Skót szerelem 17. fejezet

Broden  elgondolkodva hajtotta le a laptop tetejét. A tűzvész ügyében nyomozó Carmichel Ortega értesítette, hogy Jeremy bűnössége szinte pillanatok alatt vált már-már támadhatatlanul bizonyossá. Bizonyíték híján eddig még egy házkutatási engedélyt sem sikerült szerezniük, de most végre új fejlemény állt be az ügyben. Minő banális malőr! Adócsalás gyanúja miatt indult nyomozás a férfi ellen. Tisztára, mint Al Capone, aki szintén egy ilyen banánhéjon csúszott el – gondolta fanyarul. A házba bejutva aztán a felesége halálával kapcsolatban is váratlan bizonyítékok kerültek elő a jólfésült fickó pincéjéből. A helyiség a megszállottsága ékes bizonyítéka volt. Mint akinek szüksége van titkos élete relikviáinak már-már múzeumi szintű őrizgetésére. Nem egy csalódott szerető állt bosszút. A családja akarta magáénak Buena Vistát. Ehhez pedig a nő kellett, aki hozományként ezüsttálcán nyújtja át nekik. De ő mást választott. Egy bevándorlót, aki Jeremy szerint még jog szerint sem érdemelte ki a tekintélyes örökséget, hiszen a családja nem volt tagja a helyi bortermelő közösségnek. Csak egy örökbe fogadott fattyú volt, aki mindent megkapott, ami Jeremynek járt volna. Legalábbis beteg agyával így érezte. Ez férfiként dühítette, de ugyanakkor új ötletet szült. Magába bolondította, majd megölte az asszonyt, hogy a gyanút a férjre terelje. A tönkrement birtokra pedig fillérekért tehette volna rá a kezét. Ezért is lopta el a nő hűtlenségét bizonyító magánnyomozói fotókat, jelentéseket is. Akkor átgondoltan cselekedett, az istálló felgyújtása már csak csalódott dühe meggondolatlan tette volt. Úgy is sikerült. Az ujjlenyomatát megtalálták, ráadásul a terv kidolgozásának részleteire is rátaláltak a nyomozók, akik eredetileg csak az adópapírjait keresték. Broden előtt felsejlett a jóképű arc, amelynek gazdájára mindig is úgy gondolt, hogy sima beszédű jogász. Felfuvalkodott, gőgös figura, aki egyetlen pillantásával porba alázta őt, mint férjet és mint férfit. És aki ennek ellenére rendszeresen megjelent a házában, ivott a pezsgőjéből, ette a flancos party-falatkáit, miközben álnok pók módjára szőtte a hálót Jasmine körül. A felesége pedig elég felszínesen vágyott a férfiak csodálatára ahhoz, hogy ne vegye észre, nem neki szól a csábítás. Csak egy eszköz volt a dúsan termő tőkék megszerzésére. Egy eldobható eszköz. Broden gondolatban félredobta a levelet és vele a fájdalmas emlékeket, majd felpillantott. Gondterhelt vonásain mosoly suhant át, ahogy legkisebb öccsére nézett. Quinn idegesen igazgatta magán az elegáns szmokingot.

 – Mi van pingvin? Nem öltözted túl magad? Ez csak egy vacsora, nem az anyakirálynőhöz megyünk.

 – Utána néztem a családnak. Ahol ennyi pénz van, ott biztos kiöltöznek a vacsorához – morgott az öccse az orra alatt, miközben rosszallóan nézte Broden hétköznapi eleganciáját. A bátyja sötét szövetnadrágot, nyitott nyakú fehér inget és sötét pulóvert viselt. Amerikai létére rosszabb is lehetne, döntötte el végül magában. Vitájukat eldöntendő kíváncsian várták a többieket.

Rowena és Catriona érkeztek elsőként. Mindketten testre simuló, térdig érő selyemruhát viseltek. Catrionáé sötétkék, Rowenáé smaragdzöld színű egyszerű szabású ruha volt, s mégis, Broden azonnal alulöltözöttnek érezte magát mellettük. Csendben kiosont a nappaliból, hogy felhívja Wallace-t. Ha valakinek, akkor neki lehet olyan zakója és nyakkendője, amiben nem mutatna úgy a többiek mellett, mint valami amerikai tahó rokon. Elszokott már az angol tradicionális formai követelményektől. Ez a tanulságot akkor vonta le végképp, amikor az ikrek is megérkeztek hamisítatlan West End-i eleganciájukban, majd kisvártatva Edan is befutott öltönyben és nyakkendőben. Már-már kezdte határozottan kényelmetlenül érezni magát, amikor Wallace is megérkezett és vigyorogva nyomta a kezébe a ruhás zsákot. Hamarosan a fivére egyik legjobb öltönyében és Rowena zöld ruhájával harmonizáló nyakkendőben lépett ki a hálószobából. A többiek várakozón fordultak feléje és megkönnyebbülten könyvelték el, hogy legidősebb testvérük is megfelelően fog festeni a vacsoraasztalnál, bármilyen elegáns körülmények között is tálalják fel azt. Broden önkéntelenül is Rowena tekintetét kereste, és kissé kínosan érezte, ahogy a lány felragyó pillantásától enyhe pír kúszik frissen borotvált arcára. Ennyire nem örült elismerő női tekintetnek már kamaszkora óta, futott át az agyán.

Edan az órájára nézett:

 – Szerencsére Hamupipő is glancba vágta magát még időben, úgyhogy induljunk, különben elkésünk!

Quinn már hívott két taxit és rövidesen mindannyian ott toporogtak a Keogh-ház küszöbén.

A már ismerős komornyik nyitott ajtót. Szeme végigfutott az elegáns társaságon és halványan elmosolyodott. Lesz meglepetés! Eltűnt egy kétszárnyú ajtó mögött, kellemes baritonján bejelentette őket, majd szélesre tárta az ajtószárnyakat.

Az étkezőben hosszú, elegánsan megterített asztal egyik oldalán ülve vidám társaság szopogatta az italát. A másik oldal nyilvánvalóan őket várta. Mint valami meccs játékosai, akik a felezővonal két oldalán néznek majd farkasszemet. Az asztalfőn Anne ült csinos, dohánybarna selyemruhában. Tőle balra, a szív oldalán a fiai és feleségeik. Mindannyian könnyed, sportos eleganciával felöltözve. Mint ahogy nemrég még Broden is indulni készült. Most a fejét tudta volna a falba verni, amiért hagyta, hogy a testvérei elbizonytalanítsák. Végül is ez már a huszonegyedik század, itt már nem vesznek szmokingot egy hétköznapi vacsorához, ha mégoly kevéssé is hétköznapi az alkalom. Persze Rowena és Catriona nem lógtak ki a környezetből, de az a csapat pingvin, akik mögöttük felsorakoztak, már-már nevetségesen hatottak.

 – Csak nem halt meg valaki? – nézett fel vidám csillogással a szemében az asszony, majd meg sem várva a választ, nehézkesen felállt és egy botra támaszkodva eléjük sántikált. A komornyik aggodalmasan mozdult feléje, hogy segítségére legyen, de Anne egy alig észrevehető fejmozdulattal megállította. – Elnézést az ízetlen viccért! – mosolygott a kővé dermedt, idegesen topogó társaságra. – Csak magunk leszünk, a szűk család. Nem is gondoltam, hogy megtisztelnek egy egyszerű vacsorát ilyen csinos ruhatárral, bár igazuk lehet, az esemény fontossága talán mégis indokolná – simított végig Rowena zöld selyembe bújtatott karján. – Jöjjenek, ismerjék meg a családomat! Azt a családot, akiket kicsit sokkolt, hogy vén fejjel a gyökereimet kutatom. Olyan gyökereket, melyeknek a létezését eddig kétségbe vonták, de most megnyugodhatnak, hogy még nem vesztettem el a józan eszemet, és az a múlt, amiről beszéltem nekik, nem csak az én fejemben létezik. Azzal, hogy megismerhetik Önöket, beláthatják, hogy ez a kutatás valami remek dolgot is szülhet. Például egy csomó kedves unokatestvért. De először is, szerintem ideje lenne erről a merev, távolságtartó magázásról tegezésre váltani.

A kölcsönös bemutatkozások után ők is egy-egy pohárral a kezükben várták, hogyan alakul az este további része. Anne családja talán megnyugodott, hogy nem egy csapat haszonleső került elő a ködös múltból, talán mindig is nyitott, barátságos emberek voltak minden különösebb hátsó gondolat nélkül, de hamarosan élénk beszélgetésbe bonyolódtak. A jelenről, a közelmúltról. A rég múlt az anyjuk és két öreg ember múltja volt, amelyet tudomásul vettek, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Ennek ellenére a vacsora végeztével Broden felállt és a poharát üdvözlésre emelte.

–        Köszönjük ezt a szép estét! Őszinte örömömre – és talán a többiek nevében is mondhatom: örömünkre – szolgált megismerni a nagynénénket és kedves családját. A barátságos fogadtatást szeretnénk viszonozni egy meghívással, hogy vendégül láthassunk benneteket fent Skóciában. Szeretnénk megmutatni, hogy bármennyire is fájdalmas közös múltunknak néhány eseménye, azért nem vagyunk barbár felföldiek. Hiszen az ott fönt a Ti örökségetek is.

Anne halvány mosollyal az arcán figyelte a családját. Láthatóan jól estek nekik Broden szavai, ő maga is még néhány hete úgy gondolt a messzi északra, mint ősei földjére. Mint az örökségére, melyet ugyan nem akart feltétlenül birtokba venni, de azért elgondolkodott rajta, mit kezdjen vele. De közben megismerte ezt a csapat tehetséges fiatalt, és ez sok mindent megváltoztatott.

–        Szerintem szívesen élünk a meghívással – nézett jóváhagyásra várón a fiaira. – Én mindenképpen szeretném felkeresni az édesanyám sírját, ... és az édesapámét is – tette hozzá némi szünetet tartva. – De most elfáradtam, úgyhogy ha nem haragszotok, én visszavonulnék. Ti csak beszélgessetek, örömmel látom, hogy nem volt nehéz közös témát találnotok – nézett végig szeretettel a társaságon.

Néhány órával később Broden a szállodai szobájában kortyolgatott egy pohár testes vörösbort. A vacsorához már ivott, érezte is a hatását, de valami arra sarkallta, igyon még, hadd tompuljon el az agya, mert úgy érezte, majd szétrobban a sok gondolkodni valótól. Az öccsei hazatértek, Rowena és a húga pedig a folyosó szemközti szobájában tértek nyugovóra. Látszólag mindenki túllépett már ezen az estén, Anne családján, a múlton és jövőn. Bnenne azonban egyre hevesebben kavargott a tengernyi gondolat.  Anne nyilvánvalóan nem akarta őket kisemmizni az örökségükből, egész egyszerűen nem volt szüksége rá és nem is érzett velük szemben semmit megbosszulni valót. Ez megnyugtatta, hiszen ez nemcsak róla szólt, de a testvéreiről is, akiknek igencsak szükségük lehetett erre az anyagi biztonságra. Nem is a közelgő vendégeskedés nem hagyta nyugodni, hiszen Annet körbevinni a családi birtokon, elvinni a nagyapjuk sírjához már rég nem tűnt olyan felkavarónak, mint hónapokkal ezelőtt bejárni ezt az utat. Nem! Ő Rowena személye nem hagyta nyugodni. Az emlék, ahogy a lány nyaka körül repdestek a vöröses tincsek, ahogy a smaragdzöld ruha selymének fénye még bársonyosabbnak mutatta a bőrét, ahogy poharat emelő kezének íve ott lebegett még mindig a szeme előtt, ahogy szemének érzelemgazdag mélysége elnyelte őt, amikor elbúcsúztak az ajtó előtt. Be kellett volna hívnia őt! Ezt a gondolat dörömbölt fájó halántéka mögött. Beszélnie kellett volna neki oly sok mindenről. A hónapokig tartó hallgatásának okairól, az otthon zajló eseményekről, arról, hogy mindeközben csak egyetlen dolog izgatta igazán: hogy tudna közös jövőt találni a lánnyal, aki képletesen nemcsak a lábát, de a szívét is ápolta oly sok hónappal ezelőtt. Nem tudott szabadulni a gondoskodóan fölé hajoló női arc emlékétől. Olyan érzéseket csalt elő belőle, amely után egész életében vágyakozott. Egy nő, aki szerető, társ és anya egy személyben. Aki gyengédségével veszi körbe a sok magányos év után. Aki minden megoldásra váró probléma közepette is arra sarkallta, hogy feltúrja az otthoni könyvtárat az édesanyja kedvenc verseskötete után kutatva, hogy aztán a csomagja mélyén elhozza neki a verset, amely őt juttatta eszébe minden poros, elgyötört nap végén. Letette a poharat és feltúrta a bőröndjét, hogy a kis kötet végül magától nyíljon ki ott, ahol az elmúlt hetekben már számtalanszor szétnyitotta:

ROBERT BURNS : AZ INVERNESSI LÁNY

Az invernessi szép leány nem tudja, kedv s dal van-e még;

reggel-este sír: "Jaj nekem!" és sós könny üli a szemét:

"Drumossie lápja, s napja, te, de fájó nap voltál nekem!

Apám s három testvéremet Ott s akkor kellett vesztenem.

Véres föld a szemfödelük, sírjukon új fű, eleven:

s mellettük egy legény, milyet nem látott még egy női szem!

Jaj neked, kegyetlen nagyúr, te,véres ember a te neved:

sok szívnek fájsz, mely sose ártott se tieidnek, se neked!" (Szabó Lőrinc)

Nem volt ez szerelmes vers, még csak nem is a végtelen Felföld szépségeit idézte meg, csak egy invernessi lányhoz szólt, akihez ő maga nem mert. Mit mondhatott volna neki? Hogy akarja őt? Hogy csak azért tölti el megnyugvással az otthonról kapott rendőrségi jelentés, mert végre pontot tehetne életének egy olyan fejezetére, melyről egykor azt hitte, örökre szól, de amely egy ideje már nem jelentett semmit, csak felelősséget és semmi örömet? Minél többet gondolt Kaliforniára, annál inkább nem értette, mihez ragaszkodik ott annyira? Mit jelent számára a birtok? Felelősséget. Néha talán még örömet, mint minden dolgos ember számára, aki kétkezi munkájának gyümölcsét látja beérni, s elégedett,, hogy nem élt hiába. De kinek adja át mindezt, ha már nem lesz ereje a mindennapi harcokhoz? Egyszer régen úgy képzelte, egy dinasztia alapjait teremti meg, de csak vér és gyűlölködés szökkent szárba a tőkék árnyékában. Amerikában nem érezte az összetartozás, a család erejét, csak az embereivel, akikkel a termést óvták a természet erejével szemben. De ha csak ennyit akarna, nem lenne más, mint egy igavonó barom. Ő otthont akart, csendes beszélgetéseket, harcias veszekedéseket és édes kibékülést. Szerelmet és szeretetet. Adni és kapni. Rowenát akarta. S közben majd megőrült a kíváncsiságtól és félelemtől, hogy már megint csak ő akar valamit az élettől, vagy most végre a vén zsugori hajlandó neki is adni valamit? Sosem fogja megtudni, ha nem teszi fel a kérdést Rowenának, de mint már annyiszor, most is elszalasztotta a lehetőséget – koccolta le az ajtófélfát elkeseredetten. Ebben a pillanatban halk kopogás riasztotta meg az önmarcangolásban. Néhány hosszú lépéssel ott termett, mielőtt a váratlan látogató meggondolja magát és tovább áll. Felrántotta az ajtót, de az izgatott várakozás enyhe csalódottsággá vált, ahogy megpillantotta az öccsét.

–        Edan! Te mi a fenét keresel itt? Azt hittem, hazamentél – fordult vissza a szoba felé, tekintetével a poharát keresve.

–        Én is örülök, hogy látlak – nevette el magát az öccse, de a hangjában bujkált még valami, ami arra késztette, hogy rá figyeljen. – Broden, mondanom kell valamit! – kezdett bele a másik, mire megállt a keze a levegőben, ahogy a poharáért nyúlt.

–        Mi a baj? – fordult felé azonnal segítségre és vigasztalásra készen, mint egy jó testvér, holott néhány perce még ő maga volt, aki vigaszra vágyott.

–        Nem tudom, de nem is akarom tovább tagadni magam előtt, hogy Catrionával akarok lenni – sóhajtott az ifjabbik, mire Broden halványan elmosolyodott. Ugyanaz a cipő nyomja mindkettőjüket.

–        Szerintem a végrendelet záradéka Anne felbukkanásával még annyit sem ér, mint eddig. Nyugodtan kopogtass be hozzá és mondd meg neki, mit érzel.

–        Pont leszarom azt a hülye végrendeletet – mordult fel Edan.

–        Akkor mi a probléma? – tárta szét a karját, mire Edan az üveg után nyúlt.

–        Fogalmam sincs, ő hogyan érez. Mégis, mi a fenét tudok én nyújtani neki?

Broden megcsóválta a fejét. Aham, az a bizonyos cipő ugyanolyan helyeken szorít. Így, hogy a más problémáját kellett kezelnie, olyan világosan látta, mit és hogyan kell csinálni.

–        Kopogtass be hozzá és mondd meg neki most! Rowena szeret téged, ezt a vak is látja. Pontosan azt tudod neki nyújtani, amire vágyik: saját magadat. Minden mást az idő fog eldönteni.

–        Rowena? Én Catrionáról beszéltem – ráncolta a homlokát a testvére.

–        Én is azt mondom – köszörülte meg zavartan a torkát Broden. Rowena annyira ott lappangott a gondolatai között, hogy akaratlanul is őt emlegette.

–        Ugye jól gondolom, hogy itt most egy veretes elszólásnak lehettünk tanúi? – töltött magának Edan és szakértői mozdulatokkal lötyögtötte a rubint színű italt az öblös pohárban. Szerette addig bosszantani a bátyját, amíg az ilyen öntudatlan módon el nem szólta magát saját érzéseivel kapcsolatban. Nem először fordult elő, és igazság szerint megnyugtatóan hatott rá, hogy a Nagy Testvér is járja a maga kanosszáját, nemcsak ő.

–        Fogalmam sincs, miről beszélsz – forgatta a szemét Broden, tudva, hogy az öccse ezt a csontot ma este már nem fogja elereszteni.

–        Nem, persze hogy nem – mosolyodott el Edan. – De ha már ilyen ékesszólóan elővezetted, mit is kellene csinálnom, légy olyan jó testvér és járj elől a jó példával! Ígérem neked, ha van bátorságod megtenni, én követni foglak.

Broden lehunyta a szemét. Ez a megoldás! Ennek kell lennie! Kiitta az utolsó kortyot, aztán kevéssé sem óvatosan lecsapta a poharat az asztalra.

 – Na, akkor figyelj, öcskös! – rántotta fel az ajtót és harciasan a szemközti szobához lépett. Egy pillanatnyi tétovázás után erőteljesen megkopogtatta az ajtót. Utána óvatosan az ajtóra tapasztotta a fülét, hogy hallja, odabent támadt-e bármi mozgolódás. Rowena talán elküldi a fenébe, amiért megzavarta a pihenésüket, de már ez sem érdekelte. A következő pillanatban feltárult az ajtó és ott állt a lány kissé kócosan, ijedten, hófehér szállodai köntösbe burkolva, amelytől még sápadtabbnak tűnt a bőre. Broden egy pillanatig nézte, s amikor a lány éppen kérdésre nyitotta volna a száját, magához rántotta és megcsókolta. Nem finomkodott. Elfojtott érzései mind ott tomboltak ebben a csókban, kockáztatva, hogy egy tenyér csattan az arcán, de a két tenyér – bár megérkezett – de csak csodálkozó szeretettel tartotta őt, miközben a lány nyelve szenvedélyesen válaszolt a kihívásra. Broden nem is figyelt semmi másra, csak felnyalábolta Rowenát és bemasírozott vele a saját szobájába. Edan pedig a pillanatnyi meglepődés után ugyanilyen határozottan tartott a másik szobába. Ha szerencséje van, az ő támadását és éppen ilyen szívélyesen fogadják majd.

Skót szerelem 16. fejezet

Broden nem törődött a telefon csengésével. Ma már harmadszor hagyta figyelmen kívül a kitartóan zenélő kis dobozkát. Az sem érdekelte, ki lehet a hívó. A kapott levél most mindennél fontosabb volt. Aprólékosan olvasta el újra és újra, miután első átfutásra szinte sokkolta. Egy nagynéni, akinek népes családja van! Egy család, akik most az ő kutakodásuknak hála, jogosan nyújthatják be igényüket néhai nagyapja vagyonának egy részére. Egyúttal persze a McMillan örökség rájuk eső részére is. Az ügyvéd, akit végül Edan megbízott a szálak pontos felfejtésével, dicséretes alapossággal végezte a dolgát. A régi tragédia minden szereplőjének sorsát felkutatta, befoltozta a lyukakat, amiket sejtettek, de a valóságról mit sem tudhattak. Kíváncsi lett volna, vajon Rowena mit szól a dolgok alakulásához, mégsem emelte fel a telefont, vagy nyitotta meg a lány e-mailcímét. Túlságosan személytelennek tartotta volna még azt a valószínűen hosszas beszélgetést is, amit az időeltolódásnak köszönhetően a késői órákban folytathattak volna. Szinte hallani vélte a lány karcos, érzelmektől fűtött, rekedtes hangját, látta maga előtt a könnyektől párás zöld szemeket, melyek válaszok után kutattak. Rémisztő lehetett megtudni, hogy a hőn szeretett és tisztelt nagyapó micsoda aljas cselszövésre volt képes bosszújától eltelve. Broden biztos volt benne, hogy a saját nagyapja minderről mit sem sejtett, mert akkor egészen biztosan kitért volna rá a végrendeletében. De neki csak a vetélytárs és családja elleni bosszú volt a fontos a szeretett asszony elvesztése miatt érzett fájdalmában. Bele sem mert gondolni, mit tett volna Seumas, ha megtudja, a vérét egy McMillan megfosztotta jogos helyétől az általuk oly nagyra tartott Társaságban. Talán ha az apró gyermeket hozzá száműzi Murray, Seumas a gyermek felnevelésének szentelte volna magát, nem a vak bosszúnak. Ujját újra végigvezette a családfán: Anne Keogh férjhez ment egy londoni bankár fiához, Dylan Waltershoz. A szépreményű ifjú férj örökölte apja székét egy kicsi, de jól prosperáló bank élén, miközben a felesége szült neki három lányt, akik tucatnyi unokával ajándékozták meg. Azok az unokák ma még egyetemisták lehetnek, talán középiskolások – morfondírozott magában. Az ügyvéd ezt a részt már nem részletezte, mert a lényeget illetően nem bírt jelentőséggel az információ. Anne Keogh, azaz Mrs. Walters azonban még ma is élt a család London melletti birtokán. Mint valami anyakirálynő, férje halála után irányítása alatt tartotta a családi vállalkozást. Talán ha Murray McMillan nem követi el ellene, amit tett, akkor sem alakulhatott volna ilyen szerencsésen az élete. Broden biztos volt benne, hogy Rowena is valamiféle isteni kárpótlásként jellemezné az asszony életének alakulását. De ettől még joga volt megismerni az igazi gyökereit. Hogy rokonai élnek Skóciában, Londonban és a világ túlsó végén. Még ha egy olyan rokonságban is, amelyről az idős asszonynak valószínűleg fogalma sem lehet, s amelyet talán nem is tart felelevenítésre érdemesnek. Órák óta azon törte a fejét, mi lenne a helyes lépés ebben a helyzetben. Hagyja a múltat, hogy finom púderszerű homokjával örökre befedje a történteket, vagy tépje fel a sebeket, pontosabban sebezzen meg egy mit sem sejtő idős nőt és szeretteit. Szíve szerint az első változatot választotta volna, de eredendő igazságérzete lázadt a könnyű megoldás ellen. Éppen azért, mert az örökség rájuk eső része semmit sem változtat a család életének minőségén, nem érheti az a vád, hogy fájdalmat akarna okozni nekik. Anne és családjának a joga és felelőssége, hogy mit kezdenek az információval, amit meg akart osztani velük. Ezt azonban nem tehette meg innen a kényelmes karosszékből, miközben munkásai sürgés-forgását figyelte az újonnan épülő istállónál.

A telefon újra megszólalt és most végre hajlandó volt egy pillantást vetni a hangoskodóra. Quinn hívta. Elképzelni sem tudta, mit akarhat, ezért bizonytalanul a készülék után nyúlt. Úgy érezte, hogy a döntést sikerült meghoznia, az öccse már nem zavarhatja meg abban, hogy egy ilyen fontos kérdésben egyességre jusson önmagával.

*

A repülőgépen ülve Broden elismeréssel adózott a testvéreinek. Megkönnyítették a helyzetét azzal, hogy egyetértésre jutottak abban, hogy megkeressék-e a nagynénjüket. Edan még arról is biztosította, hogy a McMillan lányok teljes egyetértésével találkozott a döntésük. Meglepetésként érte, hogy Quinn a kezébe vette az irányítást. Ki sem nézte volna az öccséből, hogy képes átlátni és megszervezni a tennivalókat. Jegyet rendelt a bátyjának és időpontot kért Anne Keoghtól. Abban maradtak, hogy nem rohanják le mindannyian, de a közelben várakoznak, amennyiben az asszony egyáltalán meg akarná ismerni őket. Az asszony titkára különösebb kérdezősködés nélkül adott időpontot a látogatásra, és Broden őszintén aggódott, vajon hogyan fogadja majd Anne a felzaklató híreket.

A leszállás után az érkezési csarnokban az első, amit észrevett, Rowena vörös hajzuhataga volt. Nem is remélt kellemes meglepetés volt ez, amely mosolyt csalt az arcára. Talán az első mosolyt hetek óta. Az otthoni gondoktól most nemcsak fizikai távolság választotta el, de a lány látványától szinte meg is feledkezett a nagy nehezen kialkudott banki kölcsönről és a tűzoltóságtól kapott jelentéstől. A nyilvántartásban nem sikerült azonosítani a helyszínelők által rögzített ujjlenyomatot. Bárki is volt, ez volt az első bűncselekménye. Még várták az országos adatbázisból a választ, de onnan is csak akkor remélhettek sikert, ha az illető annyira fiatal volt még, hogy a nagykorúságát elérve automatikusan rögzítették az ujjlenyomatait. Ha idősebb műkedvelő, sosem fogják azonosítani. Broden most nem akart ezzel foglalkozni. Rowena itt volt, sugárzó szépségével szinte elvarázsolta, és semmi más nem számított.

 – Fáradt vagy? – kérdezte a nő anyáskodva, mert a férfi furcsán elgondolkodva nézte őt.

 – Nem. Csak azon gondolkozom, mivel érdemeltem ki ezt a meglepetést – mosolyodott el Broden, ahogy a lány arcát rózsás pír borította el.

 – Quinn nem tudott jönni és engem kért meg. Sietnünk kell, mert Anne másfél óra múlva vár minket. Annyi időnk sincs, hogy felfrissítsd magad.

 – Te nem találod furcsának, hogy minden akadékoskodás nélkül hajlandó fogadni egy csapat vadidegen embert? – kérdezte Broden. – Én egészen biztosan ahhoz kötném, hogy fogadjam őket, hogy legalább nagy vonalakban vázolják, mit akarnak tőlem. Ha nem tudnám, hogy képtelenség, azt gondolnám, hogy tud valamit erről az egészről.

 – Honnan tudhatna? – ráncolta a homlokát a lány. Brodent hallgatva benne is felébredt a kíváncsiság. Őszintén szólva eddig a percig nem foglalkozott Anne Keogh-val, csak arra tudott gondolni, hogy a találkozó miatt viszontláthatja a férfit.

*

 – Az asszonyom várja Önöket! – intett az elegáns alkalmazott a hatalmas kétszárnyú ajtó irányába. Broden egy pillanatra elmerengett rajta, hogy a filmeken kívül látott-e valaha élő komornyikot, merthogy ez a csokornyakkendős pingvin az volt, afelől kétsége sem lehetett. Anne Keogh a háza és személyzete alapján meglehetős vagyonnal rendelkezhetett. Nem azzal a mostanában jellemző újgazdagsággal, hanem valami mélyről fakadó eleganciával, évszázadokra visszavezethető családfával és vagyonnal. Kicsit szarkasztikusan úgy fogalmazott magában: Anne csak jobban járt azzal, hogy az öreg Murray kitaszította a maga családjából. Az asszonnyal jobb nem is történhetett volna. Ez nyilván egyéni szerencséje volt, hiszen járhatott volna sokkal rosszabbul is. De már nem maradt ideje a gondolatot Rowenával megosztani, mert az ajtó kitárult és ők a háziasszony elé járulhattak. Quinn és Edan nem sok mindent talált Anne Keoghról az interneten, így aztán semmi sem készíthette fel őket arra a látványra, ami eléjük tárult. Az asszony tolószékben, oxigénmaszkban, de tökéletes sminkben és elegánsan várakozott rájuk. Sötét szemében szelíd kíváncsiság ragyogott, és Brodenben abban a pillanatban bizonyossággá vált a korábbi érzés: mindent tud.

Anne Keogh magához is ragadta azonnal a szót. Maszkját a szolgálatkész komornyik vette át, ő pedig egy bájos mozdulattal hellyel kínálta őket. Még alig ültek le, amikor megszólalt:

 – Köszönöm, hogy megkerestek. Egy hosszú időn át sok álmatlan éjszakát okozó kérdést döntöttek el ezzel.

 – Mióta tudja? – kérdezett közbe Broden. Rowena csak kapkodta köztük a tekintetét értetlenül.

 – Mindig is tudni akartam, hogyan kerültem a családomhoz. Attól a naptól kezdve, hogy a szüleim elmondták nekem, hogy örökbe fogadtak. Persze sok apró részletet elhallgattak, de a lényeg ez volt. Egy kamaszt pedig ilyenkor mindennél jobban izgatnak a lyukak a történetben. Szinte mindent sikerült összeraknom, mire a vérszerinti apám és édesanyám férje eltávoztak az élők sorából. Ha akartam volna, se tudtam volna már számon kérni rajtuk a történteket. De igazság szerint nem akartam. Mint ahogy nem akartam összezavarni az örököseiket sem a felbukkanásommal. Szerencsés voltam, mert a saját vagyonom bőségesen elég, hogy a gyermekeimre és unokáimra tekintélyes örökséget hagyhassak, nincs szükségem pereskedésre, a származásom bizonygatására, undorító újságcikkekre és a sajtó nemkívánatos tolakodására. De az nagyon érdekelne, hogy Önök hogyan jutottak az igazság birtokába és most miért kerestek meg engem?

Broden megköszörülte a torkát. Az asszony lefegyverzően őszinte volt, így aztán nem kellett finoman becsomagolnia neki sem a mondandóját. Ez tulajdonképpen eléggé felszabadító érzés volt.

 – A nagyapánk, Seumas Cameron végrendelete egy furcsa kitételt tartalmazott, melyben úgyszólván eltiltott bennünket a McMillan lányoktól. És mit tesz a sors, éppen velük sodort össze az élet. Tudomást szereztünk a Viszályról, az őseink házasságtöréséről, majd nem sokkal később találtunk egy naplót, melyet az Ön édesanyja, Rowena nagymamája írt valamikor. Abban pedig minden részletet megtaláltunk. De sokáig úgy hittük, hogy Seumas és Edme gyermeke meghalt. Murray McMillan azonban nem volt képes megválni az örökbeadást bizonyító iratoktól, így az igazságnak ez a része is feltárult előttünk. Innentől már nem volt kérdéses, hogy tovább kutakodunk, vajon él-e még a nagynénénk. Örömmel vettük hírét, hogy igen. Nem volt egyszerű a döntés, hogy megkeressük, de végül úgy éreztük, joga van tudni az igazságról. Nem sejthettük, hogy már mindent tud.

 – Drága fiam, ha megengedi, hogy így nevezzem! Ha tudná, hogy ezek az információk nekem mennyi időmbe és pénzembe kerültek, igazán büszke lehet rá, hogy ilyen könnyedén jutottak ugyanarra az eredményre. Hálás vagyok, hogy megkerestek. Hálás, mert ez a bizonyítéka annak, hogy az édesanyám egy jó ember miatt borította fel a házasságát. Őszintén sajnálom, hogy nem élhetett mellette boldogan. A férje – Isten bocsássa meg nekem az ítélkezést – nagyon gonosz ember lehetett. Azt mondja, egy napló alapján derítettek ki mindent. Láthatnám?

Broden mélyet sóhajtott. Számított erre a kérdésre, de igazság szerint félt, hogy túl nagy megrázkódtatást jelentene az asszonynak azokat a lapokat olvasnia, melyek bennük is mély nyomokat hagytak. Rowenára nézett, aki sápadtan húzta elő a naplót a táskájából.

 – Nagyon megrázó olvasni – nyújtotta a komornyik felé a naplót, aki úgy fogta azt, mintha valami időzített bomba lenne. – Olyasmiket tár fel a nagyszüleim házasságából, amit sosem hittem volna a tulajdon nagyapámról, és amiről előttem soha senki nem beszélt. Talán az édesapám sem tudott róla. Be kell vallanom, hogy amióta a napló előkerült, sok keserű pillanatot szerzett és alapjaiban rengette meg a nagyszüleim iránti érzéseimet.

 – Nekem pedig magyarázatot adott a nagyapám viselkedésére. Sosem értettem, hogy miért olyan szeretet nélküli ember. Amióta ismerem Edme McMillan utolsó évének eseményeit, már kezdem más színben látni őt, bár még ez sem ad felmentést arra az érzelemmentes viszonyra, melyet irántunk táplált – tette hozzá Broden. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Anne tekintette meg-megrebben a szavaikra és mindannyiszor nyugtalanul a napló felé villan a pillantása. – Joga van a teljes igazság megismeréséhez, de kérem, előbb mérje fel, mennyi bánatot képes még elviselni. Ha elolvassa azt a naplót, semmi sem lesz már olyan, mint régen – legalábbis ránk ilyen hatással volt.

 – Köszönöm az őszinteségüket – mosolyodott el halványan az asszony. – James egészen biztosan kitépné azokat a lapokat, amelyek túlságosan felzaklatnának – ragadta meg a komornyik kezét. Furcsa, bizalmas mozdulat volt ez. Teljességgel idegen egy alkalmazottal szemben, mégis annyira emberi. Broden abszolút el tudta képzelni, hogy ez a hajlíthatatlan idős férfi biztos támasza az asszonyának, talán a legjobb barátja is a köztük lévő társadalmi különbség ellenére is. Különben is, mi az, hogy társadalmi különbség a 21. században? Ez amolyan avítt fogalom volt, legalábbis a számára. Igaz, őt sosem érdekelte különösebben, hogy az apjuk után őket milyen előjogok illetnék meg.

 – Félek, nem maradna sok olvasni való a naplóban, ha minden felzaklató oldalt kitépne – sóhajtott arra gondolva, mennyi szenvedésről tanúskodtak a sárguló lapok. James ujjai megfeszültek a bőrborításon. Nyilvánvaló volt, a szívén viseli az asszony érzékenységét.

 – Elfáradtam – jelentette be Anne, de legyintett ahogy a komornyik feléje nyújtotta a maszkot. – Köszönöm, hogy felkerestek. A hétvégén vacsorát adok és szeretném, ha el tudnának jönni. Csak a családom lesz jelen, de ezekről a dolgokról nekik is tudniuk kell. Azt akarom, hogy megismerjék egymást. Nincs már olyan sok időm hátra, hogy halogassam a napot, amikor tiszta vizet önthetek a pohárba előttük is. Már úgyis azt hiszik, a bogaras vénasszony unalmában  félrebeszél – mormolta alig hallhatóan.

 – A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de mi mindenképpen eljövünk – nézett Broden beleegyezésért Rowenára. A lány bólintott. Látva, hogy az asszony kissé csalódott, azért még hozzátette: – De mindent el fogok követni, hogy szabaddá tehessék magukat egy vacsora erejéig.

 – Köszönöm! Ez minden, amit kérek – sóhajtott Anne, majd a kezét nyújtotta a maszkért. Nyilvánvaló utalás volt ez arra, hogy a látogatásuk végetért.

*

Anne Keogh lehunyt szemmel idézta maga elé a Találkozást. Mennyire várta és mennyire félt tőle! Túl volt hát rajta és igazi megrázkódtatásként élte meg. Van két unokahuga és öt unokaöccse. Nem mintha eddig nem vette volna körül éppen elég szerető rokon. Mégis, a szíve mélyén érzékeny húrok pendültek meg, ahogy a fess fiatalember szemébe nézett. Látott egy képet a vérszerinti apjáról és ez a fiatal férfi megszólalásig hasonló kemény szemekkel nézett vissza rá. Mégis, érezte benne a gyengédséget is, ahogy a mellette álló csinos nő keze után nyúlt, amikor annak elcsuklott a hangja. Gyönyörű fiatal nő volt és valósággal életre keltette az édesanyjáról látott képet. Túl sok volt ez ahhoz, hogy nyugodtan szundikálva tölthesse a délutánt. Mintha a szüleit látta volna életre kelni. Amikor minden adat a kezében volt, úgy gondolta, jelentkezik jogos örökségéért. Nem magának, nem is a gyermekeinek. Hála a jó Istennek és Dylan szorgos munkájának, meg talán a maga kitartásának, igazán jó módban élhetnek még a dédunokái is, ha lesznek. Még akkor is, ha mostantól hűs erdei patakként folyna ki kezeik közül a családi vagyon. De ez a veszély nem fenyegetett, úgyhogy úgy gondolta, az örökrésze a legjobb helyen egy gyermekotthon bankbetétjében lenne. Olyan gyerekek jövőjét segítve, mint amilyen ő maga is lehetett. Örök hálával tartozott a Keogh családnak, amiért rangot és vagyont kapott tőlük, de az élete most vált teljessé, hogy a gyökereivel is szembesülhetett. Pontosabban a gyökerei fiatal hajtásaival, idézte maga elé a két szimpatikus arcot. Egyszerűen csak jogosnak érezte a részesedését, a kárpótlását. Aztán közbejött a balesete, a tolószék, melyre nem volt igazán rászorulva, pusztán csak kényelmesebb volt. A büszkesége, amely romokban hevert, amikor úgy hitte, hogy az igazi szülei eldobták, mostanra megerősödött, ahogy megismerte a teljes történetet. És ez a két fiatal volt a végső bizonyság rá, hogy helye van a világban a maga szűk családján kívül is. Már pontosan tudta, mit kér majd tőlük. Skóciát akarta látni, a régi tragédia helyszíneit, s ott akarta tudni mindannyiukat maga mellett, hogy valóban megélhesse a befogadást és a maga megbocsátását.

*

Catriona a Cameron testvérek kávézójában keserűen kavargatta a finom illatával bódító sötét italt. Edan laza mozdulattal egy jókora adag whiskyt öntött a csészéjébe és most félt a forró ital zsongító hatásától. Pedig szüksége volt rá, mert Rowena volt vőlegénye fotókkal zsarolta őket. Mivel házasságról szó sem volt, egyelőre tehetetlen dühvel figyelte, hogyan alakulnak a dolgaik, de rendszeresen megjelent a házukban és olyan a lányok hetekig összeszorult gyomorral élték az életüket. Nyilvánvalóan nem tudott Annáról. Úgy látszik, Mr. Ansley végre tényleg tudta tartani a száját. Az öreg megértzette, hogy Rowena komolyan gondolta a titoktartási nyilatkozathoz fűzött fenyegetéseit. Vagy csak belátta, hogy Scottnál sokkal befolyásosabb emberek haragját vonhatja magára, ha eljárna a szája. Mindannyian felkapták a fejüket, ahogy Broden és Rowena belépett.

 – Na, milyen volt? – szakadt ki a mindannyiukat izgató kérdés Edanból.

 – Szimpatikus asszony, aki szeretne veletek is találkozni – sóhajtott Rowena. Tényleg így érezte. Egy sosem volt nagynéni, akivel még megerősíthetnék a kapcsolatukat. Ő a maga részéről nyitott volt erre az új rokoni szálra.

Skót szerelem 15. fejezet

„Felbontandó halálom után a McMillan és a Cameron család még élő tagjai előtt...

Beteg vagyok, de dr. Jonas a megmondhatója, hogy ép elmével írom ezeket a sorokat. A testem adta fel, és éppen elég ezt megemésztenem, de mivel már nem biztos, hogy megérem a kilencvenkettedik születésnapomat, nem akarom ennek a titoknak a terhét magammal cipelni a túlvilágra. ...”

Itt hosszasan részletezte Marion McGee a történet részleteit, évszámokat, neveket sorolt fel, melyek alátámasztották a történeti hűséget, végül pedig a levél rátért a lényegre:

„...Az édesanyja a Kaitlyn nevet adta neki, de nem hagyhattuk, hogy ezen a néven kerüljön majdani családjához. Elég lett volna egyetlen véletlen elszólás és drága asszonyom rájöhetett volna. Akkor még nem tudhattuk, hogy fájdalomtól megtört lélekkel eldobja magától az életet. A bátyám, Joshua McGee ügyvédként vállalta, hogy nyomtalanul eltünteti a kicsit a gyermekre vágyók nem is olyan titkos társaságában. Nem volt ez szokatlan igény, bár nyilván a törvényességgel hadilábon állt, de akkoriban nem voltak emiatt álmatlan éjszakáink. Már csak az egyre gyarapodó bankbetétünk okán sem. Persze, Joshua nagyon vigyázott rá, hogy titokban maradjanak ezek a tranzakciók. A maga módján egy nagyon tisztességes társaság intézte az ügyeket, mindenki beérte az előre kialkudott honoráriumával, senkinek nem jutott eszébe a későbbiekben zsarolás útján feltornázni a díjat. Ráadásul nem egy összegben kértük a fizetséget, mert az talán túlságosan feltűnő összeg lett volna, de éveken keresztül havi részletekben könnyedén átsiklott rajtuk bárki könyvelő figyelme. Kaptunk az örökbeadótól és az örökbefogadótól egyaránt, hiszen mindkettőjük érdekét szolgáltuk. Nagyon sokan szerettek volna bizonyíthatóan egészséges, jó vérből származó gyermeket örökbe fogadni, mivel ők maguk gyermektelenek voltak és nem volt kire hagyniuk a birtokot. Hogy elkerüljék a javak idegen kézbe kerülését, ezekben a családokban a segítségünkkel rendre bekövetkezett a csoda, a várva várt gyermekáldás. Soha senki nem kérdőjelezte meg a gyermek jogosultságát. Persze ezek a gyerekek többnyire egyszerű polgári családok nem kívánt csemetéi voltak, bajba került lányanyák kicsinyei, így aztán Seumas Cameron és Edme McMillan törvénytelen gyermeke igazán szép pénzt ért. Kérdezhetik, hogy volt-e erkölcsi fenntartásunk az ügyletek miatt? Miért is lett volna? Hiszen családot, jó körülményeket adtunk ezeknek a csecsemőknek, akik sokkal rosszabbul is járhattak volna, ha árvaházba kerülnek, vagy születésük után a bizonyíthatatlan bölcsőhalál végez velük. Isten a tanúm, hogy abban a hitben cselekedtünk, hogy jót teszünk. Mondhatják, hogy a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve, de ebben az esetben Kaitlynből Anne lett, nem pedig egy apró koporsó és fejfa ott a messzi Skye szigetén. Phillipe Keogh és hitvese, Julia elvonultak vele a birtokukra, hogy néhány hónap után úgy térjenek vissza a társaságba, mint rég várt örökösükkel. Ha szegény asszonyom visszatér a városba, még össze is találkozhatott volna a lánykájával, ahogy új szülei a parkban sétálnak vele. Talán a kicsi Keith idővel bele is szerethetett volna, olyan gyönyörű lányka lett belőle. Ez volt a dolog legveszélyesebb része, éppen ezért a Keogh család idővel elköltözött Londonba. Azóta nem tudok a kislányról semmit. Murray McMillan tizenkét éven át küldte a pénzt, ahogy azt az elején a bátyámmal kialkudták. Nem voltak ezek nagy összegek, de rendszeresen jöttek, biztosították a nyugodt életünket. Én soha többet nem helyezkedtem el, nem is mentem férjhez. A McMillan család tragikus története miatt talán, taszítottak a férfiak, a kegyetlenségük. A bátyámmal éltem, elláttam a  háztartását. Ő is agglegény maradt, nem tudott egyetlen nőben sem megbízni, talán csak bennem. Összekötött bennünket a Titok. A bátyám sokat betegeskedett, én ápoltam. Amikor megtudta, hogy már nincs sok ideje hátra, felszámolta az ügyvédi irodáját és mindenét rám hagyta. Ez végre lehetőséget nyújtott számomra, hogy ott hagyjam Invergarry környékét, amelyhez sok bánat és lelkiismeretfurdalás kötött. Edme asszony halála nyitotta fel a szemem, hogy ami történt, talán mégsem volt helyes. Egy férj sem állhat ilyen kegyetlen módon bosszút az őt ért sérelemért. A gazdám – Isten nyugosztalja – gonosz ember volt. Hogy a megcsalás tette ezt vele, vagy mindig is ott lappangott benne az ördög, nem tudom, de emlékszem, mennyire féltem a szemébe nézni. Mintha a Pokol bugyraiba nyertem volna betekintést, kirázott tőle a hideg. Ha újra az a fiatal nő lennék, aki akkoriban voltam, azt hiszem, nem számított volna a búsás jutalom, inkább otthagytam volna a szolgálatát. Most azonban leteszem életem e terhét, és a Mindenhatóban megnyugodva hunyom le szemem. Bocsássák meg nekem, amit tettem!”

Rowena és Catriona remegő szájszéllel igyekeztek uralkodni az érzelmeiken. A közjegyző érzelemmentes, monoton hangon olvasta fel a levelet. Látszott, hogy már nagy gyakorlata van abban, hogy függetlenítse magát a kezei között átfolyó ügyektől. Amikor megismerte ezt a két fiatal nőt, azok röviden felvázolták előtte, hogy a családjuk milyen titok után nyomoz. A praxisában még csak hasonló sem fordult elő soha, így aztán érdeklődve kísérte figyelemmel a váratlanul előkerült levél tartalmát. De volt már annyi rutinja, hogy ezt ne tegye nyilvánvalóvá. Egyelőre úgy tűnt, hogy a levél tartalma alapján még jól jövedelmező kapcsolat alakulhat ki köztük, hiszen máris voltak ötletei, hogyan segíthetné a további kutatást. Fiatal férfikísérőjük összevont szemöldökkel emésztette a hallottakat. Edan agyában ugyanis már egymást kergették a gondolatok, ahogyan beszámol majd a bátyjának az új információkról. Abban bízott, hogy skót születésű Anne Keoghból nem lesz olyan sok Londonban, hogy ne bukkanjon a nyomára. Már, ha a kapcsolata, egy fiatal rendőrnő, egyáltalán hajlandó lesz neki ezeket az információkat kiszolgáltatni, miután az elmúlt két évben már egyáltalán nem is beszéltek egymással. Hogy a levél szavai elfogytak, hirtelen mély csend ülte meg a szobát. Végül Rowena acélozta meg magát, s kissé reszkető kézzel a levél után nyúlt.

 – Szabad? Ez a levél most sok gondolkozni valót adott nekünk. Ha nem haragszik, szeretnénk ezt magunk között megbeszélni. Amennyiben Önnek is alkalmas, holnap visszatérnénk, ha netán úgy döntünk, hogy legyen ennek az egész őrületnek valami folytatása. Ha lépünk, elkerülhetetlenül egy másik család, családok életét bolygathatjuk fel. De nem tehetünk úgy sem, mintha ez a titok nem létezne. Anne Keoghnak és a leszármazottainak – ha vannak – joguk van ismerni a valódi gyökereiket.

A közjegyző megértően bólintott. Átnyújtotta levelet, majd egy határozott mozdulattal a lány keze után nyúlt.

 – Tudom, hogy ez most nagy megrázkódtatás lehetett, de ne ítélkezzenek! Marion McGee alkalmazott volt, aki aligha szegülhetett ellen a munkaadója akaratának, még ha az valami törvénytelenségre is vette rá. Pénzt fogadott el érte, ez tagadhatatlan. Félreértés ne essék, meg sem próbálom mentegetni. De Marion meghalt. Ezzel az ő szerepe lezárult ebben a szomorú történetben. És a soraival legalább lehetőséget ad most Önöknek, hogy megtalálják a nagynénjüket. Ha ebben bármi jogi segítségre szükségük lenne, nyugodtan keressenek meg. Vannak kapcsolataim Londonban is. Talán a hasznukra lehetek.

A lányok és Edan mereven bólintottak. Tulajdonképpen magától értetődőnek tűnt, hogy igénybe vegyék a fickó által felajánlott szolgálatokat, de most nem volt más vágyuk, mint hogy egymás között beszélhessenek végre a családjaikat érintő legújabb információkról. Van egy nagynénjük! Már ha egyáltalán él még a néni, aki a szüleiknél néhány évvel lehet csak fiatalabb, és hát ők maguk korán árvaságra jutottak. Vajon ráakadnak a nyomára? És ha igen, mit nyernek vele? Kit nyernek vele? Egy ellenséget, vagy egy nagynénit? Annyi év alatt Anne-nak családja lehetett. Egy család, akiknek megvolt a maguk története, és egyáltalán nem biztos, hogy szeretnék, ha ők most átírnák ezt a történetet. Ki tudja, hány ember előtt kell újra és újra lerántaniuk a sárba a tulajdon nagyapjukat, és a házasságtörés miatt a nagyanyjukat is.

Skót szerelem 14. fejezet

Edan kissé izzadó tenyérrel szorongatta a virágcsokrot, amíg arra várt, hogy a csengő hangjára kinyíljon előtte az ajtó. Az eltelt hetekben próbálta Catrionát száműzni a gondolatai közül, de ez az igyekezet csak arra volt jó, hogy többet gondoljon rá. Pedig lett volna éppen elég gondolkodni valója. Elsősorban a Brodentől kapott feladat, amivel nem sokat jutott előre. Egyetlen sikerként a Joshua McGee ügyvédi iroda megtalálását könyvelhette el. Legalábbis a nyomait a városi levéltárban, mert maga az iroda, sőt az épület, amelyben valaha székelt, nyomtalanul eltűnt. Annyit bizonyosan sikerült kideríteni, hogy egy létező iroda volt azokban az időkben, amikor az öreg McMillan igénybe vehette a szolgáltatásaikat. A levéltárban az ezüst hajú Lilly Morton egy csésze forró whiskys tea mellett megosztott róluk néhány személyes emléket, s ezek fényében nagy hóhányó lehetett az ügyvéd úr. De se szakmai nyilvántartásból, sem más levéltári anyagokból nem derült ki, mi lett a sorsa az irodának, mintha csak egy viharos éjszakán elnyelte volna a sötétség. Ezek után jobb híján a régi házvezetőnő nyomába vetette magát, Shorna McGillis azonban évekkel ezelőtt meghalt. Újabb zsákutca. Végül egy halvány reménysugár éppen onnan érkezett, ahonnan nem is számított rá. Az a valaha fiatal asszony, aki annak idején a szigeti házat vezette, Marion tűnt kulcsnak a rejtély megoldásához. Ugyanis Catriona egy órával ezelőtt telefonált, hogy megtalálta a szigeti ház háztartási könyvét és az idős asszony máig vezető nyomait is. A jó öreg Marion még ma is élt, de ami a legnagyobb meglepetést jelentette, a családi neve McGee volt.

Catriona a felfedezés izgalmától, vagy a rég látott kedves arctól kipirulva szélesre tárta előtte az ajtót, s ha lehet, még mélyebben elpirult, amikor a férfi zavart dörmögéssel a kezébe nyomta a csokrot.

 – Rowena még nem ért haza – mormolta halkan a lány, és szinte beleszédült, ahogy erre az egyszerű kijelentésre felszikrázott a férfi tekintete. Edan nem tétovázott sokat. Olyan régen látta már ezeket a csodás barna szemeket, amelyek őt látták, nem a jóképű férfit, hanem Edan Cameront, azt az Edant, akit sokszor még saját maga sem akart észrevenni. Magához húzta a lányt, nem törődve vele, hogy a csokor kettőjük közé szorult, és gyengéden birtokba vette a rózsaszín ajkakat. Óvatos, finom csók volt, pont olyan, amely nem ijeszti el a partnerét a folytatástól. Nem is sejtette magáról, hogy ilyenre is képes. Nem olyankor, amikor egyébként a vágy majd szétfeszítette a lelkét és a testét. A háta mögött közelgő motorzúgást hallott, ezért elengedte a lányt egy utolsó lágy érintéssel, és megköszörülte a torkát.

 – Úgy hallom, csak pillanatokkal sikerült megelőznöm – mormolta kissé csalódottan, de egy huncut félmosollyal a szája sarkában, mert a kapott ízelítő túlságosan édes volt ahhoz, hogy ilyen gyorsan véget érjen.

Rowena valóban hangos csikorgással állt meg a felhajtón. Már a távolból látta, hogy idegen kocsi áll a ház előtt, és eszébe sem jutott, hogy talán csak egy gazda. A reménykedés úgy söpört végig rajta, mint valami cunami, de nem Broden érkezett, csak az öccse, és ez tagadhatatlanul csalódottá tette. Annyira szerette volna... Amikor hírt hallott a birtokot ért tragédiáról, írt Brodennek egy hosszú levelet, amelyben a károkról érdeklődött, a tennivalóiról, s végül nem tudta megállni, az érzéseiről is, mindazzal kapcsolatban, amit a szigeten megtudtak. De a férfi még nem válaszolt. Megértette, nyilván ezernyi más dolga adódott mostanában, de azért halványan abban reménykedett, hogy mielőbb választ kap, jeléül annak, hogy Broden is éppen olyan gyakran gondol rá, mint ahogyan ő teszi. Egy perccel ezelőtt még a látogatásában is reménykedett. De hát nem kaphatunk meg mindent, amire vágyunk! – sóhajtott magában, majd udvarias mosolyt öltött, hogy Edan Cameront üdvözölje.

 – Vannak hírei Brodenről? – csúszott ki a kérdés, minden mást megelőzve a lány száján. Edan elkomorult. Oh, igen! A bátyja...

 – Tegnap beszéltünk. A nagy istálló leégett, rengeteg állat elpusztult. A biztosító pedig nem fizet, amíg a vizsgálat le nem zárul, ugyanis gyújtogatásra gyanakodnak. Hivatalosan nem gyanúsítottak meg senkit, bár Brodnak volt ötlete. Most minden gondolatát az tölti ki, hogyan indíthatná be újra a gazdaságot. A szőlőt ugyan nem érte kár, de mostanra a bolt, az élelmiszerek már majdnem akkora részét képezik az üzletnek. Nem akar hozzányúlni az itteni örökséghez, mert bármit tenne pénzzé, ha hirtelen lenne szüksége arra a pénzre, csak jókora veszteséggel tehetné. Úgyhogy bankkölcsönt akar felvenni, de úgy tűnik, hogy valamiért most ez is nehézkesen megy. Igazság szerint annyira fásultan beszélt minderről, hogy aggódom érte. Broden nem az a típus, aki könnyen bedobja a törülközőt, de most mintha nem lenne ereje küzdeni. Vagy kedve. Szétszórt volt és tele lelkiismeret furdalással, amiért – szerinte – nem képviseli megfelelően az alkalmazottai érdekeit. Ilyennek még sosem láttam, még akkor sem, amikor ... – hagyta félbe hirtelen a mondatot, ahogy a sógornője halála utáni idők jutottak eszébe. Nem tudta, hogy Broden mesélt-e erről a lánynak, így aztán inkább nem akart ő maga turkálni a kellemetlen részletekben.

 – Istenem! – sóhajtottak fel szinte egyszerre a McMillan lányok. Rowena szíve a tehetetlenségtől fájt, Catriona pedig mindig is részvétet érzett bárkivel szemben, aki éppen bajban volt.

 – Nem tudja, a lábát azért megnézette odaát már egy orvossal? – kérdezte Rowena, hogy megpróbálja talán túlságosan is feltűnő érzelmi érintettségét némi szakmai köntös mögé bújtatni. – Már rég le kellene venni róla a gipszet.

 – Azt szerintem aznap levetette, ahogy hazaért – mosolyodott el Edan, ahogy eszébe jutott, hogy a bátyja ezzel fenyegetőzött, amikor kikísérte a reptérre. – Biztosan nem szenvedett vele egy nappal sem többet, mint amennyit muszáj. Ha egészen őszinte akarok lenni, szinte látom is magam előtt, ahogy saját kezűleg szabadul meg tőle.

Rowena döbbenten nézett rá, aztán mindannyian elnevették magukat. Hirtelen mindenki képzeletében megjelent a kép, ahogy Broden Cameron türelmetlen mozdulatokkal és egy erős csípőfogóval ügyetlenkedik. Mert azt még a képzelet sem tudta előhívni, hogy a fészerben egy flexszel essen a saját lábának.

Közben Catriona előhozta a hatalmas háztartási könyvet, amelyben szálkás betűkkel maga a nagyapjuk írta fel: Marion McGee – házvezetőnő. Mellette az összegek pedig a hetenként fizetett járandóság összegét tüntették fel pontosan. Egészen a nagyanyjuk halálát követő hónapig. Onnantól nyilvánvalóan nem volt többé szükség az asszony szolgálataira, pénzt mindenesetre nem kapott többet.

 – Miért ennyire érdekes, hogy mi volt Marion családneve? – kérdezte Rowena, miközben forró teát töltött mindannyiuknak. Edan nagyot sóhajtott. Tudta, hogy Broden nem osztotta meg a lánnyal a történet valós végét, és most rendkívül kényelmetlen helyzetbe került. Hazudni nem akart, de sejtette azt is, ha most mindent elmond, azzal Broden egészen biztosan nem szerez jópontot a lánynál. Döntött. Jópontokra neki is szüksége van, ha Catriona közelében akar maradni. Gondolatban bocsánatot kért a bátyjától, aztán óvatosan belekezdett:

 – Tudod, Brod talált valamit a szigeten. Nem akart addig beszélni Neked róla, amíg nem volt biztos a dolgában. Rengeteg kutatni való van még, de a lényeg: az a gyermek nem halt meg! Akkor legalábbis biztosan nem. A nagyapátok a megszületése után elvitette onnan és egy Joshua McGee nevű ügyvéden keresztül elhelyezte valahol. Fogalmunk sincs, hol, kinél, de a tény, hogy Marion is McGee volt, talán segíthet a nyomára akadni. Az ügyvédi iroda ugyanis már nincs meg, de annyit sikerült kideríteni, hogy Marion ugyan már 92 éves, de még él. Már csak abban reménykedem, hogy szellemileg van olyan friss, hogy érdemi információkhoz jussunk tőle. Már ha sikerül egyáltalán beszélnem vele. Arbroathban él, egy idősek otthonában.

 – De hiszen az a keleti parton van! – kerekedett el a lány szeme. Egy egyszerű házvezetőnő vajon hogyan engedheti meg magának, hogy egy jó nevű és nyilván drága otthonban töltse öregsége éveit? Nem is olyan régen panaszkodott egy barátnője, hogy a nagymamájának csak ott talált helyet, de a nagy távolság miatt inkább lemondtak az elismerten színvonalas intézményről. Kisebb vagyon volt a beugró, amit szegény Dorina még vállalt is volna, de végül nem akarta, hogy csak ritkán látogathassa a nagyit, így aztán egy szerényebb összegért megbíztak inkább egy tetterős szomszédasszonyt, hogy legyen segítségére a mindennapokban.

 – Hát, ha már összeesküvés elméleteket gyártunk, szerintem a nagyapjuk fizetett neki annyit a hallgatásáért, hogy ha jól fektette be, abból tellett neki öregségére is. De ezt csak én gondolom, bizonyítékom egyelőre nincs rá. Mindenesetre holnap nekivágok és felkeresem. Arra gondoltam, talán Catriona velem tarthatna ... – hagyta félbe a mondatot, amikor rájött, ebben az ügyben talán szerencsésebb lett volna az idősebb testvér segítségét kérni. De hát a két lány közül nyilvánvalóan Rowena volt az elfoglaltabb.

 – Természetesen! – mosolygott rá a fiatalabb lány azonnal, de aztán neki is eszébe jutott, a nővére vajon nem akarja-e magának a jogot a nyomozáshoz. Rowena mélyet sóhajtott, majd rábólintott.

 – Igazatok van. Mindenképpen szerencsésebb, ha valaki a McMillan családból is jelen van. Talán veled az öreg Marion is nyíltabb lesz, hiszen itt a városban is jobban megérteted magad az asszonyokkal, mint én. Engem csak akkor fogadnak el, ha a kedvencükről van szó, de egyiküknek sem jutna eszébe receptet cserélni velem, vagy mesélni a karácsonyi vásár előkészületeiről. Végül is, már nincs mitől tartania. Nyugodtan beszélhet őszintén, őt már a törvény keze el nem éri. Talán örül is neki, hogy az utolsó időket már nyugodt lélekkel élheti le.

Edan megkönnyebbülten bólogatott, aztán Catrionára nézett, akinek már-már gyanúsan vidáman csillogott a tekintete. A kis hamis! Vajon mit forgat abban a bájos fejecskéjében? Élt a gyanúval, hogy a lánynak bármilyen őrült ötletét hajlandó lenne valóra váltani.

 – Akkor én most búcsúzom is. Összepakolok pár dolgot az útra. Úgy gondolom, ha sikerül beszélnünk vele, akkor is legalább két-három napra lenne szükség. Nem tudom, hogy ez okoz-e problémát? – pislogott a lány felé, aki csendben ingatta a fejét. – Remek! – kapkodta össze a papírokat maga előtt a férfi. –Ezeket itt ne felejtsük, ha netán bizonygatnunk kell, miért is jöttünk!

*

Két nappal később Rowena idegesen pislogott a telefonja irányába, ahogy kitartóan zümmögött. A műtétet nem hagyhatta félbe, és most sajnálta igazán, hogy nincs segítsége, mert majd megőrült érte, hogy megtudja, ki a hívó és mit akar vele közölni. Amikor másfél órával később kezébe vette a készüléket, látta, hogy hangüzenete érkezett. Már megint nem Broden! – ez volt az első gondolata, de aztán kíváncsian hívta vissza a húgát.

 – Row! Marion néni meghalt! De hagyott egy végrendeletet, amelyhez csatolt egy levelet a McMillan örökösök számára. Ha tudsz küldeni egy közjegyzői meghatalmazást, én is felbonthatom – hallgatta a húga izgatott szavait. Az órára nézett. Még éppen az irodájában találja Mr. Ansleyt. Összerázkódott a gondolattól, hogy éppen azzal az alakkal ossza meg ezt a családjukat érintő hírt, aki Scottal szövetkezett, nem is beszélve az öreg Seumasról, de annyi ideje már nem volt, hogy máshol keressen közjegyzőt. Úgy döntött, ha már ott van, az öreg simlissel is éppen ideje lenne aláíratni egy titoktartási nyilatkozatot. Nem mintha a munkájából adódóan erre ne lett volna kötelezve, de talán egy újabb papír komolyabb fenyegetést jelent a karrierjére nézve, ha ezt sem tartja be. A titkok mindig kitudódnak! – mondta egyszer az anyja. Hogy ez a mindig időben mit is jelent, akkor nem tudhatták. Most mindenesetre remélte, hogy még idejében.

Skót szerelem 13. fejezet

Broden meredten bámulta a füstölgő romokat, de igazából már túl volt az első sokkon. A gyújtogató alapos munkát végzett. Az istálló felől a megperzselődött, elhullott állatok szaga terjengett, átütve hamun és elüszkösödött épületelemeken. Szerencsére a mögötte elterülő területre nem terjedt át a tűz, a tőkék terhe ugyan már hordókban volt, de nem kell még a domboldalt is újratelepítenie. A kár így is óriási volt, annak ellenére, hogy éppen a múlt héten indult el egy szállítmány a vágóhídra. Próbálta elhessegetni a botladozó kis borjak képét, akik nemrégiben látták meg a napvilágot, és ennél a képnél újra egy vöröses hajzuhatag jelent meg előtte, zöld szemek, amelyek az értelmetlen pusztítás nyomán biztosan könnyel telnének meg. Dr. Rowena McMillan most biztosan kiborulna. Ő pedig semminek sem örülne jobban, mint hogy vigaszt nyújtson neki. Furcsa érzés volt, hogy a veszteség pillanatában még érzett magában erőt, hogy ő maga legyen a támasz. Pedig a papírforma szerint most őt kellene támogatnia valakinek. Egy órája még dühös volt, dobálózott a nagy kijelentésekkel, hogy nem hajlandó tovább kínlódni a gazdasággal, ami eddig még csak a magányt és az ehhez hasonló keserű napokat hozott el neki. A magánnyal nem vitatkozhatott, mert egyedül volt, de erről talán mégsem a farm tehetett, hanem saját maga. De nem lenne igazságos, ha hagyná feledésbe merülni a munka értékteremtő jó érzését, amikor díjakat nyert el a termékeivel. Hogy is hagyhatná cserben azt, ami szó szerint a verejtéke árán teremtődött meg. Minden egyes tőke a részévé vált. Hiszen hányszor mondta már, hogy az ő ereiben nem is vér folyik, hanem bor, jóféle testes cabernet. Talán ezért is volt sokszor a hülyeségig konok, mert tudta, a feladás egyben önmaga feladását is jelentené. Nem hagyhatta cserben az ültetvényt, amivel többet törődött, mint a feleségével. A házassága tönkrement a gazdaság miatt, hiszen mindent hátra sorolt, és minden helyzetben a szőlő volt az első. Aztán a marhák, akik a sajtot és húst biztosították az üzletnek. Minden más csak ez után következhetett. Éjszakákon át táplálta a tüzeket, amikor a fagy fenyegetett, és ásta az embereivel az árkokat, amikor az államot sújtó tűzvész. Aszály idején az ördöggel is lepaktált, hogy elég vizet szerezzen. Minden gondolata a birtok volt. És most rá kellett ébredjen, hogy szépen észrevétlenül valami más, valaki más vette át az első helyet. Nem tudott már a dús fürtökben, gömbölyű szemekben, hízott állatokban gyönyörködni, mert mindenről Rowena jutott az eszébe. Még itt, a bűzlő tetemek felett is az járt az eszében, hogy Jamison doktor helyett mennyivel csinosabb doktornőt ismert meg Skóciában. Aki az újszülött borjakat biztosan meghatott szemekkel cirógatná, nem olyan közömbösen csukná rájuk a karám ajtaját, mint az öreg Tom. De most már nem volt se karám, se borjak, csak néhány rémült tehén reszketett a távolban, akiknek elsőként sikerült kitörniük a fojtogató füstből.

Nem akarta álmodozással tölteni az idejét, amikor hatalmas munka szakadt éppen a nyakába, és kicsit kényelmetlenül érintette az a gondolat is, hogy egészen mással akart foglalkozni a hazatérése után. Az a McMillan-Cameron örökös járt az eszében az egész repülőút alatt. Listát készített a feladatokról, amikkel egy magánnyomozót akart megbízni, mert nem varrhatott mindent Edan nyakába. Ha igaz, az öccse máris kutatásokat folytat Skóciában, s remélhetőleg azonnal jelentkezik, ha bármi hasznosat megtudott. De több szem többet lát, s ez a jelen esetben abszolút igaznak tűnt. Ám most mindent félre kellett tegyen, amikor arra ért a birtokra, hogy az emberei próbálják menteni a menthetőt.

 – Gyújtogatás egyértelmű jeleit találtuk – állt meg előtte Harvey Morton, a tűzoltók parancsnoka. –Még csak az elsődleges vizsgálatokat végeztettem el, mert elsősorban a kármentéssel foglalkoztunk, de nem volt profi, aki csinálta. Ha szerencsénk lesz, talán még ujjlenyomatokat is találunk a benzineskannákon. Bár, ez már tényleg annak a bizonysága lenne, hogy az illető teljesen gyakorlatlan volt a dologban. Furcsa, mintha nem is akarta volna eltüntetni a nyomait. Amíg mindent átvizsgálunk, érdemes lenne elgondolkodnod azon, hogy van-e valaki, aki ilyen módon akart ártani neked. Régi haragos, egy üzleti viszály... – találgatott a férfi, akivel Broden régen együtt járt a középiskolába. A Viszály szótól megrezzent a szeme, mert újra elkalandoztak a gondolatai, de aztán megerőltette magát, hogy a pillanatnyilag fontosabb dolgokkal foglalkozzon. Valahonnan a tudata mélyéről egy név bukkant fel, amit még annak idején a magánnyomozó említett meg a felesége hűtlensége kapcsán: Jeremy Ironside. Próbált emlékezni, mi állt a papírokban a férfiról. Jól menő tanácsadó irodája volt Los Angelesben. Na igen, az ilyen ficsúroknak könnyű elcsavarniuk egy elhanyagolt asszony fejét. Mindenesetre a gyilkosság után hiába dobta be a nevet, nem találtak semmi gyanús mozzanatot a férfi életében. Úgy látszik, már mániákusan ragaszkodik hozzá, hogy az élete tragikus fordulataihoz ennek a férfinak köze lehet; de még önmaga előtt is nevetségesnek tűnt, hogy egy elegáns öltönyös pasas benzines kannákkal lopakodjon az istállója körül az éjszaka közepén, úgyhogy nem is mondott semmit. Egyelőre.

*

Rowena szeretettel kócolta össze a hatalmas kutya fejebúbján a szőrt. Cam amilyen hatalmas volt, annyira félt az oltástól, de a doktornő kedves hangja szinte hipnotikus transzba ejtette arra a néhány másodpercre. Most megkapta érte a jutalmát, mert semmit sem szeretett jobban, mint a finom masszírozó mozdulatokat. A rendelési idő után jártak, odakint senki nem várt már a sorára, nyugodtan babázhatott a nagyra nőtt kutyabébivel. Már most elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy a szakirodalom szerint milyen kevés ideig élvezheti ennek az óriásnak a bizalmát és szeretetét. Drew Carrigan kíváncsian vizslatta a lány arcát. Cam volt az ürügy, amiért eljött, de igazából Rowenára volt kíváncsi. A Cameron testvérek már majd egy hónapja elutaztak, azóta a két McMillan lány mintha önmaga árnyéka lett volna. A kis Catriona mindig is hajlamos volt rá, hogy meghúzódjon a háttérben, de Rowenától meglepő volt a változás. Hallotta persze korábban ő is a pletykákat, hogy szakított a vőlegényével, és ő is azoknak a táborát erősítette, akik a legidősebb Cameron fiúnak drukkoltak, hogy hódítsa meg a csinos doktornőt. Az alatt a néhány nap alatt, amíg ő maga is segítette a törött lábú örököst, egyenes embernek ismerte meg, olyannak, aki méltó volt skót gyökereire.  A helybéliek nem ismerték a Cameron unokákat, de nagy vagyon örökösei voltak, így mindenképpen jó partinak számítottak. Scott Monroenál bárki más jobb lett volna. Sosem szívelte a simaképű és modorú Scottot, és Mona – a felesége – alig bírta lebeszélni róla, hogy a véleményét megossza Rowenával is. De most már nem volt oka magában tartani a véleményét.

 – Remélem, nem Scott miatt lettél az utóbbi időben ilyen otthon ülő? – nézett fel bozontos szemöldöke alól egyenesen Rowena őszinte zöld szemébe.

 – Scott miatt? Dehogy! – borzongott meg a lány. Scottal azóta nem is találkozott, hogy rácsapta az önelégült képére az ajtót. Biztos volt benne, hogy az ő keze is közrejátszott abban, hogy a helyi újság pletyka rovatában megjelent egy kép a Cameron kastélyban töltött hétvégéről. Pontosan emlékezett rá, hogy a vihar idején az a fura fickó akart mindenáron egy közös képet róluk. Nem tudta, hogy magánnyomozó vagy újságíró volt az illető, de hogy Scottól kapta a fülest, abban egészen biztos volt. A Cameron fiúk mindenesetre feltűnő gyorsasággal tűntek el a vidékről. Még Edan és Quinn is, pedig utóbbi többször is beszélt róla, hogy szívesen berendezkedne Achnacarryban. De nyilván nem akartak táptalajjal szolgálni a helyi pletykáknak. A maga részéről nem érezte különösebben a hiányukat, csak Catrionát sajnálta, aki feltűnően sokat sóhajtozott Edan után. Ujjai megállás nélkül gyűrték a szürke bozontot, de ennél a gondolatnál akaratlanul is belemarkolt Cam bundájába. Kit akar becsapni? Broden Cameron hiánya úgy fájt, mint valami begyulladt szálka. Nem múlt el nap, nem volt óra, hogy ne jutott volna eszébe a férfi. De megértette, hogy az inkább feledni szeretné a skót ősöket és a múltat. És talán az eltelt heteket is, amelyek átmenetileg ideláncolták. Mielőtt elutazott volna, még összefutottak a közjegyzői iroda előtt. Broden láthatóan szeretett volna valamit mondani, és őt azóta is gyötörte a gondolat, hogy mi lehetett az, amit végül a férfi nem mondott ki. Egy vallomás? Minden nap azzal kelt, hátha üzenetet küldött a férfi, de végül csalódottan kapcsolta ki a gépét.

 – Azt beszélték a postán, hogy Scott Gavin McDougal húgával vacsorázott a Fekete Disznóban – osztott meg az öreg egy újabb helyi pletykát.

 – Neki való hely – mormogott az orra alatt a lány meglepetten. Scott ezek szerint taktikát váltott. Ha nem tudja megszerezni az örökséget, akkor legnagyobb riválisa oldalán próbál érvényesülni. – Áldásom rájuk! Szegény Fenella még nem tudja, micsoda patkány lapul a jól szabott öltöny alatt.

 – Hát, én a magam részéről örülök, hogy végre Te magad is rádöbbentél erre – sóhajtott az idős férfi. – Mona a megmondhatója, hogy hányszor akartam felnyitni a szemed. Nem tudom,  mi vezetett végül a szakításotokhoz, de a legjobb döntés volt, amit meghoztál.

 – Nem én szakítottam vele, hanem ő velem – vallotta be a lány. Még mindig belepirult a szégyenbe, ahogy arra a beszélgetésre gondolt. Drewnál jobb embert nem ismert és úgy döntött, beavatja a részletekbe. – Azért szakított velem, hogy bolondítsam magamba Broden Cameront, aki így a végrendelet záradéka értelmében elvesztette volna az örökségét. Ő pedig azt megszerezte volna a város számára és bebiztosította volna vele a képviselői székét – foglalta össze egy szuszra a történteket.

 – A gazember! – horkant fel Drew, aztán elvigyorodott. – De talán csak felismerte, hogy nem lehet esélye a Cameron fiúval szemben.

 – Drew! Semmi sem történt köztünk! – sóhajtott nagyot Rowena. Érezte, hogy itt kellene elbúcsúznia apai jóbarátjától, de a szíve mélyén örült, hogy végre valakivel kibeszélheti a gondolatait. – Neked bevallom, hogy volt egy pillanat, amikor azt hittem, Broden lehetne az igazi. De a pillanat elröppent, Broden visszament Amerikába, úgyhogy nincs miről beszélnünk.

 – Ha jól tudom, egy nagy szőlőbirtoka van odaát, az pedig nagy felelősség. Nemcsak a birtok, de az emberek, akik nála dolgoznak – ráncolta a homlokát a férfi. – De nem tudom pontosan, merrefelé lehet. Mindenesetre tegnap a tv-ben láttam a hírekben, hogy az egyik nagy kaliforniai gazdaságban tűz pusztított. Gyújtogatásról beszéltek. Valami ... várj csak... olyan spanyolos neve volt, mintha Buenos ... a fenébe, nem jut eszembe – rázt a fejét. Rowena elsápadt.

 – Buena Vista? – kérdezte elhaló hangon. Broden mesélt a nagy múltú ranchról és a szőlészetről. Jaj, Istenem! Add, hogy ne legyen baja! – fohászkodott magában.

 – Az, az... Buena Vista, tényleg, így mondták – bólogatott Drew. – Csak nem az övé? – kérdezte aggodalmasan, látva a lány falfehér arcát.

 – Attól tartok, igen. Ne haragudj Drew! Azt hiszem, írok neki néhány sort.

Az öreg értett a szóból. Felállt és megragadta Cam pórázát.

 – Na, gyere te mimóza! Hagyjuk Rowenát most már! Más dolga is van, mint téged dögönyözni. Te meg, ha írsz neki, írd meg, hogy ha segítségre van szüksége, a földijei nem hagyják cserben. A szőlőhöz ugyan nem nagyon értünk, de ha bármiben tudunk, a segítségére leszünk. A Felföldiek összetartanak, akkor is, ha két szenilis vénember háborúskodni volt képes egy asszony miatt. De tudod, a nagyanyád gyönyörű asszony volt. Néha, ha rád nézek, mintha őt látnám. És mostanában sajnos az árnyak a szemedben is kezdenek az övére hasonlítani. Ne hagyd, hogy valami bolond vénember meggondolatlan sorai közétek álljanak! – búcsúzott, azzal halkan betette maguk mögött az ajtót. Rowena szeretettel nézett utána, aztán leült a laptophoz és a keresőbe beírta: Buena Vista tűzvész

*

Broden a nyakát masszírozva ült le, hogy átutaljon egy újabb számlát. Mostanában mást se csinált, csak költötte a pénzét, de muszáj volt minél előbb felépíteni az új istállót a megmaradt állatoknak, és beszerezni néhány újat. Legalábbis ezt diktálta az üzleti érdeke. A biztosító egyelőre nem volt hajlandó fizetni, várnak a rendőrségi jegyzőkönyvre. Ha letelik a törvényben előírt idő és nem találják a gyújtogatót, talán kap valami kártérítést, de ha előkerül, csak polgári úton perelheti majd. Most kifejezetten szerette volna, ha a nyomozók nem akadnak a nyomára annak a nyomorultnak. Seumas öröksége ott várta a tengeren túl skót fontban, de amilyen rosszul váltották mostanában, egy vagyont vesztett volna azon is. Napok óta egy tervet formálgatott, a gazdaság átalakítását. Nem volt ezen mit szépíteni, kicsit össze akarta húzni a nadrágszíjat mindenféle értelemben. Nem akart egy hatalmas birodalmat, amely felette uralkodik, úgy gondolta, a maga részéről beérné kevesebb tisztes haszonnal is. Csak az bizonytalanította el, hogy ugyan így kevesebb pénzből meg tudná úszni, de hosszú távon ez kevesebb bevételt is jelentett. Sokkal kevesebbet. A szűkös anyagiak pedig az emberei egy részének elbocsátását is magukkal hoznák. Ettől a feladattól szinte rettegett. Akik nála dolgoztak, nem szóvirágként mondták, hogy egy nagy család részei. Valóban így érezték. Most melyik családtagjának kössön útilaput a talpára? Egész éjjel nem aludt, terveket firkált, összetépett, költségeket kalkulált és néha már ott tartott bedobja a törülközőt. A Nagy Ötlet valahogy nem akart összeállni a fejében. De az emberei bíztak benne, hogy megtalálja a megoldást, nem okozhatott nekik csalódást.