Gitárhúrok 30.

Késő este volt. Alex korán lefektette Rick-et, aki kivételesen nem is próbálkozott, hogy egy újabb mesével, vagy bármi mással tovább tartsa bent magánál az apját. Alex nem tudott elég hálás lenni Cliffnek, aki lényegében egész nap bébiszitterként pátyolgatta a kicsit, megetette, wc-re vitte, mert ő egyszerűen képtelen volt kiszakadni az apátiából, ami a tragédia első képei alapján maga alá temette. Napközben a többiek is beállítottak, de egyikőjük sem erőltette a társalgást, egyszerűen csak ott voltak, mert féltek ebben a helyzetben magára hagyni, és mert rajtuk kívül mindenki másnak a társaságát képtelen lett volna elviselni. Még Naomi is megérkezett és kisírt szemekkel ugyan, de gondoskodott róla, hogy mindannyian egyenek pár falatot. A közös fájdalom most minden más nézeteltérést, válságot  a háttérbe szorított. 

Hallgatták a híreket, egyre reménytelenebbül kutatták a légitársaság honlapján az áldozatokról szóló híradásokat. Eközben Alex csak ült a nappali hatalmas teraszajtaja előtt és a kezében szorongatva Olivia egyik fényképét, amit egy cipős dobozban őrizgetett még régről, a kertet nézte. Látszólag a kerítést körbevevő örökzöldek buja rengetegét pásztázta a tekintete, de a szemei előtt a közelmúlt képei forogtak. Olivia, ahogy a válásuk után szenvedélyesen öleli. Olivia, ahogy könnyben úszó szemekkel megkéri, hogy mentse meg a fiukat, akiről addig tudomása sem volt. Olivia, ahogy gondoskodóan veszi körbe. Olivia, ahogy felháborodástól szikrázó szemekkel nézi őt, miközben féltékenységről, hitről, bizalomról vitáznak. Olivia, ahogy feléje nyúl és megcsókolja. A remegő rózsaszín ajkak, a boldogság könnyeivel megkeresztelt egymásra találásuk, a játszadozás a karácsonyi fényekben úszó fahéj illatú fürdőszobában, a csillogó gyűrű az ujján, amikor igent mond a jövőjükre. Ami már nincs többé. Olivia. Ez az egy gondolata volt. 

Greg odalépett hozzá és megfogta a vállát.

-Rendben leszel, ha lelépünk? De szívesen itt maradok, ha akarod.

-Kösz, nem kell. Elleszünk – intett a fejével a gyerekszoba felé, ahonnan éppen Naomi lépett ki lábujjhegyen.

-Alex! A hírekben azt mondták, hogy a hozzátartozókat telefonon értesítik. Téged még nem hívtak. – szólalt meg Dekker elkapva a tekintetét Naomiról.

-Nem hívtak, mert kikapcsoltam a telefont, mielőtt boldog-boldogtalan telefonálgatni kezd. – morogta Alex, de azért felemelte a készüléket is visszakapcsolta. Egy csomó nemfogadott hívása volt, köztük egy ismétlődő vadidegen szám, nyilván ezek lehetnek a légitársaságtól. Nem igazán érdekelte. Nem akarta hallani, hogy mennyire sajnálják, és nem akart beletörődően elfogadni egy ingyenjegyet „kárpótlásként”. Micsoda őrült ötlet. Méghogy kárpótlás. Hogyan is kárpótolhatná bárki a feleségéért?

Megszólalt a csengő és idegesen összerezzent. Akárki is volt, a kapun be tudott jönni. Greg intett neki, hogy maradjon, majd ő ajtót nyit, de Alex eltökélten lépett a nyíló ajtó felé. Most aztán elküldi a francba, akárki is legyen az.

Az első pillanatban hirtelen nem is tudta, hogy kit lát. Egy kosztümös, rövid, szőke hajú nő állt háttal neki eszméletlen magassarkú cipellőkben, formás vádlikkal. Mintha már látta volna valahol, talán a tv-ben, de az olyan képtelenség volt, hogy azonnal túl is lépett a gondolaton. A megszólalásig hasonlított valakire, akit ma elveszített, de sem a frizura, sem a ruházat nem az volt, amit várt. Megkapaszkodott az ajtó szélében és némán nézte a lányt, aki éppen megfordult, és akinek a szemfestéke lecsorgott az arcán – ez jól látszott. Olivia nyilván megpróbálta rendbe hozni magát, de kevés sikerrel. Ennek ellenére a férfi úgy érezte még az életben nem látott ilyen szépet. 

A többiek ott álltak mögötte és ugyanazzal a néma döbbenettel nézték a lányt, aki megfeledkezve a bőröndjéről, belépett. Aztán a következő pillanatban szinte összeesett. Alex reflexből kapta el, bemasírozott vele a  hálószobába és berúgta maga mögött az ajtót. Nem érdekelte, hogy odakint a barátai értetlenül állnak, majd magukhoz térnek. Majd magyarázat is lesz, de most semmi nem érdekelte, csak a remegő test a karjaiban. Átkozta az alacsony matracot, ahova képtelen lett volna letenni a kezében tartott nőt, így aztán előbb a lábára állította, aztán lezökkent az ágyára és lehúzta maga mellé. Csak nézte némán, aztán beletúrt a rövid fürtökbe és óvatosan megcsókolta.

-Mondd, hogy nem csak a képzeletem játszik velem! – lehelte a lány szájába, aki ugyanilyen meghatottan simogatta az ő arcát.

-Lekéstem a gépem és elhagytam a telefonom. Mindössze öt percen múlt. Ha nincs az autópályán az a hatalmas dugó, most én is ott hevernék megégve a kétszázhuszonöt áldozat között. – szipogott Olivia újraélve a traumát a férfi megnyugtató ölelésében.

Alex megborzongott még a gondolattól is. A szíve már olyan iramban kergette a testében a vért, hogy azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen infarktust kap vagy agyvérzést. Ölelte magához a lány testét, és a fejéből kiürült minden gondolat, csak az zakatolt az agyában, hogy soha többé nem engedheti el. Olivia nem tiltakozott a már-már túl erős szorítás ellen. A férfi nyakába bújva csak mélyeket lélegzet, hogy a sírást valahogy visszafojtsa, aztán feladta a reménytelen küzdelmet és lassan megeredtek a könnyei. Nem beszéltek, Alex csak simogatta rendületlenül, amíg lassan érezni nem kezdte, hogy a halántékán már nem dobol olyan veszettül az ér, mintha csökkenne a szorítás a mellkasában és talán, ha finomabban tartja Oliviát, akkor sem fog már annyira remegni a keze. 

-Amikor hazajöttél a kórházból, azt álmodtam, hogy temetésen vagyok, és tudtam, hogy a két koporsóban Te vagy és Ricky. Aztán az álom megváltozott és ti ketten álltatok egy sír mellett, és a kövön az én nevem volt. Olyan kevésen múlt, hogy beteljesedjen az álmom… olyan kevésen! – sóhajtott elgyötörten a lány. Olivia arra gondolt, hogy az az álom figyelmeztetés volt, egyértelmű figyelmeztetés, amit nem ő vett végül komolyan, hanem a Sors. Nem volt vallásos, de a mostani baleset óta hinni kezdett benne, hogy valaki ott fent vigyáz rá… rájuk.

-Majd megőrültem, mert annyira tehetetlennek éreztem magam. Legszívesebben követtelek volna, egyszerű lett volna… csak a gyógyszereimet kellett volna egyszerre bevennem…, de itt volt Ricky, és kettészakított az érzés, hogy miatta nem tehetem meg. – nyögte a férfi és a karja megfeszült a lány körül.

-Ne mondj ilyet! Jézusom, micsoda őrült ötlet lett volna! – suttogta megrendülten Olivia, miközben arra gondolt, az álmában pontosan ezt szándékozott tenni ő maga is. 

-Nem hiszem, hogy képes lettem volna végigcsinálni a temetésed, és utána felnevelni a saját fiamat, aki a te szemeiddel néz rám. Én nem vagyok olyan erős, mint te. Szégyellem, de ha Rickyt jó kezekben akarod tudni, akkor egy tapodtat sem mozdulsz többé mellőlünk. Nélküled széthullana itt minden.

-Ne rakj rám ekkora felelősséget! – rajzolta körbe Olivia a férfi száját. …-Itthon minden rendben van? – jutott eszébe a kicsi, de nem akart kibontakozni a férfi öleléséből.

-Gondolom. – vont vállat Alex és közben az arcát a felesége mellei közé temette. –Mi ez a gönc rajtad? Úgy nézel ki, mint egy üzletasszony. Nem mintha nem állna jól, csak szokatlan.

-Az ügyvéd javasolta, hogy  megszeppent diáklány helyett vegyem komolyabbra a figurát és akkor Rudolf bácsi alkalmazottai is komolyabban vesznek.

-És bevált a csel? – mosolyodott el a férfi, mire Olivia is elkuncogta magát.

-Nem hiszem. Én nem értek az üzlethez és ezt nyilván érezték is rajtam. De szerencsére Mr. Thomson jó tárgyalófél volt, így sikerült pár korrekt megegyezést kötnünk.

-Gondolom, ő volt az ügyvéd? – nézett rá a férfi kérdőn, mire Olivia biccentett. 

-Hát, majd mesélsz erről is, de egyelőre csak az érdekel, hogy itt vagy. – húzta magához a lány fejét Alex és megcsókolta. Egy puszinak indult, bensőséges, szelíd puszinak, de ahogy a lélegzetük keveredett, a vágy úgy csapott végig rajtuk, mint a bozóttűz. A férfi letolta a kosztümkabátkát és ujjaival kitapogatta az ujjatlan selyemblúz gombjait, és haladéktalanul bontogatni kezdte. Olivia megbűvölve hagyta magát, nem gondolt a többiekre, akik a nappaliban alighanem arra várnak, hogy előkeveredjenek a hálószobából és hallják a csoda részleteit. Alex döbbent rá, hogy nincsenek egyedül, ezért ugyan lesimogatta a lányról a finom anyagot, de egy vérforraló újabb csók után talpra állította Oliviát és ő is felállt.

-Kapj fel egy pólót! Hazaküldjük őket, megnézed Rickyt, aztán itt folytatjuk – csapott a lány fenekére és a szája szélébe harapott, ahogy Olivia kissé imbolygó járással a magas tűsarkakon a fürdőszoba felé indult. Tíz centis cipősarok és szűk szoknya, ennyi és talán még a rövid fürtök… szóval, ennyi kellett, hogy a csinos lányból egy bombázó legyen. Isten az égben! Milyen meglepetések érik majd még a jövőben?

*

-Minden rendben? – nézett fel Cliff, ahogy Alex a nappaliba lépett.

-Aha, csak egy kicsit könnyít a szerelésén és ránéz Rickyre, aztán jön. – vett mély levegőt a férfi. A banda még ott üldögélt és halkan beszélgettek, egyedül Naomi tűnt el. Nyilván nem akart túl sokáig egy légtérben lenni a férjével és lelépett. Nem vette zokon, tudta, hogy holnap úgyis jelentkezni fog.

-Hogy úszta meg? – kérdezte Dekker, miközben lehúzott egy nagy pohár whiskyt.

-Lekéste a gépet. Akkor tolt el a beszálló kaputól, amikor odaért. Ennyin múlt – mutatta fel Alex az összeszorított hüvelyk és mutató ujját. Aztán megperdült, mert a többiek tekintetéből tudta, hogy Olivia bukkant fel a háta mögött. A cipőket is lerúgta, de a miniszoknya és a póló így is szexissé tették. A fiúk felálltak és sorban mindannyian megölelték. Cliff a haját is meghúzgálta.

-Hova lett a loboncod, hugi?

-Nagyon meleg volt, aztán egy hirtelen ötlettel levágattam. Majd megnő… - vont vállat a lány és bocsánatkérően Alexre nézett, aki úgy kócolta össze, mint Ricket szokta.

-Jól áll! És ha nem akarsz bajlódni a hosszúval, nekem tetszik.

-Hát, akkor hagyunk, hadd pihenjetek! – indult az ajtó felé Cliff és a többiekre nézett, hogy a pillantásával noszogassa őket az indulásra. 

-Köszönöm srácok, hogy nem hagytátok magára a bajban! – biccentett Alex felé Olivia. –Nem is tudjátok, milyen sokat jelent ez nekem. Egész úton ebben bíztam, mert hiába hívtam, nem volt bekapcsolva a telefonja.

-Hát, hamar híre ment, hogy te is a gépen lehetsz, aztán hívta mindenféle barom, azért kapcsolta ki. – magyarázkodott a férfi helyett Cliff. –Lehet, hogy fel is kéne hívnod a légitársaságot, hogy lekésted a gépet…

-Nem, a kapunál rögzítették, hogy lemaradtam, úgyhogy az utaslistán én már nem is szerepeltem.

-Oké, akkor pihenjetek, aztán majd jelentkeztek, sziasztok! – búcsúzkodtak a fiúk, míg végül Alex egy mély sóhajjal csukta be utánuk az ajtót. 

-Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy! – nyújtotta ki a kezét Olivia felé, aki belesimult az ölelésébe és csak álltak szorosan összekapaszkodva és a bejárati ajtónak dőlve.

-Egész úton ez járt a fejemben. Miért éppen én? Este nem tudtam elaludni és bevettem egy enyhe altatót, ami aztán a fáradtsággal együtt kiütött, elaludtam. A nagy kapkodásban ott hagytam a telefonom a szobában. A sofőr meg hiába nyomta a gázt, belefutottunk az autópályán egy nagy dugóba, valami baleset miatt, aztán mire a reptérre ért, éppen akkor húzott ki a gép, amikor elértem a kaput. Talán még öt percen sem múlt. Ha a gép még a kapunál állt volna, talán még fel is engednek, és akkor … - fulladt zokogásba a lány hangja. Alex felemelte és a hálószoba felé indult vele. Az utolsó pillanatban meggondolta magát és a gyerekszoba előtt a talpára állította, aztán az ujját az ajkára téve csitította a lány zokogását.

-Nézd csak! – nyitotta résnyire az ajtót. A folyosóról beszivárgó fényben Rick kiterülve aludt a kiságyban. –Remek kölyök! Néha ugyan megőrjített, de olyan aranyosan csinálta, hogy képtelen voltam rá haragudni. Párszor velem aludt, de ma jobb helyen volt az ágyában. …Amióta csak bemutatták a baleset képeit a tv-ben, csak ő tartott a földön, mert legszívesebben utánad mentem volna. …Nem tudtam volna elviselni, hogy amikor végre visszakaplak, így veszítselek el. Szerintem csak azért nem próbáltam meg, mert még annyira sem voltam magamnál, hogy a gondolatot az agyam a kezemig közvetítse. … És hogy a kérdésedre válaszoljak: azért te, mert a világ legnagyobb igazságtalansága lett volna, ha azok után, amit Rick-kel végigcsináltál, így végződött volna.

-Én is valami ilyesmire gondoltam – mosolyodott el Olivia. –Hogy nem azért kaptalak vissza, hogy utána magadra hagyjalak. Nem lett volna igazságos, ha a nyakadba varrom a gyereket, én meg…

-Olyan lökött vagy! – fogta be a férfi a száját, aztán elhúzta az ajtótól és a szemközti hálóba kormányozta. –Nem tudom, hogy tudunk-e ma éjjel aludni, de hogy ölelni akarlak magamhoz, az egészen biztos. Gyere! Fürdünk, aztán majd meglátjuk… - húzta a fürdőszobába. Nem volt most gyertyafény, nem voltak virágok, pohár bor, csak a hálóból beszűrődő kislámpa fénye és a meleg, illatos hab, amelyben összesimulva hevertek. Aztán az ágyban is csak feküdtek egymást nézve a félhomályban. Végül egyszerre nyúltak egymás felé és a szeretkezésük maga volt az élet igenlése és ünneplése.