Előszó
-Gyere! Lépj be a kapun! – hívta a hang, melynek tulajdonosát
nem látta sehol, mégis tudta, kié.
-Ne! Kérlek, még ne! Nem akarom itt hagyni! Hadd maradjak vele!
– rimánkodott kétségbeesetten, miközben azt figyelte, ahogy a férjéről
hozzáértő kezek gondoskodnak, csapódik mögötte a mentőautó ajtaja és a kocsi
néma villogással útnak indul a manhattani Mount Sinai Medical Center fel. A
hatalmas betonkolosszus mellett már ezerszer elment, sosem gondolva arra, hogy
valaha ott menthetik meg az életüket.
–Kérlek, ne engedd, hogy baja legyen! Hadd vigyázzak rá! – sírt a félelemtől remegő hangon, mert a
szeme elé táruló látvány több volt, mint ijesztő. Ha mentő elvitte, talán nincs
olyan nagy baj. Őt itt hagyták, és pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Az előbbi
hang sajnálkozva válaszolt:
-Már nem tehetek semmit! Kihívtad magad ellen a sorsot és
veszítettél. De ha igazán szereted, még boldoggá teheted; azonban előre
figyelmeztetlek, számodra roppant fájdalmas lesz – beszélt hozzá a Hang, nem
törődve vele, hogy a lelke éppen darabokra készül hullani. Mi lehet
fájdalmasabb, mint elveszíteni Őt?
-Bármit megteszek! – fogadkozott késlekedés nélkül, újjáéledő
reménnyel a szívében. Tényleg bármire hajlandó lett volna. Nem, mintha ez az ő
helyzetében kérdés lehetett volna egyáltalán. Baljós volt a csend, amely a
baleset helyszíne felett honolt. Ezen a kései órán, a mentősök távozása után
nem maradt más, csak néhány rendőr és a közterület-felügyelet emberei, akik
szótlanul tették a dolgukat. Még rájuk is hatással volt a tragédia,
gondolataikban mindannyian otthon jártak, és hálát adtak, amiért hazatérhetnek
a családjaikhoz, hogy a hétköznapok biztonságos monotonitása kimossa majd
belőlük ennek a borzalomnak az emlékét. Egy szürke kis furgon érkezett, az
egyenruhások papírokat cseréltek, majd két férfi egy tarka rongycsomót emelt ki
az ülésről. Képtelen volt odanézni. Olyan abszurd volt a jelenet, szinte
kívülállóként gondolt rá. Nem! Az képtelenség! Hiszen az előbb a Hang azt
mondta, még boldoggá teheti Robertet. De hogyan, amikor ... ? Várta, hogy a
pánik eluralkodjon rajta, mint korábban, ha olyan helyzetbe került, amit nem
uralhatott, de nyugodt volt, - ha a szó most nem lett volna túlságosan profán,
azt mondta volna: kísértetiesen nyugodt. Önmaga miatt már nem kellett aggódnia,
de Robert ... Ugyanakkor, ő lett volna
az első, aki értesül róla, ha a férje állapota rosszabbodott volna. De úgy
tűnik, az összeroncsolódott kocsiban összefonódott kezük elég kapaszkodó volt a
férje számára. Nem lesz baj! Csak, ha majd megtudja, mi történt... – sóhajtott
nagyot, ahogy arra a pillanatra gondolt, amikor majd közlik a férjével a rossz
hírt. És ő nem lehet mellette, hogy megbirkózzon a hírrel. Valamilyen módon
segítenie kell!
-Nem jöhetek még! – kiáltott oda a Hangnak. –Segítenem kell
neki!
-Rendben. Maradj! De figyelmeztetlek! Az örökkévalóság csak
idebent vár rád, odakint nem maradhatsz az idők végezetéig. Végezd el a dolgod,
aztán térj vissza hozzánk! – sóhajtott a Hang önmaga engedékenységén
elmerengve. Volt valami ebben az őrült nőszemélyben, ami miatt nem tudott keményen
viselkedni vele. Remélte, hogy ennek nem megy híre, mert aztán se vége, se
hossza nem lesz a a könyörgőknek.
-Köszönöm! – gördült le egy könnycsepp az asszony arcán ...
aztán ráébredt, hogy csak az eső mossa el egy tragikus éjszaka nyomait. Ő már elsiratta
a könnyeit örökre.
3 megjegyzés:
Huhhhh jucus,ez nagyon új, nagyon más! :) és nagggyyyyon érdekel! :) várom, hogy mi lesz belőle.
Köszönöm, hogy írsz! <3
Pusza :)
Csak most értem ide, hogy olvassalak, de ezúton üzenem, hogy nagyon tetszett a beköszönő. Érdekes, új területre léptél, várom hogy hogyan birkózol meg a kihívásokkal. Eddig ötös! ;) Köszöntem! <3
Innen is egy nagy bocs <3 /csak most
Jól belecsaptál, jucus ;)
Sok, felcsigázó kérdôjellel...
Tetszik, bár ez a szellemes téma nem áll hozzám túl közel.
K&P
Megjegyzés küldése