A szerelem 4 keréken érkezik 90.

A napfény úgy mosta el az előző este fényjátékának emlékét, mint egy gyors hegyi patak. A színek, a fenyők zöldje és az ég kékje, valamint a tükröződő víztükör szikrázóan ragyogtak a napsütésben. Úgy érezték, hogy ilyen kéket, zöldet és ragyogó hófehéret a valóságban még sosem láttak. A reggeli zuhany ugyan kicsit elhúzódott, mert elkövették azt a baklövést, hogy együtt álltak a lágyan simogató vízsugarak alá, de aztán bőségesen bereggeliztek és közben megtervezték az előttük álló napot. A stégnél kikötött kenuk adták az ötletet. Robert otthon Angliában régen sokszor ment el a barátaival evezni, és most is azt tervezte, hogy a part mentén haladva addig lapátolnak, amíg egy kellemes piknikező helyet nem találnak. Julie összecsomagolta  az útravalót, a csalfán napos, de hűvös időben melegen felöltöztek, aztán leballagtak a tóhoz.

Lassan egy órája haladtak a part vonalát követve. Julie rengeteg mókust látott a víz szélén álló hatalmas fák ágai között, amikor hirtelen egy tisztást vett észre, ami előtt a csónakkal is ki tudtak kötni. Valószínűleg az erdészet emberei építették ki a terepet, mert tűzrakó helyet fedezett fel  és kicsit beljebb rönkfákból összeácsolt padokat és asztalokat. Még egy szemétgyűjtőt  is látott a tisztáson, ahova Robert ügyesen kikormányozta a kenut.

-Gumicsizmát kellett volna vennem – morgott a férje csendesen az orra alatt, aztán egy megadó sóhajtással kilépett az imbolygó ladikból és kijjebb húzta, hogy legalább Julie száraz lábbal érhessen partot. Sportcipője azonnal elmerült a bokáig érő vízben. Julie aggódva gondolt a tüdőgyulladással kórházban töltött napokra, de a férfi megnyugtatta, hogy majd a tűz mellett megszárítja a vizes lábbelit és a zoknit.

Sosem volt cserkész, ráadásul a cigarettáról is leszokott, így aztán hiába tapogatta a zsebét, kelletlenül ismerte be, hogy gyufát bizony nem hozott magával. Julie vigyorogva húzta elő a piknik kosárból a tűzgyújtó alkalmatosságot. Robert, hogy a méltóságát mentse, nagy gondosan egy takarót terített le a tó partjára nem messze a tűzrakóhelytől. Hamarosan ezen heverészve csipegették a sült csirkés és majonézes salátás szendvicseket.  A bort csak úgy, az üvegből kortyolták; és leginkább egymás szájából, mert a desszert helyett a csókok édességét választották.

Robert éppen Juliet döntötte le a takaróra, hogy felfedező kirándulást tegyen a vastag színes pulóver alatt, amikor a szeme sarkából mozgást vett észre. A következő pillanatban a szíve megdermedt. Egy mackó ballagott ki a tisztásra.

Hirtelen eszébe villant az előcsarnokban olvasott tábla, amit elolvasott ugyan, de nem vett komolyan. Az írás szerint a környéken gyakoriak a medvék és társaságukba akaratlanul is belefutva a következő szabályokat érdemes megfogadni: elsősorban sose vedd fel velük a szemkontaktust! De ha mégis úgy alakulna és a mackónak nem lennél túl szimpatikus, akkor sürgősen érdemes felvenned az emberi embrió pózt a földön ülve, magad elé szorítva felhúzott lábaidat – védve a belsőségeidet -, arcot a lábak közé, kezeket a tarkóra... így talán megúszhatod kisebb sérülésekkel.

 Ó, basszus, eszébe sem jutott, hogy ez velük megtörténhet. Julie észrevette a hirtelen hangulatváltozást és riadtan kereste az okát. Szerencsére csak a fejét fordította abba az irányba, amerre a férfi feszülten figyelt. Halk csuklásszerű hangot hallatott, ahogy a szemetes felé tartó medvét észrevette. Néhány perccel ezelőtt dobta oda az ebédjük maradékát. A medve közben két lábra állt és a szemetesben kezdett turkálni, aztán elégedett morgolódással szedte ki, ami a szendvicsekből megmaradt.

 Robert nem is próbálta eltitkolni, hogy kissé pánikba esett. Halkan Julie fülébe suttogott.

-Feltűnés nélkül próbálj felállni és azonnal befelé a csónakba, én pedig megpróbálom ellökni a parttól. Ezek a bundások tudnak ugyan úszni, de talán nem olyan vonzó neki a jéghideg víz, hogy utánunk vesse magát. A holminkkal remélhetőleg beéri – nézett a tűz mellett száradó tornacipőre és a zoknikra. Julie nagyokat pislogva bólintott. Aztán tényleg lassan és a lehető legkisebb zajt csapva kezdtek négykézláb állni. A következő pillanatban felpattantak és máris a csónaknál voltak. Julie a vízben állva suttogott:

-Lökjük együtt, akkor biztos, hogy kiszabadul, már úgyis vizes az én cipőm is.

És a kenu lustán, de határozottan a térdig érő víz felett lebegett máris. Beugrottak és mire a medve feléjük fordította a fejét, Robert már nagyokat húzott az evezőlapáttal a tükörsima vízben. Még a zsebéből előkotort kis fényképezőgéppel is kattintott néhányat, aztán a kenu meglódulva hazafelé vette az irányt.

 

Néhány perce már jó tempóban haladtak, amikor Robert végre elnevette magát.

-Ezt nem hiszem el. Mielőtt elutaztunk, Steph hozott nekem egy forgatókönyvet, mondván minden  színész életében eljön az az idő, amikor le kell forgatnia a maga állatos filmjét. Medvekaland volt a címe. Fél éjszaka olvastam a könyvet, de egyetlen ilyen hatásos jelenet sem volt benne. De talán nem ártott volna, ha a szakirodalomig is eljutok. Volt ott egy új könyv, Bear Grylls könyve, A vadon törvényei. Utána néztem és a kritika szerint egy állítólag igen jó könyv a táborozásról, bár nem túlélőkönyv. ’Ezt Bear Grylls brit főcserkészi minőségében írta, és elsődlegesen a tizenéves fiataloknak, cserkészeknek szánta, táborozási, túrázási útmutatóként. Szó nincs ebben a könyvben azon dolgokról, amelyek tévésorozatai kapcsán eggyé váltak Bear Grylls nevével, mint az állati és emberi anyagcsere-végtermékek táplálékkiegészítőként történő fogyasztása és egyéb öncélú gusztustalanságok. Nincs szó a filmsorozatra jellemző eszetlen vagánykodásról, felelőtlenségről, félrevezető tájékoztatásról. Ezzel szemben egy átgondolt, jól felépített és valóban hasznos tanácsokat tartalmazó olvasmányos ismeretterjesztő könyvről beszélhetünk.’

-Szó van benne a megfelelő ruházatokról - nézett végig divatos farmerjén és márkás pulóverén, valamint a meztelen lábán-, szerszámokról, táborozási ismeretekről, tűzrakásról – pirult el, ahogy arra gondolt, hogy még egy csomag gyufát sem tett a zsebébe -, tájékozódásról, a természet megfigyeléséről és elsősegélynyújtásról. Azt hiszem, nem ártott volna alaposan végig böngésznem, ha már így kitaláltam ezt az ősvadonos kirándulást. - Azt már meg sem említette, hogy még a pittyegőt sem tette zsebre induláskor, pedig az útmutató ott az előcsarnokban ezt az egyik legfontosabb tennivalóként említette. Julie hátát nézte, aki a monológja közben egyszer sem nézett feléje. Letette a lapátot és csendesen siklottak a vízen, miközben megfogta a lány vállát.

-Mi a baj? Ennyire megijedtél? Nincs már semmi baj, nyugi.

Julie megrázta magát, mint aki valamiféle kábulatból ébred.

-Nem, persze, nincs semmiféle baj. Csak tudod, eszembe jutott, mi történt volna, ha a medve gyorsabb, ha idegesíti a jelenlétünk, ha a csónak nem szabadul ki ilyen könnyedén a partmenti homokból, ha történt volna veled vagy velem valami… – és hirtelen minden átmenet nélkül zokogni kezdett.

Sokkot kapott – ismerte fel a tüneteket a férfi, de itt a vízen nem mert előre mászni, nehogy még a nap betetőzéseként bele is boruljanak a vízbe.

-Julie! Nagyon fázik a lábam. Van valami ötleted, amivel kicsit felmelegíthetném? – próbálta elterelni a lány figyelmét a Mi lett volna ha...? gondolatairól, bízva abban, hogy a feleségében mindig is erős volt a gondoskodási hajlam. Most is jól számított. Julie a kenuban hagyott hátizsákban kotorászott és egy csinos kis kardigánt halászott elő.

-Nem zokni ugyan, de legalább melegen tartja a lábad. Vagy legalábbis nem engedi lefagyni – vágott egy grimaszt. És Robert hálásan nyúlt a láthatóan kézi kötésű szép darab után.

-Ez honnan van, még sosem láttam rajtad? – kérdezte, miközben nemes egyszerűséggel bedugta a lábait a kardigán ujjaiba.

Julie szipogva lógatta be a kezét a tóba, aztán vizes kezével megtörölte az arcát.

-Itt találtam a szobában, biztosan valaki itt hagyta, én meg automatikusan begyűrtem a hátizsákba, hátha szükség lehet rá.

A távolban feltűnt a kenukikötő. Robert arrafelé kormányozta a ladikot. Amikor a stég mellé ért, Julie elkapta a karikát, amihez a kenut kellett kikötni, Robert pedig megszabadulva az ideiglenes lábbelitől, egy laza mozdulattal kiugrott a deszkákra. Lába még nem igazán bírta a terhelést és megroggyant. Mire hátrafordult, már csak Julie vizes haját látta lebegni a vízben. Édes Istenem! – kapott a lány után és a kezébe kapaszkodva húzni kezdte. A lány prüszkölve bukkant a felszínre, aztán fogvacogva két lábra állt.

-Ne izgulj, nem fulladnék bele, mert itt csak mellig ér a víz, de váratlan volt, hogy eltűnt alólam a csónak. De most aztán futás, mert te is át vagy fázva, én meg konkrétan megfagyok. Minél előbb fel kell melegednünk, mert aztán kérhetünk egy kétágyas kórtermet valahol a közelben.

-Na, akkor futás, van is egy tervem, hogy minél előbb kimelegedjünk – csapott megkönnyebbülve Robert a lány fenekére, ahogy az kimászott a stégre; aztán együtt rohantak a füvön át a házig. Az ajtó nyitva volt. A hallban egy igen mérges tekintet fogadta őket. Aztán ahogy végignézett rajtuk, vidám vigyorgásra húzódott a szája.

-Menjetek, vegyetek egy forró fürdőt szökevények! Aztán majd elmesélem, miért vagyok itt. Ugyanis néhány ember nagyon ideges lett a váratlan távozásotoktól. Köztük én is, már csak azért is, mert emberfeletti meló volt kideríteni, hogy a Föld melyik zugában tűntetek el. De van még egy-két nyugodt órátok. Nem foglak megzavarni titeket a felmelegedésben. – kacsintott, majd megtöltötte az előtte álló poharat jófajta skót whiskeyvel és elmélyedt a nappaliban talált  túlélőkézikönyvben. Úgy tűnt, Dean jól szórakozik az író gyakorlati tanácsain.

 (köszönet a Vadon szava blog-nak és Bozótnégernek)

Ezt meg csak úgy, mert tetszett: J

„Az emberi lénynek ki kell tudnia cserélni egy pelenkát, megtervezni egy inváziót, kormányozni egy vitorlást, felhúzni egy épületet, írni egy szonettet, rendezni egy számlát, vigasztalást nyújtani a haldoklónak, utasításokat elfogadni vagy kiadni, együttműködni, vagy egyedül tevékenykedni, egyenleteket megoldani, elemezni egy új problémát, számítógépet programozni, főzni egy jó ételt, hatékonyan harcolni és becsülettel meghalni.
A specializáció a rovarok sajátossága.”

Robert A. Heinlein