Robert Dean számát tárcsázta, majd röviden arra kérte,
hogy jöjjön érte. A férfi – úgy tűnt – már minden tudott és kérdezősködés
nélkül mondott igent. Nemsokára már ott állt a szobájában egy tolókocsival.
Robert morogva nézte a kétkerekűt.
-Szükség van erre? Elég jól mozgok a mankóval.
-Kórházi előírás – rántotta meg a vállát Dean. -A
kijáratig ezzel kell menned.
A friss hírekre vadászó firkászok persze azonnal
lecsaptak rájuk, amikor felbukkantak a kijáratnál. Robert leszegett fejjel
ugrált oda a kocsihoz, miközben Dean a fotósokat próbálta távol tartani tőle.
Mielőtt beült, mosolyt erőltetett az arcára és odaszólt nekik:
-Emberek, de tényleg, mi olyan érdekes benne, ha
valaki megsérül? Bevertem a lábam és elrepedt a sípcsontom. Ennyi történt.
Az egyik vaku mögül gúnyos hangú kérdés harsant.
-És a sérülése kapcsolatban van a feleségéről az
újságokban megjelent képekkel?
Robert minden színészi eszköztárát igénybe véve fordult
a kérdező felé. Arcáról sugárzott, hogy milyen abszurdnak tartja még a
feltételezést is.
-Nem tudom, miről beszél. A feleségemről készült fotók
rosszindulatú spekulációkat indítottak el, de biztosíthatom róla, hogy ezeknek
semmi közük nincs a valósághoz. Otthon vár a gyerekeinkkel és már biztosan
aggódik, amiért Önök itt feltartanak. Meg kell mondjam, még nem esik túl jól az
álldogálás, úgyhogy ha megbocsátanak... – és azzal lezökkent a hátsó ülésre.
Később a kocsiban ülve Dean hátrafordult és komolyan
nézett Robertre:
-És most hova?
Robert először nem is értette a kérdést.
-Hogyhogy hova? Természetesen haza. Julie és a
gyerekek otthon vannak. Beszélnünk kell, aztán lezárni valahogy ezt az egész
szerencsétlen ügyet.
Dean a kapukódot beütve beállt a ház elé. A házban
égett a villany. Kisegítette Robertet, aki elhárítva a további segítséget, a
ház felé ugrált a mankó segítségével. A dzsekije zsebében kotorászva ujjai
végre megtalálták a kulcsait. Óvatosan benyitott, aztán pár pillanatig az
előszobában hallgatózott. A hálószoba felől jöttek a hangok. Finoman belökte az
ajtót aztán az elé táruló látványtól elmosolyodott. A három gyerek az ágyukban
hevert. A kicsik kezében cumisüveg, Greg pedig egy mesekönyvet lapozgatott. A
borítót látva régi emlékek rohanták meg. Ez a könyv még az övé volt.
Valószínűleg anya hozhatta magával Angliából. A gyerekek még nem vették észre,
ő pedig a fürdőszobából jövő hangokat fülelte. Julie fogat mosott.
Elmosolyodott, ahogy a jellegzetes öblögető hangot hallgatta. Hányszor álltak
hármasban Greggel a mosdók előtt és tanították a kicsit, hogy mossa meg a
fogát. Mindig egyszerre néztek fel a tükörbe, lötyögtették szájukban a vizet,
aztán egyszerre köptek a mosdóba. És a tanítás vége mindig néhány mentolos
illatú puszi és csók lett.
A vízet elzárták és a villanykapcsoló hangját
hallotta. Még mindig az ajtó takarásában állt, Julie nem vehette észre.
Bemászott a gyerekek mellé az ágyba. Greg azonnal a kezébe nyomta a könyvet az
esti mesét követelve. Julie pedig azon a dallamos, álomba ringató hangján
olvasni kezdett.
Nem tudta, hogy mit csináljon. Már túl régen állt itt,
hogy csak úgy rájuk kopogjon, anélkül, hogy megijesztené őket. De ha megmozdul,
mindenképpen rájuk hozza a frászt. Ezért aztán megkocogtatta az ajtót. Julie
halk sikkantással pattant ki az ágyból és felrántotta az ajtót. Az ajka elé
kapta a kezét és szeme azonnal könnybe lábadt. A gyerekek kíváncsian lesték az
ágyból és szívet melengető volt az érzés, ami elöntötte, ahogy a gyerekarcok
sorra felderültek. Chloé volt a legfürgébb, aki a cumisüveget félredobva
azonnal feléje kezdett mászni. Julie
utána kapott, mielőtt fejjel lefelé leesik az ágyról. Robert az ágyhoz ugrált
és a mankókat félretéve, leroskadt az ágy szélére. Greg azonnal a kezébe nyomta a mesekönyvet és
az apja mindhármukat megcirógatva engedelmesen olvasni kezdte az első
történetet. Julie az ágy végén ülve nézte a családját, szemében újra és újra
könnyek gyűltek, ahogy eszébe jutott, hogy ez az idilli kép mekkora veszélyben
van. Lassan felkúszott a gyerekek mellé és fejét William mellé lehajtva lehunyt
szemmel hallgatta a férje hangját, ahogy a kismackó kalandjairól mesél. Nem
először gondolt arra, hogy a férfi ezzel a hanggal akár jeget is árulhatna az
eszkimóknak, biztos vevők lennének rá. Játszott a hangjával a gyerekek tátott
szájjal hallgatták, Julie pedig arra gondolt, hogy ha nem szeretné mindennél
jobban, akkor most, ebben a pillanatban biztosan bele tudna szeretni.
Reszketve várta a mese végét, nem tudván, mire
számítson. Bár, az a tény, hogy Robert hazajött a kórházból és szó nélkül
belevetette magát az altatásba, egy kis halvány reménysugárt jelentettek. Persze, tisztában volt vele, hogy még
beszélniük kell. El kell mondja neki mennyire sajnálja, hogy megbántotta, hogy
akaratlanul is beletaposott a büszkeségébe, a beléje vetett bizalmába. Még
fogalma sem volt róla, hogyan hozza helyre ezt a sérülést, de szíve minden
rezdülésével ezt akarta.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a férfi elhallgat
és félreteszi a mesekönyvet. Az elbóbiskoló gyerekek fölött ránézett és egy
grimasszal a szája csücskében beszélni kezdett.
-Próbáltam haza telefonálni, hogy jövök, de nem vetted
fel.
-Hallottam a telefont, de éppen a kádban voltak
mindannyian és nem mertem magukra hagyni őket. Nem is sejtettem, hogy te lettél
volna az, mert akkor biztos visszahívtalak volna. Azt hittem, csak reggel
engednek ki. Mással meg nem akartam beszélni.
-Hát, úgy akarták, de aztán meggyőztem őket, hogy
sürgős dolgom van itthon. Megígértem, hogy az injekciókat lelkiismeretesen
beadjuk nap mint nap, úgyhogy csak tíz nap múlva kell visszamennem.
-Te akarod megszúrni magad? – nézett rá Julie
csodálkozó szemmel.
-Miért ne? Azt hiszem, az elmúlt napok után nincs,
amit meg ne tudnék tenni.
Julie zavartan fordította félre a fejét. Kihallotta a
szenvedélyes mondatból azt a tömény fájdalmat, amit ő okozott a férfinak.
Felkelt az ágyból és az ablakhoz sétált. Háta mögött Robert lekapcsolta
az éjjeli szekrény lámpáját, és halkan, hogy a gyerekeket ne ébressze fel,
beszélni kezdett.
-Pierre barátod meglátogatott a kórházban.
Julie a félhomályban sokkoltan fordult felé.
-Jézusom! Mit akart?
-Biztosítani róla, hogy az egész az ő hibája volt.
Hogy nem volt viszonyotok és te épp olyan áldozata vagy ennek az őrületnek,
mint én. És én készségesen elhiszem minden szavát, mert el akarom hinni. Nem
akarom, hogy az elmúlt évek, az a szerelem, ami összeköt bennünket, ilyen
csúfosan múljanak el. Nem akarom azt hinni, hogy hazugság volt minden. Nem
akarom azt gondolni, hogy az utolsó szeretkezésünkkor őrá gondoltál. Nem
akarom, hogy őt, az ő ölelését akard, amikor én nyújtom ki feléd a kezem. Hinni
akarok benned, mert szeretlek; még ha ez pillanatnyilag elég hihetetlenül is
hangzik. Hinni akarok benne, hogy együtt túléljük ezt és ismét bebizonyosodik,
hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ha őszinte akarok lenni, már régen nem az
bánt, hogy felszarvazott tökfejnek írnak le az újságok, szánakozva, és
ugyanakkor kíváncsian keresve az okokat, amiért a hollywoodi szívtiprót is
unhatja valaki. Mostanra már csak az bánt, hogy miért nem szóltál? Miért nem
mondtad el? Miért kellett abból a rohadt újságból megtudnom ezt az egészet? Olyan
volt kinyitni azt az újságot Julie, mintha hátba szúrtál volna. Az egyik
pillanatban még a citromtortáért nyújtom a kezem, a másikban pedig széthullik az életem. Julie, én hinni akarok
benne, hogy rendbe tudjuk hozni a dolgainkat. Hogy elmondod nekem, mi az, ami
neked hiányzik a házasságunkból. Mi az, amit másnál kerestél?
Julie biztos volt benne, hogy ha a gyerekek nem
lennének a szobában, akkor a férfi nem tudta volna ilyen indulatoktól mentesen,
csupán csak a szívét marcangoló
fájdalommal a hangjában elmondani az őt gyötrő kérdéseket. Nagyon remélte, hogy
ő is meg tudja őrizni a méltóságát. Nem fog zokogva mentegetőzni, nem fogja
Pierre nyakába varrni a történteket. Tudta, hogy az ő szerepe is megvolt ebben
az egészben és nem tagadhatja le a férje előtt a gyengeségét, még ha ezzel újra
csak fájdalmat okoz is neki. De ha most nem lesz teljesen őszinte, akkor a seb
soha nem gyógyulhat be.
-Pierre nagyon kedves ember, Robert. És francia. Ettől
máris úgy éreztem, hogy van köztünk valami baráti kötődés. Túl van egy csúnya
váláson, és a kislányát neki ítélték. Ő pedig eljött ide Los Angelesbe, hogy új
életet kezdjen. Jó volt vele nap mint nap találkozni, beszélgetni. Érdekes
ember, de ő csak barát volt. Tudom, hogy talán nem kellett volna elmennem
Fannyt meglátogatni. Egy hirtelen ötlet volt csak, hiszen Gregory is mindig úgy
örül, ha kap valami kis ajándékot, hogy hamarabb meggyógyuljon. Odaadtam azt a
kis plüsskutyát és már indultam is haza. Pierre csak hálás volt, hogy nincs
egyedül a bajban, azt hiszem. Kicsit talán európai módon fejezte ki magát, a kislánya miatt érzett
aggodalma hatására talán érzékenyebb volt. Mással én sem tudom magyarázni azt a
csókot. És meglepett vele. De soha, egyetlen pillanatig sem akartam, hogy
megismétlődjön a dolog.
El akartam neked mondani, de hogyan lehet egy ilyen
dolgot elmondani. Drágám, ma reggel
csókolóztam egy ismerősömmel? Annyira reménykedtem benne, hogy soha nem fog
kiderülni. Mert tudtam, hogy fájni fog. És teljesen feleslegesen okoztam volna
vele fájdalmat. Mert egyszerűen nem volt semmi jelentősége. Én csak téged
szeretlek! Sajnálom, ha elveszítem Pierre-t, mint barátot, de egy pillanatig
sem tétováznék, ha választanom kéne köztetek. Te vagy a férjem, a gyerekeim
apja, a szerelmem, a barátom, mindenem
te vagy Robert, soha nem tudnálak elhagyni. Talán még akkor sem, ha te kérnél
rá.
Amíg beszélt, szemét le sem vette a férfiról, aki
fájdalmas tekintettel hallgatta. Aztán
kinyújtotta felé a kezét. Julie visszament az ágyhoz és lefeküdt a keskeny
szabad részre. A három gyerek közöttük szuszogott. Amikor Robert kicsit
fájdalmas grimasszal mocorogni kezdett, Julie ijedten ült föl.
-Visszaviszem őket az ágyukba, hogy kényelembe
helyezhesd magad.
Robert megrázta a fejét.
-Ne, hagyd csak! Jó lesz, csak a farmeromtól akarok
megszabadulni.
-Segítek.
-Ne, most inkább ne! Próbálok uralkodni magamon és nem
könnyítené meg a helyzetemet, ha a nadrágomat ráncigálod. Most jó, hogy itt
vannak közöttünk. Mindkettőnket emlékeztetnek rá, hogy milyen sok a veszíteni
valónk.
Nagy nehezen leküszködte magáról a ruhadarabot és
nagyot sóhajtva kinyújtózott az ágyon.
-Így, most már jó lesz. Próbáljunk meg aludni! Még
néhány napig biztos elcsámcsognak rajtunk az újságok, de ha szerencsénk van,
mint minden csoda, ez is csak három napig tart.
5 megjegyzés:
....és most könnyes szemmel,elgondolkodva az olvasottakról, kimegyek Mary-pennykhez!!!!! Ha nem jönnék vissza a következő fejezetig ,akkor velem is végeztek...így 9 órakor.XD
Jaj Zsó!! Komolyan mondom, hogy nem is te lennél!! XDDDDDDDDDDDDDD
Hét kedves Jutka!
Most mi a fancot írjak?! Teccccet! Őszintén szólva el voltam készülve egy oltári nagy balhéra, erre begbeszélik csendesen. Azzzé egy békülős keksz még belefért volna! Vagy csak én vagyok elvont?!
Akkor javítsunk:
Hát Kedves Jutka! és megbeszélik, a kekszet jól írtam! XDDDD Hiába nem látok ki a fejemből!
Itten még éccaka van.
Pusza!
Azt a mesét én is akaroooom!
Nagyon szép volt Jutka, tényleg megható. Úgy tűnik benőtt a fejük lágya. :)
Mondjuk eppenseggel meg nem hatodtam, de nagyon tetszett!!! <3
A vesztenivalokra pedig erdemes mindig idoben gondolnunk.... Asssszem....
Megjegyzés küldése