Skót szerelem 17. fejezet

Broden  elgondolkodva hajtotta le a laptop tetejét. A tűzvész ügyében nyomozó Carmichel Ortega értesítette, hogy Jeremy bűnössége szinte pillanatok alatt vált már-már támadhatatlanul bizonyossá. Bizonyíték híján eddig még egy házkutatási engedélyt sem sikerült szerezniük, de most végre új fejlemény állt be az ügyben. Minő banális malőr! Adócsalás gyanúja miatt indult nyomozás a férfi ellen. Tisztára, mint Al Capone, aki szintén egy ilyen banánhéjon csúszott el – gondolta fanyarul. A házba bejutva aztán a felesége halálával kapcsolatban is váratlan bizonyítékok kerültek elő a jólfésült fickó pincéjéből. A helyiség a megszállottsága ékes bizonyítéka volt. Mint akinek szüksége van titkos élete relikviáinak már-már múzeumi szintű őrizgetésére. Nem egy csalódott szerető állt bosszút. A családja akarta magáénak Buena Vistát. Ehhez pedig a nő kellett, aki hozományként ezüsttálcán nyújtja át nekik. De ő mást választott. Egy bevándorlót, aki Jeremy szerint még jog szerint sem érdemelte ki a tekintélyes örökséget, hiszen a családja nem volt tagja a helyi bortermelő közösségnek. Csak egy örökbe fogadott fattyú volt, aki mindent megkapott, ami Jeremynek járt volna. Legalábbis beteg agyával így érezte. Ez férfiként dühítette, de ugyanakkor új ötletet szült. Magába bolondította, majd megölte az asszonyt, hogy a gyanút a férjre terelje. A tönkrement birtokra pedig fillérekért tehette volna rá a kezét. Ezért is lopta el a nő hűtlenségét bizonyító magánnyomozói fotókat, jelentéseket is. Akkor átgondoltan cselekedett, az istálló felgyújtása már csak csalódott dühe meggondolatlan tette volt. Úgy is sikerült. Az ujjlenyomatát megtalálták, ráadásul a terv kidolgozásának részleteire is rátaláltak a nyomozók, akik eredetileg csak az adópapírjait keresték. Broden előtt felsejlett a jóképű arc, amelynek gazdájára mindig is úgy gondolt, hogy sima beszédű jogász. Felfuvalkodott, gőgös figura, aki egyetlen pillantásával porba alázta őt, mint férjet és mint férfit. És aki ennek ellenére rendszeresen megjelent a házában, ivott a pezsgőjéből, ette a flancos party-falatkáit, miközben álnok pók módjára szőtte a hálót Jasmine körül. A felesége pedig elég felszínesen vágyott a férfiak csodálatára ahhoz, hogy ne vegye észre, nem neki szól a csábítás. Csak egy eszköz volt a dúsan termő tőkék megszerzésére. Egy eldobható eszköz. Broden gondolatban félredobta a levelet és vele a fájdalmas emlékeket, majd felpillantott. Gondterhelt vonásain mosoly suhant át, ahogy legkisebb öccsére nézett. Quinn idegesen igazgatta magán az elegáns szmokingot.

 – Mi van pingvin? Nem öltözted túl magad? Ez csak egy vacsora, nem az anyakirálynőhöz megyünk.

 – Utána néztem a családnak. Ahol ennyi pénz van, ott biztos kiöltöznek a vacsorához – morgott az öccse az orra alatt, miközben rosszallóan nézte Broden hétköznapi eleganciáját. A bátyja sötét szövetnadrágot, nyitott nyakú fehér inget és sötét pulóvert viselt. Amerikai létére rosszabb is lehetne, döntötte el végül magában. Vitájukat eldöntendő kíváncsian várták a többieket.

Rowena és Catriona érkeztek elsőként. Mindketten testre simuló, térdig érő selyemruhát viseltek. Catrionáé sötétkék, Rowenáé smaragdzöld színű egyszerű szabású ruha volt, s mégis, Broden azonnal alulöltözöttnek érezte magát mellettük. Csendben kiosont a nappaliból, hogy felhívja Wallace-t. Ha valakinek, akkor neki lehet olyan zakója és nyakkendője, amiben nem mutatna úgy a többiek mellett, mint valami amerikai tahó rokon. Elszokott már az angol tradicionális formai követelményektől. Ez a tanulságot akkor vonta le végképp, amikor az ikrek is megérkeztek hamisítatlan West End-i eleganciájukban, majd kisvártatva Edan is befutott öltönyben és nyakkendőben. Már-már kezdte határozottan kényelmetlenül érezni magát, amikor Wallace is megérkezett és vigyorogva nyomta a kezébe a ruhás zsákot. Hamarosan a fivére egyik legjobb öltönyében és Rowena zöld ruhájával harmonizáló nyakkendőben lépett ki a hálószobából. A többiek várakozón fordultak feléje és megkönnyebbülten könyvelték el, hogy legidősebb testvérük is megfelelően fog festeni a vacsoraasztalnál, bármilyen elegáns körülmények között is tálalják fel azt. Broden önkéntelenül is Rowena tekintetét kereste, és kissé kínosan érezte, ahogy a lány felragyó pillantásától enyhe pír kúszik frissen borotvált arcára. Ennyire nem örült elismerő női tekintetnek már kamaszkora óta, futott át az agyán.

Edan az órájára nézett:

 – Szerencsére Hamupipő is glancba vágta magát még időben, úgyhogy induljunk, különben elkésünk!

Quinn már hívott két taxit és rövidesen mindannyian ott toporogtak a Keogh-ház küszöbén.

A már ismerős komornyik nyitott ajtót. Szeme végigfutott az elegáns társaságon és halványan elmosolyodott. Lesz meglepetés! Eltűnt egy kétszárnyú ajtó mögött, kellemes baritonján bejelentette őket, majd szélesre tárta az ajtószárnyakat.

Az étkezőben hosszú, elegánsan megterített asztal egyik oldalán ülve vidám társaság szopogatta az italát. A másik oldal nyilvánvalóan őket várta. Mint valami meccs játékosai, akik a felezővonal két oldalán néznek majd farkasszemet. Az asztalfőn Anne ült csinos, dohánybarna selyemruhában. Tőle balra, a szív oldalán a fiai és feleségeik. Mindannyian könnyed, sportos eleganciával felöltözve. Mint ahogy nemrég még Broden is indulni készült. Most a fejét tudta volna a falba verni, amiért hagyta, hogy a testvérei elbizonytalanítsák. Végül is ez már a huszonegyedik század, itt már nem vesznek szmokingot egy hétköznapi vacsorához, ha mégoly kevéssé is hétköznapi az alkalom. Persze Rowena és Catriona nem lógtak ki a környezetből, de az a csapat pingvin, akik mögöttük felsorakoztak, már-már nevetségesen hatottak.

 – Csak nem halt meg valaki? – nézett fel vidám csillogással a szemében az asszony, majd meg sem várva a választ, nehézkesen felállt és egy botra támaszkodva eléjük sántikált. A komornyik aggodalmasan mozdult feléje, hogy segítségére legyen, de Anne egy alig észrevehető fejmozdulattal megállította. – Elnézést az ízetlen viccért! – mosolygott a kővé dermedt, idegesen topogó társaságra. – Csak magunk leszünk, a szűk család. Nem is gondoltam, hogy megtisztelnek egy egyszerű vacsorát ilyen csinos ruhatárral, bár igazuk lehet, az esemény fontossága talán mégis indokolná – simított végig Rowena zöld selyembe bújtatott karján. – Jöjjenek, ismerjék meg a családomat! Azt a családot, akiket kicsit sokkolt, hogy vén fejjel a gyökereimet kutatom. Olyan gyökereket, melyeknek a létezését eddig kétségbe vonták, de most megnyugodhatnak, hogy még nem vesztettem el a józan eszemet, és az a múlt, amiről beszéltem nekik, nem csak az én fejemben létezik. Azzal, hogy megismerhetik Önöket, beláthatják, hogy ez a kutatás valami remek dolgot is szülhet. Például egy csomó kedves unokatestvért. De először is, szerintem ideje lenne erről a merev, távolságtartó magázásról tegezésre váltani.

A kölcsönös bemutatkozások után ők is egy-egy pohárral a kezükben várták, hogyan alakul az este további része. Anne családja talán megnyugodott, hogy nem egy csapat haszonleső került elő a ködös múltból, talán mindig is nyitott, barátságos emberek voltak minden különösebb hátsó gondolat nélkül, de hamarosan élénk beszélgetésbe bonyolódtak. A jelenről, a közelmúltról. A rég múlt az anyjuk és két öreg ember múltja volt, amelyet tudomásul vettek, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Ennek ellenére a vacsora végeztével Broden felállt és a poharát üdvözlésre emelte.

–        Köszönjük ezt a szép estét! Őszinte örömömre – és talán a többiek nevében is mondhatom: örömünkre – szolgált megismerni a nagynénénket és kedves családját. A barátságos fogadtatást szeretnénk viszonozni egy meghívással, hogy vendégül láthassunk benneteket fent Skóciában. Szeretnénk megmutatni, hogy bármennyire is fájdalmas közös múltunknak néhány eseménye, azért nem vagyunk barbár felföldiek. Hiszen az ott fönt a Ti örökségetek is.

Anne halvány mosollyal az arcán figyelte a családját. Láthatóan jól estek nekik Broden szavai, ő maga is még néhány hete úgy gondolt a messzi északra, mint ősei földjére. Mint az örökségére, melyet ugyan nem akart feltétlenül birtokba venni, de azért elgondolkodott rajta, mit kezdjen vele. De közben megismerte ezt a csapat tehetséges fiatalt, és ez sok mindent megváltoztatott.

–        Szerintem szívesen élünk a meghívással – nézett jóváhagyásra várón a fiaira. – Én mindenképpen szeretném felkeresni az édesanyám sírját, ... és az édesapámét is – tette hozzá némi szünetet tartva. – De most elfáradtam, úgyhogy ha nem haragszotok, én visszavonulnék. Ti csak beszélgessetek, örömmel látom, hogy nem volt nehéz közös témát találnotok – nézett végig szeretettel a társaságon.

Néhány órával később Broden a szállodai szobájában kortyolgatott egy pohár testes vörösbort. A vacsorához már ivott, érezte is a hatását, de valami arra sarkallta, igyon még, hadd tompuljon el az agya, mert úgy érezte, majd szétrobban a sok gondolkodni valótól. Az öccsei hazatértek, Rowena és a húga pedig a folyosó szemközti szobájában tértek nyugovóra. Látszólag mindenki túllépett már ezen az estén, Anne családján, a múlton és jövőn. Bnenne azonban egyre hevesebben kavargott a tengernyi gondolat.  Anne nyilvánvalóan nem akarta őket kisemmizni az örökségükből, egész egyszerűen nem volt szüksége rá és nem is érzett velük szemben semmit megbosszulni valót. Ez megnyugtatta, hiszen ez nemcsak róla szólt, de a testvéreiről is, akiknek igencsak szükségük lehetett erre az anyagi biztonságra. Nem is a közelgő vendégeskedés nem hagyta nyugodni, hiszen Annet körbevinni a családi birtokon, elvinni a nagyapjuk sírjához már rég nem tűnt olyan felkavarónak, mint hónapokkal ezelőtt bejárni ezt az utat. Nem! Ő Rowena személye nem hagyta nyugodni. Az emlék, ahogy a lány nyaka körül repdestek a vöröses tincsek, ahogy a smaragdzöld ruha selymének fénye még bársonyosabbnak mutatta a bőrét, ahogy poharat emelő kezének íve ott lebegett még mindig a szeme előtt, ahogy szemének érzelemgazdag mélysége elnyelte őt, amikor elbúcsúztak az ajtó előtt. Be kellett volna hívnia őt! Ezt a gondolat dörömbölt fájó halántéka mögött. Beszélnie kellett volna neki oly sok mindenről. A hónapokig tartó hallgatásának okairól, az otthon zajló eseményekről, arról, hogy mindeközben csak egyetlen dolog izgatta igazán: hogy tudna közös jövőt találni a lánnyal, aki képletesen nemcsak a lábát, de a szívét is ápolta oly sok hónappal ezelőtt. Nem tudott szabadulni a gondoskodóan fölé hajoló női arc emlékétől. Olyan érzéseket csalt elő belőle, amely után egész életében vágyakozott. Egy nő, aki szerető, társ és anya egy személyben. Aki gyengédségével veszi körbe a sok magányos év után. Aki minden megoldásra váró probléma közepette is arra sarkallta, hogy feltúrja az otthoni könyvtárat az édesanyja kedvenc verseskötete után kutatva, hogy aztán a csomagja mélyén elhozza neki a verset, amely őt juttatta eszébe minden poros, elgyötört nap végén. Letette a poharat és feltúrta a bőröndjét, hogy a kis kötet végül magától nyíljon ki ott, ahol az elmúlt hetekben már számtalanszor szétnyitotta:

ROBERT BURNS : AZ INVERNESSI LÁNY

Az invernessi szép leány nem tudja, kedv s dal van-e még;

reggel-este sír: "Jaj nekem!" és sós könny üli a szemét:

"Drumossie lápja, s napja, te, de fájó nap voltál nekem!

Apám s három testvéremet Ott s akkor kellett vesztenem.

Véres föld a szemfödelük, sírjukon új fű, eleven:

s mellettük egy legény, milyet nem látott még egy női szem!

Jaj neked, kegyetlen nagyúr, te,véres ember a te neved:

sok szívnek fájsz, mely sose ártott se tieidnek, se neked!" (Szabó Lőrinc)

Nem volt ez szerelmes vers, még csak nem is a végtelen Felföld szépségeit idézte meg, csak egy invernessi lányhoz szólt, akihez ő maga nem mert. Mit mondhatott volna neki? Hogy akarja őt? Hogy csak azért tölti el megnyugvással az otthonról kapott rendőrségi jelentés, mert végre pontot tehetne életének egy olyan fejezetére, melyről egykor azt hitte, örökre szól, de amely egy ideje már nem jelentett semmit, csak felelősséget és semmi örömet? Minél többet gondolt Kaliforniára, annál inkább nem értette, mihez ragaszkodik ott annyira? Mit jelent számára a birtok? Felelősséget. Néha talán még örömet, mint minden dolgos ember számára, aki kétkezi munkájának gyümölcsét látja beérni, s elégedett,, hogy nem élt hiába. De kinek adja át mindezt, ha már nem lesz ereje a mindennapi harcokhoz? Egyszer régen úgy képzelte, egy dinasztia alapjait teremti meg, de csak vér és gyűlölködés szökkent szárba a tőkék árnyékában. Amerikában nem érezte az összetartozás, a család erejét, csak az embereivel, akikkel a termést óvták a természet erejével szemben. De ha csak ennyit akarna, nem lenne más, mint egy igavonó barom. Ő otthont akart, csendes beszélgetéseket, harcias veszekedéseket és édes kibékülést. Szerelmet és szeretetet. Adni és kapni. Rowenát akarta. S közben majd megőrült a kíváncsiságtól és félelemtől, hogy már megint csak ő akar valamit az élettől, vagy most végre a vén zsugori hajlandó neki is adni valamit? Sosem fogja megtudni, ha nem teszi fel a kérdést Rowenának, de mint már annyiszor, most is elszalasztotta a lehetőséget – koccolta le az ajtófélfát elkeseredetten. Ebben a pillanatban halk kopogás riasztotta meg az önmarcangolásban. Néhány hosszú lépéssel ott termett, mielőtt a váratlan látogató meggondolja magát és tovább áll. Felrántotta az ajtót, de az izgatott várakozás enyhe csalódottsággá vált, ahogy megpillantotta az öccsét.

–        Edan! Te mi a fenét keresel itt? Azt hittem, hazamentél – fordult vissza a szoba felé, tekintetével a poharát keresve.

–        Én is örülök, hogy látlak – nevette el magát az öccse, de a hangjában bujkált még valami, ami arra késztette, hogy rá figyeljen. – Broden, mondanom kell valamit! – kezdett bele a másik, mire megállt a keze a levegőben, ahogy a poharáért nyúlt.

–        Mi a baj? – fordult felé azonnal segítségre és vigasztalásra készen, mint egy jó testvér, holott néhány perce még ő maga volt, aki vigaszra vágyott.

–        Nem tudom, de nem is akarom tovább tagadni magam előtt, hogy Catrionával akarok lenni – sóhajtott az ifjabbik, mire Broden halványan elmosolyodott. Ugyanaz a cipő nyomja mindkettőjüket.

–        Szerintem a végrendelet záradéka Anne felbukkanásával még annyit sem ér, mint eddig. Nyugodtan kopogtass be hozzá és mondd meg neki, mit érzel.

–        Pont leszarom azt a hülye végrendeletet – mordult fel Edan.

–        Akkor mi a probléma? – tárta szét a karját, mire Edan az üveg után nyúlt.

–        Fogalmam sincs, ő hogyan érez. Mégis, mi a fenét tudok én nyújtani neki?

Broden megcsóválta a fejét. Aham, az a bizonyos cipő ugyanolyan helyeken szorít. Így, hogy a más problémáját kellett kezelnie, olyan világosan látta, mit és hogyan kell csinálni.

–        Kopogtass be hozzá és mondd meg neki most! Rowena szeret téged, ezt a vak is látja. Pontosan azt tudod neki nyújtani, amire vágyik: saját magadat. Minden mást az idő fog eldönteni.

–        Rowena? Én Catrionáról beszéltem – ráncolta a homlokát a testvére.

–        Én is azt mondom – köszörülte meg zavartan a torkát Broden. Rowena annyira ott lappangott a gondolatai között, hogy akaratlanul is őt emlegette.

–        Ugye jól gondolom, hogy itt most egy veretes elszólásnak lehettünk tanúi? – töltött magának Edan és szakértői mozdulatokkal lötyögtötte a rubint színű italt az öblös pohárban. Szerette addig bosszantani a bátyját, amíg az ilyen öntudatlan módon el nem szólta magát saját érzéseivel kapcsolatban. Nem először fordult elő, és igazság szerint megnyugtatóan hatott rá, hogy a Nagy Testvér is járja a maga kanosszáját, nemcsak ő.

–        Fogalmam sincs, miről beszélsz – forgatta a szemét Broden, tudva, hogy az öccse ezt a csontot ma este már nem fogja elereszteni.

–        Nem, persze hogy nem – mosolyodott el Edan. – De ha már ilyen ékesszólóan elővezetted, mit is kellene csinálnom, légy olyan jó testvér és járj elől a jó példával! Ígérem neked, ha van bátorságod megtenni, én követni foglak.

Broden lehunyta a szemét. Ez a megoldás! Ennek kell lennie! Kiitta az utolsó kortyot, aztán kevéssé sem óvatosan lecsapta a poharat az asztalra.

 – Na, akkor figyelj, öcskös! – rántotta fel az ajtót és harciasan a szemközti szobához lépett. Egy pillanatnyi tétovázás után erőteljesen megkopogtatta az ajtót. Utána óvatosan az ajtóra tapasztotta a fülét, hogy hallja, odabent támadt-e bármi mozgolódás. Rowena talán elküldi a fenébe, amiért megzavarta a pihenésüket, de már ez sem érdekelte. A következő pillanatban feltárult az ajtó és ott állt a lány kissé kócosan, ijedten, hófehér szállodai köntösbe burkolva, amelytől még sápadtabbnak tűnt a bőre. Broden egy pillanatig nézte, s amikor a lány éppen kérdésre nyitotta volna a száját, magához rántotta és megcsókolta. Nem finomkodott. Elfojtott érzései mind ott tomboltak ebben a csókban, kockáztatva, hogy egy tenyér csattan az arcán, de a két tenyér – bár megérkezett – de csak csodálkozó szeretettel tartotta őt, miközben a lány nyelve szenvedélyesen válaszolt a kihívásra. Broden nem is figyelt semmi másra, csak felnyalábolta Rowenát és bemasírozott vele a saját szobájába. Edan pedig a pillanatnyi meglepődés után ugyanilyen határozottan tartott a másik szobába. Ha szerencséje van, az ő támadását és éppen ilyen szívélyesen fogadják majd.