd belőlük ennek a borzalomnak az emlékét. Egy szürke kis furgon érkezett, az egyenruhások papírokat cseréltek, majd két férfi egy tarka rongycsomót emelt ki az ülésről. Képtelen volt odanézni. Olyan abszurd volt a jelenet, szinte kívülállóként gondolt rá. Nem! Az képtelenség! Hiszen az előbb a Hang azt mondta, még boldoggá teheti Robertet. De hogyan, amikor ... ? Várta, hogy a pánik eluralkodjon rajta, mint korábban, ha olyan helyzetbe került, amit nem uralhatott, de nyugodt volt, - ha a szó most nem lett volna túlságosan profán, azt mondta volna: kísértetiesen nyugodt. Önmaga miatt már nem kellett aggódnia, de Robert ...  Ugyanakkor, ő lett volna az első, aki értesül róla, ha a férje állapota rosszabbodott volna. De úgy tűnik, az összeroncsolódott kocsiban összefonódott kezük elég kapaszkodó volt a férje számára. Nem lesz baj! Csak, ha majd megtudja, mi történt... – sóhajtott nagyot, ahogy arra a pillanatra gondolt, amikor majd közlik a férjével a rossz hírt. És ő nem lehet mellette, hogy megbirkózzon a hírrel. Valamilyen módon segítenie kell!

-Nem jöhetek még! – kiáltott oda a Hangnak. –Segítenem kell neki!

-Rendben. Maradj! De figyelmeztetlek! Az örökkévalóság csak idebent vár rád, odakint nem maradhatsz az idők végezetéig. Végezd el a dolgod, aztán térj vissza hozzánk! – sóhajtott a Hang önmaga engedékenységén elmerengve. Volt valami ebben az őrült nőszemélyben, ami miatt nem tudott keményen viselkedni vele. Remélte, hogy ennek nem megy híre, mert aztán se vége, se hossza nem lesz a a könyörgőknek.

-Köszönöm! – gördült le egy könnycsepp az asszony arcán ... aztán ráébredt, hogy csak az eső mossa el egy tragikus éjszaka nyomait. Ő már elsiratta a könnyeit örökre.