Egy lélek útja

Előszó

-Gyere! Lépj be a kapun! – hívta a hang, melynek tulajdonosát nem látta sehol, mégis tudta, kié.

-Ne! Kérlek, még ne! Nem akarom itt hagyni! Hadd maradjak vele! – rimánkodott kétségbeesetten, miközben azt figyelte, ahogy a férjéről hozzáértő kezek gondoskodnak, csapódik mögötte a mentőautó ajtaja és a kocsi néma villogással útnak indul a manhattani Mount Sinai Medical Center fel. A hatalmas betonkolosszus mellett már ezerszer elment, sosem gondolva arra, hogy valaha ott menthetik meg az életüket.   –Kérlek, ne engedd, hogy baja legyen! Hadd vigyázzak rá!  – sírt a félelemtől remegő hangon, mert a szeme elé táruló látvány több volt, mint ijesztő. Ha mentő elvitte, talán nincs olyan nagy baj. Őt itt hagyták, és pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Az előbbi hang sajnálkozva válaszolt:

-Már nem tehetek semmit! Kihívtad magad ellen a sorsot és veszítettél. De ha igazán szereted, még boldoggá teheted; azonban előre figyelmeztetlek, számodra roppant fájdalmas lesz – beszélt hozzá a Hang, nem törődve vele, hogy a lelke éppen darabokra készül hullani. Mi lehet fájdalmasabb, mint elveszíteni Őt?

-Bármit megteszek! – fogadkozott késlekedés nélkül, újjáéledő reménnyel a szívében. Tényleg bármire hajlandó lett volna. Nem, mintha ez az ő helyzetében kérdés lehetett volna egyáltalán. Baljós volt a csend, amely a baleset helyszíne felett honolt. Ezen a kései órán, a mentősök távozása után nem maradt más, csak néhány rendőr és a közterület-felügyelet emberei, akik szótlanul tették a dolgukat. Még rájuk is hatással volt a tragédia, gondolataikban mindannyian otthon jártak, és hálát adtak, amiért hazatérhetnek a családjaikhoz, hogy a hétköznapok biztonságos monotonitása kimossa majd belőlük ennek a borzalomnak az emlékét. Egy szürke kis furgon érkezett, az egyenruhások papírokat cseréltek, majd két férfi egy tarka rongycsomót emelt ki az ülésről. Képtelen volt odanézni. Olyan abszurd volt a jelenet, szinte kívülállóként gondolt rá. Nem! Az képtelenség! Hiszen az előbb a Hang azt mondta, még boldoggá teheti Robertet. De hogyan, amikor ... ? Várta, hogy a pánik eluralkodjon rajta, mint korábban, ha olyan helyzetbe került, amit nem uralhatott, de nyugodt volt, - ha a szó most nem lett volna túlságosan profán, azt mondta volna: kísértetiesen nyugodt. Önmaga miatt már nem kellett aggódnia, de Robert ...  Ugyanakkor, ő lett volna az első, aki értesül róla, ha a férje állapota rosszabbodott volna. De úgy tűnik, az összeroncsolódott kocsiban összefonódott kezük elég kapaszkodó volt a férje számára. Nem lesz baj! Csak, ha majd megtudja, mi történt... – sóhajtott nagyot, ahogy arra a pillanatra gondolt, amikor majd közlik a férjével a rossz hírt. És ő nem lehet mellette, hogy megbirkózzon a hírrel. Valamilyen módon segítenie kell!

-Nem jöhetek még! – kiáltott oda a Hangnak. –Segítenem kell neki!

-Rendben. Maradj! De figyelmeztetlek! Az örökkévalóság csak idebent vár rád, odakint nem maradhatsz az idők végezetéig. Végezd el a dolgod, aztán térj vissza hozzánk! – sóhajtott a Hang önmaga engedékenységén elmerengve. Volt valami ebben az őrült nőszemélyben, ami miatt nem tudott keményen viselkedni vele. Remélte, hogy ennek nem megy híre, mert aztán se vége, se hossza nem lesz a a könyörgőknek.

-Köszönöm! – gördült le egy könnycsepp az asszony arcán ... aztán ráébredt, hogy csak az eső mossa el egy tragikus éjszaka nyomait. Ő már elsiratta a könnyeit örökre.