Hát, ennyit a feltűnésmentes, csendes vacsoráról –
vágott egy grimaszt Richard, amikor Gregory asztalról asztalra járva megállt
minden vacsorázó mellett és ujjacskái jó részét a szájába gyömöszölve,
szürke szemeit tágra nyitva a vendégeket figyelte.
Claire egy ideig kísérgette, aztán megpróbálta visszacsalogatni az asztalukhoz,
de a kisfiú dacosan ellenállt. Végül Claire feladta és leült a többiek mellé.
Onnan figyelte, hogy unokája mire készül. De a kisfiú a maga csendes,
szemlélődő módján csak járta a maga köreit és a vendégeket figyelte. A
stábtagok közül sokan felismerték és magukhoz hívták, kérdezgették, ő pedig
szégyenlősen mosolygott. Amikor Natalie az ölébe húzta, olyan visításba
kezdett, hogy Claire jobbnak látta közbeavatkozni.
Lizzy és Victoria szokatlanul csendben üldögéltek az
asztalnál, Richard elgondolkodva figyelte őket. Valami mélyről fakadó ösztönnel
érezte, hogy hallgatásuk mögött több van, mint Jeff lelépése. Ő a maga részéről
sajnálta, hogy a szimpatikus férfi nem tudta elkötelezni magát a lánya mellett.
Apai szemmel nézve is örömmel fogadta volna a családban. Nagyon érdekelte
volna, hogy miért alakult így a kapcsolatuk, ahogy. Lizzy hallgatását azonban
végképp nem értette. Valami közös kis titok összeköti a lányokat – ezt súgta a
mindig is jó megérzése.
Az ikrek odafönt maradtak a bébiszitterekkel. Richard
már alig várta, hogy vacsora után egy kicsit velük is foglalkozhasson. Tara és
Mona jól boldogultak velük, de azért arra gondolt, ők is megérdemelnek egy
nyugodt órát, amikor kicsit lazíthatnak. Csak Dean nem tartott velük.
Kimentette magát, hogy dolga van a városban. Először azt hitte, valami kis
románc, mert hallott is valami eféléről pletykálni, de aztán egy csinos hölgy
pont tőle érdeklődött, nem tudja-e merre jár. Hát, biztosan kihasználja ezt a
néhány nyugodt napot, amikor a védence a kórházban nyomja az ágyát.
Néha nem is értette, Robert hogy bírja ezt az életet,
valaki mindig a sarkában, és örökösen arra készülve, hogy szükség esetén
menekülőre fogják. Amikor annak idején még ő maga biztatta, hogy lépjen be a
színjátszó körbe, nem is sejtette, milyen rögös az az út, amire irányította.
Álmában sem gondolta volna, hogy így felpörög a gyerek körül az élet; és néha
motoszkált benne egy bizonytalan érzés, hogy talán jobb lett volna, ha azon a
szép napon befogja a száját. Aztán megnézte a gyerek filmjeit, és belátta, hogy
tudat alatt ráérzett, hol fogja megtalálni ez az örökké bizonytalan fiú az
élete értelmét. A szíve szakadt meg, amikor Robert egy szál bőrönddel
nekivágott a nagyvilágnak, de aztán annyi jót kapott ettől az új világtól, hogy
a szorongás helyét lassan átvette a büszkeség. A kis szöszkéből nagyszerű férfi
lett. Julieval pedig tökéletes lett az álom. Az ám, Julie! Már biztosan
visszajött ő is a kórházból.
-Felmegyek, megnézem, Julie visszaért-e és lehívom őt
is – szólt oda a többieknek, aztán a lift felé indult.
Robertnek be kellett látnia, hogy az erőnléte ez alatt
a néhány nap alatt a nullával lett egyenértékű. Mire a kocsiból felvánszorgott
a szobájukba, teljesen elfogytak a tartalékai. Úgy rogyott le az ágya szélére,
mintha a maratoni távot teljesítette volna. Julie segítségével lehúzkodta
magáról a ruháit és egy szál pólóban, boxerben végigdőlt az ágyon.
-Istenem, de lekvár vagyok! – sóhajtott nagyot.
-Nem vagy lekvár, szívem, csak nagyon beteg voltál. De
majd hamarosan újra a régi leszel, ígérem! – nyomott egy csókot Julie a
homlokára.
-Szerinted a gyerekek hol vannak, olyan csend volt a
folyosón, hogy el sem hiszem, itt vannak valahol a közelben?
-Biztosan vacsorázik az egész család. Neked is enned
kéne valamit, aztán a gyógyszereket is be kell venned. Rendelek valamit. Mihez
lenne gusztusod?
-Hamburger? – nézett rá a férfi egy huncut mosollyal,
de Julie a szemeit forgatva fejét rázta. Azt ugyan nem mondta az orvos, hogy diétáznia kéne, de
hogy hamburgert nem fog rendelni, az biztos.
Robert az ágyban kényelmesen elhelyezkedve kedvtelve
nézte a feleségét, aki megjátszott szigorúsággal éppen a szobaszervízzel
egyezkedett, hogy mit hozzanak fel neki. Julie hosszú lábai kiválóan
érvényesültek a szűk farmerben és a vékony garbó sem sokat bízott az egyébként
erősen elszabadult fantáziájára. Örömmel konstatálta, hogy a néhány napos teljes
áramszünet után a teste mindenféle értelemben életre kelt.
-Gyere csak ide! – szólt oda neki halkan, mire a lány
készségesen indult meg az ágya felé. Megfogta a kezét és lehúzta maga mellé.
-Olyan jó, hogy itt vagy! Valamit ki kéne találnunk a
forgatásokkal kapcsolatban, de azt hiszem, mindenkinek sokkal jobb lenne, ha
ezentúl mindig együtt utaznánk. – és közben szép lassan húzta maga felé, aminek
köszönhetően Julie nemsokára félig a mellkasán feküdt. Beletúrt a zabolátlan
barna hajzuhatagba és éppen megcsókolni igyekezett, amikor az ajtó felől
kopogás hangzott.
-Basszus, a vacsora… amikor az előétellel még nem is
végeztem – sóhajtott egy nagyot, aztán az ajtó felé induló Julie fenekére
paskolt egyet búcsúzóul.
Julie kinyitotta az ajtót és meglepve nézett Richard
aggódó szürkéskék szemeibe. A férfi elmosolyodott.
-Sejtettem, hogy már visszaértél. Gondoltam, szólok,
hogy mindannyian odalent vagyunk az étteremben. Gyere, csatlakozz hozzánk!
Julie szó nélkül kitárta az ajtót, így Richard a
nyitott hálószoba ajtó felé láthatott, ahol Robert vigyorgó képét pillantotta
meg. Örömében gyorsan belépett és feléje indult. Szó nélkül lépett a fia
ágyához és magához ölelte.
-Jó látni, hogy már sokkal jobban érzed magad! –
motyogta neki elérzékenyülve. -Anyád mesélte, hogy a láz teljesen kiütött, de úgy
látom, végre úgy döntöttél, hogy visszatérsz közénk.
-Muszáj volt, apa, hiszen megjött a családom. A
gyerekeim el sem hiszik, hogy én vagyok a család feje, ha olyan erőtlennek
látnak, mint egy pelenkást.
-Hát, fiam, az erőtlen pelenkásokról csak annyit, hogy
külön stáb foglalkozik velük és még így is kevesek vagyunk sokszor. Szóval, ha
már olyan jó erőben leszel, mint ők, akkor már tényleg rendben lesz minden.
Közben megérkezett a szobapincér a vacsorával, Richard
pedig elbúcsúzott, mondván, hogy ha odalent végeztek, egy kicsit bejönnének
mindannyian, ha már a kórházban nem ölelgethették meg.
Robert ült az ágyban, mellette Gregory pizsamában
játszott két kisautóval, az ikrek pedig végre csendesen szuszogtak a hordozható
járókában. A felnőttek vidáman beszélgettek, ő pedig valami bágyadt
elégedettséget érzett, ahogy nézte őket. A családja. Mindig is úgy gondolt
rájuk, mint valami puha, békés, nyugalmat és szeretetet biztosító fészekre,
akikhez bármikor fordulhat, ha baj van és akik együtt tudnak örülni vele a
sikereinek. Most is ezt az elégedettséget érezte. Egyedül a nővéreivel
kapcsolatban volt valami furcsa érzése, mintha most is – mint annyiszor
gyerekkorukban – kihagynák valamiből, ami pedig fontos és talán az egész családra
kiható döntés lehet. Szeretettel megölelték, játszottak a gyerekeivel,
beszélgettek a forgatásról, de valami volt a látszólagos jókedvük mögött, ami
nem is biztos, hogy vele van kapcsolatban, de kicsit megzavarta az idillt, amit
egyébként érzett. Észre sem vette, de a
szeme néha lecsukódott és csak halk zsongásként érzékelte a többieket. Julie
nézte egy ideig, aztán Clairehez fordult és Robertre mutatva megszólalt.
-Azt hiszem, lassan hagynunk kéne aludni.
Claire egyetértően bólintott és már terelgette is
kifelé a többieket. Greg persze maradni akart. Julie pedig beletörődően
keresett egy könnyű kis takarót, hogy az ágy mellé állított járókában
betakargassa. Amikor mindenki nyugovóra tért, a fürdőszobába ment. A zuhanyozás
csak még jobban elbágyasztotta. A város kinti fényei beszűrődtek a függönyökön
és ezek fényénél óvatosan az ágyhoz tapogatózott. Ahogy besüppedt alatt a
matrac, máris a férje karjai ölelték körül.
-Na végre! Már azt hittem, sosem mennek el.
Julie álmosan csapott a mellbimbói körül tapogatózó
ujjakra.
-Hé, nagyfiú! Nincs kimelegedés! Hallottad? A világért
sem akarnám, hogy miattam kerülj vissza a kórházba.
-Nem is! Én csak fekszem és hagyom magam kényed-kedved
szerint használni a testem.
-De a hátadon sem fekhetsz – vitatkozott Julie.
-Akkor várj csak! - és már fel is húzódzkodott ülő
helyzetbe. –Na, gyere, ne kéresd magad! Olyan régen öleltelek már és hallottad
mit mondott a doki, jót teszel nekem. Ne félj, nem lesz semmi baj!
Julie megadta magát a halkan kérlelő suttogásnak és egy
hirtelen mozdulattal Roberttel szembe fordulva, az ölébe térdelt. A
félhomályban két keze közé vette Robert arcát és nézte a bűvös szemeket.
Tenyere a homlokát és a nyakát simogatta.
-Nem vagy lázas.
-De elepedek a láztól – tromfolt a férfi, mire Julie
elmosolyodva a hajába túrt.
-Egy erőszakos, szexmániás pasi vagy!
-Vannak ennél rosszabb mániák is, azt hiszem.
Julie még mindig nem volt meggyőzve, de a teste szinte
önálló életre kelt. Finoman mocorogva helyezkedett a férfi ölében, akinek a
teste azonnal reagált. Izgatottan tolta fel a lány csípőjén a hálóinget és
belenevetett az éppen elmélyülő csókba.
-Kis hazug, te számítottál az erőszakosságomra, hm?
-Talán. – kuncogott Julie.
A hálóing már az ágy mellett hevert és az árnyékok a
lány mozgó alakján életre keltek. Robert szót fogadott. Nem tett mást, csak
szorította magához a testét és kezeivel játszott élete legkedvesebb hangszerén.
A halk sóhajok és fülledt nyögdécselések között megszülető szimfónia tökéletes
volt.
Az orvos elégedetten bólogatott, ahogy Robert leleteit
vizsgálta.
-Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy meggyógyult
Mr. Pattinson. Kicsit féltem, hogy abból a borzasztó köhögésből visszamarad
valami, de úgy látom, hogy ezúttal szerencséje volt. Mindenesetre a jövőben
kerülje az ilyen helyzeteket, mert nem biztos, hogy ekkora szerencséje lesz!
Tudom, hogy a forgatások során sokszor kell fizikailag is a maximumot nyújtania
egy színésznek, de ne vállaljon nagyobb kockázatot, mint ami elengedhetetlenül
szükséges. Higgye el, tudom, mit beszélek – tette hozzá, amikor a férfi
beszédes grimaszát észrevette.
-A lányom ugyanis színésznő. Persze, ez egy kis
ország, kis filmekkel, nem olyan híres, mint Ön, de éppen miatta tudom, hogy
miről beszélek. Sokszor próbálom őt is megóvni attól, hogy a lelkesedése az
egészsége rovására menjen. De egy művészléleknek alighanem hiába is sorolnak
észérveket, maguk impulzív, öntörvényű emberek. De azért kérem, gondoljon a
szavaimra, mielőtt egy újabb veszélyes jelenetre akarják rávenni. És főleg, most ebben a legyengült állapotban
ne vesse magát százhúsz százalékosan bele a munkába. Biztosan megértik, ha
lassít egy kicsit a tempón. Van maga olyan értékes a számukra, hogy vigyázzanak
magára. És soha ne feledje el, hogy nincs az a pillanatnyi hírnév és siker, ami
háttérbe szoríthatná a családot. Sokan elkövetik ezt a hibát, és csak akkor
ébrednek rá, hogy mit veszítettek, amikor már esélyük sincs a dolgok
rendbehozására. Na, nem is akarom itt további életbölcsességekkel traktálni,
vigyázzon magára. Öröm volt megismerkedni Önnel, de legközelebb inkább a
filmvásznon lássam, mint egy kórházi ágyon!
-Köszönöm doktor mindazt, amit értem tett, de köszönöm
a szavait is. Igyekszem aszerint élni,
amit Ön is megfogalmazott. Hogy mennyire sikeresen… hát, ezt majd az élet dönti
el, de egyelőre azt hiszem, még a jó úton járok. És ha a lányának van kedve
kilátogatni a forgatásra, akkor csak keressen engem, gondoskodom róla, hogy
beleláthasson egy nagy produkció titkos életébe. Ha van kedve, kísérje el;
legalább megvédhet, ha újra vissza akarnak zavarni abba a hideg pocsolyába –
kacsintott rá a férfira, majd Julie kezét fogva elbúcsúzott és Dean kiséretében
elhagyták a kórházat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése