"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. augusztus 8., szerda

A szerelem 4 keréken érkezik 87.


Robert Dean számát tárcsázta, majd röviden arra kérte, hogy jöjjön érte. A férfi – úgy tűnt – már minden tudott és kérdezősködés nélkül mondott igent. Nemsokára már ott állt a szobájában egy tolókocsival. Robert morogva nézte a kétkerekűt.
-Szükség van erre? Elég jól mozgok a mankóval.
-Kórházi előírás – rántotta meg a vállát Dean. -A kijáratig ezzel kell menned.
A friss hírekre vadászó firkászok persze azonnal lecsaptak rájuk, amikor felbukkantak a kijáratnál. Robert leszegett fejjel ugrált oda a kocsihoz, miközben Dean a fotósokat próbálta távol tartani tőle. Mielőtt beült, mosolyt erőltetett az arcára és odaszólt nekik:
-Emberek, de tényleg, mi olyan érdekes benne, ha valaki megsérül? Bevertem a lábam és elrepedt a sípcsontom. Ennyi történt.
Az egyik vaku mögül gúnyos hangú kérdés harsant.
-És a sérülése kapcsolatban van a feleségéről az újságokban megjelent képekkel?
Robert minden színészi eszköztárát igénybe véve fordult a kérdező felé. Arcáról sugárzott, hogy milyen abszurdnak tartja még a feltételezést is.
-Nem tudom, miről beszél. A feleségemről készült fotók rosszindulatú spekulációkat indítottak el, de biztosíthatom róla, hogy ezeknek semmi közük nincs a valósághoz. Otthon vár a gyerekeinkkel és már biztosan aggódik, amiért Önök itt feltartanak. Meg kell mondjam, még nem esik túl jól az álldogálás, úgyhogy ha megbocsátanak... – és azzal lezökkent a hátsó ülésre.
Később a kocsiban ülve Dean hátrafordult és komolyan nézett Robertre:
-És most hova?
Robert először nem is értette a kérdést.
-Hogyhogy hova? Természetesen haza. Julie és a gyerekek otthon vannak. Beszélnünk kell, aztán lezárni valahogy ezt az egész szerencsétlen ügyet.

Dean a kapukódot beütve beállt a ház elé. A házban égett a villany. Kisegítette Robertet, aki elhárítva a további segítséget, a ház felé ugrált a mankó segítségével. A dzsekije zsebében kotorászva ujjai végre megtalálták a kulcsait. Óvatosan benyitott, aztán pár pillanatig az előszobában hallgatózott. A hálószoba felől jöttek a hangok. Finoman belökte az ajtót aztán az elé táruló látványtól elmosolyodott. A három gyerek az ágyukban hevert. A kicsik kezében cumisüveg, Greg pedig egy mesekönyvet lapozgatott. A borítót látva régi emlékek rohanták meg. Ez a könyv még az övé volt. Valószínűleg anya hozhatta magával Angliából. A gyerekek még nem vették észre, ő pedig a fürdőszobából jövő hangokat fülelte. Julie fogat mosott. Elmosolyodott, ahogy a jellegzetes öblögető hangot hallgatta. Hányszor álltak hármasban Greggel a mosdók előtt és tanították a kicsit, hogy mossa meg a fogát. Mindig egyszerre néztek fel a tükörbe, lötyögtették szájukban a vizet, aztán egyszerre köptek a mosdóba. És a tanítás vége mindig néhány mentolos illatú puszi és csók lett.
A vízet elzárták és a villanykapcsoló hangját hallotta. Még mindig az ajtó takarásában állt, Julie nem vehette észre. Bemászott a gyerekek mellé az ágyba. Greg azonnal a kezébe nyomta a könyvet az esti mesét követelve. Julie pedig azon a dallamos, álomba ringató hangján olvasni kezdett.

Nem tudta, hogy mit csináljon. Már túl régen állt itt, hogy csak úgy rájuk kopogjon, anélkül, hogy megijesztené őket. De ha megmozdul, mindenképpen rájuk hozza a frászt. Ezért aztán megkocogtatta az ajtót. Julie halk sikkantással pattant ki az ágyból és felrántotta az ajtót. Az ajka elé kapta a kezét és szeme azonnal könnybe lábadt. A gyerekek kíváncsian lesték az ágyból és szívet melengető volt az érzés, ami elöntötte, ahogy a gyerekarcok sorra felderültek. Chloé volt a legfürgébb, aki a cumisüveget félredobva azonnal feléje kezdett mászni.  Julie utána kapott, mielőtt fejjel lefelé leesik az ágyról. Robert az ágyhoz ugrált és a mankókat félretéve, leroskadt az ágy szélére.  Greg azonnal a kezébe nyomta a mesekönyvet és az apja mindhármukat megcirógatva engedelmesen olvasni kezdte az első történetet. Julie az ágy végén ülve nézte a családját, szemében újra és újra könnyek gyűltek, ahogy eszébe jutott, hogy ez az idilli kép mekkora veszélyben van. Lassan felkúszott a gyerekek mellé és fejét William mellé lehajtva lehunyt szemmel hallgatta a férje hangját, ahogy a kismackó kalandjairól mesél. Nem először gondolt arra, hogy a férfi ezzel a hanggal akár jeget is árulhatna az eszkimóknak, biztos vevők lennének rá. Játszott a hangjával a gyerekek tátott szájjal hallgatták, Julie pedig arra gondolt, hogy ha nem szeretné mindennél jobban, akkor most, ebben a pillanatban biztosan bele tudna szeretni. 

Reszketve várta a mese végét, nem tudván, mire számítson. Bár, az a tény, hogy Robert hazajött a kórházból és szó nélkül belevetette magát az altatásba, egy kis halvány reménysugárt jelentettek.  Persze, tisztában volt vele, hogy még beszélniük kell. El kell mondja neki mennyire sajnálja, hogy megbántotta, hogy akaratlanul is beletaposott a büszkeségébe, a beléje vetett bizalmába. Még fogalma sem volt róla, hogyan hozza helyre ezt a sérülést, de szíve minden rezdülésével ezt akarta.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a férfi elhallgat és félreteszi a mesekönyvet. Az elbóbiskoló gyerekek fölött ránézett és egy grimasszal a szája csücskében beszélni kezdett.
-Próbáltam haza telefonálni, hogy jövök, de nem vetted fel.
-Hallottam a telefont, de éppen a kádban voltak mindannyian és nem mertem magukra hagyni őket. Nem is sejtettem, hogy te lettél volna az, mert akkor biztos visszahívtalak volna. Azt hittem, csak reggel engednek ki. Mással meg nem akartam beszélni.
-Hát, úgy akarták, de aztán meggyőztem őket, hogy sürgős dolgom van itthon. Megígértem, hogy az injekciókat lelkiismeretesen beadjuk nap mint nap, úgyhogy csak tíz nap múlva kell visszamennem.
-Te akarod megszúrni magad? – nézett rá Julie csodálkozó szemmel.
-Miért ne? Azt hiszem, az elmúlt napok után nincs, amit meg ne tudnék tenni.
Julie zavartan fordította félre a fejét. Kihallotta a szenvedélyes mondatból azt a tömény fájdalmat, amit ő okozott a férfinak.

Felkelt az ágyból és az ablakhoz sétált. Háta mögött Robert lekapcsolta az éjjeli szekrény lámpáját, és halkan, hogy a gyerekeket ne ébressze fel, beszélni kezdett.
-Pierre barátod meglátogatott a kórházban.
Julie a félhomályban sokkoltan fordult felé.
-Jézusom! Mit akart?
-Biztosítani róla, hogy az egész az ő hibája volt. Hogy nem volt viszonyotok és te épp olyan áldozata vagy ennek az őrületnek, mint én. És én készségesen elhiszem minden szavát, mert el akarom hinni. Nem akarom, hogy az elmúlt évek, az a szerelem, ami összeköt bennünket, ilyen csúfosan múljanak el. Nem akarom azt hinni, hogy hazugság volt minden. Nem akarom azt gondolni, hogy az utolsó szeretkezésünkkor őrá gondoltál. Nem akarom, hogy őt, az ő ölelését akard, amikor én nyújtom ki feléd a kezem. Hinni akarok benned, mert szeretlek; még ha ez pillanatnyilag elég hihetetlenül is hangzik. Hinni akarok benne, hogy együtt túléljük ezt és ismét bebizonyosodik, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ha őszinte akarok lenni, már régen nem az bánt, hogy felszarvazott tökfejnek írnak le az újságok, szánakozva, és ugyanakkor kíváncsian keresve az okokat, amiért a hollywoodi szívtiprót is unhatja valaki. Mostanra már csak az bánt, hogy miért nem szóltál? Miért nem mondtad el? Miért kellett abból a rohadt újságból megtudnom ezt az egészet? Olyan volt kinyitni azt az újságot Julie, mintha hátba szúrtál volna. Az egyik pillanatban még a citromtortáért nyújtom a kezem, a másikban pedig  széthullik az életem. Julie, én hinni akarok benne, hogy rendbe tudjuk hozni a dolgainkat. Hogy elmondod nekem, mi az, ami neked hiányzik a házasságunkból. Mi az, amit másnál kerestél?

Julie biztos volt benne, hogy ha a gyerekek nem lennének a szobában, akkor a férfi nem tudta volna ilyen indulatoktól mentesen, csupán csak  a szívét marcangoló fájdalommal a hangjában elmondani az őt gyötrő kérdéseket. Nagyon remélte, hogy ő is meg tudja őrizni a méltóságát. Nem fog zokogva mentegetőzni, nem fogja Pierre nyakába varrni a történteket. Tudta, hogy az ő szerepe is megvolt ebben az egészben és nem tagadhatja le a férje előtt a gyengeségét, még ha ezzel újra csak fájdalmat okoz is neki. De ha most nem lesz teljesen őszinte, akkor a seb soha nem gyógyulhat be.
-Pierre nagyon kedves ember, Robert. És francia. Ettől máris úgy éreztem, hogy van köztünk valami baráti kötődés. Túl van egy csúnya váláson, és a kislányát neki ítélték. Ő pedig eljött ide Los Angelesbe, hogy új életet kezdjen. Jó volt vele nap mint nap találkozni, beszélgetni. Érdekes ember, de ő csak barát volt. Tudom, hogy talán nem kellett volna elmennem Fannyt meglátogatni. Egy hirtelen ötlet volt csak, hiszen Gregory is mindig úgy örül, ha kap valami kis ajándékot, hogy hamarabb meggyógyuljon. Odaadtam azt a kis plüsskutyát és már indultam is haza. Pierre csak hálás volt, hogy nincs egyedül a bajban, azt hiszem. Kicsit talán európai módon  fejezte ki magát, a kislánya miatt érzett aggodalma hatására talán érzékenyebb volt. Mással én sem tudom magyarázni azt a csókot. És meglepett vele. De soha, egyetlen pillanatig sem akartam, hogy megismétlődjön a dolog.
El akartam neked mondani, de hogyan lehet egy ilyen dolgot elmondani. Drágám, ma reggel csókolóztam egy ismerősömmel? Annyira reménykedtem benne, hogy soha nem fog kiderülni. Mert tudtam, hogy fájni fog. És teljesen feleslegesen okoztam volna vele fájdalmat. Mert egyszerűen nem volt semmi jelentősége. Én csak téged szeretlek! Sajnálom, ha elveszítem Pierre-t, mint barátot, de egy pillanatig sem tétováznék, ha választanom kéne köztetek. Te vagy a férjem, a gyerekeim apja, a  szerelmem, a barátom, mindenem te vagy Robert, soha nem tudnálak elhagyni. Talán még akkor sem, ha te kérnél rá.

Amíg beszélt, szemét le sem vette a férfiról, aki fájdalmas tekintettel hallgatta.  Aztán kinyújtotta felé a kezét. Julie visszament az ágyhoz és lefeküdt a keskeny szabad részre. A három gyerek közöttük szuszogott. Amikor Robert kicsit fájdalmas grimasszal mocorogni kezdett, Julie ijedten ült föl.
-Visszaviszem őket az ágyukba, hogy kényelembe helyezhesd magad.
Robert megrázta a fejét.
-Ne, hagyd csak! Jó lesz, csak a farmeromtól akarok megszabadulni.
-Segítek.
-Ne, most inkább ne! Próbálok uralkodni magamon és nem könnyítené meg a helyzetemet, ha a nadrágomat ráncigálod. Most jó, hogy itt vannak közöttünk. Mindkettőnket emlékeztetnek rá, hogy milyen sok a veszíteni valónk.
Nagy nehezen leküszködte magáról a ruhadarabot és nagyot sóhajtva kinyújtózott az ágyon.
-Így, most már jó lesz. Próbáljunk meg aludni! Még néhány napig biztos elcsámcsognak rajtunk az újságok, de ha szerencsénk van, mint minden csoda, ez is csak három napig tart.

5 megjegyzés:

zsorzsi írta...

....és most könnyes szemmel,elgondolkodva az olvasottakról, kimegyek Mary-pennykhez!!!!! Ha nem jönnék vissza a következő fejezetig ,akkor velem is végeztek...így 9 órakor.XD

Henrieme írta...

Jaj Zsó!! Komolyan mondom, hogy nem is te lennél!! XDDDDDDDDDDDDDD

Hét kedves Jutka!
Most mi a fancot írjak?! Teccccet! Őszintén szólva el voltam készülve egy oltári nagy balhéra, erre begbeszélik csendesen. Azzzé egy békülős keksz még belefért volna! Vagy csak én vagyok elvont?!

Henrieme írta...

Akkor javítsunk:

Hát Kedves Jutka! és megbeszélik, a kekszet jól írtam! XDDDD Hiába nem látok ki a fejemből!
Itten még éccaka van.

Pusza!

vusi írta...

Azt a mesét én is akaroooom!
Nagyon szép volt Jutka, tényleg megható. Úgy tűnik benőtt a fejük lágya. :)

csez írta...

Mondjuk eppenseggel meg nem hatodtam, de nagyon tetszett!!! <3
A vesztenivalokra pedig erdemes mindig idoben gondolnunk.... Asssszem....