Gitárhúrok 6.

Olivia a kórház ablakában állva a tegnap estére gondolt. Vacsora kettesben… hogy nem gondolt rá, hogy Alex mint mindig, most is szó szerint értelmezi a meghívást? Tényleg kettesben voltak a férfi szüleitől örökölt házban, ahol még mindig ott látta az együtt töltött évek alatt rajta hagyott keze nyomát. Nem is tudja, mit várt… Hogy a volt férje majd átrendezi a lakást? Miért tette volna, hiszen a szülei halála után sem volt képes rá, csak apróbb változtatásokba egyezett bele. Meglepő rend fogadta, hiszen még élénken emlékezett rá, hogy a házasságuk alatt mennyit pörölt vele a hanyagul ledobált holmijai, a lakás valamennyi pontján heverő kották és telefirkált apró papírcédulák miatt. Most olyan volt a ház, mintha egy takarító brigád vonult volna végig rajta, jó munkát végezve. Valószínűleg úgy is történt. Az étkezőben kétszemélyes teríték várta és nyilván egy jobb étteremből hozatott vacsora, mert ennyire azért nem lódult meg a fantáziája, hogy Alexet a tűzhely előtt képzelje el. A háttérben nem a banda valamelyik száma szólt és ezért nem tudott elég hálás lenni, hiszen nap mint nap azokat a dalokat hallgatta és most ezerszer rosszabb lett volna itt a férje arcvonásait és akaratlan rezdüléseit hozzá társítva tenni.

Négy évet töltöttek együtt abban a hatalmas házban, amelynek minden talpalatnyi területe gyerek után kiáltott, a hatalmas kerttől a tágas és világos belső terekig. Rengeteg szép emléke kötötte oda és néhány olyan, amit legszívesebben örökre törölt volna a memóriájából. Akkor is itt ültek az étkezőben és egy hangulatos estét terveztek, amikor ő nem bírt féket vetni a nyelvére és újra felhozta a gyerekkérdést. Pedig már annyiszor a falnak beszélt, amikor ezerszer jobban időzített. Alex talán csak azt vette rossz néven, hogy a szépen alakuló estébe ilyen otrombán belegázolt, talán más is nyomasztotta, amit az a kérdés hozott felszínre, de szokatlanul durván és elutasítóan reagált. Ő pedig itt hagyta a gyertyafényes asztalt, összekapkodott pár göncöt és kilépett az ajtón. A továbbiakat innentől már nem is ő irányította, csak hagyta magát sodródni az árral, ami végül oda vezetett, hogy három év távollét után újra itt üljenek, és a férje csuklóját szuggerálja, ahogy az éppen egy gyertyát készül meggyújtani. Olyan volt, mintha visszaugrottak volna az időben, de aztán megrázta a fejét. Nem, már semmi sem olyan, amint akkor. 

A kissé kényszeredett kezdés után Alex beszélgetni próbált, mesélni az együttesről, mire ő kicsit meggondolatlanul bevallotta, hogy mindenről tud, hiszen Cliffel tartották a kapcsolatot. Nem tudta nem észrevenni a férfi szemében az indulatot, ahogy megértette ennek az információnak a jelentőségét. Aztán a férfi felugrott, véletlenül magával ragadva a terítő szegélyét, amitől a könnyű rozé üvege, amiből a vacsorához ittak egy-egy pohárral, felborult és értékes tartalma végigfolyt az asztalon, egyenesen az ő ölébe. Alex egy szó nélkül ott hagyta, majd pár perc múlva néhány, akkor régen ott hagyott ruhadarabjával a kezében bukkant fel és minden magyarázat nélkül feléje nyújtotta, mintha az olyan természetes lenne, hogy a holmijai még a szekrényekben vannak. Olivia csak nézte a farmert és a tarka, bohókás, puha pulóvert, amit még együtt vettek, illetve hát inkább kaptak egy zenei fesztiválon egy perui lánytól. Emlékek árasztották el és úgy érezte, mintha még mindig ott állna pironkodva a nyüzsgő sokaság közepén, miközben az az indián lány nemes egyszerűséggel kibújt a pulóveréből, és nekiadta, csak mert ő megdicsérte.

Úgy látta maga előtt, mintha csak tegnap történt volna … Hallgatták a pánsípok, gitárok és dobok zenéjét, mely beburkolta és egy olyan utazásra vitte őket, ahonnan nemrég tértek haza a bandával. Olivia is elkísérte őket, együtt mászták meg a Machu Picchu köveit, hanyatt fekve, kitárt karokkal hívták magukhoz a kondorkeselyűket a hegygerincen, és nevetve menekültek, amikor azok engedelmesen feléjük indultak. Ott, azon a kis fesztiválon egymást ölelve ringatóztak a sasok szárnyalását idéző zenére, és összetartozásuk öröme úgy látszik megindította a kis kalapos leányzót, aki a társai műsora után körbejárt. Alex egy száz dollárost dobott a kalapba a lány elkerekülő szeme láttára és Olivia, hogy elterelje a figyelmét a szokatlanul nagylelkű adományról, megdicsérte a pulóvert, ami rajta volt. Tényleg szép darab volt, igazi inka műremek, amit a lány egyetlen mozdulattal rántott le magáról és a kezébe nyomta. Ajándék! – mosolygott rá spanyol akcentusának lágyságával. Olivia ijedten próbálta visszaadni neki, hiszen bármennyire is tetszett, de nem akarta ezért leimádkozni róla. De a lány mosolyogva hátrált el előlük, hogy aztán nemsokára egy hasonlóan szép darabban folytassa az adományok begyűjtését. Vettek egy cd-t a fiataloktól és otthon annak a zenéjére szerették egymást a kandalló lobogó lángjának fényénél, mintha újra ott lennének az Andok fennsíkján.

És most itt állt újra a kezében ezzel az emlékeket idéző ruhadarabbal, amiről azt hitte, már soha életében nem látja viszont. …Gyorsan átöltözött, addig Alex az asztalt hozta rendbe, aztán mintha mi sem történt volna, befejezték a vacsorát. Eleinte nem értette a férfi elégedett mosolyát, amivel szinte falatról falatra kísérte a keze mozgását, aztán rájött, hogy már nem is emlékszik, mikor evett utoljára ilyen jóízűen. A Rickre váró műtét és a gyomrát folyamatos görcsben tartó szorongás mintha varázsütésre múlt volna el attól az egyszerű mondattól, amivel Alex vállalta a donációt. A desszertet kanalazva felnézett és látta a volt férje szemében a kívánást, ami nyilván nem a fenségesen finom csokoládé felfújtnak szólt, és volt olyan becsületes, hogy legalább önmagának beismerje, ugyanez az érzés öntötte el őt is, fokozatosan, lassan minden tagját alárendelve a remegésnek. Az első pillanattól megvolt köztük ez a varázslat, legalábbis ő annak tartotta. De még ez sem tudta megvédeni őket a szakítástól. Amikor kissé csörömpölve tette le a kanalat, és átölelte önmagát, nehogy a férfival tegye ugyanezt, Alex hirtelen felállt és rendelt egy taxit. Meglepve hagyta, hogy szinte kidobja a házból, de megértette, hogy vagy most teszi meg, vagy a hálószoba hatalmas franciaágyán kötnek ki újra, anélkül, hogy tisztában lennének vele, utána mi lesz.

-Köszönöm ezt az estét, köszönök mindent! – suttogta neki, amikor a kocsi megállt a kapu előtt és mielőtt beszállt volna, váratlanul egy csókot nyomott a férfi szájára. Alexet meglepte a csók, de mire utánanyúlt volna, hogy elmélyítse, ő már a kocsi belsejében húzta össze fázósan magát, nem is értve, honnan vette a bátorságot az előbbi merész akcióhoz. Tisztában volt vele, hogy nem a hála vezette. Hálából az ember nem érez egy csóktól olyan helyeken lepkerajzást, mint ő még ma délután is.  

Hátrafordult és gyengéden elmosolyodott, ahogy a pici gyerek jobb keze kis öklének mutatóujját összegörbítve a szájába tuszkolja, miközben a kiságyban egy zenélő kis mesekönyv lapjait lapozgatja. Számtalanszor látta már Alexet, ahogy valamire koncentrálva ugyanezt a mozdulatot teszi, és talán nem véletlen, hogy a fia ezt is megörökölte a szörnyű betegség mellett. A génekig visszanyúló ösztönös kis mozdulat volt. Az órára lesett és látta, hogy hamarosan öt óra lesz. Alex azt mondta, akkorra kell bejönnie a kórházba. Megkapja a szobáját és az előkészítést, hogy a másnap reggel zavartalanul kezdődhessen.

A másnap reggel… nem is tudta, mi gyötri jobban? A gyereke vagy a férfi iránti aggodalma, aki mindannak ellenére, ami történt, még mindig a világa közepét jelentette. Talán már nem annyira hangsúlyosan, amióta osztoznia kellett ezen egy tizenöt hónapos legénykével, de a maga kategóriájában egészen biztosan. 

-Szia! – hallott a háta mögül egy tétova hangot, mire homlokát ráncolva megfordult. Ez nem Alex! – futott át a fején csalódással kísérve a gondolat, amikor aztán a látogató száját védő kendő alatt felismerte a szomszédját, Tonyt, aki az elmúlt időkben komoly segítséget jelentett a számára.

-Szia! – mosolygott vissza rá, aztán fejével a folyosó felé intett és kikísérte a férfit  a szobából. –Ne haragudj, de holnap lesz a műtét, és nem akarom, hogy bármi gond legyen. – mondta magyarázatként. A jóképű szőke férfi megértően bólogatott.

-Napok óta nem jelentkeztél és már aggódtam. Nem is mondtad, hogy sikerült donort találni. – mondta halkan, szinte szemrehányóan. Nem mintha erre bármi feljogosította volna, de ő a maga részéről már egy ideje úgy tekintett kettőjükre, mint akiknek közös jövőjük is lehet. Pillanatnyilag természetesen a kiskölyök egészsége volt a legfontosabb, de azért jelen akart lenni, hogy a lány egy pillanatra se felejtse el, ki az, aki a legnehezebb időkben eddig is mellette állt. 

Olivia zavartan nézett fel a férfira. Szabályos vonalaihoz képest szinte akaratosan éles vonalú volt az álla, mint egy örökké durcás kisfiúnak, amire csak rásegített az a most valóban durcásan összeszorított száj. Nagyot sóhajtott. Ha valami nem hiányzott a mai napra, az pontosan Tony lelkének ápolása volt. Amikor a szomszéd lakás megürült, hetekig gondolkozott rajta, hogy megpróbál a tulajdonossal zöldágra vergődni, hogy nyissák egybe a két lakást, és így elég tere lett volna akár a gyerek felneveléséhez is, de mire elszánta magát egy egyezkedésre, addigra beköltözött Tony Adams a kaliforniai barnaságával és hatvannégy fogas mosolyával, hogy napról napra a segítségére legyen. És ráfért, hogy időnként valaki segítő kezet nyújtson, mert a terhesség megviselte, és nyilván nem lett volna szerencsés az sem, ha ő próbálkozik a gyerekbútorok összeszerelésével. Így hát hálásan fogadta az ügyes kezű férfi önzetlen segítségét, amit néha egy-egy vacsorával honorált.

Aztán természetesen a férfi volt az is, aki a szülés napjának délutánján észrevette rajta, hogy valami történni fog és addig nem tágított mellőle, amíg be nem vihette a kórházba, ahol a folyosón virrasztotta végig az éjszakát, hogy megtudja, Oliviának kisfia született. És ő volt az is, aki néhány nap múlva hazavitte őket és napról napra lerendezte a bevásárlást is. A nőnek lassan olyan természetes volt a jelenléte, mint egy lakótársé vagy egy testvéré, bár az utóbbi időben sejtette, hogy ezen szerepek egyikével sem érné be a férfi. Nem értette a kitartását, de a szíve mélyén hízelgett neki, ezért nem is játszotta ki a saját kártyáit soha, figyelmeztetve a férfit, hogy reménytelenül várakozik arra, hogy köztük ez a barátság valami mássá változzon. Most viszont végigfutott az agyán, hogy ez talán súlyos mulasztás volt a részéről. Nem akarta itt tudni Tonyt, nem egy épületben a férjével, ha az visszatérne. Nem akart újabb félreértéseket, bármit, ami miatt ez a törékeny összhang, amit az utóbbi nem egészen negyvennyolc órában felépítettek, sérülhetne.

-Szóval, mit lehet tudni a donorról? – tért vissza a jelenbe a férfi hangjára.

-Ó, hát az apja – motyogta Olivia, ahogy felrémlett előtte Alex arca.

-Az apja? – a férfinak szinte elvékonyodott a hangja a csodálkozástól. Persze, sejtette ő, hogy nem szeplőtelen fogantatásról volt szó, de ennyi időn keresztül szó sem esett apáról. Akkor most hogy a fenébe került képbe az a fickó, aki képes volt egy terhes asszonyt magára hagyni? –De mégis, hogy került elő? – tette fel végül hangosan is a kérdést.

-Megkerestem. – vont vállat a lány, akit fárasztani kezdett a számonkérő hangsúly és a fáradhatatlan kérdezősködés.

-De hát miért? – kérdezett újra döbbenten Tony. –Mit vártál egy olyan pasastól, aki ott tudott hagyni, amikor tudta, hogy gyereket vársz tőle?

-Nem tudta. – grimaszolt Olivia. Ez talán így soha nem került szóba Tony és őközte, de lehet, hogy valami hasonló hitbe ringatta a férfit, amiért annyira kerülte a férj kérdését. –Nem tudta, és addigra már el is váltunk, szóval…

-De hiszen a gyereket a nevére vette, nem?! – hördült fel értetlenül a férfi, mivel pontosan tudta, hogy a lány ajtaján a két név miért nem azonos.

-Ő nem tudott róla, én anyakönyveztettem így, de hagyjuk ezt. Most itt van, és ő lesz a donor. Kész. Ennyi. – zárta le Olivia türelmetlenül a témát. Nem volt most hangulata Tony értetlenségéhez vagy ne adj isten, a felháborodásához.

-Te is tudod, hogy nem csak Ennyi. Annyi idő után felhívtad, nyilván beszéltetek és ő egészen biztosan nem intézte el egy ennyivel a történteket. Ha vállalta, talán úgy gondolja, hogy ezzel magához láncolhat téged is. Persze, ha ezt akarod… - húzta újra durcás grimaszra a száját a férfi.

-Jó, ha ezt akarod hallani, igen, azért hívtam fel és mondtam el neki mindent, mert azóta sem tudom elfelejteni, és azt akartam, hogy tudja, szeretem. És belehalnék, ha el kéne vesztenem azt, aki a szerelmünkre emlékeztet. Csak ennyit akartam mondani neki azzal a telefonnal: Szeretlek! Most boldog vagy? – tört ki Oliviából az őszinteség. Nem volt ez túl elegáns módja annak, hogy letörje a férfi álmodozásait vele kapcsolatban, de pillanatnyilag ez érdekelte legkevésbé. Majd egyszer talán bocsánatot fog kérni azért, hogy abba a hitbe ringatta, valaha is több lehet köztük barátságnál, de most csak azt akarta, hogy Tony fogja már be és menjen el.

Tony megsemmisülten hallgatott, aztán felnézett és egy sápadt férfiarcot látott meg Olivia háta mögött. Nyilván az apuci – gondolta gúnyosan, és elmosolyodva csak annyit mondott.

-Tudod szívem, hogy igen, veled mindig boldog vagyok.

Alex hevesen dörömbölő szívvel torpant meg. Aztán úgy döntött ezt az édelgést nem képes tovább nézni. Holnap műtét és ő megígérte, hogy kiveszi a részét belőle. Ezen nem változtathat az sem, hogy a volt felesége éppen most vallott szerelmet ennek a szörfbajnoknak. Szeretlek! – csengett a fülébe a lány dallamos, mély hangja. Hányszor hallotta tőle ezt az évek folyamán, és mindig komolyan vette, mert Olivia nem az a nő volt, aki szíre szóra odamondogatja bárkinek. Nos, úgy látszik, ha másban nem is, ebben a kérdésben változott.

Anélkül, hogy odaköszönt volna nekik, megfordult és az éppen érkező liftbe lépett. A férfiosztályra érve bejelentkezett a recepciónál, aztán egy csinos nővér kíséretében megkapta a szobáját. Úgy döntött, mielőtt a főorvos megjelenik, lezuhanyozik, ezért aztán villámgyorsan eltűnt a fürdőszobában. Ezalatt Olivia végre kitette a hirtelen mehetnékes üzemmódra váltó Tony szűrét, és látva, hogy Rick jól elvan magában, a nővér meg úgyis figyel rá, egy hirtelen ötlettől vezérelve a férfiosztályra indult. 

-Alex Maitland bejelentkezett már? – kérdezte meg izgatottan a recepcióst, aki a jól tájékozottak mosolyával mutatott a folyosó vége felé.  -510-es szoba. - A monitoron látta a kórházi betegek névsorában a férfi és az azonos családnevű kisfiú nevét, a nevük mellett feltüntetett beavatkozás pedig mindent elárult arról, hogy ez a szőke asszony miért olyan ideges.

Olivia már az ajtó számozásokat lesve kereste a szobát, és éppen kopogásra emelte a kezét, amikor az ajtó kinyílt és egy kuncogó, piruló nővér libbent ki rajta. Odabentről felharsant a férje ismerős, öblös nevetése. A szemét forgatva kerülte ki a ruháját rendezgető, vihorászó nővérkét, miközben lenyomta a kilincset.

-Látom megjöttél és máris megbolondítod a környezetedet. – szólalt meg a szándékoltnál jóval morózusabban.

-Jah, Julie? – intett fejével a férfi a nővér után. –Képzeld, volt már a koncertünkön, úgyhogy mondtam, küldjön valakit, mert végrendelkezni akarok, hogy például ő se láthatja a pucér seggemet, hogy nemesebb testrészeimről ne is beszéljek, amikor a műtét után nyilván magatehetetlen leszek. Kizárt, hogy egy rajongóm ilyen kiszolgáltatott helyzetben láthasson… soha többé nem tudnék pódiumra állni, mert azt lesném, ott látom-e a tömegben az illetőt. …Kizárólag szépkorú személyzetet engedjenek a szobámba, hátha nem tudok ellenállni a kísértésnek, hiszen amúgy erről vagyok híres, nem igaz? Vagy esetleg téged, akit viszont soha meg nem érintett a félrekúrás gondolata, ahogy voltál szíves annak idején oly líraian megfogalmazni a dolgot. – pislogott fel a lányra, hogy lássa a gúnyos gorombaság célba ért-e.

Olivia élénken emlékezett arra az arcpirító veszekedésre, aminek hevében a férfi azon gúnyos ajánlatára, hogy akkor szüljön másnak egy gyereket, ha ez a mániája, azt találta mondani, hogy nem az ő műfaja kettőjük közül a félrekúrás. Ami már abban a percben is egy igazságtalan vád volt, hiszen tudta jól, hogy Alex soha nem csalta meg azokban az években, amikor együtt voltak.

Alex nézte a kipirult női arcot és tudta, hogy ezzel az erős kifejezéssel már megint sikerült zavarba hoznia Oliviát. Úgy látszik az a selyemfiú Rick szobája előtt soha ki nem ejt a száján ilyesmit. – gondolta gúnyosan. Ne.Foglalkozz.Vele! – rótta meg önmagát, ahogy érezte, hogy a vérnyomása már a gondolatra is emelkedni kezd, ahogy elképzeli, hogy Olivia végül csak megtalálta azt a társat, akit ő maga ajánlgatott neki, s akit még az a tény sem riasztott el, hogy a nő másvalakinek a gyerekét neveli. Bassza meg! Minek kellett odamennie a gyerekosztályra? Miért nem tudott itt heverészni az ágyán és relaxálni próbálni, vagy annak a kis bögyös nővérnek udvarolni…? Miért? 

Mert iszonyatosan be volt szarva, azért. Mert világ életében rettegett a tűktől, pedig eddig nagyobb baja nem volt, mint néha egy tetanusz injekció valami gyerekkori rosszul sikerült csíny után. Mert annak a bátor kiskölyöknek a látványából próbált ő maga is erőt meríteni, meg talán a felesége csodálatos szürke szemeiből, amikben már annyiszor sikerült elvesznie. És amelyek most egy idegen faszira nézve igazolták a száján kiejtett szavakat: Szeretlek! Állj! Nem szabad erre gondolnia! Egyrészt jó lenne, ha le tudna már állni ezzel a gondolattal, hogy a felesége… nem az… ezt két éve egy hivatalos papír igazolja. Másrészt miért ne jöhetett volna össze bárkivel, hiszen ő maga is megtette időről időre, nem? Más kérdés, hogy ezekre az alkalmakra nem volt büszke, ha nem lett volna képtelenség, akkor le is köpte volna magát, ami így hanyatt fekve egy kórházi ágyon már nem is tűnt olyan kivitelezhetetlennek…  ezen az elképzelésen aztán elnevette magát.

-Örülök, hogy jól elszórakozol magadban. – dünnyögte Olivia és erőnek erejével fordította el a fejét a férje takaró alól kilógó bokájáról és a lábujjairól, amik… na, Itt.Hagyd.Abba! – érkezett azonnal a felszólítás agyának még működő, józan felétől. –Na, én megyek is. El nem tudom mondani neked, mennyire hálás vagyok azért, hogy ezt vállaltad és nagyon remélem, hogy minden a legsimábban fog menni! – hadarta elcsukló hangon és már elfordult volna, amikor Alex elkapta a kezét.

-Reggel velem kezdik. Megtennéd, hogy előtte még benézel? Kicsit ideges vagyok és te mindig is meg tudtál nyugtatni, még olyankor is, amikor látszólag felhúztad az agyam.

-Itt leszek. – ígérte meg Olivia és végigsimított a férfi kezén. –Tudta róla, hogy rosszul tűri a kórházi légkört és most végképp nagyon magányosnak érezheti magát. Hirtelen ötlettel lehajolt és egy gyengéd csókot nyomott a szájára. –Érted ugyanannyira szorítok, mint Rick-ért – suttogta neki, aztán újra az ajtó felé indult. Alex halk hangja az utolsó pillanatban érte utol, mielőtt kilépett volna a folyosóra.

-Ki volt az a bájgúnár a fiam szobája előtt ma délután?