Gitárhúrok 3.

Odabent halk zene szólt. Valami időtlen olasz muzsikát várt, mandolint, …régen mindig olyan számok szóltak, amiktől az ember könnyen egy olasz kisváros langyos, nyáresti főterére képzelhette magát egy szökőkút tövébe, ahol a kedvesnek gitározott, de most Ramazotti rekedtes hangja búgott a hangszórókból. Nyilván Giorgio kevésbé hagyománytisztelő fia vette át időközben a helyet – gondolta fanyalogva, miközben körbenézett, hogy látja-e valahol Oliviát. Amikor megpillantotta, olyan szívdobogás vett erőt rajta, mint amikor a színpadra lépett. De az adrenalin mellett most egy nagy adag félelem is munkált benne, a bizonytalanságtól, hogy miért is jöhetett létre ez a már nem is remélt találka.

A lány egy kis boxban üldögélt. Előtte egy széttépdesett kenyérdarab és egy tálkában aranyló olíva olaj. Láthatóan gondoskodtak róla, hogy a várakozás percei alatt is falatozhasson, de ő csak céltalanul trancsírozta a kenyeret. Keze ideges rebbenései, ahogy elkotorja a haját sápadt arca elől, ahogy kiveszi a csatot feltűzött tincseiből, aztán egy gyors és automatikus mozdulattal vissza is csípteti... ideges – állapította meg Alex és a szolgálatkész pincérnek odabiccentve a boxhoz lépett. Olivia abban a pillanatban nézett fel, ahogy megállt mellette.

-Szia! – sápadt el a törekény arc, ha lehet, még jobban.

-Szia! – toporgott mellette tétován. Megcsókolja? Vagy csak üljön le vele szembe? Még sosem látta Oliviát ilyen idegesnek, ennyire szétszórtnak, szinte már szétesettnek. Nem hiányzik, hogy még ő is zavarba hozza. Döntött és becsusszant a lánnyal szemközti padra.

-Jól nézel ki.- motyogta, de Olivia szemforgatásából tudta, hogy a bók nem ért célba. A lány tisztában van vele, hogy rémesen fest és nem örül, amiért ilyen sután próbál ezen túllépni. –Oké, rémesen nézel ki, de nyilván van tükröd, úgyhogy nem akartam ezt mondani. - mormolta halkan, mire a lány halványan elmosolyodott. Az őszinteséget mindig is nagyra értékelte, kivéve abban az egy kérdésben, ami a válásukhoz vezetett.

Csendben ültek, Alex nem tudott mibe belekezdeni, ami ne  hangzott volna most hülyén, várta, hogy megtudja, miért is van itt, de Olivia láthatóan nem bírta elszánni magát a kezdésre.

-Eszünk valamit? – érintette meg a kezét a férfi, hogy felhívja magára a figyelmét.

-Ha éhes vagy, rendelj nyugodtan, én nem tudok enni. – motyogta halkan a lány.

-Pedig lehet, hogy kéne... mikor ettél utoljára? - fogta meg a lány lesoványodott csuklóját.

-Nem akarok enni, amikor ... mindegy, nem vagyok éhes. – csattant fel Olivia, aztán egy nagyot sóhajtott.  -Nem akarok köntörfalazni, a segítségedre van szükségem.

-Pénz kell? – próbálkozott Alex rájönni, hogy miért is van itt.

-Az talán nem. – érkezett az egyenes válasz, majd egy mély sóhajtással rejtélyesen folytatódott. -Annál sokkal többet kell kérjek tőled.

-Többet? Micsodát? – húzta fel a szemöldökét a férfi, és valami halvány rossz érzés kezdett kúszni a gerince mentén, bár még fogalma sem volt róla, mitől.

-Alex, én nem mondtam el neked valamit. És őszinte leszek hozzád, talán soha nem is mondtam volna el, de bajban vagyok és ezért muszáj... csak abban bízom, hogy meg tudsz majd bocsátani és segítesz. – hadart zavartan a lány.

A férfi nagyot sóhajtott. A dolog határozottan nem jól kezdődött. Nem rá van szüksége Oliviának, csak a pénzére vagy a kapcsolataira. Csalódott volt, mert a szinte síró hang ellenére, vagy éppen azért, eddig meg volt győződve róla, hogy ő hiányzott, a szerelem, ami valaha köztük volt, és amiből ő még mindig nem tudott szabadulni – ennyit azért már bevallott magának némelyik magányos estéjén. Kinyújtotta a kezét és megérintette a lány kézfejét. –Mondd el, mi az, aztán majd meglátjuk, mit tehetek, rendben?

-Van egy fiam. 

Huh, hát ez kemény kezdés volt – nyelt nagyot Alex, ahogy arra gondolt, az eltelt években Olivia talán nem is gondolt rá, nem is vágyott utána, hanem megismerkedett valakivel, akinek gyereket szült és most bajban van...

-Mennyi idős? – kérdezte halkan.

-Egy éves múlt. – nézett rá a lány könnyes szemmel, és ettől úgy érezte magát, mintha az előbbi kést, amit a gyomrába kapott, most valaki alaposan meg is forgatná. Alighanem ilyen lehet a szamurájok harakirije és szinte önkéntelenül is lenézett az asztal alá, látja-e a beleit kiömleni a kés nyomán. Ezek szerint Olivia hamar megvigasztalódott a válás után. Mit hamar… azonnal… hacsak nem volt már valakije a válásuk előtti hetekben, hónapokban is. Ő meg egy szemétnek érezte magát, amiért a válást megelőző egy évben és az azóta eltelt kettőben néha engedett a teste éhének és elcsábult.

Ezerszer megbánta már,  amiért annak idején kerek perec megmondta, hogy nem akar gyereket. Nem tudta pontosan, mi a baja, de az anyja elmondta neki éppen elégszer, hogy tudja, nem lenne szerencsés, ha gyereket nemzene. Olivia próbálta meggyőzni, kiszedni belőle az okot, ő meg odavágta, hogy ha csak gyereket akar magának csináltatni, akkor előbb kellett volna ezt a vágyát a tudomására hoznia; és akkor nem bonyolódtak volna bele ebbe az egész házasságba, de csak tessék, elég nagy a világ, valaki majdcsak…  Az volt az a nap, amikor Olivia összepakolt és elment. Egy év hallgatás után pedig kapott egy válóperi idézést. És most itt ül előtte a lány és a segítségét kéri egy kiskölyök miatt, aki az övé is lehetett volna, ha nem viselkedett volna olyan hülyén. Ha a felesége ennyire vágyott egy gyerekre, megadhatta volna neki, hiszen annyi más módja lehetett volna, de ő csak indulatosan a tagadásba menekült.

-És mi a baj? – kérdezte értetlenül. Ha még ilyen pici, akkor aligha a taníttatása okoz gondot Oliviának. Talán a lakás… ha még mindig abban a kis lyukban élnek a gyerekkel, de hát az apja miért nem segít. Vagy lelépett… - járt az agya magyarázat után kutatva.

-Beteg. Nagyon beteg és donorra van szüksége. – vágta ki egyetlen levegővétellel a lány és a szemeiben újra óriási könnycseppek gyűltek.

-Jézusom, Livi! És az apja? – kérdezte elszoruló torokkal, mert bármennyire nem akart gyereket, de azért nem hagyta hidegen egy apró kölyök szenvedése. És ismeretlenül is gyűlölet ébredt benne a fickó iránt, aki nem áll helyt ebben a helyzetben. Bár, azt még mindig nem értette, hogy került ő a képbe. 

-Nem nyilvánvaló? – kérdezett vissza a lány és közben olyan sápadt volt, hogy Alex már attól tartott, elájul. De ahogy eljutott az agyáig a halk válasz, neki sem hiányzott sok, hogy becsússzon az asztal alá. Nagyot nyelt és most éppen zöld szemei felszikráztak az indulattól, ahogy válaszolt:

-Nem, nem nyilvánvaló. Ha idehívtál, hogy most a segítségemet kérd, akkor legalább mondd ki! Két évvel ezelőtt voltunk utoljára együtt, a válóperünk reggelén. És tudom, hogy nem védekeztünk, de azt hittem, talán te… de ha mégsem… az már két éve volt a szentségit! Miért éppen most?

-Mert most az élete múlik a válaszodon. – hajtotta le a fejét Olivia. 

-Az élete… - fújt nagyot a férfi. -Miért nem szóltál, hogy terhes vagy? Együtt lehettünk volna… láttam volna megszületni és járni tanulni, … istenem, azt sem tudom, mire képes egy ilyen korú gyerek, de azt velem élhette volna meg.

-Te nem akartál gyereket, és éppen elváltunk emiatt. – motyogta a lány.

-És éppen egy fantasztikusat dugtunk a nagy nap alkalmából. – szakadt ki Alexből még a saját maga számára is durván, aztán a szomszéd asztaltól kíváncsian és kissé megbotránkozva feléjük fordulóra dörrent: -Mi van? Nem látott még fehér embert? – aztán visszafordult a lányhoz és keményen megszorította a csuklóját. –Csak azért feküdtél le velem, hátha összejön, amit megtagadtam tőled? Gratulálok! Sikerült!

Olivia úgy döntött,  nem utasítja rendre a férfit. Végül is, ülve  maradt és várva a folytatást őt nézte valaha mindig vidámnak látott csodás kék szemeivel. Most azonban nem a vidámság szikrázott azokban a szemekben. Indulat volt vagy valami mélyről jövő energia, amit még befolyásolni tudott, mindegy is volt. Itt ült és a folytatásra várt, és csak ez volt a lényeg. Reagálhatott volna rosszabbul is, például fogja magát és itt hagyja sértetten. Az a régi Alex volt olyan impulzív, hogy ezt teljesen normális reakcióként várja tőle, de a férfi az eltelt években úgy tűnik, némi magára erőszakolt önfegyelmet is tanult. A siker ugyan még nem teljes, de máris több, mint amire valaha képes volt.

-Eszembe se jutott az első napig, amikor majdnem kihánytam a lelkemet. – tiltakozott halkan Olivia, és az önkéntelen harag az előbbi kissé megalázó hangoskodásért végre némi pírt varázsolt az arcára.

-… és … mi a baja? – sóhajtott nagyot Alex lassan nyugalmat erőltetve magára, miközben ezer más kérdése lett volna, de valahogy mégis ez tűnt a legfontosabbnak.

-Hosszú lenne belemenni a részletekbe, de valami genetikai hiba, ami az emésztőrendszerét érinti, és azt reméljük, a májtranszplantáció segíthet rajta. Úgyszólván ez az egyetlen esélye – suttogta a fejét lehajtva.

-Ezért nem akartam gyereket. – suttogta a férfi maga elé meredve. –Anyám mondott valamit arról, hogy a családban generációról generációra öröklődik, de eddig még nem volt gond, mert csak hordozói vagyunk a génhibának. De ha egyszer összetalálkoznék valakivel, akiben szintén hibás ez a gén, akkor jó eséllyel születne beteg gyerekünk. Nem akartam kockáztatni. Már arra is gondoltam, elköttetem magam, aztán valahogy nem bírtam rávenni magam a műtétre, végül is ilyesmiben ne huszonéves fejjel döntsön az ember. Öt év házassággal a hátunk mögött megúsztam, és az az egyetlen alkalom becsúszott, nem hiszem el!

-Nem volt öt év. Még három is alig volt, amit hivatalosan együtt éltünk. – helyesbített akaratlanul is a lány, bár tisztában volt vele, hogy ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Alex lesújtóan nézett rá, aztán újra meglepően erősnek mutatkozott, mert nem bocsátkozott vele matematikai háborúba. 

-Én meg nem is tudtam magamról, hogy hordozom a hibát, csak amikor Rick beteg lett, akkor szűrtek engem is. De örökölhette volna mindkettőnktől a jó gént is és akkor nem lenne beteg… - folytatta remegő hangon a lány. Magában pedig hozzátette, hogy valószínűleg teljesen feleslegesen tette tönkre a kapcsolatukat a nagy, gyerek iránti vágyával, hiszen ha korábban tudja, mi a baj, aligha mert volna kockáztatni.

-…és akkor soha nem mondtad volna el, hogy van egy gyerekem. – fejezte be helyette a férfi a szerinte ki nem mondott gondolatot. A sokk egyértelműen látszott rajta. Aztán megrázta a fejét, hogy kicsit rendezze magában az információkat és az általuk generált reakciókat, amik hirtelen mindenfelől elöntötték az elméjét és a szívét. Lázongott, átkozódott és együtt érzett. Még nem tudta nemhogy megbocsátani, de meg sem érteni, hogy erről az egészről Olivia a háta mögött képes volt dönteni. Ugyanakkor lelki szemei előtt megjelent ez apró gyermek, aki a segítségére szorul, és ez valami furcsa, mély érzelmi húrokat pengetett meg benne.

-Miért nem szóltál? – suttogta elkínzott hangon újra a kérdést, ami fölött képtelen volt elsiklani.

-Nem kellett még egy pofon. Ez még megalázóbb lett volna, mint az első alkalom, amikor úgy fogalmaztál, hogy nem is téged akarlak, csak egy kölyköt; és ha ilyen olthatatlan ez a vágyam, akkor keressek mást, aki teljesíti. Fel sem fogtad szerintem, mit mondtál, de engem teljesen összetört, képtelen lettem volna újra átélni azt a napot. És mi értelme lett volna? Min változtatott volna, ha felhívlak, a már elvált férjemet, hogy bocs, de a becsúszásodból időn túli gól lett, amit megadott a bíró? Világosan beszéltél.

Alex elhúzta a száját az Oliviától teljesen szokatlan, gúnyos, de találó focista analógiára. Hát igen. Még élénken emlékezett ő is arra a délutánra, amikor egyetlen mondattal sikeresen összezúzta a házasságukat. Olivia az első pillanattól hol játékosan, hol komolyabban terelgette őt a család gondolatának irányába. Ő pedig mindannyiszor az orrára koppintott, számára a család ők ketten. És soha nem mondta ki, hogy ez így is kell maradjon. Utólag érzett némi lelkiismeret furdalást, amiért nem játszott teljesen nyílt kártyákkal. Az a délután pedig eleinte túl szép volt ahhoz, hogy  hagyja magát ilyen kényelmetlen témák felé terelgetni, de Olivia megmakacsolta magát és a végén már ő is. Még valami szinte kamaszos hülyeséget is odavágott, hogy ezentúl majd jobban figyel, nehogy gyanutlanul csőbe húzza az a kis boszorka a fene nagy gyerek akarásával, és végre jó hasznát veszik majd a Vegasban nászajándékként kapott nagy csomag óvszernek, mire Olivia szinte lelökte magáról… akkor borult el az agya és mondott olyat, hogy akkor keressen más bohócot. Így utólag nem volt büszke a viselkedésére, de ez még mindig nem lehetett ok arra, hogy a lány úgy értse azt a délutánt, hogy ő egyetlen hülye mondatával lemondott volna a közös gyerekükről. … Aztán felnézett, egyenesen bele a lány könnytől ezüstös szemeibe és bólintott.

-Mit kell tennem? 

Olivia akkorát sóhajtott, hogy Alex a szalvéta után kapott, amely libegve elemelkedett a terítőről. Ugyanakkor elérkezettnek látta, hogy egy valamit azért tisztázzon, mielőtt Olivia azt hiszi, minden ellentételezés nélkül fekszik a kés alá. -Ha az orvosoknak megfelelek, segíteni fogok, de csak egyetlen feltétellel.

Olivia bólogatott. Egyrészt bármit megígért volna, másrészt szinte biztos volt benne, mit kér majd Alex. És amikor a férfi beszélni kezdett, bebizonyosodott, hogy jól ismeri.

-Látni akarom, össze akarok vele barátkozni és azt akarom, hogy tudja, én vagyok az apja.

Akarom! – mennyire jellemző rá. Még mindig az a férfiúi fensőbbség beszél belőle, amire olyan jól emlékezett. Amikor együtt voltak, Alex akkor is mindig akart, vagy éppen nem akart valamit, sosem kért vagy ne adj isten, könyörgött. Még akkor sem, amikor ő sértetten és csalódottan ott hagyta. Alex akkor is azt akarta, hogy térjen észhez és menjen vissza hozzá. Aztán egy idő után már nem is akarta. Ő pedig a saját csapdájában vergődve nem térhetett vissza hozzá. Patt-helyzet volt és a játszmát ő vesztette el. 

-Itt van a közelben, a Morgan Stanleyben, holnap meglátogathatod. – mondta végül végtelen lemondással a hangjában. Teljesen felesleges lenne harcolnia. Túl nagy kéréssel jött ide ma este, ennyi valóban jár a férfinak.

-Oké, te mikor mész be hozzá? – kérdezte meg Alex és elővette a telefonját, hogy megnézze a programját. Bármi is lesz holnap délelőtt, ez az ügy elsőbbséget élvez.

-Én most… ott alszom vele. – motyogta Olivia, mire Alex eltette a telefont.

-Akkor elkísérlek.

-Ne! Most ne! Még nem tudom, mit mondjak neki… - szisszent fel Olivia, de a férfi kinyújtotta felé a kezét.

-Livi! Éjfél lesz, mire odaérünk. Biztosan alszik. És csak egy egyéves kis kölyök, nem számít, hogy mit mesélsz neki, úgysem érti. De most nem is kell még semmit mondanod. Csak látni akarom! Ennyi jár nekem!

-Rendben! – sóhajtott a lány, aztán Alex kérte a számlát és felállva felsegítette a lányra a könnyű kis kabátot.

Gitárhúrok 2.

Ma...

Richard Benjamin Maitland egetverő üvöltéssel kápráztatta el a New York-i Morgan Stanley gyermekklinika személyzetét. Még nem sokkal múlt el egy éves, de már gyűlölte a tűket. Egy nagyon ritka anyagcsere problémával küzdött az óta a nap óta, hogy Oliviának elfogyott az anyateje. A Glycogenosis során egy genetikai enzimdefektus következtében a szervezetében fokozott glikogén felhalmozódás jön létre. Ennek a tárolt szénhidrátnak  a típusa, a sejten belüli elhelyezkedése az orvosi zárójelentés értelmében autoszomális recesszív módon öröklődik. Olivia ezzel a mondattal végképp nem tudott mit kezdeni. Csak azt tudta, hogy valamilyen módon ő is, Alex is tehetnek róla, hogy a kicsi élete fölött napról napra egyre sötétebb felhők gyülekeznek.

Hónapok óta járták az orvosi magánrendelőket, a nagyanyai örökségét lassan teljesen erre költötte, de nem sajnált egyetlen fillért sem, amíg bárki reménysugarat tudott neki mutatni. Egyetlen emberhez nem akart fordulni segítségért, de a kezében rezgő papírlapot olvasva lassan bele kellett törődnie, hogy eddig tartott a bujkálás. Alexnak joga van tudni róla, hogy valahol a világban van egy gyereke. És Alexnek kötelessége segíteni, ha ő az egyetlen, aki ezt megteheti. 

Dr. Jonas próbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni neki az öröklődés mikéntjét, aminek értelmében Rick az apjától és tőle is hibás gént örökölt, ezért a betegség, ami miatt májtranszplantációra szorul a kicsi. És ehhez kellene előkerítenie az apját, minél sürgősebben. A gyerek a hepaticus, azaz májérintettségű  glycogenosisban szenvedett. Nem volt szerencséjük, mert a kicsi örökölhette volna tőlük a jó gént is, amelyet fele-fele részben hordoztak ők is, de Ricknek mindkettőjüktől a rossz jutott. Még szerencse, hogy elváltak, így további gyerekeket nem tesznek ki ennek a veszélynek. 

Olivia gyengéd puszit nyomott a kicsi fejére és megnyugodva látta, hogy Rick lassan álomba szipogja magát. Telefonálnia kellett, és ezt nem tudta volna egy üvöltő gyerekkel a kezében lebonyolítani. Még így is kedve lett volna egy nagy pohár erős és kábító italhoz, hogy beszélni tudjon a férfival, aki két évvel ezelőtt, egy langyos őszi reggelen, egy fergeteges szeretkezést követően kisétált az életéből, miután két órával korábban egy bíró ráütötte a pecsétet a válási papírjaikra. Rick annak a kétségbeesett próbálkozásnak lett a gyümölcse, amellyel a történtek ellenére meg akarta tartani a férfit. De Alex elment és azóta sem hallott róla. Cliff ugyan néha szóba akarta hozni, rábeszélni, hogy meséljen Alexnek a gyerekről, de olyankor Olivia megeskette, hogy egy árva szóval sem árulja el őt. Unokatestvére egy épületes hülyének tartotta őt ezért, de esküjéhez híven hallgatott, még ha ez kicsit el is távolította a korábbi jó baráttól, aki értetlenül figyelte, ahogy láthatóan minden indok nélkül lassan, de biztosan távolodnak egymástól. Alex úgy sejtette, hogy a válás feküdhette meg Cliff gyomrát, mert a távolságtartása pár hónappal utána kezdődött, de képtelen volt rábírni a srácot, hogy belemondja a szemébe, hogy mi a problémája vele.

Olivia most azonban nem várhatott tovább. Ha a gyerek apja nem segít, lehet, hogy elveszíti a kisfiát, és ezt már egészen biztosan nem élte volna túl ő maga sem. Késő éjjel volt már, de Alex amúgy is éjjeli bagoly. Ha egyáltalán felveszi a telefont, az biztos, hogy nem álmából fogja ébreszteni.

*

Alex a fellépést követő partyn egy félreeső sarokba húzódva húzta le a második whiskyt. Ennyi volt a fejadagja, többet soha nem ivott, de ennyi egész egyszerűen kellett. Akár azért, mert hazavitt magával valakit, akár azért, mert nem. Ma az utóbbihoz volt hangulata. Amióta Oliviával elváltak, kizárólag sötét hajú lányokkal volt hajlandó ágyba bújni, hogy még véletlenül se emlékeztesse egyikük sem a volt feleségére, de most úgy érezte, ha valamelyik túlsminkelt liba hozzáér, hát kidobja a taccsot. Az a lány ott az első sorban akaratlanul is hazavágta az estéjét. 

Egyszer már volt ilyen korszaka, akkor ismerte meg Oliviát és utána – ahogy a barátai fogalmaztak – a hét szűk esztendő következett. Olyan monogámmá vált azon a napon, amikor először hazakísérte a lányt, amit soha nem hitt volna el magáról. Nem aggatott ő címkét arra, ami a lányhoz kötötte, de nem kellett rajta kívül senki más. Lehet, hogy szerelmes volt, ezen sosem gondolkodott. Azon sokkal többet, hogy talán még mindig az. És még mindig Oliviába. Néha hazavitt ugyan lányokat, mert a teste éhezett, de minden alkalom csak közelebb vitte az undorhoz és a csalódáshoz. Csalódás volt, mert egyikük sem tudta Oliviát feledtetni és undort érzett önmaga iránt, amiért lélektelenül használta a lányokat. Élvezetről már régen szó sem volt. 

Megszólalt a telefon a zsebében és elsápadt, mert ezt a csengőhangot még Oliviának állította be, és az eltelt két évben sem tudta rávenni magát, hogy kitörölje. Soha nem is várta, hogy megszólaljon, éppen ezért most szinte pánikba esett, amiért mégis megtörtént a csoda. 

Elővette és csak nézte a villogó fotót, hallgatta a dallamot, de nem nyomta meg a gombot, hogy fogadja a hívást. Nem tudta volna elviselni, ha pont ma ennyire megcsalnák az érzékei, vagy valami őrült játszana vele.  Talán Livi csak elhagyta a telefonját és aki megtalálta, most sorra veszi a névjegyzékben szereplőket és próbálkozik... maga sem hitte igazán. A dallam elhallgatott és a háttérzaj ellenére most fülsiketítőnek tűnt a csend, ami utána maradt. Mekkora egy  hülye, jézusom! Talán az utolsó esélyét játszotta el itt bénán. Már majdnem megnyomta a visszahívó gombot, amikor a telefon újra zenélni kezdett. Fogadta a hívást és felállt, hogy kimenjen a zajos helyiségből.

*

Olivia a kezét tördelve várta, hogy Alex felvegye azt az átkozott készüléket. Tudta, hogy ma koncertjük volt, tudta, hogy ilyenkor összejönnek egy kis ivászatra, és sejtette, hogy a volt férjének mindkét keze tele van most, és nem az ő hívására vágyik. Talán meg sem hallja a telefonja csörgését, annyira el van foglalva vele, hogy egy kis rajongónak igazán emlékezetessé tegye az estéjét, gondolta gyűszűnyire szűkült gyomorral. Az eltelt hónapokban sokszor képzelte el így a férfit, aztán sírva reménykedett benne, hogy a valóság mégis valami más. Nem tudta, mi fájna jobban, ha a férfi simán túllépne rajta, vagy ha gondolna néha rá, de mégsem jelentkezne, mert még mindig képtelen lenne a tökéletes elköteleződésre. Az az Alex, akit ő szinte istenített, már régen megkereste volna, és …  á, nem… az a valaha volt Alex pontosan úgy hallgatna, ahogy most ez az átok telefon. 

Amikor már úgy tűnt, hogy időtlen idők óta csörgeti, kikapcsolta a telefont. Hiszen még át sem gondolta, mit mondjon neki. Illetve hát ezt rágta magában már egy hete, de valahogy mégsem akartak összeállni a szavak. Amikor rájött, hogy terhes, nem hívta fel. Amikor Rick megszületett, nem hívta fel. Mit mondhatott volna? Hogy felelőtlenek voltak közös életükben először és utoljára, és ennek meglett az eredménye? …Most pedig bajban vannak és csak azért volt hajlandó meghozni ezt a döntést… Alex nyilván nem lesz elájulva az ötletétől. Talán el sem hiszi, amit mondani fog neki. Vagy iszonyatosan dühös lesz, hogy idáig hallgatott. És talán azt mondja majd, ha eddig nem volt rá szüksége, akkor most se legyen... fogalma sem volt róla, hogy közben újra megnyomta a hívó gombot, csak a kicsöngést hallotta meg. Rickért teszi... csak ez járt a fejében.

*

-Livi? – csak egy hitetlenkedő suttogás volt a férfi hangja, és Olivia meglepve hiányolta a háttérből a hangzavart. A férfi becéző hangjától amúgy is kocsonyássá váltak a lábai és le kellett ülnie. Utoljára aznap reggel ejtette ki így a nevét... talán abban a pillanatban, amikor Rick megfogant.

-Szia! Beszélnünk kéne, de nem igazán telefontéma... találkozhatnánk? – tért a lényegre hadarva, amíg még képesnek érezte magát rá, hogy sírás nélkül beszéljen a férfival.

-Most? – hökkent meg Alex.

-Bocsáss meg, tudom, ma fellépésetek volt és ilyenkor ... szóval, megértem, ha most nem jó, csak ... ó istenem – sírta el magát a lány, mire Alexnek egy gombóc nőtt a torkában. Valami baj lehet, de elképzelni sem tudta, hogy mi... egyszerűen csak érezte, hogy Olivia az összeomlás határán van, és igazán nagy baj lehet, ha éppen ő volt az, akihez fordult végső elkeseredésében.

-Hol vagy?

-Az nem érdekes, de találkozhatnánk Giorgionál? -  javasolta szipogva Olivia a kis olasz vendéglőt a kórházhoz közel. Valamikor régen, amikor még rémálmaiban sem fordult meg, hogy ebbe a kórházba betegye a lábát, sokszor ebédeltek ott, mert igazi olaszos ízeket kaptak és barátságos fogadtatást. És Giorgio hajnalig nyitva tartott, ami most – tekintve a késői órát – újra hasznos volt.

-Fél óra alatt odaérsz? – kérdezte a volt férje és Olivia meglepve a gyors és határozott kérdéstől, nem akart foglalkozni a gondolattal, hogy a férfi ilyen gyorsan ki tudja-e adni valakinek az útját, hogy vele találkozhasson. Nem akart vele foglalkozni, de persze ez járt a fejében.

-Persze – mosolyodott el a könnyein keresztül. –És Alex, ... köszönöm!

Alex nézte a telefont, ami hirtelen elsötétült és a szája szélébe harapott, hogy vajon álmodik-e; de a harapás fájt. Odaintett Dekkernek, hogy ő lelép, és mire a barátja feléje indulhatott volna, hogy megkérdezze, mi a gond, addigra már ki is lépett a hűvös éjszakába. Egy taxi kanyarodott éppen a csehó elé utasokkal, és még nem is rendezték a számlát, amikor ő már bevágódott a hátsó ülésre.

-A Westchester Avenue  és a Broadway sarkára legyen szíves! – szólt előre a sofőrnek, aki elnyomott egy szitkot az orra alatt a türelmetlen kuncsaftokkal kapcsolatban, annak ellenére, hogy erre a fuvarra igen csak nagy szüksége volt.

Útközben Alex hallgatagon nézett ki az ablakon. Gyűlölte és imádta ezt a várost egyszerre. Ilyenkor éjszaka például imádta... különösen egy ilyen éjszakán, amikor Oliviához repíti a taxi. Még nem tudta, hogy miért fognak találkozni, de ha a lánynak eszébe jutott őt felhívni, az talán valami jót is jelenthet. 

Fizetett és kiszállt egy kicsivel korábban. Szüksége volt arra a pár száz méterre, amíg elgyalogol az étteremig, mert reszketett a keze. A szemközti park fái már hullatni kezdték aranysárgára színeződött leveleiket. Ősz volt, szeptember, de nem az a langyos nyárvéget idéző, mint amikor a válásuk lebonyolódott. Hűvös fuvallat rázott le egy újabb adag apró levelet a fákról, reménytelen küzdelemre sarkallva a park körül sepregető idős férfit. Egy cigarettaárusnál vett egy csomag rágót és bekapott három szemet a legerősebb mentásból, hogy a whisky szagát elnyomja, aztán az úttesten átvágva az étterem kirakata előtt megtorpant és végignézett a tükörképén. Akár a pokol angyala, talpig feketében, gondolta szinte ironikusan. Egy ideje azon vette észre magát, hogy a ruhatárában kizárólag ilyen sötét színek vették át az uralmat. Talán, mert a kedve is gyakran volt ilyen borongós.  Egyedül a színpadon volt képes élni, a dalaiban, bár Derek szerint ott is egyre gyakrabban bukkantak fel lágyabb, melankólikusabb dallamok. Neki fel sem tűnt. A válása után azt hitte, majd tombolni fog, vad és disszonáns hangokra vágyik majd, de nem… Olivia szelídsége hiányzott neki, és ez a zenéjén is átütött. Összedörzsölte a kezeit, hogy felmelegedjenek, aztán a csizmáját a nadrág szárába dörgölte hanyagul, végül egy papírzsebkendőbe köpte a rágót és egy laza csuklómozdulattal a járdaszéli szemetesbe dobta. Csont nélküli kosár – dünnyögte magában, ahogy lenyomta a kilincset. 

Bonus:

Gitárhúrok 1.

Sziasztok!

Na, ezt is megértük, Anna és Rob boldogan élnek, amíg meg nem halnak, tényleg mint a mesében… és végre  pótoltam a mulasztásomat is, ami miatt voltak önkritikus perceim. Az a 100.000 akkora szám volt (nekem), hogy illett volna a nagy esemény napján megemlékezni róla, de tényleg nem akartam belekavarni az éppen futó történetbe. De hát, túl vagyunk már az ünneplésen is, és most útjára eresztek egy újabb történetet. 

Erről csak annyit, hogy nem Robról szól, bár a főhőst akár el is játszhatná, azt hiszem. Egyelőre nem nagyon tudok elvonatkoztatni a sráctól, ez van. De nem nagyon aggódom, hogy emiatt ne kedvelnétek a figurát.

A címe Gitárhúrok…  Alex, Olivia és Rick életét követi nyomon… egy ideig, …szokás szerint XD

Haha, két pasi meg egy nő? Hát, így is lehet mondani, meg úgy is, hogy … na, hogyne, majd lelövöm itt a meglepit, mi?

Az elejére berakok egy képet, hogy nagyjából sejtsétek, milyen arcok lebegtek a szemem előtt írás közben, de aztán nem biztos, hogy rendszeres lesz a képes melléklet. A jó múltkoriban ugyanis volt ebből némi gubancom egy régebbi történet videója kapcsán, amiért utasították a blogot, hogy szedjem le, ha nem akarom, hogy a videó„tulajdonosa” gorombáskodni kezdjen velem. Könyörgöm, ha a Youtube-on fent van, akkor nem tudom, itt miért zavarta, de mindegy, jobb a békesség. De hogy a Nagy Testvér mindent lát, ez azért kísérteties. Na, de ilyen kis kellemetlenségekkel nem foglalkozunk, lényeg az olvasás, zenéket max. nem linkelek mellé. (Pedig szerettem)

Tádámmm… akkor fogadjátok szeretettel Alexet és Oliviát! Ja, és Ricket, meg aki még felbukkan  XD

Puszik!

PaSa

Ma...

Alex Maitland  lehunyta a szemét, ahogy az utolsó hang is elhalt, aztán  ujjaival lefogta a húrokat. A szeme szúrt, de tisztában volt vele, hogy ennek nem a villódzó reflektorok és a teljes erővel működő füstgépek az okai. A szám végére szinte felrobbanó fényorgiában vaksin kellett volna állnia, de az a lány a színpad előtt kísértetiesen emlékeztette valakire, akire nem akart emlékezni, mégis nap mint nap megküzdött az emlékével, és most őt látta maga előtt élesebben, mint valaha. A taps, a kiabálás és a lányok sikítása lassan ért el csak a füléig, amelyben még mindig az utolsó akkordok rezegtek.  A zajos siker nem érintette meg, szinte fásultan tűrte a rajongók imádatát. A valaha éltető rajongás mostanra az ellensége lett. Az egyik ok, amiért Olivia elhagyta. A másikra nem akart gondolni… azt hibának érezte, mindkettőjük részéről. Makacsul kitartottak a maguk akarata mellett… törvényszerű volt a szakítás.

A háta mögött az együttes tagjai értetlenül figyelték, ahogy nem mozdul, nem integet, mintha kővé vált volna. Nem tudhatták, hogy a vezetőjüket ezek a percek arra emlékeztetik, mit veszített el, talán örökre.

Két évvel ezelőtt…

A bíró még épp csak kimondta, Vége, de Alex máris tiltakozni akart. Nem lehet vége! Hiszen amióta csak ismeri Oliviát, nem tudott másra nézni, a lány megváltoztatta az egész addigi szabados életét. És attól félt, hiába a válási okirat, ez már így is fog maradni. Aztán befogta a száját. El kell engedje Oliviát. Ha az eltelt években nem tudták megőrizni a házasságukat, ha egyetlen dacos kijelentése ide vezethetett, akkor nyilván nincs értelme tovább kínozni egymást. Bár nem tudta, de sejtette, hogy a feleségének, aki ettől a pillanattól már nem is az, hamarosan lesz valaki olyan fontos, hogy újra elkötelezze magát, mert gyerekre vágyott, amit ő nem volt hajlandó megadni neki. Ez az élet rendje. Azért, mert ő képtelen volt megfelelni a jó férjről alkotott álomképnek, még a lány lehet olyan szerencsés, hogy az élet elé sodor valakit, aki meg tudja adni neki az otthon biztonságát. Csak kegyetlenül fájdalmas volt arra gondolni, hogy ettől a naptól bárki másnak joga lehet ölelni a nőt, aki neki rendeltetett. Amíg a gondolataival volt elfoglalva, Olivia gondosan összehajtogatta a papírjait és eltette a táskájába. Ő maga csak zsebregyűrte őket, aztán a kijárat felé indult. Az ajtónál megvárta a lányt és egy udvarias gesztussal maga elé engedte. 

Odakint már türelmetlenül toporgott a következő páros, akik egy valaha volt hirtelen döntést jöttek érvényteleníttetni. A bolondok. Ha jobban belegondol, egyetlen barátja sincs, aki boldog házasságban élne. Az utolsók talán a szülei voltak, azóta is mindenki más válóperi tárgyaláson kötött ki előbb-utóbb. Még ők húzták a legtovább, de ők is talán csak azért, mert egyikük sem érzett magában annyi erőt, hogy kimondja, itt a vége. De most eljutottak erre a pontra, és hirtelen nem is tudta, hogy mit kezdjen azzal az érzéssel, ami végigsöpört rajta. Vesztesnek érzete magát, kurvára vesztesnek, és tehetetlennek; mert ha valamit, hát ezt biztosan nem akarta. És fájdalmas volt látni, hogy Olivia is valami hasonlót érez. Mi a francot keresnek ők itt? – csak ez a kérdés dörömbölt az agyában. Jó lett volna tudni, mit rontott el, de érezte, hogy az okok keresésével már régen elkésett. A mai nap pontot tett egy vergődés végére, és teljesen mindegy, hogy mi vezetett idáig. Vége van! Talán nem is rontottak el semmit, csak éppen nem lett volna szabad összeházasodniuk anélkül, hogy az alapvető kérdésekben megegyeztek volna. 

A kapu előtt Olivia ránézett és már búcsúra nyitotta a száját, a nagy szürke, könnyes szemei alatt, melyek fájdalommal teltek, bizonyítva, hogy ő sem ezt akarta a szíve mélyén, amikor Alex egy hirtelen ötlettel a kocsija felé intett:

-Hazaviszlek.

-Igazán nincs rá szükség – suttogta a lány halkan, mire őbenne bozótlángként csapott végig a vágy.

-Csak még egyszer, utoljára legyél velem, kérlek! – bukott ki belőle a szenvedélyes mondat, ami után zavartan néztek egymásra. Nem lehet igaz, hogy kimondta! Már várta a gúnyos kacajt, egy pofont vagy bármi mást, ami eszébe juttatja, mennyire hülye ötlet volt ez, ami szinte akaratlanul csúszott ki a száján, de Olivia a kezdeti döbbenetből elpirulva megindult a kocsi felé. Alex bénultan nézte, ahogy az exfelesége beleegyezően nyúl az ajtó fogantyúja felé.

*

Utólag már egyikük sem tudta volna megmagyarázni, hogyan történhetett, hogy a válóperi tárgyalásról egyenesen Olivia ágyába rohantak és olyan szenvedéllyel szerették egymást, mint a megismerkedésüket követő első napokban. Olivia sem tudta, mi vitte rá, hogy beleegyezzen a volt férje őrült ötletébe. Talán az együtt töltött hét év, talán az az egy, amit már külön töltöttek. Nem tudta, de most nem is számított. A férfi felé hajolt és megcsókolta, ezzel szabadjára engedve a mindkettőjükben égő és jó ideje visszafojtott szenvedélyt. 

Amikor lassan mind a ketten visszataláltak a valóságba, Alex volt az, aki darabos, suta mozdulatokkal felkelt az ágyból, ami nem volt olyan nagy, mint annak idején a közös ágyuk, a közös otthonukban, mégis most otthonosan ölelte magába a férfit is. Csendesen felöltözött és egy puszit nyomott Olivia homlokára. Köszönöm! – suttogta halkan, lehunyt szemekkel, aztán megfordult és határozottnak tűnő léptekkel kilépett a lakásból és a nő életéből, aki a mai napig a mindenséget jelentette a számára. Még akkor is, amikor az elköltözött, mert ő volt olyan hülye, hogy kockáztatott és veszített.

Már a kocsijában ült és hazafelé hajtott, amikor eszébe jutott, hogy nem is védekeztek. De hát ma reggel fél kilencig ez a nő még a felesége volt, miért is gondolt volna rá. Ez igaz – vitatkozott magával, de most fél tizenegy van…

Olivia markolta a melle előtt a takarót. Sejtjeiben még érezte az előbbi szenvedély szikráit és szíve szerint Alex után kiáltott volna, hogy maradjon. Minden mindegy, …házassági papírok nélkül, a jövőre vonatkozó ígéretek nélkül is őt akarja. De érezte, hogy ezzel már elkésett. A férfi elfogadta az ő döntését, amikor aláírta a válási papírokat, és elfogadta a bíró döntését, amikor lehajtotta a fejét alig két órával ezelőtt abban a rideg teremben. Nem értette még, kinek volt jó ez a rendhagyó búcsú, de elraktározta a szíve mélyén, hogy a közelgő hideg téli estéken legyen, ami melegítse.

Hét évvel ezelőtt…

Alex Maitland huszonnégy éves korára elérte, hogy ismerjék a nevét, koncertszervezők keressék a kegyeit, és most itt ült kezében egy félig üres sörösüveggel az egyik legjobb barátja lakásavatóján, kicsit fanyalogva, amiért egyedül érkezett. Cliff az érkezésekor azt mondta, bemutat neki valakit, mire elhúzta a száját, mert igazán nem volt rászorulva, hogy más szerezzen neki barátnőt. Nem is akart barátnőt. Egy barátnőnek elvárásai vannak, ő pedig abszolút elégedett volt az életével, nem szándékozott alkalmazkodni egy pillanatig sem. Tökéletesen megfelelt neki, hogy egy-egy jól sikerült koncert után választhatott a felkínálkozó lelkes rajongók közül valakit, vagy jobb napokon valakiket, akikkel megünnepelhette a sikeres estét. Ezek a lányok aztán valamikor az éjszaka közepén távoztak és ő a másnapokat minden kényelmetlenség és kínos jelenetek nélkül kezdte a munkájára és szenvedélyére, a zenére és a versekre koncentrálva. Néha volt egy kócos hajkorona, egy feszes test, ami megihlette, hogy a következő koncertek valamelyikén egy boldogságtól kábult rajongó ismerhesse fel magát a dal szövegében. Nem hangzott túl jól, de elismerte, hogy számára a nő csupán testének szükségleteit kielégítő partner volt.

Cliff, a házigazda volt az együttes dobosa, és a közelmúltig valakivel együtt bérelt egy kis lakást. Alex sosem volt fent nála, mert valami kis patkánylyuk volt az a kégli, legalábbis Cliff mindig így emlegette, ezért inkább Dekkernél, a billentyűsüknél buliztak, már csak azért is, mert az ő szülei házának az alagsorában gyakoroltak nap mint nap. Így aztán fogalma sem volt róla, kivel osztozkodott a barátja azon a kis lakáson, amit a népszerűségüknek hála, most erre a fényűző apartmanra cserélhetett. A Drops mára ismert banda lett, a plakátjaikkal volt tele a város összes menő szórakozóhelye, távoli helyek sportcsarnokai és néhány tengerentúli fesztivál programfüzete. Többet nem is kívánhatott. 

Most azonban mégis szerette volna, ha leléphet innen, és magára csukhatja a lakása ajtaját. Nem egy nő hiányzott ahhoz, hogy jól érezze magát, illetve hát fogalma sem volt róla, mi ez a nyugtalanság, amit érez. Lehet, csak aludnia kéne végre egy jót a frissen áthúzott ágyában, nem a következő fellépésen agyalnia. Igen, igazság szerint csendet akart volna maga körül, nem a hangszórókból üvöltő rockot, ami máskor az éltető levegőt jelentette volna. Csendet, és valami új gondolatot, amit dalszöveggé fűzhet, akkordokat, amikkel kísérhetné…

Egy szőke, majdnemhogy jelentéktelen lány ült mellette, az alakját elrejtette az egyszerű szoknya és a blúz. Olyan volt, mint egy érettségiző diáklány, aki eltévedt és a vizsgabizottság helyett ebbe a vad buliba tévedt, ahol a pályatársnői bezzeg kipakolták mindenféle szexi göncökbe az árut. A vad buli mostanra már eléggé leült egyébként, így nem is csoda, hogy a lány egy jó ideje már a telefonját nyomogatta. Egy gondolatot szentelt az egyszerű, műkörmök és feltűnő ékszerek nélküli nélküli kezeknek. Biztosan a barátját noszogatja, hogy érjen már ide, mert unatkozik – gondolta róla, kicsit megsajnálva, amiért talán fel lett ültetve és hiába vár a hős lovagra; aztán jobban rálesett a telefon kijelzőjére és meglepve látta a népszerű játékot, amit néha még ő maga is nyomogatott, ha ki akart kapcsolni egy kicsit a próba alatt vagy a fellépések szünetében. A hetes szintnél azonban sosem sikerült feljebb vergődnie, a lány viszont olyan pályán járt már, ahova ő még véletlenül sem jutott el. Ez kíváncsivá tette. Elvigyorodott és feléje hajolt.

-Unatkozol?

-Szerinted? – érkezett a válasz anélkül, hogy a szöszi ránézett volna.

-Akkor minek jöttél el?

-És te? – kérdezett vissza a lány kicsit mogorva hangon, amiért zavarja a koncentrálásban, de még mindig a programot bűvölve. –Egyébként meg nem tudom. Cliff -el együtt béreltünk régebben egy lyukat… és talán fel akart vágni, hogy ma már megengedhet magának egy ilyet, én meg kíváncsi voltam – mutatott körbe a lány, miközben a telefont végre letette az asztalra, és ránézett. Szürke szeme úgy csillogott, mintha könnyes lenne.

Alexet egy pillanat alatt elbűvölte az új információ. Ezzel a kis ártatlan szöszivel bérelte Cliff azt a lyukat? Ezt az apró információt sosem osztotta meg velük a barátjuk, mindannyian azt hitték, egy másik srác a lakótársa. Az örökké vibráló Cliff és ez a csendes, visszafogott lány? Érdekes együttélés lehetett. Talán mégis igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást?

-Jártatok?

-Nem, mintha közöd lenne hozzá, de nem, csak megosztoztunk a lakbéren… de az ágyán nem. – tette hozzá nyomatékosan a lány. 

-Oli! – lépett hozzájuk ebben a pillanatban a házigazda. –Ismered már Alexet?

-Oli?  - nézett rá a fiú, mire a lány fintorogva helyesbített: -Olivia Bennet.

-Szerintem a Livi jobban illene hozzád – dünnyögte Alex és a szemében fény gyúlt, ahogy a kis Olivia elpirult. Jézus! Ilyet már nem is emlékezett, mikor látott egy lány arcán. Jobban megnézte magának a kis szöszit és megállapította, hogy kifejezetten bájos, formás, nőies teremtés. Pontosan az a típus, akivel szívesen bújna ágyba… de ezt akkor még csak a hormonjai érezték, a feje ennyire még nem gondolkodott előre. Viszont ráébredt, hogy mégsem akar hazamenni, és az este hátralevő részében a sarokban ülve, egyetlen üveg sörrel a kezükben megváltották a világot. Alex az érdeklődő, értelmes lány mellett kinyílt és szokásos flegma, megjátszós stílusát feledve lelkesen beszélt neki a terveiről, amiket még a barátaival sem osztott meg. 

Hát, így kezdődött. …És a csendes, visszahúzódó Livi ahelyett, hogy pofon vágta volna, amikor hazakísérte és a bejárat előtt a nyelvét jószerivel ledugta a torkán, behívta egy kávéra, amiről mindketten azonnal tudták, hogy valami egészen másra hívta meg. Odabent nem is tétováztak és hamarosan olyan szenvedéllyel hajszolták egymást a csúcs felé, hogy Alex valamivel később kénytelen volt elismerni, hogy mindenféle ígéretek és fogadkozás nélkül életének talán legjobb és legemlékezetesebb szexéhez jutott. Váratlan volt és meglepte. Talán éppen ezért is nem akart dolgavégezetten felöltözni és lelépni, mint máskor.

És a másik meglepetés ekkor érte, mert Livi küldte el. És neki színt kellett vallania, hogy maradni akar. Életében először. És ezzel elkezdődött valami, amit egy meggondolatlan tettel néhány évre rá Vegasban törvényesítettek, aztán egy újabb meggondolatlan mondattal néhány évvel később tönkre is tett.