VÁZLATOK 1.

Elöljáróban:

1 -  Vége a naponként frisselésnek! XD Nézzétek el nekem, de ahhoz egyszerűen kevés a 24 óra. Szóval péntekenként és keddenként jogos a reklamáció, ha nem lenne fent az új rész.

2 – Írótársam is van, ami újdonság neki is, nekem is. Igyekszünk ugyanazt akarni, időnként sikerül is, de talán érthető okokból inkább szeretne a háttérben maradni. Szóval, én viszem el a balhét  XD

*

Hogy mit kaptok majd a következő részekben?

Egy elgondolkodtató, megrázó történetet egy nőről, aki oly sok mindent kapott az élettől és cserébe olyan sokat veszített. De megrázta magát és úgy döntött, ad magának még egy esélyt, és a mindennapi vegetálás helyett szerencsét próbál a nagyvilágban. Próbálkozását új ismeretségek segítik és a végére talán kiderül, lehet-e új életet kezdeni úgy, hogy megpróbálod a régire rácsukni az ajtót.

VÁZLATOK

1.

Izabella elfordította a zárban a nehéz kulcsot, és az érzéseivel viaskodva benyitott. A zsanér keservesen nyikorgott. A hatalmas ablaktáblákon ugyanúgy ömlött be a délutáni napfény, mint amikor még órákig dolgozott idefönt, bár most pókhálók fonták be az ablak keretét és a szoba sarkait.

Oly sok éve már annak, hogy utoljára itt járt! Egykedvűen állt az ajtóban és szemei a falak mentén körben sorakozó letakart festményeket pásztázták. Annyi év után is tudta! Odalépett a képhez és óvatos mozdulatokkal lehúzta róla a lepedőt. Egy kislányt ábrázolt. A kacagó gyermek nem lehetett több öt évesnél és szinte hallani lehetett a boldog sikkantást, ahogy az anyja a magasba emelte. Könnyes szemmel megsimogatta a gyermek hamvas, kipirult arcocskáját, majd egy hirtelen mozdulattal újra letakarta a képet. Vissza sem nézve kisietett és az ajtót újra gondosan bezárta maga mögött. Lement a nappaliba, a kanapéra kuporodva átölelte a lábait és szemével a lombokon és időn túlra nézve elmerült az emlékezésben.

Korda Róbert még mindig a valaha volt sármjában bízva udvarolt az új titkárnőnek. Az elődje a múlt héten hagyta ott őket, távozáskor az arcába vágva, hogy egy gyáva alak, aki nem meri felvállalni az érzéseit. Ó, vállalt ő mindent, csak éppen válni nem akart, és ezzel egyidőben egy új nő mellett igába hajtani a fejét. Egyszer már éppen elég volt. A könyvkiadó cég a felesége apjáé volt, aztán a halála után ő vitte tovább. Hamar kiderült, hogy egyedül nem sokra viszi a szakmában, ezért keresett egy tőkeerős csendestársat és azóta a Korda és Társa fogalom lett a könyvkiadás piacán. Még magának sem akarta beismerni, hogy ez a név mára már sokat veszített a presztízséből. A gazdasági válság szép lassan bedarálta őket is. 

Az órára nézett és egy halvány grimasszal konstatálta, hogy lejárt a hivatalos munkaideje. Hazaindulhat.  Haza… egy feleséghez, aki átnéz rajta, a múltban él, akire lassan már képtelen nőként ránézni, olyan savanyúan járkál körülötte;  és egy semmirekellő kölyökhöz, aki a pénzét ugyan elfogadja, sőt kiköveteli, de az apjának járó tiszteletet még véletlenül sem adja meg. Ráadásul egyszer már rányitott itt az irodában is, amikor az egyik ígéretes írópalántának magyarázta az érvényesülés útját. Olivér pedig nem hülye, azonnal átlátta a helyzetet, és azóta ezzel zsarolva kér tőle egyre több és több pénzt. Ki kéne húzni a méregfogát és odaállni Izabella elé és elmondani neki mindent. Úgysem érdekelné. Nem érdekli őt már lassan semmi sem. Azóta az iszonyatos délután óta, amikor Rebeka örökre eltűnt az életükből.

Izabella három személyre terített, mint minden nap. És tudta, hogy ma is csak ketten fognak ülni az asztalnál. Olivér ki tudja, merre jár, majd az éjszaka közepén hazatántorog, ő pedig újra elkövet majd mindent, hogy a férje ne is tudjon a dologról. Egykedvűen ültek az asztal mellett, a férje nem mesélt, mert meggyőződése, hogy őt úgysem érdekli. Ő pedig miről mesélhetett volna? Hogy erőt vett magán és  annyi év elteltével kinyitotta azt az átkozott ajtót? Talán a férje meg sem értené, hogy ez mekkora lépés volt a részéről.  Az elmúlt évek alatt szinte lerombolhatatlan falat emeltek maguk közé. Pedig Izabella csak egy mozdulatra várt, egy jelzésre, hogy a férje elfogadja a segélykérő kezét. Olyan nagy szerelem volt az övék, és a lelke belehalt, amiért mindez lassan örökre elveszett. De a férje ma is csak felállt és szó nélkül eltűnt a dolgozószobában, ő pedig gépies mozdulatokkal rakott rendet a konyhában. Leült , egy könyvet vett a kezébe, de ki sem nyitotta.  Várta Olivért.

A fiú pontban éjfélkor szó szerint beesett a lakásba. Este egy évfolyamtársa kereste, s közben véletlenül  elszólta  magát, hogy hetek óta nem is látta. Tehát be sem jár az egyetemre. Most viszont részeg volt, tökrészeg.  Izabella szinte eltörpült a magas fiú mellett, akinek a vonásaiban a férje fiatalkori arcát látta minden alkalommal, amikor ránézett. Imádta ezt a laklit, aki valaha egy édes, cserfes, okos kis legény volt, az egyetlen vigaszuk a borzalmas tragédia után. Aztán valahol, valamikor végzetesen félresiklott az élete, az életük. Erejét megfeszítve támogatta be Olivért a szobájába, mára már gyakorlata volt benne, hogyan tartson meg egy nálánál magasabb és nehezebb férfit.

-Nem kellene ennyit innod, tönkreteszed magad! – korholta csendesen. A fia durván taszította odébb a segítő kezet. -Kicsim, nekem már csak te maradtál! – suttogta kétségbeesetten Izabella, és kezével letörölte a fiú homlokáról a verítéket.

-Hagyj békén! Elegem van már az állandó siránkozásodból! – rivallt rá nyersen  a gyerek, miközben kezével nagyot taszított rajta. Izabella elvesztette az egyensúlyát és a fotelnek esett.

-Olivér, kérlek! Kicsim, ez nem te vagy!

-Hagyd már abba! Unom az állandó gyászos hangulatot, ami körülvesz. Szánalmas vagy! Már szinte megértem apát, hogy ő is máshol keresi a boldogságát. Ez a fojtogató légkör megöli a még élőket is!

-Miről beszélsz? – nézett rá döbbenten Izabella.

-Oh istenem, anya, annyira vak vagy még ehhez is; csak sajnálni tudlak. 

Izabella nem is tudta volna elmondani, hogy került a szobájába. Már évek óta külön aludt a férjétől. Ez is jó volt, és ugyanakkor ezt is gyűlölte ebben a hatalmas házban. Ha nem akarták, hát nem is látták egymást napokon keresztül.  Ruhástól végigdőlt ágyon és az ablak előtt hajladozó lombok árnyékát nézte a falon. Végig akarta gondolni, miket vágott a fejéhez ma este a fia, de egyszerűen képtelen volt ebben a házban gondolkozni. Igaza volt a fiának, az itthoni fojtogató légkör megöli az életüket. 

Lassan felállt és a hatalmas beépített szekrényhez lépett. Elhúzta a nehéz ajtót, ami mögül egy rikító színű bőrönd bukkant fel. Még Párizsban vette sok-sok évvel ezelőtt. Olyan ronda volt, hogy szinte ingyen adták és akkor  ez a tény nagyon sokat nyomott a latban. Hirtelen ötlettel kirángatta, nem törődve vele, hogy még mi minden esik ki a nyomában. Az ágyra dobta  és szinte válogatás nélkül dobálta bele a ruháit. Amikor lecsukta a tetejét, felhívta a repteret és megérdeklődte a legközelebbi los angelesi járat indulási idejét. Nem törődve azzal, hogy hallja-e valaki, végigsietett a házon, a dolgozó szoba előtt megállt. Az ajtó alatt már nem szűrődött ki fény, ezért benyitott és a széfhez lépett. A kombinációt szinte automatikusan billentyűzték be az ujjai. Több pénzre számított, de még így is elég lesz – gondolta. Kivette a felét és az útlevelét, majd fogta a bőröndjét és kilépett a házból. A hajnali pára azonnal nyirkosan tapadt a bőrére. Nem törődött vele, ment a kapuig, nem nézett hátra. De amikor a kovácsoltvas kapu halkan kattant, felnézett. A ház sötétbe burkolózva, szinte fenyegetően magasodott az ápolt kert közepén. A padlásszoba ablakai tompán csillogtak. Búcsút vett Rebekától, a háztól, az odabent alvóktól. Olivérre gondolva elfutotta a könny a szemét. Annyira szereti, de úgy látszik, az érzés nem kölcsönös. Jobb lesz neki nélküle.

Az előtte fékező taxiba betuszkolta a bőröndjét és ahogy elindultak, letörölte az utolsó könnycseppet. Döntött. De fogalma sem volt róla,  mi lesz vele ezután.

Los Angeles, néhány embernek az álmok, és sokaknak a csalódások városa. Vajon ő melyik csoportba fog tartozni? Az első átalakuláson már átesett, mert a Budapesten becsekkoló Izabella helyett Izabel szállt le a gépről. Az első megkönnyebbülésen is már túl volt, mert a csomagja olyan sokára jelent meg a futószalagon, hogy már arra gondolt, a rajta lévő egyetlen ruhában kell új életet kezdenie, de aztán meglátta az ismerős neonzöld anyagot és megnyugodott. Úgy látszik ez a bőrönd olyan ronda és feltűnő, hogy senki nem merte megkockáztatni, hogy meglépjen vele. 

Egy taxi kanyarodott eléje és gondolkodás nélkül beszállt. A sofőr várakozóan nézett rá, de fogalma sem volt róla, hova vitesse magát. Végül úgy döntött, a belvárosban talán talál majd valami irodát, ahol kiadó lakások után érdeklődhet. Útközben feltűnés nélkül átszámolta a pénzt, ami a jegyvásárlás után maradt, hát nem sok. Ha nem akar egy hónap múlva az utcára kerülni, akkor alaposan be kell ossza.

Előrehajolt és a taxisnak elmagyarázta, hogy valami olyan irodát keres, ahol olcsó szállás után érdeklődhet. A sofőr bólintott és negyed óra múlva megállt egy épület előtt. Izabel fizetett és kiszállt. A bőröndjét maga után húzva benyitott az irodába. Néhány perc beszélgetés és az ügyintéző sajnálkozóan széttárt keze után a sírás kerülgette. Boldogtalanul bólintott, majd az ajtó felé indult. Már majdnem kilépett, amikor a nő utána kiáltott.

-Várjon kérem! Itt a mai újság, nézze át, biztosan talál benne kiadó szobát, mert önálló lakásra az az összeg, amit megnevezett,  biztosan nem lesz elég. De ha tudnak egymáshoz alkalmazkodni, ez a megoldás még akár jól is elsülhet. Izabel hálásan ölelte magához az újságot és kilépett a napsütésbe. A közeli kávézóban rendelt egy kávét és egy hamburgert, aztán böngészni kezdte a hirdetéseket.

Egy újabb levél. Felbontás nélkül is tudta: fizetési felszólítás. Paul bontatlanul dobta a már  kupacban álló levelek tetejére .

-Basszátok meg!- morogta a foga közt és egy felbontott borosüveg után nyúlt az asztalon, amiből mostanában elfogyott már pár üveggel. Hosszasan meghúzta az üveg tartalmát, majd kézfejével letörölte a szája szélén lecsorgó bordó folyadékot. Mezítláb, egy festéktől tarkálló, szakadt farmerban, ecsettel a kezében állt a kifeszített vászonnal szemben .

Mostanában nem ment neki a festés. Nem tudta mi történt vele, de egyszerűen nem jött az ihlet.

Pedig pár éve ígéretes festőnek indult.: "Izgalmas színek, félelmetesen őszinte kifejezésmód, érdekes megközelítése az egyszerű témának jellemzi a fiatal festőt, Paul Simont. - írták róla alig két éve  a Los Angeles Artists hasábjain .

Egyik kiállításról ment a másikra. Elmondhatta, hogy nagyon szaladt vele a szekér. Tele volt pézzel, megrendelésekkel és nem utolsó sorban a lányok egymásnak adták a kilincset a hálószobájában. Már nem is tudja mikor volt nővel utoljára. Szánalmas.

Körbenézett a szobában, amit műteremnek használt az emeleti folyosó végén, kilátással a medencére és a kis dzsungelként burjánzó kertre. Nagyon szerette ezt a régi stílusú kőháza, az apró, de annál bájosabb kis kerttel és az épített medencével  .Szerette, hogy ez a ház kerülte az összes manapság divatos cicomát. Őt nem érdekelte a divat. Neki ami tetszett, az volt a szép .

Régen is egy festő lakta  ezt a házat,  aki nagyon közel állt Paulhoz. Thomas egy magyar férfi volt, aki még '56 -ban menekült Amerikába a kommunista rezsim elől,  húsz évesen,  a szüleit hátrahagyva.

Paul gyerekkora óta járt  rajzolni a férfihoz. Az anyja hálás volt neki, mert így a fia nem az utcán csellengett  a környék gyerekbandáival. Amikor a férfi meghalt, úgy gyászolta, mintha a vér szerinti apja lett volna.  Akire nem is emlékezett, mert miután elitta a vagyonát, egy szép napon elhagyta a feleségét és az éppen járni tanuló fiát. Hát, úgy látszik, az ivásban lassan a nyomdokaiba lép – vágott egy grimaszt, ahogy a kiürült üveget a fal mellett sorakozók közé rakta.

A festő fiaként szerette Pault , és mivel családja nem volt, így őrá hagyta a házat a végrendeletében. Most viszont itt áll pénz nélkül és azzal fenyegetik hogy elviszik a házat a feje felől, ha nem tudja rendezni a tartozásait . Majd szétvetette a tehetetlen düh .

-Nem megy !!! Nem megy!!! – sziszegte, és már olyan erővel szorította az ecsetet a kezében, hogy az megreccsent az ujjai között .

Meztelen felsőteste megfeszült, fejét hátravetve ordított . A hang egészen mélyről  jött,  a dühe ,a fájdalma,  minden,  ami nyomasztotta, így szakadt ki belőle. Hirtelen a festékbe nyomta az ecsetet és ahol érte, csapkodni kezdte a vásznat . Kék festék spriccelt mindenhova,  a padlóra, a mellére, az arcára, a hajára; csorgott végig a karján.  Felnyögött és elkeseredetten a vászonra borult;  aztán lecsúszott az állvány elé, összegömbölyödött a padlón és a zokogás rázta a testét.

Paul a zuhany alatt állt és már időtlen idők óta csak folyatta magára a forró vizet . Próbálta lesikálni a félig rászáradt festék nyomait .

-Istenem , de egy idióta vagyok ! - rázta meg a fejét .

Nincs  más hátra, felad egy hirdetést, ha akarja, ha nem,  ide kell vennie magához valakit, aki segít fizetni a ház költségeit .

Új farmert húzott és megpróbálta eltüntetni az előbbi tombolás nyomait .

Miután a hirdetés szövegét megfogalmazta, reménykedve, hogy a bankkártyáján még van annyi pénz, hogy ne utasítsák vissza a megrendelését, megnyomta a küldés gombot. Ha igaz, a másnapi újságban már megjelenik ez a néhány sor, ami most már a szabadságától is megfosztja egy időre. Halántékát masszírozva felállt és egy nagy zsákba összegyűjtötte a kiürült üvegeket, majd a kuka mellé rakta. A festékfoltos pólót és farmert pedig a tetejére. Aztán felballagott az emeletre, hogy leendő lakójának valami élhető teret alakítson ki. Kicsit szorongva gondolt rá, vajon kit szabadít a nyakára.