"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. október 7., hétfő

Gitárhúrok 7.



-Ki volt az a bájgúnár a fiam szobája előtt ma délután? – szólalt meg mögötte halkan a férfi, mire Olivia megállt és lehunyta a szemét. Na igen, Tony. Azt a jelenetet nyilván látnia kellett Alexnek is. Csak hogy egy újabb félreértés születhessen kettőjük között. Talán még a vallomást is hallotta, vagy azt a furcsa és váratlan reakciót, amivel Tony reagált. Utána a férfi gyorsan el is köszönt, úgyhogy módja sem volt rákérdezni, hogy hogy gondolta a szavait. Igazság szerint nem is nagyon érdekelte. Az agya most csordultig tele volt és nem maradtak szabad gyökei más férfiak nyűglődéseire.
-Tony a szomszédom. – fordult vissza és az ajtónak dőlve válaszolt. –Amikor terhes voltam, sokszor segített a nehezebb dolgok cipelésénél, bevitt a kórházba, amikor eljött az idő és értünk jött, amikor végre hazamehettünk. Jó barát. Ennyi. – Nem volt vak, tisztában volt vele, hogy a férfi mostanra már nemcsak a barátja szeretett volna lenni, nem ő tehetett róla, hogy azt a helyet, amire vágyott már réges régen elfoglalta valaki más, aki most bizonytalanul rebbenő szemekkel őt figyelte az ágy melletti lámpa fényénél. 

-Úgy tűnt ő azért többet képzel magáról. Ha ennyit segített, biztosan többet jelentesz neki, mint egy barát. Főleg, ha olyanokat mondasz neki, hogy Szeretlek! – morogta a férfi, aki elsősorban önmagára volt mérges, amiért nem tudja magába fojtani a keserűséget, amit érzett, amikor tanuja volt az előbbi jelenetnek.
Olivia nagyot sóhajtott. Nanáhogy hallotta, és persze azonnal félre is értette. Szinte örült, hogy van lehetősége ilyen hamar tisztázni ezt a dolgot.
-Nem neki mondtam, csak mondtam valamit, aminek része volt ez a szó, de nem őrá vonatkozott. Ha nem hallottad az egészet, akkor ne vonj le elhamarkodott és teljesen fals következtetést! Azt meg, hogy ő mit válaszolt, nem is akarom elemezni. Talán ő látott téged és így akart odaszúrni. Elég rossz véleménnyel van rólad, mert azt hiszi terhesen hagytál el.
-Nem tőlem hallotta – grimaszolt Alex. Nem akarta mutatni, hogy mennyire megkönnyebbült, amiért az a szőke izomember végül is csak az idejét vesztegette Oliviánál.
-Hát, tőlem sem. Ebben a kérdésben ő vont le rossz következtetést. Mindegy, nem érdekes. Ő akkor is csak egy segítőkész barát. Ennyi. – vont vállat a felesége.

-Hívhattad volna Cliffet is akár. – juttatta Olivia eszébe az unokatestvért, aki annyi mindenről tudott és annyi mindenről nem beszélt… legalábbis neki. A lány elég jól értesültnek tűnt.
-Cliff sokszor volt úton veletek, Tony pedig ott volt, bármikor volt szükségem valakire, aki erősebb, mint én. – mormolta halkan Olivia. Nem akart szemrehányó lenni, most nem, de egyszerűen képtelen volt visszagyömöszölni az akkori magányos és sértett érzéseit a felejtés ajtaja mögé. Még most sem, amikor senkinek sem használt a felemlegetésükkel.
-Mit szólt hozzá, hogy előkerültem? – tette fel a következő kérdést a férfi, mintha nem tudta volna, hogy a fickó csak mint veszélyes és sajnos nem teljesen felesleges arcra gondol, ha őrá gondol. Ő sem tett volna másként a helyében. Ennyi időt áldozott a bájos szomszédasszonyra és a gyerekére, és most, amikor végre learathatná a fáradozásai gyümölcsét, előkerül a tékozló apa és neki veszélybe kerülnek az érdekei. Bosszantó lehet. Már ha egyáltalán veszélyt jelent rá, és az eltelt hónapok önfeláldozó segítése nem mélyítette el már régen azt a kapcsolatot. Nem hibáztathatná érte Oliviát, más kérdés, hogy a lelke egy része belehalna a veszteségbe. Az újbóli veszteségbe, ahogy ő az elmúlt napokat megélte. 

-Kit érdekel, hogy mit szólt? – vont vállat Olivia, mire Alex feljebb húzta magát az ágyban. Örült, hogy nem a szokványos kórházi hálóing van rajta, mert ilyen komoly dolgokról már mégse beszéljen az ember pucér valaggal, hacsak nem a saját szobájában teszi és a beszélgetőpartnerén sincs sokkal több ruha. A fehér póló és boxer, amit ma éjszaka viselni szándékozott, megfeszült az izmain, ahogy a matracra támaszkodva előre hajolt és megpaskolta a lábánál az ágyat.
-Gyere ide! Beszélgessünk még!
-Nem maradhatok. Veled úgyis elkezdik nemsokára az előkészületeket, aztán nyilván Rickre is sor kerül és nem akarom, hogy ne legyek mellette, amikor szüksége van rám. 

Na igen… a másik, számára akkor még rejtélyes és nem is igazán érdekes ok mellett ez volt az, amiért annak idején Alex nem akart gyereket. Nem akart a második helyre szorulni annak az életében, aki az ő számára a legfontosabb volt. Annak idején igazságtalannak érezte, …most pedig már csak egész egyszerűen egy faszságnak azt a valaha volt gondolatot, amiért ilyen önző módon tudott gondolni egy kisgyerek létezésére. Hátradőlt a párnára és bólintott. Félelmetes, hogy ekkora hatással legyen rá az a kis kölyök a fehér kórházi rácsos kiságyban. Nagyot sóhajtott és igazat adva bólintott.
-Igazad van, mellette a helyed. Pici még és fogalma sincs, ez a sok idegen mi a fenét akar tőle. Kicsit még irigylem is. Én voltam olyan hülye, hogy még utána is olvastam, mi vár rám. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor se tudnál egy zabszemet a seggembe dugni, ha varázslónő lennél.  

-Minden rendben lesz! Ne félj! Most már minden rendben lesz! – suttogta neki Olivia, miközben átszelte a néhány lépés távolságot és egy pillanatnyi tétovázás után a férfi szájára hajolt, és egy forró csókot adott neki… aztán ha már így alakult, hát ott maradt, hogy a választ bevárja, ami nem is késett egy pillanatot se. Harper  professzor ebben a meghitt helyzetben nyitotta rájuk az ajtót. Halk torokköszörülésére kényszeredetten elváltak, aztán ahogy a kezük lassan elvált, Olivia kiszaladt az ajtón. Az orvos Alexre mosolygott.
-Látom, magáért legalább annyira aggódnak, mint azért a kis prücsökért odalent. De ha már így kettesben vagyunk, hadd hívjam fel a figyelmét, hogy talán jobb lenne a jövőben felülbírálni a kistestvérrel kapcsolatos terveiket. A következő pici ugyanolyan eséllyel lehet egészséges, mint beteg, úgyhogy ha nem akarják vállalni, hogy már a terhesség korai szakaszától készüljenek egy hasonló beavatkozásra, akkor jobb, ha letesznek róla. De ezzel most nem is akarom fárasztani, nézzük inkább a holnapi teendőinket – nyúlt a jegyzeteiért az orvos, Alex pedig megpróbált koncentrálni rá. Nehezen ment, mivel a gondolatait csak az a kérdés kötötte le, hogyan köthetné újra össze az életét Oliviával, és most már a fiával. És egy tétova, valószínűleg abszolút elhamarkodott, de annál izgalmasabb gondolatnak is szabad utat adott, Rick kistestvére… idővel … Végül is, ha már… akkor már… kétszer csak nem csap le ugyanoda a mennykő.

Olivia a kiságy mellett ült egy olyan mosollyal az arcán, ami azonnal szemet szúrt Lindának, az éjszakás nővérnek.
-Nocsak, valami jó hír?
-Micsoda? Jaj, nem, csak azt olvastam valahol, hogy ha az ember pozitív energiát sugároz, akkor az a környezetére is jó hatással van, és hát Ricknek most igyekszem minden energiámat átadni. – motyogta fülig pirosan Olivia, amiért az ábrándozásán rajtakapták. Linda pedig volt olyan kedves és nem kérdezett rá, hogy ezeket a pozitív energiákat csak nem a férfiosztályon sikerült begyűjtenie? A nővéreknek kevés dolog volt szórakoztatóbb, mint az ilyen ritka alkalmak tanuinak lenni, amikor két szerelmes végre egymásra talál. Mindegyikük úgy tudta, hogy a kis Rick apukája nem létező fogalom, aztán mégiscsak előkerült, és nem is lehetett volna izgalmasabb férfi, mint Alex Maitland. Ez már önmagában is bőségesen elegendő volt hozzá, hogy regényeket fűzzenek Olivia mostanában egyre gyakrabban kipirosodott arcához.
*
Alex a fogát összeszorítva nézte mereven a szoba szemközti sarkába képzelt pókhálót. Szívesebben nézett volna bármi mást, de ez a pont volt az egyetlen, amiről még véletlenül sem tudott arra a nyavalyás tűre koncentrálni. A nővér megpaskolta a kezét, amire azt hitte, hogy vége a tortúrának, de amikor a karjára nézett, ott egy rettenetes dolgot fedezett fel. Valamit beültettek a bőre alá, aminek a kivezetőnyílását egy dugóval ledugták, nyilván, hogy el ne vérezzen az éjszaka folyamán szép csendesen. Borzadva nézte, aztán inkább bedugta a takaró alá, hogy ne is lássa. Harper doktor már megvizsgálta, készült róla röntgenfelvétel is, hogy kizárjanak minden aktív, a donációt veszélyeztető fertőzést. Könnyű vacsorát is kapott, szigorúan meghagyták neki, hogy éjfél után egy kortyot se fogyasszon, aztán magára hagyták, hogy aludjon. 

Mintha tudott volna aludni azok után, hogy végigolvasta a műtét előnyeiről és kockázatairól szóló tájékoztatót. Pedig mindig is jó alvó volt. Olivia viccelt is vele eleget, hogy ellophatnák alóla az ágyat, amire ő legtöbbször azt felelte, ha Oliviát is vinnék, azonnal felébredne. Imádott vele aludni, álmában is átölelni, a saját testén érezni a nő szívdobbanását, álmának néha nyugtalan rebbenéseit, amikor egyetlen simogatására ellazult a karjaiban fekvő test és követte őt a nyugalom tengerébe. Igen, jó alvó volt, de akkor a legjobb, ha a lányt, a feleségét maga mellett tudhatta. Igaz, ha egy számon dolgozott, akkor képes volt kihagyni az éjszakát, szó szerint éjjel-nappal csak az kötötte le a gondolatait, de ahogy megtalálta a megoldást, az első adandó alkalommal képest volt huszonnégy órás durmolással pótolni a kihagyott éjszakát. Hát, most két választása volt… vagy egy új dalon dolgozik reggelig, vagy a szája szélét rágcsálva hever a szoba sarkait számlálva, merthogy aludni képtelen lett volna, abban biztos volt. A dalszerzéshez nyilvánvalóan túlságosan zaklatott volt.

A fiára gondolt, akinek az élete múlik a holnapi napon. Vajon a kicsi érzi-e, hogy mi vár rá? Vagy csak boldog öntudatlansággal alussza az álmát? Most szinte irigyelte tőle, hogy nincs tudatában a rá váró műtétnek, a fájdalomnak és a a félelmeknek. ... Feladta, hogy álmatlanul forgolódik és jobb híján előkapta a tájékoztatót, amit korábban olvasott. Tudta, hogy maga a műtét nagy beavatkozás, nyílt hasi műtét, ami után több hét is lehet a lábadozás időszaka, és felmerülhetnek szövődmények is. Most pedig elolvasta, hogy tulajdonképpen mi is történik majd vele körülbelül öt óra múlva – nézett a faliórára, amely a bejárat felett ketyegett egykedvűen. Az egyik lebenyt veszik ki, ami szinte teljesen visszanő(het) idővel. Mivel a máj méregtelenítő kapacitása sokkal nagyobb annál, amit állandóan használ, a feladatát teljesen el tudja látni közvetlenül a műtét után is a bent maradó rész. Hát, ez mindenképpen jó hír annak az üveg whiskynek, ami otthon várja, hogy egyszer majd megünnepelje, ha túl lesz ezen az egészen. Jó lett volna, ha nem bagózna, az orvos el is gondolkodott rajta, hogy emiatt nem végzi el a donációt, de végül Ricky romló állapota felülírta a szokásos óvatos túlbiztosításokat. Ha legalább tudhatott volna erről az egészről, akkor a műtét előtt nyolc héttel abbahagyja. Talán örökre le is tette volna, így meg ez is csak felesleges kockázatot jelent. Egy pillanatra újra végigfutott rajta a harag… Oliviára is haragudott, és ismerte már magát annyira, ha túl lesznek ezen az egész rémálmon, akkor azért nem fogja végleg magába fojtani a számonkérést. Ezekben a napokban nem akarta még ezzel is stresszelni, de túl messzire ment el a felesége ezzel a titkolózással, egyszerűen nem volt képes túltenni magát rajta. 

Az orvos azt mondta, hogy a gyerek esélye a teljes gyógyulásra közel kilencven százalékos. Ennek nagyon bíztatónak kellett volna lennie, de ő csak arra a tetves tíz százalékra tudott gondolni, ami váratlan és kiszámíthatatlan kockázatot jelentett, szövődményt, ami idegesítően magas számnak tűnt a szemében. Igaz, ha az orvos egy százalékról beszél, nyilván azt is túl soknak látta volna. Ami igazából meglepte, az az orvosi tapasztalat, hogy a transzplantáció eredményessége sokkal jobb, ha a donor és a szervet kapó személy között erős érzelmi kötelék van, mintha például ismeretlen a donor. Hát, az ő részéről most nincs hiba az erős érzelmi kötődésben, mert meglátni azt a kis kócos sötét hajat, a sápadt apró gyereket, a lelke mélyéig megrázta. Amikor a kezébe vette, meglátta a saját kék szemeit és a jobb szemhéja fölött az apró sebhelyet. Ő maga még egy gyerekkori biciklizéskor szerezte, Rick Olivia elmondása szerint a járni tanulás első heteiben, amikor sikeresen lekoccolta a szekrény élét. Apró véletlen, de neki egyszerűen égi jel volt. 

Egyszerűen képtelenség volt kitartania a régi hagymázas tagadása mellett, hogy neki nem kell gyerek. Értelmetlen is lett volna, hiszen már itt van, és bár senki nem kérte ehhez az engedélyét, mégsem tudott szenvtelenül továbblépni a dolog felett. Apa lett! Még ha így, akaratán kívül is… de van egy fia, aki apró és tökéletlen, ő pedig most talán hozzáteheti a maga részét, hogy idővel egy tökéletes, egészséges és boldog gyerek lehessen belőle. Ha semmi nem jön közbe, akkor talán még az sem lehetetlen, hogy részese lehessen az életének. A lassan múló percek végül ezzel az álmodozással telve hoztak egy kis nyugalmat is a számára, így aztán a reggeli nővér érintésére ébredt, kezében szorongatva a tájékoztatót, aminek szerencsére nem jutott el a kockázatokat oly érzékletesen taglaló részéig.
*
A nővér érintésére felriadva a gyomra azonnal összerándult. Itt az idő! De egyelőre csak antibiotikumot és véralvadásgátlót kapott, miközben szó szerint megcsapolták. Eleinte nézte, ahogy a vére lassú kis érként csordogál egy tasakba, aztán nagyot nyelt, ahogy az émelygés erőt vett rajta. Észre sem vette, hogy közben a tasakot újra cserélték. Rögtön utána halk kopogással Olivia nyitott be hozzá, aztán csak üldögéltek egymás kezét fogva. Nem volt szükség most szavakra, nem is nagyon tudtak volna mit mondani. Ő már nem akart a félelmeiről beszélni, más viszont szinte nem is foglalkoztatta; a lány pedig nem akarta elsírni magát, valahányszor eszébe jutott, mennyi veszítenivalója van.   Amikor érte jöttek, hogy a műtőbe vigyék, Olivia hatalmas, szürke szemei kísérték a hangtalanul csukódó ajtóig, amely mögött a műtők futurisztikus világa terült el. A lány hangtalanul suttogott valamit, csak a szája mozgását látta és próbálta megfejteni a néma szó értelmét. Mintha azt mondta volna… , de nem… azt nem mondhatta… az csak az ő reménye lenne, ha elhinné. És nem akart csalódni. 

Már föléhajolt az orvos, hogy az altatás előtt egy epidurál kanült vezessen a gerinccsatornájába, helyi érzéstelenítésben, amit lassan szinte már fel sem vett ahhoz képest, hogy egy hete még egy injekció említésétől is rosszul lett volna. Tudta, hogy erre a műtét utáni hatékonyabb fájdalomcsillapítás érdekében van szükség, de mielőtt az orvos munkához kezdhetett volna, karcos, mély hangon megszólalt:
-Nem érdekel, hogy mit ír elő a sebészi útmutatója! Ha döntenie kell, mindig és csakis a fiam érdekeit nézze! Ezt vegyék úgy, mint egy végrendeletet! -  próbált az asszisztenciára fókuszálni. -Bármi történne a műtét alatt, annak a kisfiúnak a májamra van szüksége és élnie kell! Fel kell nőnie! Ezt tartsa szem előtt! Megértett? – nézett mélyen az orvos maszk fölött csillogó szemébe a szemüveg kristálytiszta lencséin keresztül. –A gyerek az első! – suttogta még egyszer, aztán bénán hagyta, hogy az orvos tegye a dolgát.

4 megjegyzés:

csez írta...

Ohohóóó.... <3 & *sóh*
Pozitív energia?! ;) XDD
Örülök, hogy nem hagytál totál káoszt a műtét előtt :D
Tetszik, ahogy ezt a pasit gondolkodtatod! Nagyon tetszik... ;)
Reméljük, semmi szükség a nagy végrendelkezésre, de megható volt!
K&P

Gabó írta...

Jahajjj...a szívem! Nem megijedni, nem kell átültetés, csak kissé, pöppet, hangyányit elérzékenyültem! *sóh
Remélem a két lábadozó pasit, apját és fiát, együtt, az otthonában fogja ápolni Olívia! Az a pár hét, esetleg hónap összezárva..khm... Talán így lenne esélye ennek a szívszerelmes, most már tisztánlátó, értelmes pasinak arra, hogy visszaszerezze a családját. Csak úgy apródonként, lépésenként! *.* *szépen néz
Szerettem ezt a részt..nagyon! :P
Pussz!

Nikol írta...

Szia!
Egyre izgibb sőt most a legizgalmasabb!
Gratulálok!
Niki

zso írta...

Elég torokszorító volt. Nagyon jó volt Juci.