"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. augusztus 7., kedd

A szerelem 4 keréken érkezik 86.


-Had menjek veled! – nézett könyörgően a férjére Julie, miközben Reese egyetértően bólogatott mellette.
-Had menjen, Robert! -  hunyorított Reese a férfira. –A gyerekek jól ellesznek velünk, amíg visszaértek.
A mentősök várakozóan néztek rájuk, Robert pedig megadóan bólintott. A lába már iszonyatosan sajgott, biztos akart lenni a diagnózisban is és valahol a lelke mélyén hálás volt ezért a fizikai fájdalomért, mertr egy kicsit elterelte a figyelmét a szívét hasogató másikról. Julie beült mellé a mentőbe, a kocsi pedig máris elindult. Egy  ideje gyors tempóban kanyarogtak, amikor Robert a mellette ülő lány keze után nyúlt. Innentől kézenfogva, néma csendben nézték egymást, amíg a kórház előtt meg nem álltak. Ahogy a mentősök kiemelték a hordágyat a kocsiból, kezük lassan szétcsúszott, és a férfi eltűnt a sürgősségi osztály ajtaja mögött.
Julie kétségbeesetten nézett utána. Istenem, hogy hozhatná rendbe a dolgokat?

Robert nagyot sóhajtva konstatálta, hogy mégsem olyan nagy a baj. Ugyan megrepedt a csont, de nem törött. Így is kapott egy merevítő sínt a lábára, bár valószínűleg klasszisokkal kényelmesebbet, mintha gipszbe tették volna. A lényeg, hogy a terhelést levették a fájó lábáról, így akár férfias járással is távozhat a kórházból, mert már kezdett elege lenni a tolószékes megjelenéseiből. Ez azonban nem most lesz – gondolta leverten, mert az orvos nyilvánvalóvá tette, hogy egy éjszakát megfigyelést alatt itt kell töltsön.
Amikor a kezelőből kitolták, szinte meglepődött, hogy Juliet az ajtó előtt találta. Magába roskadtan üldögélt az ablak mellett, és szeme valahova a távolba, a parkolón túlra révedt. Vajon, mi járhat a fejében?
Őt a fájdalom, aztán a vizsgálat kicsit kiszakította a nap történéseiből, de most újult erővel tört rá a fájdalom és veszteség érzése. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, vajon ha Julietől hall először a dologról, akkor is ilyen sokkolóan hatott volna-e? Mindenesetre valami perverz kíváncsisággal szerette volna tudni, hogy Julie elmondásában hogyan hangzott volna mindaz, amiről a képek meséltek.

Közben Julie észrevette és könnyes szemét lopva megtörölve feléje indult.
-Mennyire nagy a baj? – kérdezte halkan.
-A baj? Hát, azt nem tudom, de ha a lábamra gondolsz, akkor csak repedt a csont, nem törött. Holnap reggel akár haza is mehetek.
-Itt maradjak veled? – a kérdés már csak egy tétova suttogás volt.
-Nézd, Julie... azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha most egy kicsit magunkban leszünk. Én is jobban tudok gondolkodni, ha egyedül vagyok. Menj vissza a gyerekekhez! Aztán reggel majd jelentkezem, hogy hogyan tovább.
Julie megsemmisülten bólintott. Hogy hogyan tovább? Édes istenem, hogyan tovább? Oké, nem gondolta, hogy veszekedés nélkül túl tudnak lépni a történteken, de a férje szavaiból valami sokkal fájóbb és rémisztőbb jövő képe bontakozott ki.
Könnyes szemmel kísérte a szobájáig és tétován téblábolt a nővér mögött.
-Van valamire szükséged? – kérdezte, de Robert megrázta a fejét.
-Holnap reggelig elleszek, aztán úgyis lelépek innen. Kösz. Menj nyugodtan! Majd jelentkezem. – azzal fogta a mankóját és a fürdőszoba felé bicegett, jelezve, hogy részéről a búcsúzkodás véget ért.
Julie halkan zokogott a taxiban. Még a kórházból felhívta Jim-et, hogy megkérje, a gyerekeket hozza haza. A férfi rövidesen meg is érkezett. Segített neki becipelni a csomagokat a házba. Juliet Robert táskáját látva újra elöntötte a kétségbeesés. Kipakolja vajon? Halványan abban bízott, hogy a sérülése miatt otthon marad velük, de tudta, hogy ha a férfi el akarna menni, ez az apróság úgysem tartaná vissza.

Robert belefáradt már a gondolkozásba, amivel valamilyen érthetetlen oknál fogva mindig oda lyukadt ki, hogy talán ő a hibás a történtekért. Nem sokat segített rajta, hogy már a délutáni hírekben viszontlátta azokat az átkozott fotókat, ráadásnak pedig tudósítottak a kórházba kerüléséről is.  Basszus, LA-ben nincs érdekesebb téma, mint az ő magánélete? Mérgében kinyomta a tv-t. De alig hallgatott el a kellemetlen orgánumú riporternő hangja, az ajtaja felől határozott kopogás hallatszott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy ha kikiált, hogy szabad, azzal vajon már megint mit szabadít a fejére.  Fel kellett volna hívnia Deant, de teljesen kiment a fejéből a nagy agyalás közben. Ezért aztán úgy döntött, inkább csendben marad. Akárki is az, talán feladja és odébb áll. De az illető nem adta fel.
A kilincs halkan  lenyomódott és az ajtó résnyire kinyílt, ahogy a kíváncsi látogató benyitott. Robert pillantása egy ismeretlen és mégis fájón ismerős arcra esett. Ilyen nincs! Van képe idejönni? Mi a jó büdös francot akar még? Nem hallott még róla, hogy a földön fekvőbe nem sportszerű belerúgni?

A férfi észrevette az indulatosan fellobbanó tekintetet, de nem hátrált meg.
-Bejöhetek? – kérdezte kellemes, kicsit idegen akcentusú hangon.
-Ha már eddig eljött, miért is ne – válaszolt Robert és kicsit feljebb húzódott az ágyban.  Vendége behúzta maga mögött az ajtót és zavartan a hajába túrt. Robert zavarodott gondolatai között egyet elpazarolt erre a mozdulatra is. Mintha csak ő csinálta volna. Pedig amúgy nem sok hasonlóság volt közöttük. Percekig csak  vizsgálták egymást, aztán szinte egyszerre vettek levegőt, hogy a már-már kínos hallgatást megtörjék.
-Pierre Dechanel – nyújtott kezet a látogatója, aztán kapcsolt, hogy a baráti gesztusnak aligha van helye ebben a szituációban és zavartan ejtette le maga mellé a kezét.
-Gondolom, tudja, ki vagyok.
-Nem, nem igazán. – mormolta Robert. Most mit mondjon, hogy a férfi, aki elvette a feleségemet?
-Nos, azt hittem már látta a mai újságokat – krákogott kínos feszengéssel a férfi.
-Ha a fotókra gondol, igen, azokat láttam már. De azt nem állítanám, hogy tudom, ki maga. Bár, néhány órája már azt sem nagyon tudom, ki az a nő, akivel évek óta együtt élek – morogta maga elé Robert.

-Ó, istenem, ettől féltem; ezért jöttem ide, amikor megtudtam, hogy baleset érte. És csak hogy tudja, a nővéreknek azt mondtam a barátja vagyok, csak azért engedtek be magához.
Robert megemelkedő szemöldökével nem törődve folytatta: - Nem akarom mentegetni magam. Ennek az egész kínos bonyodalomnak egyedül én vagyok az oka. Néhány hete ismertem meg a feleségét a játszótéren. Van egy kislányom, Fanny és a maguk kisfia olyan jól érezte magát vele..., szóval, beszélgettünk Julieval (Robertnek fájdalmasan megrándult az arca, ahogy a lágy francia kiejtéssel hallotta a felesége nevét kiejteni) és talán nem túlzok, ha azt mondom, összebarátkoztunk. De ez csak ennyi volt. Esküszöm, csak ennyi. Néhányszor elmentünk a gyerekekkel fagyizni, de soha semmilyen körülmények között nem voltam kettesben a feleségével. Aztán Fanny beteg lett és hirtelen nem tudtam, kihez fordulhatnék tanácsért. A felesége ajánlott egy orvost és másnap átugrott hozzánk, hogy egy kis ajándékkal lepje meg a lányomat. Aztán amikor kikísértem, én nem is tudom, hogy történt. Elvesztettem a fejem, és ezért most a falba tudnám verni, de higgye el nekem, hogy szó sincs viszonyról, csókolózásról. Én megcsókoltam a feleségét, nem tagadom. De ő  kibontakozott az ölelésemből és elment. Azóta pedig a telefonjaimat sem fogadja, szóval, még bocsánatot sem tudtam kérni tőle a viselkedésemért. Ő volt az egyetlen barátom, akit ebben az idegen városban találtam és én marha tönkretettem ezt a barátságot is. És most már tudom, hogy ennél valószínűleg még sokkal többet is ártottam. De higgye el nekem, ez egyedül az én hibám, nem az övé.

Robert nézte a nyúzott férfiarcot és valami nyomot keresett rajta, amitől bizalmatlan lehetne, de a férfi tiszta, őszinte tekintettel nézett vissza rá. Valószínűleg igazat mond. És ez mennyiben könnyíti meg az ő dolgát? Próbálta összeszedni magát, hogy valami választ összehozzon, de mit mondhatna? Hogy nem történt semmi? Fátylat az egészre? Amikor még fogalma sincs, hogy a felesége számára mit jelentett ez az egész. Mit és hogyan akart elmondani neki? A franc egye meg a kétbalkezes formáját, hogy ezzel a sérüléssel még húzza is az időt! Már megint minden összejátszott ellenük és egyelőre ötlete sincs, hogyan simíthatnák el a dolgokat.
Pierre állta a tekintetét. Sejtette, hogy a férfi most a hazugság jeleit keresi az arcán, de a történtektől eltekintve tiszta volt a lelkiismerete. Tényleg a jó szándék hozta ide, hogy megpróbálja valahogy rendbehozni, amit ilyen sikeresen elcseszett. Felállt és az ajtó felé indult.
-Köszönöm, hogy meghallgatott. Tudom, hogy be fogja látni, a felesége éppen olyan áldozat ebben az egész szerencsétlen történetben, mint akár maga. Ne büntesse olyasmiért, ami nem az ő vétke.  – azzal halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Robert minden eddig visszafojtott indulata kitört. ahogy a párnájába öklözött. Oké, idejött ez a gyászhuszár, ő meg is hallgatta, nem törte be a csinos orrát, pedig Isten látja a lelkét, szívesen megtette volna. Ráadásul még valami halvány hálát is érzett iránta, amiért volt benne annyi kurázsi, hogy eléje álljon és megpróbálja menteni a menthetőt. Hinni akart a férfi őszinte szemének! Hinni, hogy Julie tényleg nem akarta azt a csókot. Hogy csak zavarodott volt, de vele szemben becsületes. Hogy a szerelmük túl tudja élni ezt a botlást. És nemcsak a szerelmük, de az egymásba vetett bizalmuk is. Soha nem tudhatja, őróla mikor kerülnek ki kompromittálónak ható fotók, amikor majd Julienak kell bíznia benne. És tudta, hogy a bizalmatlansága éppúgy összetörné, mint ahogy most valószínűleg Juliet az övé. De most mi a jó francot csináljon? Jobb ötlete nem lévén, megnyomta a nővér hívó gombot.
Az érkező nővér aggódva lépett az ágyához és a lábát vizsgálta.
-Fájdalmai vannak? Kér fájdalomcsillapítót? – kérdezte.
Ami fáj, arra úgysem használna – húzta el a száját a férfi, aztán csak annyit mondott.
-Megtenné, hogy idehív egy orvost? Szeretnék hazamenni!

Julie gépiesen tette a dolgát. Játszott a gyerekekkel, megetette őket, aztán az egész társaságot bepakolta a fürdőkádba. Már mindannyian odabent pancsoltak, amikor rájött, hogy egyedül kevés lesz hozzá, hogy a végén felöltöztesse őket. A vízben nem hagyhatja őket, de ha egyszerre kiszedi mindet, akkor pillanatok alatt fognak szélnek eredni. Lerogyott a kád mellé és hisztérikus nevetésbe kezdett, ahogy felrémlett előtte a szanaszét mászkáló vizes kölykök képe. Hallotta, hogy a telefonja csörög odabent, de nem merte egyedül hagyni a kicsiket. Most úgysem lenne hangulata bájologni senkivel.
Ült a földön, nézte, ahogy Gregory lelkesen locsolja a testvéreit, de agyában csak egy gondolat zakatolt. Mi lesz, ha Robert holnap reggel kijön a kórházból?

6 megjegyzés:

Henrieme írta...

Na mi lesz?!

Remélem megbeszélik. MOndtam már, hogy nagyon utálom, hogy mindig a legérdekesebb gondolatnál hagyod abba?! Tudod ám húzni az ember agyát rendesen! XDDDDDDD

Pusza!

Golden írta...

nem is tudom, kitől lestem el ennek a fortélyát? XD

Henrieme írta...

Na kitől?! XDDDDDD

vusi írta...

És az ötletek tárháza még mindig kifogyhatatlan. :D
Na de biztos olyan nagy segítség lesz a három vizes kölyök mellé egy hadirokkant? Vagy most következnek a vicces percek Jutka módra?

zsorzsi írta...

Igen én is az kérdem ,vajon mikor fogysz ki az ötletekből ? Nekem tetszett a francia pasi látogatása ,a franciás Julie kiejtése .....,hogy mondandója után, csendben lelépett és nem agonizált...

A fürdetést vizuálom....:)

csez írta...

Egesz tetszik ez a Pierre ;)
Es a fel-ala futkoso harom vizes gyerkocot is tisztan latom magam elott XDDD
Hat ez a bizalom-kerdes igen nagy dolog....
Nem gondoltam volna Julie-rol,hogy nem beszeli meg egybol a tortenteket... :/