Érintés 9.

Az első napom volt. Egész hétvégén pihentettem a képességem, hogy fogékony legyek a legkisebb rezdülésre is, és szinte pezsegtem az izgalomtól, mert azért nem mindennapi munkának néztem elébe. De még ez a pezsgés sem tartott vissza attól, hogy egy kissé nyálas belépőt tervezzek magamnak. Nyilván megártott az utóbbi időben nézett néhány krimisorozat, amelyekben hektoliterszám hordták a nyomozóknak a kávét a szomszédos csehóból. Én is pontosan ezt terveztem. Azt már tudtam, hogy Melanie reggelenként cukor nélkül, kevés tejhabbal issza a kávéját. Ez még igazi fekete, nem az a hosszú lötty, amit aztán egész nap isznak bent az irodában, néha pedig még napközben is, amerre éppen járnak. Úgyhogy beálltam a sorba, ahol türelmesen várt a reggeli koffein adagjára néhány rendőr és a szomszédos irodaház alkalmazottai. Amíg a soromra vártam, színezgettem magamban a képet, ahogy a lány majd hálás mosollyal fogadja az ajándékomat, esetleg kedvesen szabadkozik, de persze a vége mindenképpen az lesz, hogy elkortyoljuk az illatos feketét, aztán belekezdünk a közös munkába. Ebbe a kedélyes képbe villant bele egy kép abban a pillanatban, ahogy egy kéz nehezedett a vállamra. Megmerevedtem, mert mintha a belső gondolataimat jelenítette volna meg a mozi. Zavarodottan rázkódtam össze és ezen nem segített a felismerés sem, hogy a kéz gazdáját kivételesen ismerem. Peter volt az. Kicsit gyűrötten nézett ki, szemei fehérjét rózsaszín erek hálózták az átlagosnál feltűnőbben. Vagy nagyon keveset aludt, vagy elég sokat ivott, de a szomorú felismerés az volt, hogy mindkét eset Melanie Boltonnal volt összefüggésben. 

-Szia!  Látom, tudod, hogy szereti – biccentett kissé gúnyosnak érzett mosollyal, ahogy pont ebben a pillanatban adtam le a rendelésemet.

-Első nap, be akarok vágódni nála – próbáltam közömbösen jópofának tűnni.

-Ahhoz ez kevés lesz! – nevette el magát a pasi.

-Mivel lehet? – kérdeztem vissza, pedig tulajdonképpen nem akartam tőle Melanieról hallani. De ez azért egy olyan kérdés volt, ami hasznomra lehet. Hacsak nem ültet fel ez az amorózó, mert akkor lehet, a következő fél órában örökre elvágom magam a nő előtt, akit pedig meghódítani szeretnék.

-Őszinteség, odaadás ... de mindenek felett az őszinteség – morogta maga elé elgondolkodva Peter. –Az első botlást kiszúrja, és onnan örökre elvágtad magad nála. Nem az a megbocsátós fajta – fűzte hozzá, és tudtam, hogy most valami olyasmiről beszél, ami kettejük között történt a múltban. Míg beszélt, éreztem a gondolatai erejét. Még mindig odavolt Melanieért. Engem nem tekintett konkurenciának, így a gondolatai nyugodtan járhattak a lány körül. Tulajdonképpen sértve éreztem magam, amiért férfiként teljesen leírt, ugyanakkor elgondolkoztatott. Vajon Melanie sem látja bennem a potenciális pasit? Fájdalmas volt Peter mozijának a nézője lenni, még ha ő nem is adott meghívót a vetítésre. Nagyon erős érzelmi kötődésről árulkodtak a gondolatai. És el kellett ismerjem, valaha Melanie odaadó partnere volt ebben a kötődésben. 

-Mesélte, hogy valaha többek is voltak, mint kollégák – próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból. Sikerült. A tömeg a kezemre játszott, a szó szoros értelmében is, mert egy türelmetlen öltönyös valósággal hozzám préselte Peter nyúlánk alakját. Bocsánatkérő grimasszal próbált távolságot tartani, de az újonnan érkezők újra és újra előre lökték. Ezzel az erővel állhattunk volna egy csendes sarokban, kézenfogva, mert én már régen nem a körülöttünk hullámzó tömeget láttam, hanem Peter elmúlt napjainak, sőt eltelt éveinek emlékeit. Felkavaró volt.

-Gyere! Igyuk meg a kávénkat, ő úgyis mindig félreteszi, nem gond, ha kihűl – próbált ösvényt vágni a türelmetlen koffeinfüggők között. Tulajdonképpen csak most esett le, hogy lehúzott egy kávéra, amit lazán hozzácsapott a rendelésemhez, de nem ezért nem akartam beszélni vele! Most nem. Főleg nem Melanieról! Ugyanakkor a kíváncsiság majd elemésztett, miket tudhatnék meg tőle, róla.

-Oké! – sasszéztam oldalra, mielőtt valaki kiveri a kezemből a papír pohártartót, amiben két adag kávé lötyögött. –De csak öt perc, mert hátha mégis inkább melegen inná – adtam a stréber kisdiákot, aki mindenképpen szeretné elbűvölni az első napon a tanító nénit.

-Ne legyél már ennyire stréber! – érzett rá a gondolataimra. –Értékelje, hogy letapostattad a lábujjaidat azért, hogy igazi kávét ihasson. Akkor is, ha már kihűlt. Különben is van az őrsön mikró, majd megmelegíted neki – vonta meg a vállát türelmetlenül, amiért nem látok tovább a kávé problematikájánál, holott őt sokkal komolyabb gondok nyomasztják. Úgy döntöttem, elébe megyek az agyalásának.

-Ha azért jöttél, mert újra vissza akarod énekelni magad az életébe, szerintem nem sok esélyed van – kezdtem bele, de be sem fejezhettem, mert szinte átszúrt a tekintetével.

-Mit tudsz te erről? – sziszegte dühösen.

-Eleget. Elmondta, hogy megütötted és szakítottatok. Elég világos történet.

-És miért is tartozik ez rád, újonc? – bökött mellbe, amitől hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor Steven Boyd kérte számon rajtam a középiskola utolsó évében, hogy miért velem megy az exbarátnője a szalagavatóra.

-Csak szóba került – próbáltam terelni, és reméltem, nem kérdez vissza, milyen szövegkörnyezetben kerülhetett szóba egy ilyen eset.

-Ha rám hallgatsz, hanyagolod a magánéletét! – morgott Peter.

-Mert ha nem? – kérdeztem vissza kamaszos pimaszsággal, nem is törődve vele, hogy mi lesz a vége, ha tovább ingerlem a fickót.

-Mert ha nem, akkor legközelebb nem kérem ilyen kedvesen – vicsorgott rám a szépfiú. Láthatóan béketűrése határára ért. Hangja halk volt, és talán éppen ezért tűnt halálosan komolynak a fenyegetése. Ha nem Melanieról lett volna szó, talán el is gondolkozom a dolgon. Hiszen előtte még nem ismertem olyan nőt, aki megérte volna, hogy egy féltékeny exbarát egy baljóslatú, sötét estén átszabja a képem egy kihalt sikátorban. De Melanie más volt! A zsigereimben éreztem ezt a másságot, megfogalmazni talán nem is tudtam volna, és olyan erők, indulatok szabadultak el bennem, melyeknek létezéséről sejtelmem sem volt. Ugyanakkor pontosan éreztem azt is, hogy Peter közelsége valamilyen módon akadályt jelenthet a terveim valóra válásában. Tennem kell ez ellen! – döntöttem el, és elhatároztam, hogy akár a józan megfontoltságot is félredobom, ha szembe kell szállnom vele. Végül is rendőr, nem kockáztatja meg, hogy az életemre törjön. Ha mégis, talán nem leszek fegyvertelen, legalábbis ami különleges adottságomat illeti.

-Nem kell kérned – suttogtam vissza, remélve, hogy az én hangom is képes felállítani a szőrt a hátán. –Nem kell kérned, mert jogod sincs kérni – fejeztem be a mondatot, láthatóan meglepetést okozva neki, mert az utolsó szó elhangzásával egyidőben le is töröltem az éledező elégedett vigyort a képéről. –Nekem viszont jogom van őt megvédeni – jelentettem ki olyan meggyőződéssel, hogy még én magam is hinni kezdtem a kijelentés igazában. Peter szája viccesen elnyílt, ha kicsit túlzásba esnék, azt állítanám, hogy leesett az álla. Ahogy leírt már előre, most nyilvánvalóvá vált előtte, hogy számolnia kell velem. 

-Te nem is vagy újonc! – szisszent fel ingerülten, mire kihúztam magam, még ha így is alacsonyabb maradtam nála.

-Van, amiben az vagyok, de van, amiben nem – álltam a tekintetét és elégedetten láttam, hogy a homályos megfogalmazás célba ér és sebet ejt, de mindenesetre elbizonytalanította. Csendes verbális párbajunkat azonban ebben a pillanatban egy ismerős hang szakította félbe:

-Nahát, ti itt? Akkor ez talán az én kávém? – emelte ki Melanie az egyik poharat minden megilletődöttség nélkül a tartóból. –Remélem, forró, mint a pokol tüze! – szippantott bele a párába, és hálásan rám mosolygott. Petert teljesen figyelmen kívül hagyta, és ennyi nekem pillanatnyilag elég is volt. A fickó köpni-nyelni nem tudott, de elég hamar összeszedte magát. Igazság szerint, talán hamarabb is, mint én, de megszólalni mégsem volt ideje, mert Melanie lendületesen folytatta: -Szia!, Pete! Nekünk sajnos mennünk kell, sok a dolog – indult a kijárat felé, és én engedelmes pincsiiként követtem. Az exbarát dühösen nézett utánunk, még az üvegen túl is éreztem a hátamban a pillantását, mint valami csontok közé akadt kés szúrását. Melanie fél szemmel felsandított rám: -Bocs, hogy közbeléptem, de távolról Peter pont úgy festett, mint mielőtt engem megütött. Nem akartam, hogy baja legyen.

-Visszaütöttem volna – morogtam bele a pohárba, mire a lány megtorpant.

-Nem kell helyettem elvinned a balhét! Peter ideges, mert mindig is olyan volt, mint egy durcás gyerek, aki tombol, ha nem kapja meg, amit akar. Lezártam a közös dolgainkat, és ha ezt nem értette még meg, akkor újra és újra el fogom neki magyarázni. De nem hagyom, hogy kakasviadalt rendezzen a témában. Már nem tud meglepni az erőszakosságával, így már nem is vagyok veszélyben mellette. Ha hisztizik, én pontosan tudom, hol vannak a fájó pontjai, és nem fogok habozni visszaszúrni. Erősebb vagyok, mint akkoriban voltam, és szerintem ezzel ő is tisztában van, azért vagdalkozik és próbál a barátaimra ráijeszteni. De már nem árthat. Nekem nem.

-A barátod vagyok? – vigyorogtam idiótán.

-Ráléptél az útra, és ha el nem szúrod ... ki tudja, egyszer még talán az lehetsz – vonta meg a vállát.

-De ha neked nem is, nekünk még árthat. Ezért akartam kiugratni a nyulat a bokorból, amikor közbeléptél.

-Nekünk? – kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel. –Létezik olyan, hogy „nekünk”?

-Talán még nem., de előbb-utóbb lesz ilyen is – mosolyodtam el, és a csendes mosolyom idióta vigyorrá nőtte ki magát, ahogy Melanie üdvözlésre emelte a poharát. Pont úgy, mint akinek tetszik az ötlet.

*

-Hát, ez hihetetlen volt! – masszírozta meg a nyakát Melanie, ahogy arra várt, hogy a friss kávé lefőjön. Percekkel ezelőtt adtuk át a kihallgatott fiatal férfit a rendőröknek, hogy visszakísérjék a cellájába. A fickó szerintem még most sem tért magához, hogy honnan tudtunk róla egy csomó dolgot, amiben biztos volt, hogy örökre az ő titka marad. Már a tátott szája felért egy beismeréssel, de aztán elképedésében megeredt a nyelve, Melanie nem győzött jegyzetelni. Nem volt nehézsúlyú bűnöző, a titkai is pitiáner kis titkok voltak, de segítettek lezárni a vele kapcsolatos ügyet, hogy Melanie az energiáit nála sokkal nagyobb kaliberű gonosztevőkre fordíthassa. Roppant elégedett voltam, amiért ő elégedett.

-Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos eredményt érünk el ilyen rövid idő alatt. Azt tudtam, hogy engem meglepett a ... tehetséged, de így látni élőben... letaglózó volt.

-Nálad mégsem működik – böktem ki önkéntelenül.

-Pedig féltem tőle, hogy belelátsz a gondolataim közé.

-Ez nem gondolatolvasás! – emlékeztettem rá. –Az emlékeket látom. Esetleg levonok belőlük következtetéseket, mint ahogy az előbb is csináltam, de ez csak akkor működik, ha a másiknak ennyire nyitott az elméje, és ő maga teljesen védtelen velem szemben. De te ... nem láttam még zártabb elmét. Semmit nem tudok rólad, csak, amit elmondtál magadról. Nagyon remélem, hogy őszinte voltál, mert még az ellenőrzés esélye sincs meg a te esetedben.

-Nem szoktam linkelni – szaladt végig egy bosszús fintor a lány arcán. Valóban sértő volt ebből a helyzetből vizsgálni a szavaimat, így megpróbáltam korrigálni.

-Nem azt mondom, hogy hazudtál volna nekem. Csak az emberek sokszor féligazságokat mondanak ki, szándékosan elhallgatnak apró részleteket, amiket vagy meg akarnak őrizni maguknak, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget.

-Idegesítő, ha az ember úgy érzi, nem lehetnek még apró titkai sem – hunyta le a szemét Melanie, ahogy nagyot kortyolt a kávéból.

-Számomra az az idegesítő, hogy minden gondolatod, minden emléked titok. Kezem lábam kell törjem, hogy megnyílj nekem.

-Ez így van rendjén – általában... nem? – nézett rám vidám macskatekintettel.

-Azt hiszem, igazad van. Csak éppen az utóbbi időben nem volt ember, aki titkolózhatott volna előttem. Talán ezért olyan megdöbbentő a csend, ami felőled sugárzik.

-Nos, mielőtt álmatlan éjszakáid lennének emiatt, hallgassuk meg a következő páciensünket. A nap végére annyi emléket hozhatsz felszínre, hogy az enyémek már nem is fognak hiányozni – kacsintott rám, én pedig nem tudtam neheztelni rá, amiért szándékosan terel. Felmarkoltam a kávémmal teli papírpoharat és a nyomába eredtem. A kihallgatóban egy nagy darab torzonborz alak ücsörgött, szinte unott tekintettel.

-Kér egy kávét? – nyújtottam felé a poharamat. A kihallgatásra várók általában túlságosan idegesek hozzá, hogy komolyan vegyék a kínálásomat, de ez a fickó halálos nyugalommal ragadta meg a poharat. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és nem engedtem el, sőt a másik kezemet is rátettem a nagy lapát tenyérre, amely szinte körbeérte a poharat. A vöröses hajú pasi furcsa, vizsgálódó tekintettel meredt a szinte meghitt mozdulatra.

-Nem kedvelem a férfiakat! – morogta halkan, előttem pedig megindult a vetítés. Nem barátom, te aztán nem kedveled a férfiakat. A nőket kedveled. A halott nőket.