A szerelem 4 keréken érkezik 83.

Hát, ennyit a feltűnésmentes, csendes vacsoráról – vágott egy grimaszt Richard, amikor Gregory asztalról asztalra járva megállt minden vacsorázó mellett és ujjacskái jó részét a szájába gyömöszölve,

szürke szemeit tágra nyitva a vendégeket figyelte. Claire egy ideig kísérgette, aztán megpróbálta visszacsalogatni az asztalukhoz, de a kisfiú dacosan ellenállt. Végül Claire feladta és leült a többiek mellé. Onnan figyelte, hogy unokája mire készül. De a kisfiú a maga csendes, szemlélődő módján csak járta a maga köreit és a vendégeket figyelte. A stábtagok közül sokan felismerték és magukhoz hívták, kérdezgették, ő pedig szégyenlősen mosolygott. Amikor Natalie az ölébe húzta, olyan visításba kezdett, hogy Claire jobbnak látta közbeavatkozni.

Lizzy és Victoria szokatlanul csendben üldögéltek az asztalnál, Richard elgondolkodva figyelte őket. Valami mélyről fakadó ösztönnel érezte, hogy hallgatásuk mögött több van, mint Jeff lelépése. Ő a maga részéről sajnálta, hogy a szimpatikus férfi nem tudta elkötelezni magát a lánya mellett. Apai szemmel nézve is örömmel fogadta volna a családban. Nagyon érdekelte volna, hogy miért alakult így a kapcsolatuk, ahogy. Lizzy hallgatását azonban végképp nem értette. Valami közös kis titok összeköti a lányokat – ezt súgta a mindig is jó megérzése.

Az ikrek odafönt maradtak a bébiszitterekkel. Richard már alig várta, hogy vacsora után egy kicsit velük is foglalkozhasson. Tara és Mona jól boldogultak velük, de azért arra gondolt, ők is megérdemelnek egy nyugodt órát, amikor kicsit lazíthatnak. Csak Dean nem tartott velük. Kimentette magát, hogy dolga van a városban. Először azt hitte, valami kis románc, mert hallott is valami eféléről pletykálni, de aztán egy csinos hölgy pont tőle érdeklődött, nem tudja-e merre jár. Hát, biztosan kihasználja ezt a néhány nyugodt napot, amikor a védence a kórházban nyomja az ágyát.

Néha nem is értette, Robert hogy bírja ezt az életet, valaki mindig a sarkában, és örökösen arra készülve, hogy szükség esetén menekülőre fogják. Amikor annak idején még ő maga biztatta, hogy lépjen be a színjátszó körbe, nem is sejtette, milyen rögös az az út, amire irányította. Álmában sem gondolta volna, hogy így felpörög a gyerek körül az élet; és néha motoszkált benne egy bizonytalan érzés, hogy talán jobb lett volna, ha azon a szép napon befogja a száját. Aztán megnézte a gyerek filmjeit, és belátta, hogy tudat alatt ráérzett, hol fogja megtalálni ez az örökké bizonytalan fiú az élete értelmét. A szíve szakadt meg, amikor Robert egy szál bőrönddel nekivágott a nagyvilágnak, de aztán annyi jót kapott ettől az új világtól, hogy a szorongás helyét lassan átvette a büszkeség. A kis szöszkéből nagyszerű férfi lett. Julieval pedig tökéletes lett az álom. Az ám, Julie! Már biztosan visszajött ő is a kórházból.

-Felmegyek, megnézem, Julie visszaért-e és lehívom őt is – szólt oda a többieknek, aztán a lift felé indult.

Robertnek be kellett látnia, hogy az erőnléte ez alatt a néhány nap alatt a nullával lett egyenértékű. Mire a kocsiból felvánszorgott a szobájukba, teljesen elfogytak a tartalékai. Úgy rogyott le az ágya szélére, mintha a maratoni távot teljesítette volna. Julie segítségével lehúzkodta magáról a ruháit és egy szál pólóban, boxerben végigdőlt az ágyon.

-Istenem, de lekvár vagyok! – sóhajtott nagyot.

-Nem vagy lekvár, szívem, csak nagyon beteg voltál. De majd hamarosan újra a régi leszel, ígérem! – nyomott egy csókot Julie a homlokára.

-Szerinted a gyerekek hol vannak, olyan csend volt a folyosón, hogy el sem hiszem, itt vannak valahol a közelben? 

-Biztosan vacsorázik az egész család. Neked is enned kéne valamit, aztán a gyógyszereket is be kell venned. Rendelek valamit. Mihez lenne gusztusod?

-Hamburger? – nézett rá a férfi egy huncut mosollyal, de Julie a szemeit forgatva fejét rázta. Azt ugyan nem mondta az orvos, hogy diétáznia kéne, de hogy hamburgert nem fog rendelni, az biztos.

Robert az ágyban kényelmesen elhelyezkedve kedvtelve nézte a feleségét, aki megjátszott szigorúsággal éppen a szobaszervízzel egyezkedett, hogy mit hozzanak fel neki. Julie hosszú lábai kiválóan érvényesültek a szűk farmerben és a vékony garbó sem sokat bízott az egyébként erősen elszabadult fantáziájára. Örömmel konstatálta, hogy a néhány napos teljes áramszünet után a teste mindenféle értelemben életre kelt.

-Gyere csak ide! – szólt oda neki halkan, mire a lány készségesen indult meg az ágya felé. Megfogta a kezét és lehúzta maga mellé.

-Olyan jó, hogy itt vagy! Valamit ki kéne találnunk a forgatásokkal kapcsolatban, de azt hiszem, mindenkinek sokkal jobb lenne, ha ezentúl mindig együtt utaznánk. – és közben szép lassan húzta maga felé, aminek köszönhetően Julie nemsokára félig a mellkasán feküdt. Beletúrt a zabolátlan barna hajzuhatagba és éppen megcsókolni igyekezett, amikor az ajtó felől kopogás hangzott.

-Basszus, a vacsora… amikor az előétellel még nem is végeztem – sóhajtott egy nagyot, aztán az ajtó felé induló Julie fenekére paskolt egyet búcsúzóul.

Julie kinyitotta az ajtót és meglepve nézett Richard aggódó szürkéskék szemeibe. A férfi elmosolyodott.

-Sejtettem, hogy már visszaértél. Gondoltam, szólok, hogy mindannyian odalent vagyunk az étteremben. Gyere, csatlakozz hozzánk!

Julie szó nélkül kitárta az ajtót, így Richard a nyitott hálószoba ajtó felé láthatott, ahol Robert vigyorgó képét pillantotta meg. Örömében gyorsan belépett és feléje indult. Szó nélkül lépett a fia ágyához és magához ölelte.

-Jó látni, hogy már sokkal jobban érzed magad! – motyogta neki elérzékenyülve. -Anyád mesélte, hogy a láz teljesen kiütött, de úgy látom, végre úgy döntöttél, hogy visszatérsz közénk.

-Muszáj volt, apa, hiszen megjött a családom. A gyerekeim el sem hiszik, hogy én vagyok a család feje, ha olyan erőtlennek látnak, mint egy pelenkást.

-Hát, fiam, az erőtlen pelenkásokról csak annyit, hogy külön stáb foglalkozik velük és még így is kevesek vagyunk sokszor. Szóval, ha már olyan jó erőben leszel, mint ők, akkor már tényleg rendben lesz minden.

Közben megérkezett a szobapincér a vacsorával, Richard pedig elbúcsúzott, mondván, hogy ha odalent végeztek, egy kicsit bejönnének mindannyian, ha már a kórházban nem ölelgethették meg.

Robert ült az ágyban, mellette Gregory pizsamában játszott két kisautóval, az ikrek pedig végre csendesen szuszogtak a hordozható járókában. A felnőttek vidáman beszélgettek, ő pedig valami bágyadt elégedettséget érzett, ahogy nézte őket. A családja. Mindig is úgy gondolt rájuk, mint valami puha, békés, nyugalmat és szeretetet biztosító fészekre, akikhez bármikor fordulhat, ha baj van és akik együtt tudnak örülni vele a sikereinek. Most is ezt az elégedettséget érezte. Egyedül a nővéreivel kapcsolatban volt valami furcsa érzése, mintha most is – mint annyiszor gyerekkorukban – kihagynák valamiből, ami pedig fontos és talán az egész családra kiható döntés lehet. Szeretettel megölelték, játszottak a gyerekeivel, beszélgettek a forgatásról, de valami volt a látszólagos jókedvük mögött, ami nem is biztos, hogy vele van kapcsolatban, de kicsit megzavarta az idillt, amit egyébként érzett.  Észre sem vette, de a szeme néha lecsukódott és csak halk zsongásként érzékelte a többieket. Julie nézte egy ideig, aztán Clairehez fordult és Robertre mutatva megszólalt.

-Azt hiszem, lassan hagynunk kéne aludni. 

Claire egyetértően bólintott és már terelgette is kifelé a többieket. Greg persze maradni akart. Julie pedig beletörődően keresett egy könnyű kis takarót, hogy az ágy mellé állított járókában betakargassa. Amikor mindenki nyugovóra tért, a fürdőszobába ment. A zuhanyozás csak még jobban elbágyasztotta. A város kinti fényei beszűrődtek a függönyökön és ezek fényénél óvatosan az ágyhoz tapogatózott. Ahogy besüppedt alatt a matrac, máris a férje karjai ölelték körül.

-Na végre! Már azt hittem, sosem mennek el.

Julie álmosan csapott a mellbimbói körül tapogatózó ujjakra.

-Hé, nagyfiú! Nincs kimelegedés! Hallottad? A világért sem akarnám, hogy miattam kerülj vissza a kórházba.

-Nem is! Én csak fekszem és hagyom magam kényed-kedved szerint használni a testem.

-De a hátadon sem fekhetsz – vitatkozott Julie.

-Akkor várj csak! - és már fel is húzódzkodott ülő helyzetbe. –Na, gyere, ne kéresd magad! Olyan régen öleltelek már és hallottad mit mondott a doki, jót teszel nekem. Ne félj, nem lesz semmi baj!

Julie megadta magát a halkan kérlelő suttogásnak és egy hirtelen mozdulattal Roberttel szembe fordulva, az ölébe térdelt. A félhomályban két keze közé vette Robert arcát és nézte a bűvös szemeket. Tenyere a homlokát és a nyakát simogatta.

-Nem vagy lázas.

-De elepedek a láztól – tromfolt a férfi, mire Julie elmosolyodva a hajába túrt.

-Egy erőszakos, szexmániás pasi vagy!

-Vannak ennél rosszabb mániák is, azt hiszem.

Julie még mindig nem volt meggyőzve, de a teste szinte önálló életre kelt. Finoman mocorogva helyezkedett a férfi ölében, akinek a teste azonnal reagált. Izgatottan tolta fel a lány csípőjén a hálóinget és belenevetett az éppen elmélyülő csókba.

-Kis hazug, te számítottál az erőszakosságomra, hm?

-Talán. – kuncogott Julie.

A hálóing már az ágy mellett hevert és az árnyékok a lány mozgó alakján életre keltek. Robert szót fogadott. Nem tett mást, csak szorította magához a testét és kezeivel játszott élete legkedvesebb hangszerén. A halk sóhajok és fülledt nyögdécselések között megszülető szimfónia tökéletes volt.

Az orvos elégedetten bólogatott, ahogy Robert leleteit vizsgálta.

-Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy meggyógyult Mr. Pattinson. Kicsit féltem, hogy abból a borzasztó köhögésből visszamarad valami, de úgy látom, hogy ezúttal szerencséje volt. Mindenesetre a jövőben kerülje az ilyen helyzeteket, mert nem biztos, hogy ekkora szerencséje lesz! Tudom, hogy a forgatások során sokszor kell fizikailag is a maximumot nyújtania egy színésznek, de ne vállaljon nagyobb kockázatot, mint ami elengedhetetlenül szükséges. Higgye el, tudom, mit beszélek – tette hozzá, amikor a férfi beszédes grimaszát észrevette.

-A lányom ugyanis színésznő. Persze, ez egy kis ország, kis filmekkel, nem olyan híres, mint Ön, de éppen miatta tudom, hogy miről beszélek. Sokszor próbálom őt is megóvni attól, hogy a lelkesedése az egészsége rovására menjen. De egy művészléleknek alighanem hiába is sorolnak észérveket, maguk impulzív, öntörvényű emberek. De azért kérem, gondoljon a szavaimra, mielőtt egy újabb veszélyes jelenetre akarják rávenni.  És főleg, most ebben a legyengült állapotban ne vesse magát százhúsz százalékosan bele a munkába. Biztosan megértik, ha lassít egy kicsit a tempón. Van maga olyan értékes a számukra, hogy vigyázzanak magára. És soha ne feledje el, hogy nincs az a pillanatnyi hírnév és siker, ami háttérbe szoríthatná a családot. Sokan elkövetik ezt a hibát, és csak akkor ébrednek rá, hogy mit veszítettek, amikor már esélyük sincs a dolgok rendbehozására. Na, nem is akarom itt további életbölcsességekkel traktálni, vigyázzon magára. Öröm volt megismerkedni Önnel, de legközelebb inkább a filmvásznon lássam, mint egy kórházi ágyon!

-Köszönöm doktor mindazt, amit értem tett, de köszönöm a szavait is. Igyekszem  aszerint élni, amit Ön is megfogalmazott. Hogy mennyire sikeresen… hát, ezt majd az élet dönti el, de egyelőre azt hiszem, még a jó úton járok. És ha a lányának van kedve kilátogatni a forgatásra, akkor csak keressen engem, gondoskodom róla, hogy beleláthasson egy nagy produkció titkos életébe. Ha van kedve, kísérje el; legalább megvédhet, ha újra vissza akarnak zavarni abba a hideg pocsolyába – kacsintott rá a férfira, majd Julie kezét fogva elbúcsúzott és Dean kiséretében elhagyták a kórházat.

A szerelem 4 keréken érkezik 82.

Richard figyelmesen hallgatta a recepcióst, aki tájékoztatta róla, hogy lassan az egész Pattinson család megérkezik. A teljes emelet az övéké, hacsak nem kényszerülnek rá, más vendéget nem fognak itt elszállásolni. A férfi Lizzyre és Victoriára nézett, akik itt a hallban találkoztak először, amióta az ikrek megszülettek. A két felnőtt nő kamaszlányos vihogással ugratta egymást, mint amikor még közös szobán osztoztak. Már tudta, hogy Julie és a gyerekek is itt vannak, a felesége pedig a kórházba ment. Tényleg az egész család összegyűlt, mert a pici fiú megbetegedett. Hiába három gyerekes családapa, azért a családjának még mindig gyerek, testvér, akiért aggódni kell. Már a kulcsért nyúlt, amikor hátulról a zakójába kapaszkodott valaki, aztán már Claire felcsattanó hangját hallotta:

-Lányok! Viselkedjetek az istenért, nem otthon vagyunk!

Ó, istenem, hányszor mondta ezt nekik a különböző nyaralások, utazások alkalmával. A két szöszke pedig most is meghunyászkodva kullogott utánuk a lifthez. Hiába teltek el hosszú évek, azért van, ami nem változik.

A folyosóra kilépve már hallották is valamelyik pici erőszakos sírását. Claire fejét félrehajtva hallgatózott,

-Ez Chloé lesz. Rob szerint vacsoraidőben egyszerűen vigasztalhatatlan, ha kicsit késik a kaja. Megyek, segítek, mert ezt szerintem már lent az étteremben is hallani.

Richard csak a levegőt markolta, ahogy utána nyúlt, mert a felesége sebességet váltott, ahogy a hangok felé indult. A nyíló ajtón át még erősebb hangorkán öntötte el a folyosót. Richard pedig úgy döntött, hogy majd vacsora után ölelgeti meg az unokáit, amikor remélhetőleg jóval csendesebbek lesznek. A lányai a szemüket forgatva húzták a bőröndjeiket maguk után.

-Szerintem Rob sem sejtette, mire vállalkozik, amikor úgy döntöttek, hogy nem védekeznek. Én személy szerint most azonnal beveszem a bogyómat, mielőtt egy szeplőtelen fogantatás áldozata leszek. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni. – sóhajtotta Victoria.

Lizzy a fejét csóválva iparkodott utána.

Victoria már jó ideje a fürdőszobában matatott, Lizzy türelmetlenül kopogott rá.

-Vic, nekem is sürgős lenne, gyere már ki!

Odabent elzárták a vizet és az ajtó lassan kinyílt. Lizzy azonnal el is felejtette, mi volt eddig olyan sürgős. A nővére arcán teljesen elmosódott a smink, szemfestéke vastag csíkban csorgott alá, ahogy a könnyeit nyelte.

-Uramisten, Vic, mi történt? – ölelte át ijedten a nővérét, akit talán még sosem látott ennyire kétségbeesve.

-Ó, Liz, annyira utálom magam!

-De hát miért? Mi történt? – simogatta a még mindig reszkető vállakat.

-Még sosem éreztem ennyire, hogy irigylem az öcsémet. Amikor pici volt, akkor is anyuék szíve csücske volt, csak mert fiú. De akkor valahogy tudtam kezelni ezt az egészet, mert akkor én voltam az okos nagy lány, meg ott voltál te is, ketten bosszanthattuk a kis pöcsöst, de most… Nézd meg, mindene megvan, ami nekem sosem lesz. Jeff lelépett pár hete, pedig már a fejemben zúgtak az esküvői harangok így a harmadik évben. Már láttam, ahogy egy bébit ringatok én is. Erre elment. Robert pedig… mindene megvan, egy munka, amit imád, egy feleség, akit imád, egy rakás kölyök, akiket imád, ráadásnak pedig itt a családja, akik imádják. Én meg néha legszívesebben világgá mennék ebből a nagy össznépi imádásból. És ez annyira borzasztó érzés.

Lizzy merengve simogatta a nővére vállát. Meg tudta érteni az érzéseit, mert néha ő maga is hasonlókkal küzdött. Nem értette, miért alakult így az életük. Addig próbálták önmagukat megvalósítani, amíg szép csendesen elosontak mellettük az évek. És tisztában volt vele, minél görcsösebben igyekszik bepótolni, ami elszalasztott, annál valószínűbb, hogy nem fog összejönni. Akadtak persze férfiak az ő életében is, de még senkit nem vitt volna haza bemutatni. Nézte Victoriát, aki Jeff mellett úgy érezte, hogy lassan talán egy új szakaszba léphet az élete, és lám, most megint egyedül van ő is. Úgy látszik, nekik már ez lesz a sorsuk, Rob gyerekeinek a vénlány nénikéi maradnak már örökre.

Victoria hirtelen kiegyenesedett, ránézett Lizzyre és szemében szinte ijesztő fény lobogott.

-Megvan! Én vagyok a hülye, hogy nem gondoltam erre már korábban. Nem kell nekem Jeff ahhoz, hogy saját családom legyen. Valaki, aki majd engem imád. Mondjuk, jó lett volna, ha segít, de ha nem, hát megoldhatom máshogy is.

Lizzy értetlenül nézte a nővérét, ahogy fejében már láthatóan a nagy stratégián dolgozott. Fogalma sem volt róla, hova akar kilyukadni. Victoria pedig a kezeibe kapaszkodott és folytatta:

-Tudom, hogy te is így érzel ahogy én. Minden normális nő így érezne, a mi korunkban már pláne. Úgyhogy tarts velem, csináljuk együtt végig! Óriási buli lesz Liz, érzem!

-Vic, miről beszélsz? Miben tartsak veled? Miért érzem úgy, hogy már megint valami oltári nagy marhaságba akarsz belerángatni?

-Nem, drága testvérem, nem oltári nagy marhaság, hanem oltári nagy kaland lesz ez. Együtt fogunk gyereket várni, együtt fogjuk megszülni őket és ….

-Állj Vic, állj le! Te nem tudod, mit beszélsz. Most csak azért mondasz ilyeneket, mert Jeff elment, de majd lesz más. Vic, apáék teljesen kiborulnának ettől, ne hülyéskedj! Külön meg.. fogalmam sincs, hogy én akarom-e ezt egyáltalán. Oké, jó, bevallom, amikor Rob gyerekeit nézem, akkor nekem is eszembe jut, hogy talán gondolni kéne már nekem is erre, de aztán még időben kijózanodom és belátom, hogy sem a szakmám, sem az életvitelem nem kedvezne egy ilyen kalandnak, ahogy te nevezed. Azt a nyilvánvaló apróságot meg mintha kihagytad volna a számításból, hogy egyikünknek sincs senkije, aki összehozná azt a kölyköt. Meg ez nem olyan dolog, amit eltitkolhatsz a másik elől; lefekszel vele, aztán lelépsz, hasadban a gyerekkel. Joga lenne tudni róla.

Victoria nézte a húgát, aztán vállat vont.

-Hát, ha nem, akkor nem. De aztán nekem ne sírj, hogy miért nem szóltam. Én belevágok.

-Vic, nincs fél órája, hogy azt mondtad, nem bírod elviselni ezt a hangzavart, amivel egy ilyen kicsi jár.

-Miért, szerinted mit kellett volna mondanom? Istenem, persze, hogy kiugrok a bőrömből, amikor a más gyereke ordít; de ha a sajátom, akkor nekem kell lecsendesíteni, az teljesen más helyzet. Gyereket akarok Liz!

Az ajtón felhangzó kopogásra mindketten ijedten kapták fel a fejüket.

-Anyuéknak egy szót se! – suttogta Vic és besurrant a fürdőszobába, hogy az arcát rendbe hozza.

Lizzy a fejét csóválva nyitott ajtót. Az apja kutatóan leste a vonásait, ismerte már a lányát, hogy tudja, ez az arckifejezés valamit rejteget előle. De Liz csak nagyot sóhajtva tárta ki előtte az ajtót.

-Vic-kel beszélgettünk. Jeff lelépett és kicsit kivan, de nem lesz semmi baj.

Ah, akkor már világos, miért volt olyan paprikás hangulatban eddig is a nagyobbik lánya – gondolta Richard. Hát, akkor ne is reménykedjen, hogy lassan a lányok részéről is jönnek az unokák. Nézte a kisebbik lányát és arra gondolt, hogy vakok ezek a férfiak? Itt ez a két szép, értelmes nő, tele élettel, és egyikük sem talál magának párt. Megsimogatta Lizzy szőke haját, mint régen, amikor még kislány volt és vigasztalásra szorult, aztán csak annyit mondott:

-Anyátok kéri, hogy vacsora előtt menjünk be együtt Robhoz a kórházba. Számíthatok rátok?

-Persze, azonnal indulhatunk, szólok Vicnek és bekopogunk hozzátok – ígérte Lizzy és egy öccséére kísértetiesen hasonlító félmosollyal  becsukta az apja után az ajtót.

Claire halkan benyitott a fia szobájába, aztán a látványtól elmosolyodott. Aludtak. A nem túl széles kórházi ágyon Rob az oldalán feküdt, feje fölé emelt csuklójába még csöpögött az infúzió, de másik karjával a takarón kívül, az ölébe kucorodott Juliet ölelte magához; aki pedig ebbe az ölelő kézbe kapaszkodott.  Robert az arcát a lány sűrű hajába temetve mélyen aludt. A monitoron már napok óta nem pittyegett ilyen szabályos, lassú ütemben a szívgörbéje. Gyógyszer neki ez a lány – gondolta elérzékenyülten, aztán csendben behúzta az ajtót.

-Alszanak. – közölte a többiekkel a nyilvánvalót, hiszen a család minden tagja részese volt a meghitt látványnak a vállai fölött.

Az ajtó halk kattanására Robert keze megfeszült Julie körül. Még a szívverése is felgyorsult az álommélyi gondolatra, hogy a lány elment. De aztán megérezte a puha testet az ölelésében és megnyugodva visszasüppedt a gyógyító mély alvásba.

Julie szeme szinte kipattant, ahogy az ajtó kitárult. Az orvos jókedvűen hunyorgó szemébe nézve óvatosan kibontakozott a férje öleléséből, aki halkan morogva tapogatózott utána.

-Elnézést, nem is tudom, hogy történt, de annyira fáradt voltam, hogy…

-Ne mentegetőzzön! Teljesen természetes és ahogy látom, többet használt a férjének, mint a napok óta adagolt gyógyszerek. De ha most megengedi, megvizsgálom, aztán majd beszélünk az ötletéről, hogy kiengedjük-e.

Julie halkan kilépett a szobából és leült a szobával szemközti székre. Jó tíz perc elteltével kinyílt az ajtó és az orvos hívogatóan intett feléje.

-Azt hiszem, nincs értelme tovább bent tartani a férjét. A gyógyszereit szedje tovább, a héten még mindenképpen feküdjön tovább, legfeljebb a szobában járkálhat kicsit, de semmiképpen ne erőltesse meg még magát. Ne melegedjen ki, ne érje a légkondicionáló és minél kevesebbet feküdjön a hátán. Ha ezt be tudja vele tartatni, nyugodtan viheti magával. Ha bármi rendelleneset észlel, ezen a számon elérhet – nyújtott feléje egy névjegyet. –Akár már ma éjszakára is elmehet, ha meg tudják oldani. De öt nap múlva mindenképpen szeretném megvizsgálni újra.

-Egészen biztos, hogy megoldjuk – vigyorgott Julie Robertre nézve, aki lelkesen bólogatott az ágyban, és a szekrénykén heverő telefon után nyúlt.

-Dean! – suttogott bele a készülékbe. -Értünk tudnál jönni titokban? Nem kell senkinek tudnia még a családból sem, had legyen meglepetés.

-Oké, a többiek úgyis most mentek le vacsorázni, addig titeket be is csempészlek, ha gyorsan el tudtok készülni.

-Lent várunk a bejáratnál – ígérte, aztán bontotta a vonalat. –Doktor Molnár, nagyon köszönöm amit eddig is tett értem és persze a kollégáinak is. Nem tagadom, hogy eleinte tartottam tőle, hogy idegen országban kelljen kórházi segítséget kérnem, de meg kell mondjam, otthon se láttak volna el különbül. Bárki kérdezni fog a kórházi élményeimről, csak a legjobbakat mondhatom a munkájukról és még egyszer nagyon köszönöm, hogy visszahozott abból a két napos rémisztő állapotból. Sajnálom, ha nem voltam elég együttműködő, igyekszem az állapotommal magyarázni, de biztosan rájött, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. A feleségem a megmondhatója. – vágott egy bocsánatkérő grimaszt, amely nemcsak a rajongói körében, de Molnár doktor esetében is működött. Mosolyogva fogott vele kezet, jobbulást kívánt és Juliehoz fordult.

-Vigyázzon rá! Most ugyan már sokkal jobban érzi magát, de még nincs túl a nehezén. Nem akarom, hogy visszaessen, mert akkor szerezhet pár kellemetlen meglepetést. Legyen vele szigorú! Hallom, hogy van három gyermekük, akkor talán van már tapasztalata ebben – kacsintott rá, aztán búcsút intve kilépett a szobából.

Julie kapkodva szedte össze a férje holmiját, miközben Robert azt a göncöt húzta magára, amiben még a forgatásról eljött.

-Kabátod nincs? – nézett rá Julie, majd a sajátját terítette a férfi vállára. Aztán beleültette az odakészített tolókocsiba és kifelé indult.

-Julie! Ne hülyéskedj, nem fogok ilyen vén trotlisan távozni, had álljak fel!

-Nem! Ülsz és szót fogadsz! Különben máris mászhatsz vissza ebbe az ágyba! A felállást minden tekintetben elfelejtheted egy időre – suttogta a fülébe, miközben bájos mosollyal búcsút intett a nővérpultnál ülő csillogó szemű nővérkéknek.

-Édes, vannak ám olyan pózok, amiktől nem én melegednék ki, de ha ilyen zsarnok leszel, nem is biztos, hogy elárulom neked, melyek azok – kacsintott rá Robert, és vidáman nézte, ahogy a felesége fülig pirulva nyomja be a lift hívógombját. A kezéért nyúlt és a szájához emelte. Megfordította a tenyerét és belecsókolt, amitől Julienak végképp elakadt a szava. Aztán így, fél kézzel egymásba kapaszkodva gördültek be az érkező liftbe. Odalent Dean már várta őket Robert kabátjával a karján.

A szerelem 4 keréken érkezik 81.

-Julie, csúnyán felszaladt a harisnyád – csicsergett Natalie, kezével a széles sávra mutatva, ami a valaha jobb sorsra érdemes darab teljes hosszán csúfoskodott. A lift előtt futottak össze és nyilvánvaló volt, hogy a nő nem teszi meg nekik azt a szívességet, hogy kettesben hagyja őket.

-Igen tudom, beleakadtam valamibe – legyintett Julie, miközben az emlékektől pír öntötte el az arcát.

-Jöttök vacsorázni? – érdeklődött tovább  a szőkeség.

-Nem Nat, ezt kihagyjuk, mert  a városban vacsoráztunk és korán lefekszünk, Julie holnap indul vissza. – válaszolt Robert és Juliet közelebb húzta magához.

-Jó nektek, hogy Julie ezért a röpke találkozásért bevállalta ezt a hosszú utat. Bezzeg Lionel még fel sem hívott, amióta itt vagyok – utalt morcosan ügyvéd barátjára, akivel az első stáb-bulin ők is összeismerkedtek. -Pedig hosszú lesz ez az idő itt, már érzem magamon az elvonási tüneteket – vihogott kissé spiccesen.

Julie megütközve nézte. Robert grimaszolva nézte az emeleteket jelző lámpát és megkönnyebbülve húzta magával a feleségét a lassan nyíló ajtón kifelé.

-Jó éjt Nat, holnap a terepen találkozunk – intett oda, de még elkapta Julie fürkésző tekintetét, amivel a nőt végigmérte.

A szobába érve félhangosan dörmögött az orra alatt.

-Ha Lionelnek van egy csöpp esze, akkor már régen lelépett. Ez a nő egy pióca. Ha valakire ráakaszkodik, az illető nem menekül. Vagy az anyakönyvvezető előtt találja magát, vagy valamelyik bulvárújság címlapján. A lényeg, hogy valahogyan pénz származzon a dologból. Ez a hülye Corbin is azt hiszi az alkoholmámoros estéin, hogy Magdalena nem fog tudomást szerezni arról, amit itt művel. Pedig ezek a dolgok mindig kiderülnek. Előbb vagy utóbb, de kiderülnek.

Julie hátulról átölelte a férjét és magához szorította a testét.

-Csak szólj, ha veszélyben érzed magad, itt maradok és megvédelek.

Robert maga elé húzta az asszonyt és a fejére tette az állát, miközben a karjaival úgy ölelte át, hogy szinte beleolvasztotta a testébe.

-Nem vagyok veszélyben, mert nem tudnának annyi pálinkával megitatni a többiek, hogy ezt a macát fél méteres körzetnél közelebb megtűrjem a közelemben.

-Fél méter, hm? Nem olyan sok az – dünnyögte Julie és szabadulni próbált, de Robert visszahúzta, felemelte a fejét, miközben a szemei a ragyogó barna szemeket fürkészték.

-Julie, ha most csak egyetlen pillanatra is úgy gondolod, hogy veszélyben vannak az érdekeid, isten bizony, megsértesz. Hogyan értessem meg veled, hogy soha nem tudnálak egy kósza numera kedvéért megbántani?

-Akkor inkább vegyél rá egy kósza numerára! – kuncogott Julie, mire a férje a szemeit forgatva elvigyorodott.

-Már megint? Kicsinálsz teljesen, még mindig sajog a derekam. De lásd, hogy érted mindent! –azzal kézbe fogta a nő arcát és megcsókolta.

Robert fuldokolva köhögött. Már harmadszor köhögött bele a jelenetbe, pedig minden eddig tanult légzéstechnikát bevetett, hogy valahogy végig tudja mondani azt a néhány mondatot. De mindig volt egy kis szünet, amíg a partnere válaszolt és olyankor elemi erővel tört rá a köhögés. Felemelte a kezét, elnézést kérve mindenkitől, aztán elutasítva a felé nyújtott ásványvizes üveget, fogta magát és a lakókocsi felé indult. Ennek már a fele sem tréfa, orvost kell hívjon, mert a tüdeje majd kiszakad,  és érezte, hogy még ebben a fogvacogtató hidegben is izzad. Dean aggódva figyelte, aztán lesegítette róla a nehéz katonai kabátot és odadobta neki a hosszú, könnyű tollkabátot, amit a gyártásvezető  szerzett valahonnan a napokban. Robert kissé szögletes mozdulatokkal bújt bele, miközben újabb és újabb köhögés rázta a testét. Odakintről Corbin kiabálása hallatszott.

-Hívta már valaki az orvost?

Nocsak – lepődött meg Robert, még a végén a rendező úr odafigyel rá egy kicsit? A következő pillanatban az asszisztense kopogott rá.

-Menjetek vissza nyugodtan a szállodába, a forgatás mára leáll. Natalie elcsúszott és egyelőre nem tud a lábára ráállni. Corbin orvost hívott, de a mai napnak már úgyis lőttek.

-Ah, szóval Natalie... akkor azért nem őérte aggódik annyira a jó Corbin – konstatálta Robert és kezét a szája elé kapva egy újabb köhögőrohamot próbált visszafojtani. Dean már a lakókocsi elé állt a kocsival. Kisurrant és bevetődött a hátsó ülésre.

-Keressünk egy orvost, mert lassan kiköpöm a tüdőmet! –sóhajtotta.

Julie merengve nézte az alattuk elsuhanó tájat. A találkozásuk minden pillanata édes emlékként maradt vele, bár reggel aggódva hallgatta, ahogy a férfi a fürdőszobában köhög. Ő is forrónak érezte a testét, de azzal nyugtatta magát, hogy csak az összebújásuktól melegedett ki. Amikor a zuhanyozás után magához ölelte, teljesen normálisnak érezte a hőmérsékletét, így aztán nem is foglalkozott a dologgal tovább. Összekapkodta a kevéske holmiját és reggeli nélkül vágódott be a taxiba, hogy még időben érjen ki a reptérre. Robert tenyerének a képe a taxi ablakára tapadva még a reptérre érve is a szeme előtt lebegett. Olyan jó lett volna ott maradni vele! De hát otthon meg a gyerekek várják, szükség van rá, tudta jól. De ettől a helyzettől most mégis úgy érezte, hogy szinte kettészakad.

A gép lassan ereszkedni kezdett. Amint a kerekek elérték a kifutópályát, bekapcsolta a telefonját. Három üzenete is volt. Joanna, Dean és Alexandra. Ó istenem, mindegyik jelenthet bajt és jó hírt egyaránt, melyikkel kezdje?

Joannáét olvasta el előbb. Ez volt a jó hír. A gyerekekkel minden rendben. Segítők egész sora állt csatarendbe, hogy ne legyen probléma. Ha akar, maradjon nyugodtan, igazából jól el vannak nélküle és Robertnek most biztosan jól jön egy kis támogatás. – Ezt a megfogalmazást nem egészen értette.

Dean üzenete következett. Ez volt a rossz hír. Robert kórházban van tüdőgyulladással. Akkor mégis csak jól érezte azt a forróságot. Ez a jómadár meg nem panaszkodott, hogy nyugodtan induljon el.

Szíve összeszorult, hogy vajon mennyire súlyos az állapota. Nem lehet egyszerű dolog, ha bent tartották a kórházban.

Alexandra üzenetét már a taxiban olvasta el. Nem értett egyet Corbin felfogásával és az eddig leforgatott jelenetek nagy részével. Az írót is megkereste, aki annak idején meglepve gratulált Julienak, hogy ilyen jó forgatókönyvet írt a regényéből. Tom Rob Smith sem szerette volna, ha a történet egészen más hangsúlyokat kap, így aztán együttes erővel elérték, hogy a produkció válaszút elé állítsa a rendezőt. Vagy követi az eredeti forgatókönyvet, vagy köszönik  az eddigi munkáját és a rendezést átadják másnak. Két név is felmerült, mindketten át is tudnák venni. Corbin persze kikelt magából, perrel fenyegetőzött, de aztán a jogászuk meggyőzte, hogy jobb ha hallgat, hiszen leginkább ő perelhető a rengeteg elvesztegetett időért és pénzért. Így aztán inkább fájó búcsút vettek egymástól. Utódja Romano Madigan pedig már úton is van, hogy átnézze az elkészült anyagot és mentse a menthetőt.

Julie pedig közben döntésre jutott. Remélhetőleg a segítségére lesznek páran, mert amit tervez, ahhoz ő egyedül biztos kevés lesz.

Stephanie nézte maga előtt a terjedelmes listát, amin hamarosan az utolsó tétel is kipipálásra kerül. Julie igencsak megizzasztotta az elképzelésével, de egyetértett vele, mindenkinek így lesz a legjobb. Robert egy ideig még biztosan az ágyat nyomja; jobb, ha ott van a közelében az egész család. Julie is nyugodtabb, ha a gyerekek vele vannak és érthető, hogy a férjére is vigyázni akar. Frank szerződtetett két bébiszittert, akik tulajdonképpen főállású testőrnők voltak. A két fiatal nő profi szinten boldogult a gyerekekkel, de ha bármi probléma merült volna fel, olimpiai versenyzőket megszégyenítő adottságokkal tudtak volna a védelmükre kelni. A mikrobusz ebben a pillanatban gördült be a kapun és a népes sereglet hamarosan útra kelt a reptérre.

Juliet Dean azonnal a kórházba vitte, mialatt a többiek elfoglalták szinte az egész emeletet. A szobába benyitva Robert csukott szemét látta meg először. Aludt. Közben a mosdóból halk csurgás hallatszott. A következő pillanatban egy gondosan manikűrözött kéz tapogatózott a kilincsen lógó törülköző után. Julie kíváncsian figyelte, hogy vajon ki lesz a kéz tulajdonosa. A lehajtott szőke fejet meglátva megnyugodott. Claire ijedten nézett fel, amikor váratlanul észrevette az előtte álló nőt.

-Oh, Julie! Te itt? Dean telefonált, hogy Rob kórházba került és azonnal indultam, még azt sem tudom, Richard utánam tudott-e jönni, mert a telefonom a reptér óta elő se vettem.

Megölelték egymást aztán a férfi felé fordultak, aki más-más módon ugyan, de mindkettőjüknek a világot jelentette.  Claire a kezében lévő borogatást a fia még meleg homlokára simította.

-Ez már majdnem normális – suttogta. –Amikor Dean telefonált, akkor már második napja szinte önkívületben volt, annyira felugrott a láza, de mostanra az antibiotikum hatni  kezd végre.

Julie megsimogatta a férfi arcát, aki álmában feléje fordult és szinte hozzádörgölőzött a tenyeréhez. Ennyi év alatt még sosem látta ilyen elesettnek, betegnek és ez új húrokat pendített meg a szíve mélyén.  Nézte az oly kedves arcot és észre sem vette, hogy könnycseppek gördülnek le az ő arcán is. A következő pillanatban Robert kinyitotta a szemét és kicsit zavartan krákogva beszélni kezdett.

-Szia! Tényleg itt vagy? Azt hittem csak álmomban hallom a hangod. Vagy már megint hallucinálok?

-Itt vagyok. Dean írt, amikor még a gépen voltam, aztán otthon gyorsan összepakoltam a társaságot és már fordultunk is vissza hozzád.

-Uramisten, egyedül jöttél a gyerekekkel? – kerekedett el Robert szeme aggodalmasan.

-Nem, dehogy. Van segítségem, ne aggódj! És akkor már a mamádról nem is beszélek. Biztosan ő is szívesen kihasználja az alkalmat, hogy az unokáival lehessen.

Claire a háttérben lelkesen bólogatott.

-Szívem, fogadj szót az orvosoknak! Én most tényleg visszamegyek a szállodába a kicsikhez, átadom itt Julienak a terepet. Meg apáddal is beszélnem kell, azt sem tudom, merre jár. Jó kezekben hagylak, a gyógyszer is kezd végre hatni, szóval magatokra hagylak titeket. Szervusztok! – azzal halkan kisurrant a szobából.

-Mit történt? – kérdezte Julie aggódó hangon.

-Hát, azt hiszem a vizes jeleneteket nem kellett volna annyiszor felvennünk abban a farkasordító hidegben. Igazából nem tudom, mert amikor itt voltál, akkor még nem éreztem annyira rosszul magam. Amikor elmentél, akkor tört ki rajtam a láz és a köhögés is. Két napig nem is nagyon voltam magamnál, állítólag. És közben lehet, hogy kibeszéltem az összes féltett titkunkat, de hát ezt majd az újságokból úgyis megtudjuk hamarosan. Bár, Dean szerint elég jól működik a hírzárlat, mert még se fotós, se riporter nem zaklatott.

Julie csak nézte a halk hangon mesélő férfit, aki az őt figyelő gyöngéd tekintettől azonnal sokkal jobb formában érezte magát.

-Megkérdeznéd, hogy mikor hagyhatom el a kórházat? Mert a szigorú fekvés oké, de azt a szállodában is tudnám, és akkor legalább a gyerekeket is láthatnám. Bár, ... azért erre a fekvésre is rákérdezhetnél, mert hihetetlen gyengének érzem magam és szerintem minél tovább nyomom az ágyat, annál jobban elgyengülök. Szerintem nem ártanék vele, ha felkelhetnék legalább naponta hosszabb-rövidebb időre.

Julie megállj-t intett a kezével. Akkor alighanem erre utalt Claire elköszönése: Fogadj szót, fiam!

-Robert , mindjárt beszélek az orvossal, de most megmondom, ha kivihetlek innen, akkor is szigorúan fogunk majd. Nincs idő előtti virgonckodás, hogy aztán rövid úton visszakerülj ide. A forgatás most úgyis áll, aztán majd legfeljebb azokat a jeleneteket készítik el újra, amikben nem vagy benne. Van olyan is jócskán. A többire meg majd később visszatérünk.

-A forgatás áll? Új felvételek? Mi történt az istenért, ne kelljen belőled minden szót harapófogóval kihúzni, asszony! – morrant fel, ahogy a részinformációk eljutottak az agyáig.

-Hát, igen. Corbin megkapta az útilaput, helyette Romano Madigan vette át a rendezői széket és most éppen azt vizsgálja, mi az, ami még menthető. De részletekkel majd csak otthon szolgálok, most megkeresem az orvost. Te meg addig leszel olyan jó és becsukod ezeket a csodás szürke szemeket, mert nem tudok elszakadni tőlük – nyomott egy csókot a férfi éppen behunyt szemeire, aztán kuncogva kiment a szobából.

Robert megnyugodva vackolta be magát az ágyba. Julie és a gyerekek itt vannak! Most már nem lehet semmi baj! Értük most már gyorsan meg fog gyógyulni.

A szerelem 4 keréken érkezik 80.

Eltartott egy ideig, amíg a nő megértette, hogy nem Michelin-csillagos felkapott helyre vágynak, hanem hangulatos és jó konyhájú kis étteremre. És semmi felhajtásra. Nem kell helyfoglalás, különterem! Csak kettesben szeretnének eltölteni egy meghitt estét. Egyetlen szempont volt, halételeik legyenek, mert Robert arra emlékezett, hogy valami hihetetlen jó ízű fogással vették le annak idején a lábáról. Klára fejében pörögtek a lehetőségek, végül a budai hegyvidék egyik halászcsárdája mellett döntött. Felírta egy papírra az étterem nevét, címét; aztán már csak magában fohászkodott, hogy ne lőjön túl nagy bakot az ötletével.

Julie elégedetten hallgatta, ahogy Robert a nőnek magyaráz. Pontosan azt kérte tőle, amire ő maga is vágyott. Végre nyugodt körülmények között mesélhet neki a Camillával folytatott beszélgetésről.

A szállodába visszaérve Dean félrehívta Robertet.

-Figyelj, nem tudom, hogy ez a kiruccanás kettesben olyan jó ötlet lenne-e. Had menjek veletek! Tőlem nem kell tartanod, majd külön asztalnál ücsörgök, de nyugodtabb lennék, ha elkísérhetnélek. Ígérem nem fogok hallgatózni – kacsintott a férfira.

Robert bizonytalanul nézett rá.

-Dean! Ez nem Los Angeles, itt nyugodtan kimehetek az utcára, a kutya se figyel rám. Mindenki az orra elé nézve rohan a dolga után. Nyugi öreg, nem lesz semmi baj! Ketten megyünk és nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Csinálj magadnak nyugodtan egy görbe estét! Láttam, hogy a sminkesek főnöke milyen szemekkel nézett rád már napok óta. Menj, hívd el vacsorázni, lazítsatok! Mi meg végre úgy viselkedhetünk Julieval, mint egy normális házaspár.

Dean nem volt teljesen meggyőzve, de engedett a férfi szeméből sütő szelíd kérésnek. Őszintén reménykedett benne, hogy nem fogják megbánni ezt a gyenge pillanatát.

A taxi hosszú perceken át kanyargott felfelé a budai hegyekbe. Robert kíváncsian várta, hol érnek célba. Mindenesetre érdekesnek tartotta, hogy egy halászcsárdát a hegytetőre költöztessenek. Amikor végre megálltak egy hangulatos épület előtt, mosolyogva Juliera nézett, fizetett, majd körülnézve kiszállt a kocsiból. Kézenfogva ballagtak a bejárat felé, mint egy éppen csak errefelé kiránduló páros. Az ajtó éppen kinyílt és egy középkorú házaspár lépett ki, a férfi jólesően simogatta a pocakját, miközben a felesége nevetgélve karolt bele. Robert azonnal szimpátiát érzett a hely és a vendégek iránt. A konyha ezek szerint nem rossz, a környék szép és az este végén ők is ilyen jó hangulatban sétálhatnak majd hazafelé. Aztán fognak majd egy taxit, visszamennek a szállodába, és ... itt aztán inkább leállt a további tervezgetéssel, mert nem volt annyira hideg, hogy a további álmodozástól életre kelő testét lehűtse.

Odabent kicsit tétován megállt. Egy pincér sietett szolgálatkészen feléjük és Robertre nézett. Valamit kérdezett, de aztán kapcsolt, hogy a vendégek alighanem külföldiek, így aztán megismételte a kérdést angolul is:

-Foglaltak helyet, uram?

-Nem, nem, csak erre sétáltunk és gondoltuk itt vacsoráznánk – válaszolt Robert, kicsit ijedten, hogy talán mégis csak kellett volna előre egy asztalról gondoskodniuk. De a férfi elmosolyodott és egy széles mozdulattal a kandalló melletti asztalra mutatott.

-Ha ez megfelel Önöknek..

-Köszönjük, jó lesz – felelte egy megkönnyebbült mosollyal.

A pincér kihúzta a széket Julie előtt, megvárta, amíg leülnek és eléjük tette az étlapot.

-Amíg választanak, hozhatok Önöknek valamit inni?

Robert kérdőn nézett Juliera, aki a környező asztalok felé sandított.

-Talán egy pohár fehérbort kérek.

Robert a pincér felé fordult.

-Két pohár száraz fehérbort kérünk. Valami kellemes Balaton felvidéki  bort. Úgy hallottam, hogy azokat feltétlenül meg kell kóstolni.

A pincér elmosolyodott.

-Így van uram. És ha megengedi a kiválasztott ételekhez majd ajánlok Önöknek borokat, akkor több fajtát is megismerhetnek. De már hozom is – azzal egy könnyed mozdulattal megfordult és a pult felé indult.

A vacsora nagyon jó hangulatban telt el. Megkóstolták a halászlét, aztán Robert rántott harcsát kért, Julie a harcsapaprikást választotta túrós csuszával, bár fogalma sem volt róla, hogy a valóságban mit fognak eléje tenni. De az étel várakozáson felül ízlett mindkettőjüknek. A pincér pedig lelkesen válaszolt az ételekkel és borokkal kapcsolatos kérdéseikre.

Amikor befejezésként letették eléjük a csodásan illatozó csoki-felfújtat, Julie kezébe fogta a kanalat, majd egy mély sóhajjal bedobta az órák óta magába fojtott mondatot:

-Találkoztam Camillával.

Robert majdnem kiköpte a nehéz vörösbort, ami tökéletesen illett a csokoládé ízéhez.

-Hol? Mikor?

-Írtam neki, hogy hajlandó-e találkozni velem – biztosította ki Julie a bombát.

-Te írtál neki? – képedt el Robert. –De miért, az istenért?

-Robert, napok, sőt hetek óta figyeltem, ahogy emészted magad a történteken. Nem bírtam tovább nézni a kínlódásodat. Még otthon voltál, amikor írtam neki, de már elutaztál, amikor találkoztunk.

-Merjek kérdezni, vagy inkább mesélsz te? – kérdezte a férfi gunyoros szemekkel. Nem egészen így képzelte ezt az estét. Sok mindenről szívesen beszélgetett volna Julieval, de Camilláról a legkevésbé.  –Őszintén, Julie, mi a bánatra voltál kíváncsi? Hogy lefeküdtem-e vele? Hát, le. Ő volt az első igazán komoly kapcsolatom, pont mielőtt átjöttem az Államokba.

-A gyerek dolgot akartam vele tisztázni, de idióta! – fortyant fel a lány, Robertbe fojtva a további esetleg fájdalmas mondatokat.

-Még jobb! Nem hitted el, hogy nem hagytam volna pácban, ha tudok a dologról?

A kérdésben nem lehetett nem észrevenni a sértett hangsúlyt. Julie nagyot sóhajtott.

-Robert, biztos voltam benne, hogy te nem hagytad pácban. Abban nem voltam biztos, hogy volt-e egyáltalán gyerek. És ha igen, akkor vajon egyáltalán tőled-e. Miattad akartam tudni  az igazságot és azt, hogy Camilla miért pont most jött elő ezekkel a régi dolgokkal.

-És? Megtudtad, hogy James Farringdontól volt terhes, aki nős volt és két gyerek boldog édesapja, komoly politikai karrier előtt? És hogy azért tűnt el hetekre váratlanul, mert abortuszt végeztetett valahol egy világvégi klinikán? És most azért kaparta elő ezt a régi sztorit, mert megsértődött, hogy nekem nem jelentenek szinte semmit ezek a régi közös emlékek?

Julie meglepetten nézett a férjére.

-Te tudod ezeket a dolgokat? Honnan? Mióta? És akkor miért rágtad otthon magad olyan látványosan, hogy a szívem szakadt meg érted?

-Franket bíztam meg, hogy találjon nekem válaszokat. Hát, talált. Nem kérdeztem, hogyan, de talált. Csak  éppen már itt voltam, amikor a levelét megkaptam. Otthon pedig ez a látványos agyalás annak is szólt, hogy vajon a kettőnk kapcsolatát hogyan tudnám megvédeni ettől az egésztől. Nem voltam benne egészen biztos, hogy egy idő után nem sokallsz-e be az újabb és újabb magánéletünkben turkáló írásoktól. De köszönöm, hogy aggódtál értem és félre tudtad tenni a büszkeségedet és megkerested Camillát – nyúlt Julie keze után. –Azért nagyon kérlek, a jövőben ne kezdj ilyen magánakciókba, hátha nem sül el ilyen jól a dolog. Oké?

-Miért Robert, vannak még csontvázak a szekrényben? – nézett rá Julie kicsit gunyorosan, miközben az asztal alatt kibújt a cipőjéből és a terítő takarásában lábát a férfi ölébe tette. A férfi ajkán elhalt a válasz. Robert elkerekedő, szikrázó szemekkel tette le a kezét az asztalra, amivel éppen a pincért és a számlát akarta magához kérni. A tétovázó férfi felé intett, hogy mégsincs szüksége semmire (legalábbis semmi olyasmire, amit a férfi nyújthat neki), és miközben keze eltűnt a terítő alatt, hogy a kutakodó lábacskát megállítsa, füle szép lassan pirulni kezdett. Jézusom, ez a nő! Egyik meglepetésből sodorja a másikba. De ha ez így megy tovább, lehet, hogy távozás előtt fel kell keressék a mosdót. A szállodát ugyanis most túl messzinek érezte.

Julie megfeszült, ahogy megérezte, hogy a lába fogságba esett Robert forró tenyerében. A hosszú ujjak nem eresztették, sőt, az ujjait gyengéden masszírozni kezdték és közben  a férfi az ágyékához szorította a talpát. Julie még levegőt is elfelejtett venni. Ezt nem egészen így tervezte, amikor a cipőjéből kibújt. Nem tagadhatta, hogy a saját fegyverét fordították ellene és védtelen volt vele szemben. A háta mögött duruzsoló cserépkályha akár ki is aludhatott volna, a helyiségben akkor is forrpont közelében lenne a hőmérséklet. Nyelvével megnedvesítette kiszáradó ajkait, mire a talpán erősebb lett a nyomás. Édes Jó Istenem! Mi a fenét művelnek itt ketten? Pirulva nézett szét, de szerencsére még senki nem vette észre a kis akciójukat.

Aztán Robert megkönyörült és egy kacsintással elengedte a lábát. Villámgyorsan húzta vissza és az asztal alatt feltűnés nélkül tapogatózott a cipője után. Mikor végre megtalálta, lehajolt, hogy visszavegye, miközben elégedetten látta, hogy a férfi is kényelmetlenül fészkelődik. Amikor kiegyenesedett, Robert mindkét kezével az asztalra dőlve könyökölt és merőn nézte.

-Szerintem fizessünk, és mielőtt útnak indulunk, keressük fel a mosdót – mormolta vérforralóan mély torokhangon, miközben a csillogó szürke szemek szinte hipnotizálták. Julie úgy bólintott, mint akit megbűvöltek. Robert intett a pincérnek, hogy a számlát kéri. Julie felállt és a kijárat mellett lévő mosdó felé indult. A férfi még felhajtotta a poharából a bort és dzsekijét a kezébe kapva hosszú léptekkel utána indult. Az ajtó előtt megtorpant. Nem is lesz feltűnő, ha benyit, mert az ajtón mindkét nem piktogramja szerepelt. Odabent a női mosdó kilincse után nyúlt, és amikor látta, hogy az ajtóban belülről benne van a kulcs, gondolatban egy gyors fohászt küldött a mohó szerelmesek védőszentjének.

Egy mozdulattal elfordította a kulcsot, dzsekijét a fogasra dobta és a következő pillanatban már Juliet csókolta olyan szenvedéllyel, hogy a lány hamarosan már légszomjjal küzdött. Robert fürge ujjai utat találtak a pulóver alatt a leheletnyi csipke melltartóhoz és egy mozdulattal kiszabadította a telt melleket. A bimbók máris karcos keményen ágaskodva várták a kényeztetését. A mosdó pultja bizonytalannak látszott, így aztán bízva a forgatás alatt megerősödött kondíciójában, felkapta Juliet és lábait a dereka köré fonta.

-Ne haragudj! – suttogta bele a szájába és a következő pillanatban a harisnyanadrág szakadó hangja veszett bele a csókolózás nyögéseibe. A lány hátát a csempének döntve igyekezett fél kézzel kiszabadítani magát és utat találni a mielőbbi megkönnyebbülés felé. Megtalálta, mindkettőjük legnagyobb örömére.