Gitárhúrok 17

...és mert megígértem:

csez: igyekszem fejben tartani, és főleg hőseinkkel megértetni ezt az őszinteség-dolgot. Köszönöm, hogy a sűrű hétköznapjaidban azért itt vagy velünk.
Gabó: na,igen... a tettek mezeje... hát, még forgolódnak egy ideig a hőseink... közhely, de aki már megégette magát, az a langyostól is tart...
rhea: ihlető Robertünkkel kapcsolatban szerintem még találok majd idevágó hasonló elmésségeket,egyrészt ő is nyilatkozott egy időben feszt mindenféle marhaságot,mielőtt ilyen szép, komoly riportalannyá változott, másrészt a lányokkal kiveséztük és kiforgattuk minden mondatát :)

na, azért nem kellett agyondolgoznom magam pluszban, és most következzen a mai "eposz" XD

***  

-Mr.Maitland! …Alex! …Mr. Maitland! Igazak a hírek, hogy ez a kisfiú a maga fia? Azért vett részt elvonón, hogy megkaphassa a láthatást? Kibékültek a feleségével? Miért titkolták el a rajongók elől? A magáé a gyerek? Összeházasodnak újra? A családja miatt mondta le az utóbbi időben a fellépéseit? Igaz a hír, hogy meg kellett műteni a kisfiút? … - a kérdések egymásba olvadva záporoztak mindenfelől, a vakuk villogtak, a riporterek kiabáltak, Rick pedig egész egyszerűen megrémült és bömbölt. Alex pedig csak némán átkozódva, magához szorítva a kicsit tört át a tömegen, amely semmivel nem törődve, már-már félelmetesen, agresszíven vette körbe őket. A kórház biztonsági személyzete kis késéssel, de végre némi rést biztosított a kocsijuk felé, de még így is alig bírta kinyitni a hátsó ajtót, hogy a fiát bekösse a gyerekülésbe. Aztán megkerülte a kocsit és már majdnem beszállt, amikor rájött, hogy egy ideje nem érzi Olivia belekapaszkodó kezét, ahogy a kabátját markolva szorosan a nyomukban igyekszik. 

Felnézett és a lányt látta, ahogy kezét felemelve megállítja a tülekedő bagázst, amely mintegy varázsütésre elnémult és várta a nyilatkozatot. Ó, jaj, Livi, ne! – sóhajtott magában, aztán a kocsi tetejére támaszkodva várta, hogy mi fog ebből kisülni. Olivia soha nem érzett erővel és nyugalommal nézett farkasszemet a megvadult hordával. A vékony szőke nő komoly arccal állt szemben a vakuikat villogtató fotósok seregével és várta, hogy elcsendesedjenek.

-Előre bocsátom, hogy nem fogok kérdésekre válaszolni, de annyit el kell mondanom Önöknek, hogy roppant méltánytalanul bánnak egy emberrel, aki óriási dolgot vitt véghez az elmúlt hetekben. A gyerekünk ugyan a válásunk után született meg, de ez kettőnk magánügye;  és igen, egy komoly betegség miatt most meg kellett operálni, és az édesapja önfeláldozásának hála, esélye nyílt egy egészséges életre. Nagyon elkeserítenek azok a képtelen találgatások, amik a volt férjem nyilvánosság előli visszavonulását kísérték az elmúlt hetekben. Alex Maitland egy nagyszerű ember és nem érdemli meg azt a sok rosszindulatú zagyvaságot, amit összefirkálnak róla. És most, ha megbocsátanak, még mindkettőjüknek nyugalomra van szükségük a gyógyuláshoz, úgyhogy … - intett királynői tartással, mire szinte szétnyílt előtte a tömeg, mint Mózes előtt a Vörös tenger és néma csönd kísérte a kocsiig. Amikor már majdnem beszállt, egy hang szállt a sokaság felett:

-És ez most azt jelenti, hogy Önök között is helyreállt a béke? Netán újra összeházasodnak? 

Olivia a kérdést figyelmen kívül hagyva beült és a másik oldalon némán mély levegőt vevő Alexhez fordult.

-Induljunk, amíg fel nem ébrednek és nem kezdik elölről a cirkuszt!…  -Alex pedig egy grimasszal az arcán lassan kihajtott a parkolóból.

-Miért álltál le velük? Megmondtam, hogy nem érdekel, hogy mit hordanak össze rólam. Ha az ember megoszt velük egy morzsányi információt, csak vérszagot kapnak és nem hagynak békén, amíg újabb és újabb részleteket ki nem derítenek. – dünnyögte, miközben magabiztosan tekergette a kormányt, ahogy a gyorsforgalmi út felé kanyarodott.

-Alex! Ez a dolog már túlnőtt rajtad. Lehet, hogy téged nem érdekelt, mit írnak rólad, de a fiad egyszer szembesül majd ezekkel az írásokkal… és addig is… a Dropsnak akár a véget is jelentheti, ha a bandát a droggal hozzák összefüggésbe, …valamit mondani kellett. – jelentette ki az érzettnél jóval magabiztosabban Olivia. Nem volt benne egészen biztos, hogy az egyéni akcióját Alex mennyire fogja rosszallni, de reménykedett benne, hogy belátja, hogy nem hagyhatták szó nélkül a rossz ízű híreszteléseket.

-Azt tudod, hogy innentől majd rád szállnak? Azt az utolsó kérdést nem hagyják válasz nélkül maradni. – nézett rá vezetés közben a férfi, nem is titkolva, hogy a válasz őt is roppant módon érdekelné.

-Az idő majd megadja nekik rá a választ. – vont vállat Olivia és Alex összehúzta a szemöldökét a talányos válasz hallatán. Nocsak! Talán Olivia is forgat a fejében valami béküléssel kapcsolatos tervet? – sandított fél szemmel a lányra, aki Ricknek bohóckodott, mire a kicsi végre abbahagyta az üvöltést. Alex egy pillanatra belegondolt, a fiát eddig még mindig csak aranyosnak, csendesnek és nyugodtnak látta. Hát igen, ahogy javul az állapota, valószínűleg egyre többször lesz része hisztiben és rosszalkodásban is. Érdekes tapasztalat lesz, hogy mit tud kezdeni majd vele, hiszen számára ez épp olyan szokatlan lesz, mint a kicsinek, hogy az anyján kívül más is lesz körülötte. 

A visszapillantó tükörbe nézett és elmosolyodott a macifüles kis sapka láttán.  Korábban, ha így hátranézett, akkor a banda valamelyik tagját láthatta csak, ahogy söröznek vagy egy lányról csókolják le a rúzst... most meg egy kisgyerek... hát, így múlik el az élet dicsősége – vigyorodott el felszabadultan, aztán a fékre lépett, hogy egy gyerekkocsis nőt átengedjen az úton. Ez az időszak kimaradt az életéből, pedig biztosan izgalmas lehetett – tűnődött magában... bár, talán Olivia nem ezt a szót használná, ha mesélnie kéne róla. Amióta Harper prof beszélt neki a veszélyekről és figyelmeztette, hogy a jövőben jobb, ha lemondanak egy újabb próbálkozásról, azóta mániákusan foglalkoztatta a gondolat. Ha sikerül rendbe szednie a házasságát, ami ugyan már nem az, de még talán lehetne újra... szóval, ha Olivia végre elfogadná, hogy köztük még élénken lobog a múltbeli láng, akkor talán mégis meg kellene próbálni... hiszen ma már annyiféle genetikai vizsgálatra van lehetőség. Ha kiderülne, hogy az újabb baba is beteg, hát... végül is nem azt mondták, hogy a mája úgyis visszanő?  De egyszerűen biztos volt benne, hogy kétszer nem csaphat le ugyanaz a mennykő. Persze, kérdés, hogy Olivia mit szólna hozzá... lehet, ő már nem akar soha az életben reszkírozni, akkor pedig nem lenne más választása, mint elfogadni ezt a döntést. De még akkor is ... örökbe is fogadhatnának akár, annyi olyan esetről hallani, amikor újszülött csecsemőket hagynak a kórházban. ... 

Közben megérkezett a kapu elé és arra várt, hogy az automata lassan széttárja a hatalmas kapuszárnyakat. A hideg tél eleji szélben visszazökkent a pillanatba és újra a tükörbe nézve elhúzta a száját. Rick ugyanis tekeregve, és újra hangosan nyekeregve próbált szabadulni a bébiülés fogságából. Lehet, hogy még át fogja gondolni ezt a dolgot néhányszor, mert a rájuk váró percek már messze nem tűntek olyan idillikusnak, mint az álmodozása.

Olivia végtelen türelemmel szabadította ki a kicsit, aztán ölbe véve a bejárati ajtó felé indult. Ő már megszokta, hogy Ricknek néha vannak ilyen sírósabb időszakai, de Alex még nem szembesült a gyerek nyugtalanabbik oldalával. Őszintén remélte, hogy miután tisztába tette és megetette, az új környezet és a játékok, amik a szobájában fogadják, lekötik majd Rick figyelmét annyira, hogy az üvegrepesztő bömbölés helyett újra a nyugodtabbik oldalát mutassa nekik. 

***

Alex a hálószoba padlóján fekve próbált koncentrálni  a hangszórókból üvöltő zenére és az alapra ráénekelni. Nem volt benne biztos, hogy vajon ő próbálja túlordítani a csemetéjét, vagy Rick őt. A csukott ajtón és a zenén át is hallotta a gyerek visítását. Olivia nyilván letette pár percre... napok óta mondja neki, hogy nem lesz jó vége, ha állandóan hurcolássza a kicsit, de mindig volt rá magyarázata, hogy éppen miért veszi az ölébe. Amióta csak hazajöttek a kórházból, minden nap megismétlődtek ezek az időszakok, amikor a kicsi erőszakosan követelte, hogy valaki szórakoztassa. Hát, tessék! Ő megmondta előre, csak ez lesz belőle. Ha le merik tenni, Rick azonnal szirénázni kezd, mint aki nem is akar a saját lábán megállni. Az első nap még azt mondta, biztos az idegen környezet, bár ez a kicsi olyan régen volt otthon abban a kis lakásban, hogy aligha vannak róla emlékei, hiszen egyik klinikáról költözött a másikra. Most végre van egy szuper szobája, egy játékboltnyi játéka és mégis tele van világfájdalommal. 

Az ajtó kinyílt és Olivia formás lábai jelentek meg, ahogy Alex a nyakát hátraszegve az ajtó felé nézett. Ebből a szögből a rajta lévő szoknya határozottan kacérnak tűnt. Mielőtt azonban kihúzta volna a gyufát a nyilvánvalóan szexista érdeklődésért, a tekintetét inkább a lány arcára fókuszálta.

-Alex! Mi a fenét csinálsz? Képtelen vagyok elaltatni, ha üvölteted a zenét. Nem tudnál fülhallgatóval zenét hallgatni? – állt felette Olivia csípőre tett kézzel. A mellei is hegyesebben ágaskodnak ebből a perspektívából – állapította meg Alex.

-Gyakorolnom kell! És mielőtt megkérdezed, a földön is azért fekszem, mert így egész máshogy kell vennem ének közben a levegőt, sokkal megerőltetőbb, de kell az edzés, ha már futni nem mehetek még.

-Felfázol.

-Padlófűtés mellett? – grimaszolt rá a férfi, mire Olivia csak legyintett.

A férfi felült, aztán egy kis nyögéssel fel is állt. Széthúzkodta a lemezlejátszó kábeleit és a hangszórókat, aztán az egész kupacot óvatosan felnyalábolva kifelé indult.

-Hova viszed ezeket? – húzta össze a szemöldökét Olivia, ahogy pár kisebb, állandó lecsúszással fenyegető alkatrészt a férfi a kezébe nyomott.

-Beköltözöm a garázs melletti edzőterembe. Ott nem zavarlak, ha teljes hangerővel hallgatom, vagy énekelek, bár szerintem a kissrác csak együtt akar velem énekelni.

-Agyon is csapom, ha rockénekes akar lenni. Nagyon ajánlom neki a csendes elmélyedés óráit és ha lehet, inkább fessen... éppen elég egy családban egy ordító ember. – morgott halkan a lány, mire Alex elvigyorodott. Egy családban... helyes, kislány... csak így tovább, gondolkodj csak úgy rólunk, mint egy családról – gondolta magában, de persze nem tette szóvá, nehogy Olivia helyesbítsen. Ez így tökéletesen hangzott.  Aztán hangosan csak annyit mondott:

-Ha már a festés szóba került. Mielőtt ez az egész elkezdődött, voltam egy kiállításon, talán te is láttad... ha mást nem, a reklámját a tv-ben. Van Gogh Alive... Magával ragadó multimédiás show, de a látvány mellett leginkább a gondolatai ragadtak meg. Az egyiket csont nélkül a magamévá tettem azon a napon, amikor megkértél erre a műtétre, a másikat kicsit átírtam, hogy rám is igaz lehessen. És most legyél olyan jó és kérdezd meg, hogy milyen gondolatok voltak ezek... – hunyorított játékosan Oliviára, aki elmosolyodott.

-Elárulod nekem, milyen gondolatok voltak ezek, Alex?  - forgatta a szemét a lány, időnként a gyerekszoba felé pislogva, ahol most éppen csend volt.

-Nos, amit magamra szabtam az az volt, hogy A dalaimat megálmodom, az álmaimat dalokba öntöm. Az eredetit a festményekkel alighanem el tudod képzelni. Amit pedig szóról szóra úgy éreztem, hogy a nevemben mondott, az az volt, hogy Inkább halok bele a szerelembe, mint az unalomba. És most bocsáss meg, de gyakorolnom kell. – kacsintott, aztán már be is csukódott mögötte az edzőterembe vezető ajtó. 

Olivia állt, kezében a fülhallgatóval és 2-3 cd-vel, és az előbb elhangzott mondatokat emésztette. Aztán úgy döntött, ez a játékos, burkoltan bókoló Alex tetszik neki. Erre a férfira gondolt a sok magányos éjszakán, és azon a napon is, amikor benyújtotta Rick anyakönyvezéséhez a papírokat. A házassági anyakönyvi kivonatot, amely akkor már nem is volt érvényes, mégis képtelen lett volna a saját nevére venni a fiát. Hiszen ott volt benne, minden apró porcikájában ez a férfi, aki mostanában annyiféle jelzést küld, hogy alig bír elaludni, mert ezeknek a megfejtésével tölti az idejét. De egyre biztosabb volt benne, hogy a férfi akarja őket. Ricket egész biztosan, de talán őt is, újra. Már csak arról kellene meggyőződnie, hogy ez az akarat most milyen távon tart ki, mert ha újra szakításra kerülne a sor közöttük, azt a veszteséget valószínűleg már nem élné túl. 

Nagyot nyelt és benyitott az edzőterembe, ahol a férfi éppen a vezetékeket dugdosta össze a fal mellett álló kis szekrényke alatt. Lábán megfeszült a farmer, vállain a fekete póló, aztán felállt, és észre sem véve, hogy ő ott áll mögötte, bekapcsolta a futópadot és fellépett rá. A zene megszólalt és ő lassú járásra állította a gépet, közben csatlakozott a gitárszólóhoz és énekelni kezdett. Olivia ellépett mellette és letette a kezében levő dolgokat a lejátszó mellé, aztán megfordult és kifelé indult. Végül megállt Alex mellett és felnézett rá.

-Nem lenne még szabad edzened.

A férfi lenézett rá és nagyot sóhajtott.

-Vigyázok, de soha nem állnék talpra, ha csak feküdnék és várnám, hogy elég idő teljen el. Meg kell erősödnöm. A többiek miatt is.

Olivia bólintott és az ajtó felé lépett. Megértette a türelmetlenségét, az elszántságát... csak féltette. Az utolsó pillanatban érte utol a férfi hangja:

-De elsősorban miattatok.