"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. augusztus 21., kedd

A szerelem 4 keréken érkezik 100.

Huh, micsoda szép kerek szám! Nem is sejtitek, hogy amikor írni kezdtem Julie és Rob történetét, akkor mennyi bizonytalanság volt bennem, hogy egyáltalán felpakoljam-e vagy csak a fióknak írjam. De aki már leírt tíz összefüggő mondatot, az tudja, hogy képtelenség sokáig ülni rajta, az embernek egyszerűen muszáj megosztani mással is az élményt, ha már ő beleszeretett a szereplőibe. Főleg Tudjukkibe! XD
Május 14-én adtam hírt róla, hogy indul egy történet, és három hónap alatt Jézus Mária, hová jutottunk el! El sem hiszem. Kicsit sajnálom, hogy csak kevesen nyíltak meg pár sor erejéig (oké, nagyon sajnálom! ), igazán kíváncsi lettem volna a véleményekre, mert a számláló olyan őrületes tempóban ment előre, amit még a legvadabb álmaimban sem reméltem. 
Visszatérve a történethez, tisztában vagyok vele, hogy nem követhetem Robot a végtelenségig, így aztán még néhány fejezet és lezáródik kettőjük története, legalábbis a számunkra :) DE...
Mert mindig van egy DE... Egyikőtök akkora ötlettel állt elő, hogy egyszerűen MUSZÁJ megírni! Úgyhogy még egy kis türelem és kitartás Julie és Robert mellett, aztán találkozunk újra ugyanitt egy egészen más történettel. Talán korai volt még erről beszélnem, de ez a kerek 100. kihozta belőlem az őszintét, bocsánat érte :) 

és most kanyarodjunk vissza a Chicago és Los Angeles közti 66-os útra, mert hőseink még messze nem értek az út végére. Nemcsak a kerekek falják a mérföldeket, de az agytekervények és a szív ezernyi apró ere is... és még senki sem tudja, hogy ennek az utazásnak mi lesz a vége...

*  

A negyedik napon Stroud felé vették az irányt. Egy rövid időre átléptek Kansasba, a tornádók és Óz hazájába, aztán folytatták az útjukat a még 20-as években épült Szivárvány hídon át az igazi vadnyugatra. A híd felébresztette Marcusban a régi sóvárgást, amikor még építészmérnök szeretett volna lenni. Mindent tudott erről az építészeti remekműről, amely a maga korában szenzációnak számított, mára pedig az utolsó példány maradt az Egyesült Államokban. Mellette golyók lyuggatta STOP tábla figyelmeztetett rá, hogy a modern világban is megmaradt ez a hely annak a vad és nyers vidéknek, amilyen a századforduló előtt is lehetett. Oklahoma City felé autózva indián rezervátumokon autóztak át, a csoktók, csikaszók, szeminolok, krikek és csirokik földjén. Robert az útikönyvben lapozgatott és a leírás alapján némi nehezteléssel gondolt a 30-as évek tisztviselőire, akik ezt a csodás területet használhatatlannak minősítették. Persze egyúttal teljesen alkalmasnak arra, hogy az őslakosokat ide szorítsák vissza. Az aszfalt lágyan követte a dimbos-dombos táj gerincét és ettől úgy érezték, hogy hullámvasúton utaznak.
A motelben, ahol este megszálltak, az ivóban karakteres arcok támasztották a pultot, nem volt nehéz elképzelni, ahogy őseik a tomahawkokat élezték. Annál furcsább volt, ahogy a tüzes vizet laza, megszokott mozdulattal lökték a gallér mögé. Kíváncsian és kissé talán bizalmatlanul mérték végig a mára már kissé zilált külsejű társaságot.

Robert a baseballsapkát új szokása szerint hátracsapott silttel viselte, de a sok kíváncsi, méregető tekintettől zavarba jőve megfordította. Nem is sejtette, hogy ezzel hívja fel magára leginkább a figyelmet. Leültek egy félreeső asztalhoz és Bobby, aki már útközben is sorra döntötte le a söröket, hirtelen felállt és a pulthoz indult. A többiek kicsit aggódva néztek utána. A pult felől felharsanó röhögés egyértelművé tette, hogy a belépője barátságos fogadtatásra talált. Éppen ezért volt meglepő, amikor a következő pillanatban egy oltári taslit követően barátjuk elfeküdt a pult előtt.
Marcus felugrott, és Rob már csak a levegőt markolta, ahogy barátja után kapott. Tommal nagyot sóhajtva egymásra néztek és ők is a másik kettő után indultak.
A pult előtt harcias kakasként szemezett egymással Marcus és egy rézbőrű férfi, aki a másik két haver jöttére rájuk nézett.
-Szedjétek össze ezt az idiótát, és alighanem mára elég is lesz nektek a piából. Gyenge fehér srácok
nem bírják az italt – köpte feléjük megvetően a szavakat.
Robertben felébredt a kamaszkorában lecsendesített kötekedő.
-Csak azt ne hidd, hogy amiért ő nem bírta – mutatott Bobby még mindig földön üldögélő korpusza felé – mi sem bírjuk - intett fejével a többiek felé.
Az indián meghívásként értelmezhető mozdulattal intett a pult felé. A csapos máris letett eléjük két pohár whiskeyt. Robert nagyot nyelt, ahogy arra gondolt, ebből a vacakból max. kettőre van hitelesítve, esetleg némi sörrel kísérve, de akkor az estének ott máris vége. Ennyit azért még a kakaskodás álarca mögött is elismert magában.
-Nézd, én nem attól érzem magam férfinak, ha a tüzes vizet döntöm magamba számolatlanul – vont vállat, miközben a kitöltött italt forgatta a kezében.
Az indián kihívóan elnevette magát.
-Nem attól? Akkor mitől? Mert a barátod is azért kapta azt a pofont, mert tiszteletlenül beszélt a törzsünk asszonyairól.
Robert értetlen tekintetét látva, megmagyarázta:
-Az volt az első kérdése, hogy itt csak ilyen nagydarab szúrós tekintetű pasik rontják a levegőt vagy vannak finom húsú, bársonyos bőrű indiánlányok is? Ha kurvákat akartok, akkor rossz helyre jöttetek.
-Micsoda? Dehogyis! Nekem feleségem van, de szerintem Bobby sem úgy gondolta – habogott Robert, ahogy észrevette, hogy körülötte egyre szűkebb lesz a tér. A többiek már felráncigálták Bobbyt a földről és egy székre ültették, miközben a csapos egy konyharuhába jeget szórt és feléjük nyújtotta.
-Csak hosszú volt az út és egy italra meg valami kajára vágytunk  - folytatta Robert.
Az indián résnyire szűkült szemekkel nézte.
-Valahonnan olyan ismerős vagy te nekem! Biztos vagyok benne, hogy már láttalak valahol. Jártál már itt korábban is?
-Nem, még soha – nézett félre zavartan Robert.
A következő pillanatban kinyílt a konyha felé vezető ajtó és egy csinos, fiatal rézbőrű lány lépett ki rajta. Csípőre tett kézzel figyelte a pult előtti csoportosulást. Közelebb jött és az idegeneket vizslatta ő is. Aztán az arca csupa csodálkozás lett és halk sikkantással szinte kifutott a pult mögül.
-Nem hiszem el! Robert Pattinson személyesen! Ó, kérlek, adj egy aláírást nekem! – sóhajtotta szinte áhítattal a fiatal lány. –Minden filmedet láttam, bár el kell ismerjem, az Alkonyat idején Jake-be voltam még szerelmes, végül is ő volt az indián, igaz? – nézett Robertre nevetős tekintettel.

Robert a felismeréstől zavarba jőve a pulton heverő papírlap után nyúlt és kérdőn a lányra nézett.
-Kinek szóljon az aláírás?
-Szökellő Őz – nézett rá vigyorogva a lány, de amikor a férfi írni kezdett volna, nevetve lefogta a kezét. –Csak vicceltem. Maria-nak hívnak.
És a kezét, amely puha volt és bársonyos, kicsit ott felejtette Robert tollat tartó kézfején.
A férfi zavarában beharapta a szája szélét. Ha ez tíz évvel ezelőtt történik, akkor egy pillanatig sem gondolkozott volna. Nem állíthatta volna meg ez a sereg kigyúrt pasi sem, aki itt körbeveszi őket. De már harmincnégy éves múlt, felesége van és gyerekei; ez pedig itt egy fiatal, talán még túlontúl is fiatal lány, aki a rajongója. Jobb, ha ezt mind az eszébe vési és egy bocsánatkérő mosollyal aprót mozdított a kezén, amitől a lány elvette a kezét. Robert megírta a papírlapot és a lány felé tolta, de nem adta a kezébe. Aztán bocsánatkérő mosollyal megfordult és a fiúk felé indult. Szemeit megforgatta és amikor látta, hogy a többiek összekanalazzák Bobbyt, a kijárat felé indult. Azt sem bánta, ha ma este elmarad a vacsora, de szabadulni akart erről a helyről, és a gondolatai elől is. A helybéli társaság pedig szórakozottan fordult vissza a pult felé és a lány lelkesedésével mit sem törődve újra a poharaik után nyúltak.

A szobába visszaérve Tom nagyot sóhajtott.
-Istentelen éhes vagyok, de őszintén szólva az előbbiek után nem szívesen mennék vissza oda – intett fejével az ivó irányába. Marcus egyetértően bólogatott és közben Robertet figyelte, akinek a tekintete valahol a szoba falain kívül járt. Már egy ideje észrevette rajta, hogy valami nem stimmel, és ez a kis közjáték eszébe juttatta megint. Talán beszélniük kéne, mert egy ideje úgy érezte, hogy a barátját feszíti belülről valami. Valami, amit ezen az úton próbált volna talán tisztázni magában, de hát azért vannak itt ők is, hogy ezt könnyebbé tegyék a számára.
Bobbyt lefektették az ágyára, aztán Tom a telefonkönyvben egy pizzafutár számot keresett. A várakozás idejére pedig előhalászott egy üveg vodkát a táskája mélyéről.
-Nem tudom miért, de olyan érzésem van, ez a ma éjszaka a nagy őszinte beszélgetések éjszakája lesz. És ahhoz feltétlenül szükségünk lesz erre a jófajta szöveglazítóra – töltött ki mindannyiuknak egy tekintélyes adagot a fürdőszobában talált vizes poharakba.
-Úgy látom, nemcsak nekem van szívbéli kiönteni valóm – nyújtotta az egyik poharat Robert felé.
Robert zavartan forgatta a kezében a poharat aztán egy hirtelen mozdulattal felhajtotta az egészet.
-Hát, neked is egészségedre cimbora! – nézett rá neheztelően Tom, aztán követte a példáját. Marcus pedig sóhajtva gondolt arra, hogy ha ez a két hősszerelmes ilyen ütemben tünteti el Tom piáját, hamarabb kerülnek Bobby mellé hortyogva az ágyra, mintsem kiszedje belőlük, ami a szívüket nyomja. Tomot még meg is értette, mert a válás nem sétagalopp volt, ezt mindannyian tudták. Siena kérlelhetetlen volt és a gyerek láthatása körül is volt vitájuk éppen elég, de mostanra viszonylag megnyugtatóan lezárult a dolog, úgyhogy ő a maga részéről azt hitte, ez az utazás inkább a pillanatnyi felejtést, mint a keserű visszaemlékezéseket hozza majd magával. De Robert… ez még neki is talány volt. Valami ott sincs rendben, bár az induláskor úgy tűnt, minden oké. De a srác egész úton merengve agyal, és aligha a honvágy kínozza, mert akkor a telefont nyúzná. De ahogy visszaemlékezett, Robert utoljára Chicagóból hívta fel Juliet, amióta úton voltak, talán már le is merült a telója, elővenni mindenesetre egyszer sem látta.

Robert agya elakadt valahol az ivó pultja és a nadrágja között. Az a rajongó tekintet és a könnyed érintés felszínre hozta újra a hetek, hónapok óta kínzó gondolatait. Már nem is foglalkozott vele, hogy ez a többiek számára mennyire nyilvánvaló. Ismerte őket, a legjobb barátai, tőlük biztosan nem jutna vissza Julie fülébe semmi. Sem amit mond, sem amit cselekszik. De a cselekvéshez még nem érezte elég elszántnak magát.
Marcus fürkésző tekintetét érezte magán és idétlen vigyorra húzta a száját.
-Julie megmondta, hogy semmi szex, és én meg is fogadtam neki, hogy nem foglak megdönteni, úgyhogy ne meresztgesd itt rám a szemed!
-Robert, mindketten tudjuk, hogy nem engem akarsz e pillanatban magad alá teperni. Csak azt nem tudom, nem értem, hogy mi a baj? Amikor elindultunk, megesküdtem volna rá, hogy nincs otthon semmi gondotok; de amióta úton vagyunk, már nem vagyok ennyire biztos a dologban. Folyamatosan agyalsz valamin, még a hülye is látja. Ha képes vagy megfogalmazni, bökd már ki, mert ha így folytatod, mire hazaérünk, pont ki fogsz borulni. Akkor meg inkább itt nekünk borítsd ki a bilit, hátha közösen ki tudunk találni valamit. 

Robert arcáról leolvadt a vigyor és a vodkás üveg után nyúlt. Marcus nem fogta le a kezét. Ha csak piásan megy a nagy vallomás, akkor kész hozatni még egy üveggel, de reggelre ki akarja szedni ebből a marhából a problémáját, mielőtt elcseszi az életét. Az első pillanattól kezdve szinte irigy volt a barátjára, amiért abban a nagy olvasztótégelyben kipecázta magának a létező legnormálisabb nőt. Ilyen szerencséje is csak ennek a seggfejnek lehet. Kikaphatott volna egy modellt, egy rajongót, egy színésznőt, de nem, ő egy két lábbal a földön álló, normális csajt talált, aki ráadásul kétszer is képes volt beleszeretni. Akkoriban azért még tudhatott valamit a srác. Ő pedig szinte féltékenyen figyelt a háttérből, mert ahogy az évek teltek, a lelkében nem igazán csitult a Julie iránti szeretet. Végig aszisztálta, hogy sorban érkeztek a gyerekek, ahogy csatáztak, békültek újra és újra. Minden megpróbáltatás – úgy tűnt – egyre közelebb hozza őket egymáshoz. És ez a marha mégis boldogtalannak tűnik mostanában. Akkor nem volt ennyire kibukva, amikor a fél világ azt hitte, hogy Julie lecserélte arra a csókos szájú pasira. Most meg csendben eszi magát valamin és még egy fél mondattal sem utal rá soha, hogy mi lehet az. Aligha Julie körül legyeskedik már megint valaki. Amióta az az affér az újságokban majdnem tönkretette az életüket, a lány még a lehetőségét is kerülni próbálta, hogy újra összeboronálják valakivel. Néha már szóvá is akarta tenni neki, hogy ne zárkózzon el ennyire a külvilágtól, Robertnek sem árt, ha kicsit pedáloznia kell érte. Közben a második pohár is ugyanolyan fürgén folyt le a barátja torkán, mint az előző, aminek a hatása is látszani kezdett már. Robert egyre nagyobb levegőt vett, mint aki lassan eldönti, hogy a bensejét feszítő érzéseket szabadon engedi. Marcus kíváncsian várt, mi az, amit az egyébként mindig nagy dumás barátja ennyire nehezen fogalmaz meg.

3 megjegyzés:

zsorzsi írta...


Sajnálattal látom ,hogy megint egyedül vagyok itt a komiban . Na mindegy ,ha senkinek nincs hozzáfűzni valója ehhez a részhez sem .... Pedig jó ,nagyon . Én érzem magamon Álompasink vergődését ,önmarcangolását.Nekem átjött Jutkám.
Még mindig amondó vagyok ,hogy illik Marcihoz ez a haveros ereszd el a hajamat életvitel is ... Értem én ,hogy férj és apuka ,/de még milyen! / ,de akkor is ,ő egy vigyori, hebrencs marad nekem ,mégha felette is múlik az idő .
Várom az újabb üveg votkát!! XDDD

Henrieme írta...

Helló Szivi!

Megjöttem én is! De mire jöttem?!Robertünk beleunt a jóba? Lehet hogy tényleg jót tenne neki, ha kepesztenie kellene az asszonyért!

A túl sok óvatoskodás úgy tűnik unalomba fullasztotta párosunkat. Remélem azért így a végére (meglepve olvastam bevezetődet) azért ha nem is rózsaszínt, de egy kis fehéret adhatnál a lelkünknek a szürke 50 árnyalatával vegyítve!!! XDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Csók!!!
Heni voltam.

csez írta...

Szerintem lehet tul sokat is tepert ujabban... :/
Szokello Oz es Marcus meg megvigyorogtatott, de nem vagyok boldog....