"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. október 3., csütörtök

Gitárhúrok 3.



Odabent halk zene szólt. Valami időtlen olasz muzsikát várt, mandolint, …régen mindig olyan számok szóltak, amiktől az ember könnyen egy olasz kisváros langyos, nyáresti főterére képzelhette magát egy szökőkút tövébe, ahol a kedvesnek gitározott, de most Ramazotti rekedtes hangja búgott a hangszórókból. Nyilván Giorgio kevésbé hagyománytisztelő fia vette át időközben a helyet – gondolta fanyalogva, miközben körbenézett, hogy látja-e valahol Oliviát. Amikor megpillantotta, olyan szívdobogás vett erőt rajta, mint amikor a színpadra lépett. De az adrenalin mellett most egy nagy adag félelem is munkált benne, a bizonytalanságtól, hogy miért is jöhetett létre ez a már nem is remélt találka.

A lány egy kis boxban üldögélt. Előtte egy széttépdesett kenyérdarab és egy tálkában aranyló olíva olaj. Láthatóan gondoskodtak róla, hogy a várakozás percei alatt is falatozhasson, de ő csak céltalanul trancsírozta a kenyeret. Keze ideges rebbenései, ahogy elkotorja a haját sápadt arca elől, ahogy kiveszi a csatot feltűzött tincseiből, aztán egy gyors és automatikus mozdulattal vissza is csípteti... ideges – állapította meg Alex és a szolgálatkész pincérnek odabiccentve a boxhoz lépett. Olivia abban a pillanatban nézett fel, ahogy megállt mellette.

-Szia! – sápadt el a törekény arc, ha lehet, még jobban.
-Szia! – toporgott mellette tétován. Megcsókolja? Vagy csak üljön le vele szembe? Még sosem látta Oliviát ilyen idegesnek, ennyire szétszórtnak, szinte már szétesettnek. Nem hiányzik, hogy még ő is zavarba hozza. Döntött és becsusszant a lánnyal szemközti padra.
-Jól nézel ki.- motyogta, de Olivia szemforgatásából tudta, hogy a bók nem ért célba. A lány tisztában van vele, hogy rémesen fest és nem örül, amiért ilyen sután próbál ezen túllépni. –Oké, rémesen nézel ki, de nyilván van tükröd, úgyhogy nem akartam ezt mondani. - mormolta halkan, mire a lány halványan elmosolyodott. Az őszinteséget mindig is nagyra értékelte, kivéve abban az egy kérdésben, ami a válásukhoz vezetett.

Csendben ültek, Alex nem tudott mibe belekezdeni, ami ne  hangzott volna most hülyén, várta, hogy megtudja, miért is van itt, de Olivia láthatóan nem bírta elszánni magát a kezdésre.
-Eszünk valamit? – érintette meg a kezét a férfi, hogy felhívja magára a figyelmét.
-Ha éhes vagy, rendelj nyugodtan, én nem tudok enni. – motyogta halkan a lány.
-Pedig lehet, hogy kéne... mikor ettél utoljára? - fogta meg a lány lesoványodott csuklóját.
-Nem akarok enni, amikor ... mindegy, nem vagyok éhes. – csattant fel Olivia, aztán egy nagyot sóhajtott.  -Nem akarok köntörfalazni, a segítségedre van szükségem.
-Pénz kell? – próbálkozott Alex rájönni, hogy miért is van itt.
-Az talán nem. – érkezett az egyenes válasz, majd egy mély sóhajtással rejtélyesen folytatódott. -Annál sokkal többet kell kérjek tőled.
-Többet? Micsodát? – húzta fel a szemöldökét a férfi, és valami halvány rossz érzés kezdett kúszni a gerince mentén, bár még fogalma sem volt róla, mitől.

-Alex, én nem mondtam el neked valamit. És őszinte leszek hozzád, talán soha nem is mondtam volna el, de bajban vagyok és ezért muszáj... csak abban bízom, hogy meg tudsz majd bocsátani és segítesz. – hadart zavartan a lány.
A férfi nagyot sóhajtott. A dolog határozottan nem jól kezdődött. Nem rá van szüksége Oliviának, csak a pénzére vagy a kapcsolataira. Csalódott volt, mert a szinte síró hang ellenére, vagy éppen azért, eddig meg volt győződve róla, hogy ő hiányzott, a szerelem, ami valaha köztük volt, és amiből ő még mindig nem tudott szabadulni – ennyit azért már bevallott magának némelyik magányos estéjén. Kinyújtotta a kezét és megérintette a lány kézfejét. –Mondd el, mi az, aztán majd meglátjuk, mit tehetek, rendben?
-Van egy fiam. 

Huh, hát ez kemény kezdés volt – nyelt nagyot Alex, ahogy arra gondolt, az eltelt években Olivia talán nem is gondolt rá, nem is vágyott utána, hanem megismerkedett valakivel, akinek gyereket szült és most bajban van...
-Mennyi idős? – kérdezte halkan.
-Egy éves múlt. – nézett rá a lány könnyes szemmel, és ettől úgy érezte magát, mintha az előbbi kést, amit a gyomrába kapott, most valaki alaposan meg is forgatná. Alighanem ilyen lehet a szamurájok harakirije és szinte önkéntelenül is lenézett az asztal alá, látja-e a beleit kiömleni a kés nyomán. Ezek szerint Olivia hamar megvigasztalódott a válás után. Mit hamar… azonnal… hacsak nem volt már valakije a válásuk előtti hetekben, hónapokban is. Ő meg egy szemétnek érezte magát, amiért a válást megelőző egy évben és az azóta eltelt kettőben néha engedett a teste éhének és elcsábult.
Ezerszer megbánta már,  amiért annak idején kerek perec megmondta, hogy nem akar gyereket. Nem tudta pontosan, mi a baja, de az anyja elmondta neki éppen elégszer, hogy tudja, nem lenne szerencsés, ha gyereket nemzene. Olivia próbálta meggyőzni, kiszedni belőle az okot, ő meg odavágta, hogy ha csak gyereket akar magának csináltatni, akkor előbb kellett volna ezt a vágyát a tudomására hoznia; és akkor nem bonyolódtak volna bele ebbe az egész házasságba, de csak tessék, elég nagy a világ, valaki majdcsak…  Az volt az a nap, amikor Olivia összepakolt és elment. Egy év hallgatás után pedig kapott egy válóperi idézést. És most itt ül előtte a lány és a segítségét kéri egy kiskölyök miatt, aki az övé is lehetett volna, ha nem viselkedett volna olyan hülyén. Ha a felesége ennyire vágyott egy gyerekre, megadhatta volna neki, hiszen annyi más módja lehetett volna, de ő csak indulatosan a tagadásba menekült.

-És mi a baj? – kérdezte értetlenül. Ha még ilyen pici, akkor aligha a taníttatása okoz gondot Oliviának. Talán a lakás… ha még mindig abban a kis lyukban élnek a gyerekkel, de hát az apja miért nem segít. Vagy lelépett… - járt az agya magyarázat után kutatva.
-Beteg. Nagyon beteg és donorra van szüksége. – vágta ki egyetlen levegővétellel a lány és a szemeiben újra óriási könnycseppek gyűltek.
-Jézusom, Livi! És az apja? – kérdezte elszoruló torokkal, mert bármennyire nem akart gyereket, de azért nem hagyta hidegen egy apró kölyök szenvedése. És ismeretlenül is gyűlölet ébredt benne a fickó iránt, aki nem áll helyt ebben a helyzetben. Bár, azt még mindig nem értette, hogy került ő a képbe. 

-Nem nyilvánvaló? – kérdezett vissza a lány és közben olyan sápadt volt, hogy Alex már attól tartott, elájul. De ahogy eljutott az agyáig a halk válasz, neki sem hiányzott sok, hogy becsússzon az asztal alá. Nagyot nyelt és most éppen zöld szemei felszikráztak az indulattól, ahogy válaszolt:
-Nem, nem nyilvánvaló. Ha idehívtál, hogy most a segítségemet kérd, akkor legalább mondd ki! Két évvel ezelőtt voltunk utoljára együtt, a válóperünk reggelén. És tudom, hogy nem védekeztünk, de azt hittem, talán te… de ha mégsem… az már két éve volt a szentségit! Miért éppen most?
-Mert most az élete múlik a válaszodon. – hajtotta le a fejét Olivia. 
-Az élete… - fújt nagyot a férfi. -Miért nem szóltál, hogy terhes vagy? Együtt lehettünk volna… láttam volna megszületni és járni tanulni, … istenem, azt sem tudom, mire képes egy ilyen korú gyerek, de azt velem élhette volna meg.
-Te nem akartál gyereket, és éppen elváltunk emiatt. – motyogta a lány.
-És éppen egy fantasztikusat dugtunk a nagy nap alkalmából. – szakadt ki Alexből még a saját maga számára is durván, aztán a szomszéd asztaltól kíváncsian és kissé megbotránkozva feléjük fordulóra dörrent: -Mi van? Nem látott még fehér embert? – aztán visszafordult a lányhoz és keményen megszorította a csuklóját. –Csak azért feküdtél le velem, hátha összejön, amit megtagadtam tőled? Gratulálok! Sikerült!

Olivia úgy döntött,  nem utasítja rendre a férfit. Végül is, ülve  maradt és várva a folytatást őt nézte valaha mindig vidámnak látott csodás kék szemeivel. Most azonban nem a vidámság szikrázott azokban a szemekben. Indulat volt vagy valami mélyről jövő energia, amit még befolyásolni tudott, mindegy is volt. Itt ült és a folytatásra várt, és csak ez volt a lényeg. Reagálhatott volna rosszabbul is, például fogja magát és itt hagyja sértetten. Az a régi Alex volt olyan impulzív, hogy ezt teljesen normális reakcióként várja tőle, de a férfi az eltelt években úgy tűnik, némi magára erőszakolt önfegyelmet is tanult. A siker ugyan még nem teljes, de máris több, mint amire valaha képes volt.
-Eszembe se jutott az első napig, amikor majdnem kihánytam a lelkemet. – tiltakozott halkan Olivia, és az önkéntelen harag az előbbi kissé megalázó hangoskodásért végre némi pírt varázsolt az arcára.

-… és … mi a baja? – sóhajtott nagyot Alex lassan nyugalmat erőltetve magára, miközben ezer más kérdése lett volna, de valahogy mégis ez tűnt a legfontosabbnak.
-Hosszú lenne belemenni a részletekbe, de valami genetikai hiba, ami az emésztőrendszerét érinti, és azt reméljük, a májtranszplantáció segíthet rajta. Úgyszólván ez az egyetlen esélye – suttogta a fejét lehajtva.
-Ezért nem akartam gyereket. – suttogta a férfi maga elé meredve. –Anyám mondott valamit arról, hogy a családban generációról generációra öröklődik, de eddig még nem volt gond, mert csak hordozói vagyunk a génhibának. De ha egyszer összetalálkoznék valakivel, akiben szintén hibás ez a gén, akkor jó eséllyel születne beteg gyerekünk. Nem akartam kockáztatni. Már arra is gondoltam, elköttetem magam, aztán valahogy nem bírtam rávenni magam a műtétre, végül is ilyesmiben ne huszonéves fejjel döntsön az ember. Öt év házassággal a hátunk mögött megúsztam, és az az egyetlen alkalom becsúszott, nem hiszem el!
-Nem volt öt év. Még három is alig volt, amit hivatalosan együtt éltünk. – helyesbített akaratlanul is a lány, bár tisztában volt vele, hogy ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Alex lesújtóan nézett rá, aztán újra meglepően erősnek mutatkozott, mert nem bocsátkozott vele matematikai háborúba. 

-Én meg nem is tudtam magamról, hogy hordozom a hibát, csak amikor Rick beteg lett, akkor szűrtek engem is. De örökölhette volna mindkettőnktől a jó gént is és akkor nem lenne beteg… - folytatta remegő hangon a lány. Magában pedig hozzátette, hogy valószínűleg teljesen feleslegesen tette tönkre a kapcsolatukat a nagy, gyerek iránti vágyával, hiszen ha korábban tudja, mi a baj, aligha mert volna kockáztatni.
-…és akkor soha nem mondtad volna el, hogy van egy gyerekem. – fejezte be helyette a férfi a szerinte ki nem mondott gondolatot. A sokk egyértelműen látszott rajta. Aztán megrázta a fejét, hogy kicsit rendezze magában az információkat és az általuk generált reakciókat, amik hirtelen mindenfelől elöntötték az elméjét és a szívét. Lázongott, átkozódott és együtt érzett. Még nem tudta nemhogy megbocsátani, de meg sem érteni, hogy erről az egészről Olivia a háta mögött képes volt dönteni. Ugyanakkor lelki szemei előtt megjelent ez apró gyermek, aki a segítségére szorul, és ez valami furcsa, mély érzelmi húrokat pengetett meg benne.

-Miért nem szóltál? – suttogta elkínzott hangon újra a kérdést, ami fölött képtelen volt elsiklani.
-Nem kellett még egy pofon. Ez még megalázóbb lett volna, mint az első alkalom, amikor úgy fogalmaztál, hogy nem is téged akarlak, csak egy kölyköt; és ha ilyen olthatatlan ez a vágyam, akkor keressek mást, aki teljesíti. Fel sem fogtad szerintem, mit mondtál, de engem teljesen összetört, képtelen lettem volna újra átélni azt a napot. És mi értelme lett volna? Min változtatott volna, ha felhívlak, a már elvált férjemet, hogy bocs, de a becsúszásodból időn túli gól lett, amit megadott a bíró? Világosan beszéltél.

Alex elhúzta a száját az Oliviától teljesen szokatlan, gúnyos, de találó focista analógiára. Hát igen. Még élénken emlékezett ő is arra a délutánra, amikor egyetlen mondattal sikeresen összezúzta a házasságukat. Olivia az első pillanattól hol játékosan, hol komolyabban terelgette őt a család gondolatának irányába. Ő pedig mindannyiszor az orrára koppintott, számára a család ők ketten. És soha nem mondta ki, hogy ez így is kell maradjon. Utólag érzett némi lelkiismeret furdalást, amiért nem játszott teljesen nyílt kártyákkal. Az a délután pedig eleinte túl szép volt ahhoz, hogy  hagyja magát ilyen kényelmetlen témák felé terelgetni, de Olivia megmakacsolta magát és a végén már ő is. Még valami szinte kamaszos hülyeséget is odavágott, hogy ezentúl majd jobban figyel, nehogy gyanutlanul csőbe húzza az a kis boszorka a fene nagy gyerek akarásával, és végre jó hasznát veszik majd a Vegasban nászajándékként kapott nagy csomag óvszernek, mire Olivia szinte lelökte magáról… akkor borult el az agya és mondott olyat, hogy akkor keressen más bohócot. Így utólag nem volt büszke a viselkedésére, de ez még mindig nem lehetett ok arra, hogy a lány úgy értse azt a délutánt, hogy ő egyetlen hülye mondatával lemondott volna a közös gyerekükről. … Aztán felnézett, egyenesen bele a lány könnytől ezüstös szemeibe és bólintott.
-Mit kell tennem? 

Olivia akkorát sóhajtott, hogy Alex a szalvéta után kapott, amely libegve elemelkedett a terítőről. Ugyanakkor elérkezettnek látta, hogy egy valamit azért tisztázzon, mielőtt Olivia azt hiszi, minden ellentételezés nélkül fekszik a kés alá. -Ha az orvosoknak megfelelek, segíteni fogok, de csak egyetlen feltétellel.
Olivia bólogatott. Egyrészt bármit megígért volna, másrészt szinte biztos volt benne, mit kér majd Alex. És amikor a férfi beszélni kezdett, bebizonyosodott, hogy jól ismeri.
-Látni akarom, össze akarok vele barátkozni és azt akarom, hogy tudja, én vagyok az apja.
Akarom! – mennyire jellemző rá. Még mindig az a férfiúi fensőbbség beszél belőle, amire olyan jól emlékezett. Amikor együtt voltak, Alex akkor is mindig akart, vagy éppen nem akart valamit, sosem kért vagy ne adj isten, könyörgött. Még akkor sem, amikor ő sértetten és csalódottan ott hagyta. Alex akkor is azt akarta, hogy térjen észhez és menjen vissza hozzá. Aztán egy idő után már nem is akarta. Ő pedig a saját csapdájában vergődve nem térhetett vissza hozzá. Patt-helyzet volt és a játszmát ő vesztette el. 

-Itt van a közelben, a Morgan Stanleyben, holnap meglátogathatod. – mondta végül végtelen lemondással a hangjában. Teljesen felesleges lenne harcolnia. Túl nagy kéréssel jött ide ma este, ennyi valóban jár a férfinak.
-Oké, te mikor mész be hozzá? – kérdezte meg Alex és elővette a telefonját, hogy megnézze a programját. Bármi is lesz holnap délelőtt, ez az ügy elsőbbséget élvez.
-Én most… ott alszom vele. – motyogta Olivia, mire Alex eltette a telefont.
-Akkor elkísérlek.
-Ne! Most ne! Még nem tudom, mit mondjak neki… - szisszent fel Olivia, de a férfi kinyújtotta felé a kezét.
-Livi! Éjfél lesz, mire odaérünk. Biztosan alszik. És csak egy egyéves kis kölyök, nem számít, hogy mit mesélsz neki, úgysem érti. De most nem is kell még semmit mondanod. Csak látni akarom! Ennyi jár nekem!
-Rendben! – sóhajtott a lány, aztán Alex kérte a számlát és felállva felsegítette a lányra a könnyű kis kabátot.

4 megjegyzés:

csez írta...

Agyalok hogy mondjam finomabban.... Két hülye egy pár... O.o
Kár, hogy a gyerkőc issza meg a levét :/
És nyílván Alex is bunkó volt azokkal a mondatokkal, de tök mindegy mit és hogyan mondott, szerintem tudnia kellett volna...
Amúgy tetszettek a reakciói ;)
Analógiát lájkolom ;)
Nem hittem, hogy egy rész alatt meglesz a pálmaerdőm XDDD
És bár shakespeare-i kavarodással indítasz, tetszett ;)
K&P

Gabó írta...

Tényleg egy földbedöngölős mondatfüzér volt ami elhagyta Alexünk száját! :o
Úgy imádom mikor a párok nem beszélnek meg tök alapvető dolgokról, és abból lesz a gubanc! *facepalm
Adott a szitu: férj, feleség szereti egymást, asszonyka gyereket akar, uracska tudja hogy baj van a génekkel, de szereti anyunak valót, és felveti a dolgot, hogy ellenőrizzük drágám, meg van-e a hibás gén, és utána kezdjünk el cidrizni.
Ez lett volna a jó megoldás, de ehhez KOMMUNIKÁLNI kellett volna. És ezek meg NEEEEM !!!!
Itt kezdtem el forgatni a szemem!
De mindegy is! Jó nagy gubanc lett belőle, meg az, hogy egy férfi kimaradt a gyerekének az első, pótolhatatlan, évéből. *durcimorci
Reményeim szerint O.o ez a két félnótás összeszedi magát, és elkezd beszélgetni egymással.
Rázd gatyába őket Jutkám! Csak keményen! XD
egyébként teccett a párbeszéd, és teccett Alex hozzáállása is! *sóh
Bár ezen az AKAROM! dolgon változtatnia kéne...Asszem!
Köszke! ;)

Névtelen írta...

Szia!
nagyon tetszik az új történeted! egészen már mint az előző, drámaian indul, mindkét fél részéről jó nagy baklövéssel a múltból....
na, de nem vagyunk tökéletesek....
várom a fejleményeket, és kíváncsian nyitogatom reggelente az oldalt!
puszi,
Laura

zso írta...

Huh! Ez jó volt Juci. Kicsit vigyorogtam a nagy "idézetednél".