A szerelem 4 keréken érkezik 82.

Richard figyelmesen hallgatta a recepcióst, aki tájékoztatta róla, hogy lassan az egész Pattinson család megérkezik. A teljes emelet az övéké, hacsak nem kényszerülnek rá, más vendéget nem fognak itt elszállásolni. A férfi Lizzyre és Victoriára nézett, akik itt a hallban találkoztak először, amióta az ikrek megszülettek. A két felnőtt nő kamaszlányos vihogással ugratta egymást, mint amikor még közös szobán osztoztak. Már tudta, hogy Julie és a gyerekek is itt vannak, a felesége pedig a kórházba ment. Tényleg az egész család összegyűlt, mert a pici fiú megbetegedett. Hiába három gyerekes családapa, azért a családjának még mindig gyerek, testvér, akiért aggódni kell. Már a kulcsért nyúlt, amikor hátulról a zakójába kapaszkodott valaki, aztán már Claire felcsattanó hangját hallotta:

-Lányok! Viselkedjetek az istenért, nem otthon vagyunk!

Ó, istenem, hányszor mondta ezt nekik a különböző nyaralások, utazások alkalmával. A két szöszke pedig most is meghunyászkodva kullogott utánuk a lifthez. Hiába teltek el hosszú évek, azért van, ami nem változik.

A folyosóra kilépve már hallották is valamelyik pici erőszakos sírását. Claire fejét félrehajtva hallgatózott,

-Ez Chloé lesz. Rob szerint vacsoraidőben egyszerűen vigasztalhatatlan, ha kicsit késik a kaja. Megyek, segítek, mert ezt szerintem már lent az étteremben is hallani.

Richard csak a levegőt markolta, ahogy utána nyúlt, mert a felesége sebességet váltott, ahogy a hangok felé indult. A nyíló ajtón át még erősebb hangorkán öntötte el a folyosót. Richard pedig úgy döntött, hogy majd vacsora után ölelgeti meg az unokáit, amikor remélhetőleg jóval csendesebbek lesznek. A lányai a szemüket forgatva húzták a bőröndjeiket maguk után.

-Szerintem Rob sem sejtette, mire vállalkozik, amikor úgy döntöttek, hogy nem védekeznek. Én személy szerint most azonnal beveszem a bogyómat, mielőtt egy szeplőtelen fogantatás áldozata leszek. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni. – sóhajtotta Victoria.

Lizzy a fejét csóválva iparkodott utána.

Victoria már jó ideje a fürdőszobában matatott, Lizzy türelmetlenül kopogott rá.

-Vic, nekem is sürgős lenne, gyere már ki!

Odabent elzárták a vizet és az ajtó lassan kinyílt. Lizzy azonnal el is felejtette, mi volt eddig olyan sürgős. A nővére arcán teljesen elmosódott a smink, szemfestéke vastag csíkban csorgott alá, ahogy a könnyeit nyelte.

-Uramisten, Vic, mi történt? – ölelte át ijedten a nővérét, akit talán még sosem látott ennyire kétségbeesve.

-Ó, Liz, annyira utálom magam!

-De hát miért? Mi történt? – simogatta a még mindig reszkető vállakat.

-Még sosem éreztem ennyire, hogy irigylem az öcsémet. Amikor pici volt, akkor is anyuék szíve csücske volt, csak mert fiú. De akkor valahogy tudtam kezelni ezt az egészet, mert akkor én voltam az okos nagy lány, meg ott voltál te is, ketten bosszanthattuk a kis pöcsöst, de most… Nézd meg, mindene megvan, ami nekem sosem lesz. Jeff lelépett pár hete, pedig már a fejemben zúgtak az esküvői harangok így a harmadik évben. Már láttam, ahogy egy bébit ringatok én is. Erre elment. Robert pedig… mindene megvan, egy munka, amit imád, egy feleség, akit imád, egy rakás kölyök, akiket imád, ráadásnak pedig itt a családja, akik imádják. Én meg néha legszívesebben világgá mennék ebből a nagy össznépi imádásból. És ez annyira borzasztó érzés.

Lizzy merengve simogatta a nővére vállát. Meg tudta érteni az érzéseit, mert néha ő maga is hasonlókkal küzdött. Nem értette, miért alakult így az életük. Addig próbálták önmagukat megvalósítani, amíg szép csendesen elosontak mellettük az évek. És tisztában volt vele, minél görcsösebben igyekszik bepótolni, ami elszalasztott, annál valószínűbb, hogy nem fog összejönni. Akadtak persze férfiak az ő életében is, de még senkit nem vitt volna haza bemutatni. Nézte Victoriát, aki Jeff mellett úgy érezte, hogy lassan talán egy új szakaszba léphet az élete, és lám, most megint egyedül van ő is. Úgy látszik, nekik már ez lesz a sorsuk, Rob gyerekeinek a vénlány nénikéi maradnak már örökre.

Victoria hirtelen kiegyenesedett, ránézett Lizzyre és szemében szinte ijesztő fény lobogott.

-Megvan! Én vagyok a hülye, hogy nem gondoltam erre már korábban. Nem kell nekem Jeff ahhoz, hogy saját családom legyen. Valaki, aki majd engem imád. Mondjuk, jó lett volna, ha segít, de ha nem, hát megoldhatom máshogy is.

Lizzy értetlenül nézte a nővérét, ahogy fejében már láthatóan a nagy stratégián dolgozott. Fogalma sem volt róla, hova akar kilyukadni. Victoria pedig a kezeibe kapaszkodott és folytatta:

-Tudom, hogy te is így érzel ahogy én. Minden normális nő így érezne, a mi korunkban már pláne. Úgyhogy tarts velem, csináljuk együtt végig! Óriási buli lesz Liz, érzem!

-Vic, miről beszélsz? Miben tartsak veled? Miért érzem úgy, hogy már megint valami oltári nagy marhaságba akarsz belerángatni?

-Nem, drága testvérem, nem oltári nagy marhaság, hanem oltári nagy kaland lesz ez. Együtt fogunk gyereket várni, együtt fogjuk megszülni őket és ….

-Állj Vic, állj le! Te nem tudod, mit beszélsz. Most csak azért mondasz ilyeneket, mert Jeff elment, de majd lesz más. Vic, apáék teljesen kiborulnának ettől, ne hülyéskedj! Külön meg.. fogalmam sincs, hogy én akarom-e ezt egyáltalán. Oké, jó, bevallom, amikor Rob gyerekeit nézem, akkor nekem is eszembe jut, hogy talán gondolni kéne már nekem is erre, de aztán még időben kijózanodom és belátom, hogy sem a szakmám, sem az életvitelem nem kedvezne egy ilyen kalandnak, ahogy te nevezed. Azt a nyilvánvaló apróságot meg mintha kihagytad volna a számításból, hogy egyikünknek sincs senkije, aki összehozná azt a kölyköt. Meg ez nem olyan dolog, amit eltitkolhatsz a másik elől; lefekszel vele, aztán lelépsz, hasadban a gyerekkel. Joga lenne tudni róla.

Victoria nézte a húgát, aztán vállat vont.

-Hát, ha nem, akkor nem. De aztán nekem ne sírj, hogy miért nem szóltam. Én belevágok.

-Vic, nincs fél órája, hogy azt mondtad, nem bírod elviselni ezt a hangzavart, amivel egy ilyen kicsi jár.

-Miért, szerinted mit kellett volna mondanom? Istenem, persze, hogy kiugrok a bőrömből, amikor a más gyereke ordít; de ha a sajátom, akkor nekem kell lecsendesíteni, az teljesen más helyzet. Gyereket akarok Liz!

Az ajtón felhangzó kopogásra mindketten ijedten kapták fel a fejüket.

-Anyuéknak egy szót se! – suttogta Vic és besurrant a fürdőszobába, hogy az arcát rendbe hozza.

Lizzy a fejét csóválva nyitott ajtót. Az apja kutatóan leste a vonásait, ismerte már a lányát, hogy tudja, ez az arckifejezés valamit rejteget előle. De Liz csak nagyot sóhajtva tárta ki előtte az ajtót.

-Vic-kel beszélgettünk. Jeff lelépett és kicsit kivan, de nem lesz semmi baj.

Ah, akkor már világos, miért volt olyan paprikás hangulatban eddig is a nagyobbik lánya – gondolta Richard. Hát, akkor ne is reménykedjen, hogy lassan a lányok részéről is jönnek az unokák. Nézte a kisebbik lányát és arra gondolt, hogy vakok ezek a férfiak? Itt ez a két szép, értelmes nő, tele élettel, és egyikük sem talál magának párt. Megsimogatta Lizzy szőke haját, mint régen, amikor még kislány volt és vigasztalásra szorult, aztán csak annyit mondott:

-Anyátok kéri, hogy vacsora előtt menjünk be együtt Robhoz a kórházba. Számíthatok rátok?

-Persze, azonnal indulhatunk, szólok Vicnek és bekopogunk hozzátok – ígérte Lizzy és egy öccséére kísértetiesen hasonlító félmosollyal  becsukta az apja után az ajtót.

Claire halkan benyitott a fia szobájába, aztán a látványtól elmosolyodott. Aludtak. A nem túl széles kórházi ágyon Rob az oldalán feküdt, feje fölé emelt csuklójába még csöpögött az infúzió, de másik karjával a takarón kívül, az ölébe kucorodott Juliet ölelte magához; aki pedig ebbe az ölelő kézbe kapaszkodott.  Robert az arcát a lány sűrű hajába temetve mélyen aludt. A monitoron már napok óta nem pittyegett ilyen szabályos, lassú ütemben a szívgörbéje. Gyógyszer neki ez a lány – gondolta elérzékenyülten, aztán csendben behúzta az ajtót.

-Alszanak. – közölte a többiekkel a nyilvánvalót, hiszen a család minden tagja részese volt a meghitt látványnak a vállai fölött.

Az ajtó halk kattanására Robert keze megfeszült Julie körül. Még a szívverése is felgyorsult az álommélyi gondolatra, hogy a lány elment. De aztán megérezte a puha testet az ölelésében és megnyugodva visszasüppedt a gyógyító mély alvásba.

Julie szeme szinte kipattant, ahogy az ajtó kitárult. Az orvos jókedvűen hunyorgó szemébe nézve óvatosan kibontakozott a férje öleléséből, aki halkan morogva tapogatózott utána.

-Elnézést, nem is tudom, hogy történt, de annyira fáradt voltam, hogy…

-Ne mentegetőzzön! Teljesen természetes és ahogy látom, többet használt a férjének, mint a napok óta adagolt gyógyszerek. De ha most megengedi, megvizsgálom, aztán majd beszélünk az ötletéről, hogy kiengedjük-e.

Julie halkan kilépett a szobából és leült a szobával szemközti székre. Jó tíz perc elteltével kinyílt az ajtó és az orvos hívogatóan intett feléje.

-Azt hiszem, nincs értelme tovább bent tartani a férjét. A gyógyszereit szedje tovább, a héten még mindenképpen feküdjön tovább, legfeljebb a szobában járkálhat kicsit, de semmiképpen ne erőltesse meg még magát. Ne melegedjen ki, ne érje a légkondicionáló és minél kevesebbet feküdjön a hátán. Ha ezt be tudja vele tartatni, nyugodtan viheti magával. Ha bármi rendelleneset észlel, ezen a számon elérhet – nyújtott feléje egy névjegyet. –Akár már ma éjszakára is elmehet, ha meg tudják oldani. De öt nap múlva mindenképpen szeretném megvizsgálni újra.

-Egészen biztos, hogy megoldjuk – vigyorgott Julie Robertre nézve, aki lelkesen bólogatott az ágyban, és a szekrénykén heverő telefon után nyúlt.

-Dean! – suttogott bele a készülékbe. -Értünk tudnál jönni titokban? Nem kell senkinek tudnia még a családból sem, had legyen meglepetés.

-Oké, a többiek úgyis most mentek le vacsorázni, addig titeket be is csempészlek, ha gyorsan el tudtok készülni.

-Lent várunk a bejáratnál – ígérte, aztán bontotta a vonalat. –Doktor Molnár, nagyon köszönöm amit eddig is tett értem és persze a kollégáinak is. Nem tagadom, hogy eleinte tartottam tőle, hogy idegen országban kelljen kórházi segítséget kérnem, de meg kell mondjam, otthon se láttak volna el különbül. Bárki kérdezni fog a kórházi élményeimről, csak a legjobbakat mondhatom a munkájukról és még egyszer nagyon köszönöm, hogy visszahozott abból a két napos rémisztő állapotból. Sajnálom, ha nem voltam elég együttműködő, igyekszem az állapotommal magyarázni, de biztosan rájött, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. A feleségem a megmondhatója. – vágott egy bocsánatkérő grimaszt, amely nemcsak a rajongói körében, de Molnár doktor esetében is működött. Mosolyogva fogott vele kezet, jobbulást kívánt és Juliehoz fordult.

-Vigyázzon rá! Most ugyan már sokkal jobban érzi magát, de még nincs túl a nehezén. Nem akarom, hogy visszaessen, mert akkor szerezhet pár kellemetlen meglepetést. Legyen vele szigorú! Hallom, hogy van három gyermekük, akkor talán van már tapasztalata ebben – kacsintott rá, aztán búcsút intve kilépett a szobából.

Julie kapkodva szedte össze a férje holmiját, miközben Robert azt a göncöt húzta magára, amiben még a forgatásról eljött.

-Kabátod nincs? – nézett rá Julie, majd a sajátját terítette a férfi vállára. Aztán beleültette az odakészített tolókocsiba és kifelé indult.

-Julie! Ne hülyéskedj, nem fogok ilyen vén trotlisan távozni, had álljak fel!

-Nem! Ülsz és szót fogadsz! Különben máris mászhatsz vissza ebbe az ágyba! A felállást minden tekintetben elfelejtheted egy időre – suttogta a fülébe, miközben bájos mosollyal búcsút intett a nővérpultnál ülő csillogó szemű nővérkéknek.

-Édes, vannak ám olyan pózok, amiktől nem én melegednék ki, de ha ilyen zsarnok leszel, nem is biztos, hogy elárulom neked, melyek azok – kacsintott rá Robert, és vidáman nézte, ahogy a felesége fülig pirulva nyomja be a lift hívógombját. A kezéért nyúlt és a szájához emelte. Megfordította a tenyerét és belecsókolt, amitől Julienak végképp elakadt a szava. Aztán így, fél kézzel egymásba kapaszkodva gördültek be az érkező liftbe. Odalent Dean már várta őket Robert kabátjával a karján.