"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. augusztus 13., hétfő

Skót szerelem 15. fejezet


Felbontandó halálom után a McMillan és a Cameron család még élő tagjai előtt...
Beteg vagyok, de dr. Jonas a megmondhatója, hogy ép elmével írom ezeket a sorokat. A testem adta fel, és éppen elég ezt megemésztenem, de mivel már nem biztos, hogy megérem a kilencvenkettedik születésnapomat, nem akarom ennek a titoknak a terhét magammal cipelni a túlvilágra. ...”
Itt hosszasan részletezte Marion McGee a történet részleteit, évszámokat, neveket sorolt fel, melyek alátámasztották a történeti hűséget, végül pedig a levél rátért a lényegre:
„...Az édesanyja a Kaitlyn nevet adta neki, de nem hagyhattuk, hogy ezen a néven kerüljön majdani családjához. Elég lett volna egyetlen véletlen elszólás és drága asszonyom rájöhetett volna. Akkor még nem tudhattuk, hogy fájdalomtól megtört lélekkel eldobja magától az életet. A bátyám, Joshua McGee ügyvédként vállalta, hogy nyomtalanul eltünteti a kicsit a gyermekre vágyók nem is olyan titkos társaságában. Nem volt ez szokatlan igény, bár nyilván a törvényességgel hadilábon állt, de akkoriban nem voltak emiatt álmatlan éjszakáink. Már csak az egyre gyarapodó bankbetétünk okán sem. Persze, Joshua nagyon vigyázott rá, hogy titokban maradjanak ezek a tranzakciók. A maga módján egy nagyon tisztességes társaság intézte az ügyeket, mindenki beérte az előre kialkudott honoráriumával, senkinek nem jutott eszébe a későbbiekben zsarolás útján feltornázni a díjat. Ráadásul nem egy összegben kértük a fizetséget, mert az talán túlságosan feltűnő összeg lett volna, de éveken keresztül havi részletekben könnyedén átsiklott rajtuk bárki könyvelő figyelme. Kaptunk az örökbeadótól és az örökbefogadótól egyaránt, hiszen mindkettőjük érdekét szolgáltuk. Nagyon sokan szerettek volna bizonyíthatóan egészséges, jó vérből származó gyermeket örökbe fogadni, mivel ők maguk gyermektelenek voltak és nem volt kire hagyniuk a birtokot. Hogy elkerüljék a javak idegen kézbe kerülését, ezekben a családokban a segítségünkkel rendre bekövetkezett a csoda, a várva várt gyermekáldás. Soha senki nem kérdőjelezte meg a gyermek jogosultságát. Persze ezek a gyerekek többnyire egyszerű polgári családok nem kívánt csemetéi voltak, bajba került lányanyák kicsinyei, így aztán Seumas Cameron és Edme McMillan törvénytelen gyermeke igazán szép pénzt ért. Kérdezhetik, hogy volt-e erkölcsi fenntartásunk az ügyletek miatt? Miért is lett volna? Hiszen családot, jó körülményeket adtunk ezeknek a csecsemőknek, akik sokkal rosszabbul is járhattak volna, ha árvaházba kerülnek, vagy születésük után a bizonyíthatatlan bölcsőhalál végez velük. Isten a tanúm, hogy abban a hitben cselekedtünk, hogy jót teszünk. Mondhatják, hogy a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve, de ebben az esetben Kaitlynből Anne lett, nem pedig egy apró koporsó és fejfa ott a messzi Skye szigetén. Phillipe Keogh és hitvese, Julia elvonultak vele a birtokukra, hogy néhány hónap után úgy térjenek vissza a társaságba, mint rég várt örökösükkel. Ha szegény asszonyom visszatér a városba, még össze is találkozhatott volna a lánykájával, ahogy új szülei a parkban sétálnak vele. Talán a kicsi Keith idővel bele is szerethetett volna, olyan gyönyörű lányka lett belőle. Ez volt a dolog legveszélyesebb része, éppen ezért a Keogh család idővel elköltözött Londonba. Azóta nem tudok a kislányról semmit. Murray McMillan tizenkét éven át küldte a pénzt, ahogy azt az elején a bátyámmal kialkudták. Nem voltak ezek nagy összegek, de rendszeresen jöttek, biztosították a nyugodt életünket. Én soha többet nem helyezkedtem el, nem is mentem férjhez. A McMillan család tragikus története miatt talán, taszítottak a férfiak, a kegyetlenségük. A bátyámmal éltem, elláttam a  háztartását. Ő is agglegény maradt, nem tudott egyetlen nőben sem megbízni, talán csak bennem. Összekötött bennünket a Titok. A bátyám sokat betegeskedett, én ápoltam. Amikor megtudta, hogy már nincs sok ideje hátra, felszámolta az ügyvédi irodáját és mindenét rám hagyta. Ez végre lehetőséget nyújtott számomra, hogy ott hagyjam Invergarry környékét, amelyhez sok bánat és lelkiismeretfurdalás kötött. Edme asszony halála nyitotta fel a szemem, hogy ami történt, talán mégsem volt helyes. Egy férj sem állhat ilyen kegyetlen módon bosszút az őt ért sérelemért. A gazdám – Isten nyugosztalja – gonosz ember volt. Hogy a megcsalás tette ezt vele, vagy mindig is ott lappangott benne az ördög, nem tudom, de emlékszem, mennyire féltem a szemébe nézni. Mintha a Pokol bugyraiba nyertem volna betekintést, kirázott tőle a hideg. Ha újra az a fiatal nő lennék, aki akkoriban voltam, azt hiszem, nem számított volna a búsás jutalom, inkább otthagytam volna a szolgálatát. Most azonban leteszem életem e terhét, és a Mindenhatóban megnyugodva hunyom le szemem. Bocsássák meg nekem, amit tettem!”
Rowena és Catriona remegő szájszéllel igyekeztek uralkodni az érzelmeiken. A közjegyző érzelemmentes, monoton hangon olvasta fel a levelet. Látszott, hogy már nagy gyakorlata van abban, hogy függetlenítse magát a kezei között átfolyó ügyektől. Amikor megismerte ezt a két fiatal nőt, azok röviden felvázolták előtte, hogy a családjuk milyen titok után nyomoz. A praxisában még csak hasonló sem fordult elő soha, így aztán érdeklődve kísérte figyelemmel a váratlanul előkerült levél tartalmát. De volt már annyi rutinja, hogy ezt ne tegye nyilvánvalóvá. Egyelőre úgy tűnt, hogy a levél tartalma alapján még jól jövedelmező kapcsolat alakulhat ki köztük, hiszen máris voltak ötletei, hogyan segíthetné a további kutatást. Fiatal férfikísérőjük összevont szemöldökkel emésztette a hallottakat. Edan agyában ugyanis már egymást kergették a gondolatok, ahogyan beszámol majd a bátyjának az új információkról. Abban bízott, hogy skót születésű Anne Keoghból nem lesz olyan sok Londonban, hogy ne bukkanjon a nyomára. Már, ha a kapcsolata, egy fiatal rendőrnő, egyáltalán hajlandó lesz neki ezeket az információkat kiszolgáltatni, miután az elmúlt két évben már egyáltalán nem is beszéltek egymással. Hogy a levél szavai elfogytak, hirtelen mély csend ülte meg a szobát. Végül Rowena acélozta meg magát, s kissé reszkető kézzel a levél után nyúlt.
 – Szabad? Ez a levél most sok gondolkozni valót adott nekünk. Ha nem haragszik, szeretnénk ezt magunk között megbeszélni. Amennyiben Önnek is alkalmas, holnap visszatérnénk, ha netán úgy döntünk, hogy legyen ennek az egész őrületnek valami folytatása. Ha lépünk, elkerülhetetlenül egy másik család, családok életét bolygathatjuk fel. De nem tehetünk úgy sem, mintha ez a titok nem létezne. Anne Keoghnak és a leszármazottainak – ha vannak – joguk van ismerni a valódi gyökereiket.
A közjegyző megértően bólintott. Átnyújtotta levelet, majd egy határozott mozdulattal a lány keze után nyúlt.
 – Tudom, hogy ez most nagy megrázkódtatás lehetett, de ne ítélkezzenek! Marion McGee alkalmazott volt, aki aligha szegülhetett ellen a munkaadója akaratának, még ha az valami törvénytelenségre is vette rá. Pénzt fogadott el érte, ez tagadhatatlan. Félreértés ne essék, meg sem próbálom mentegetni. De Marion meghalt. Ezzel az ő szerepe lezárult ebben a szomorú történetben. És a soraival legalább lehetőséget ad most Önöknek, hogy megtalálják a nagynénjüket. Ha ebben bármi jogi segítségre szükségük lenne, nyugodtan keressenek meg. Vannak kapcsolataim Londonban is. Talán a hasznukra lehetek.
A lányok és Edan mereven bólintottak. Tulajdonképpen magától értetődőnek tűnt, hogy igénybe vegyék a fickó által felajánlott szolgálatokat, de most nem volt más vágyuk, mint hogy egymás között beszélhessenek végre a családjaikat érintő legújabb információkról. Van egy nagynénjük! Már ha egyáltalán él még a néni, aki a szüleiknél néhány évvel lehet csak fiatalabb, és hát ők maguk korán árvaságra jutottak. Vajon ráakadnak a nyomára? És ha igen, mit nyernek vele? Kit nyernek vele? Egy ellenséget, vagy egy nagynénit? Annyi év alatt Anne-nak családja lehetett. Egy család, akiknek megvolt a maguk története, és egyáltalán nem biztos, hogy szeretnék, ha ők most átírnák ezt a történetet. Ki tudja, hány ember előtt kell újra és újra lerántaniuk a sárba a tulajdon nagyapjukat, és a házasságtörés miatt a nagyanyjukat is.

Nincsenek megjegyzések: