Gitárhúrok 11.

-Olivia! Szia! Bocs, rosszkor hívlak? – kérdezte óvatosan Naomi, ahogy a háttérből egy férfi hangja hallatszott.

-Nem, mondd csak, csak lehalkítom a tv-t.  Kicsit hangosabbra vettem, hogy a konyhában is halljam. – magyarázott Olivia és hamarosan tényleg elcsitult a háttérzaj.

-Csak arra gondoltam, hogy most szabad vagy, amíg a fiúkat  látogatni sem lehet. Szeretnélek meghívni hozzánk. Kávéznánk egy kicsit, lemeózhatnád a muffinomat, amit mindjárt beteszek a sütőbe. Dekker sincs itthon, mert a fiúkkal gyakorolnak. A végén lezsíroztak egy fellépést… csak zenélni fognak, mert egyik se vállalja, hogy Alex után énekelni merjen – kuncogott vidáman, mire Olivia arcán is átsuhant egy mosoly.

Miért is ne! Végre kimozdulna innen, mert az elmúlt két napban csak annyit csinált, hogy a konyhaszekrényekből kidobált minden felesleges dolgot és lejárt élelmiszert. Csoda, hogy a csótányok vagy a molyok nem lepték még el a lakást, nézte utálkozva a hatalmas zsáknyi szemetet.  Talán, ha valakivel eltölthet egy-két vidám órát, az feltölti őt magát is, hogy végre lerázza magáról ezt a fásultságot. Ahogy lezajlott a műtét, úgy kiürült az agya, hogy egy zombi filozófikus gondolkodó hozzá képest.  Emberek közé kell menjen, hogy végre visszataláljon a földre. Halkan megköszönte a meghívást és megkérdezte a címet, aztán egy kis sóhajjal letette a telefont.

Egy óra múlva becsengetett a hatalmas ház kapuján. A srácoknak alaposan megszaladhatott az utóbbi időben, ha Dekkernek egy ilyen puccos kéglire telik – állapította meg minden irigység nélkül. Ő még élénken emlékezett azokra az időkre, amikor Cliffel kettesben húzták meg magukat a mostani lakásához hasonló kis lyukban. Alexnek viszonylag könnyű dolga volt, ő a szüleitől örökölte a hatalmas házat, csak a fenntartási költségeit kellett megkeresnie. ...Naomi mosolyogva szaladt eléje, lisztfoltos kötényben. Még sötét, szinte fekete haja is lisztes volt.  Ő maga nem volt egy nagy konyhatündér, de egy muffin azért ennyire még nem fogott ki rajta.

-Látom, sütsz. – nyújtotta át nevetve a tarka csokrot, mert nem akart üres kézzel érkezni. Naomi a szirmok közé temette az arcát és mélyet lélegzett a bódító illatfelhőből.

-Ne akard tudni. Az a francos robotgép... Nem kapcsoltam ki jól és magától elindult, pont akkor, amikor levettem róla a tetőt, mert kimaradt a sütőpor és azt akartam még beleszórni. Nem is értem, hogy fordulhatott elő, mert elvileg a tető nélkül el sem indulhatna. Nem hiszem, hogy lenne a konyhának olyan pontja, ahova ne jutott volna a hozzávalókból. De már nagyjából összetakarítottam, a muffin is sül, úgyhogy hagyjuk is ezt a kellemetlen kis közjátékot. Dekker úgysem veszi észre, mert a konyhába még reggelizni se nagyon jár ki. 

-Miért, hol reggelizik? – kérdezte Olivia mosolyogva, miközben magában már eldöntötte, hogy ez a sötét hajú hebrencs szépség akár még a barátnője is lehetne. Ő örülne neki.

-Hogyhogy hol? Az ágyban! – fintorgott Naomi. -Még valamikor régen, amikor meg akart hódítani, az ágyba hozta a reggelit egy szállodában. Aztán elvett és most azt hiszi, egész életében ezt fogom neki meghálálni. De éppen mostanában döntöttem el, hogy itt az ideje, hogy újra a kegyeimet keresse. Ugyanis babát várok – sóhajtott drámaian a nő és Olivia a szája elé kapta a kezét, hogy a nevetését visszafojtsa. Ez a hír nem olyan régen még hétpecsétes titok volt.

-Mit szólt hozzá? Nem rémült meg?

-Még nem tudja. Aznap akartam elmondani neki, amikor Alex idejött és bejelentette a fiúknak, hogy mi a helyzet. Valahogy azok után nem tudtam volna … nem is tudom… szóval, valahogy nem tudtam volna szívből örülni, amikor veletek meg ilyen nagy a baj. De most már túl vagytok a nehezén, úgyhogy lassan én is veszek egy nagy levegőt és megteszem a nagy bejelentésem. Gondolod, hogy meg fog rémülni?

-Hát, az a Dekker, aki két, sőt már három évvel ezelőtt volt, az halálosan… de ezt az újat, aki még nősülni is hajlandó volt… lehet, hogy nem is ismerem. – mosolygott Olivia. Szíve mélyén halvány irigység ébredt, amiért Naominak nyilvánvalóan nem kell majd egy tiltakozó férjjel megküzdenie. 

A sütő jelzett és Naomi óvatosan kiemelte a süteményes formát, amelyben a kis papírkapszlikban illatoztak a csokoládés sütemények. Csodásan megkeltek és a nyers tésztába dobált csokikockák itt-ott megfolyva színezték meg a világos tésztát.

-Gusztusosan néz ki – hunyorgott Olivia. Istenem, az idejét sem tudja, amikor utoljára sütött valamit. Ricknek nem lehetett, magának nem akart, Alex meg már nem volt az élete része, pedig a férje szerette az édességet.

-És ha nem hagytam ki belőle mást is, akkor finom is lesz – szimatolt Naomi, aztán a hatalmas kávéfőző gép feletti szekrényből kis dobozokat vett elő. –Olyat készítek, amilyet csak szeretnél… legyen frissen darált columbiai, vagy naphosszat ihatós hosszúkávé, esetleg cappuccino, de ha ilyen patronos Nescafé Dolce Gusto-t akarsz, abból is van vagy háromféle ízben. Nos, melyik legyen?

-Huh, tulajdonképpen teljesen mindegy, csak ne legyen nagyon erős. Nem vagyok egy nagy kávés. Amit én iszom, azt egy igazi kávészerető nem is nevezné kávénak. Rengeteg tej egy kis Nescaféval, de ebből naponta akár többször is. – motyogta zavartan Olivia.

-Oké, akkor ezt ki kell próbálnod! – emelt ki két  kis kapszulát a másik lány az egyik Dolce Gusto-s dobozból. –Nekem ez a kedvencem. Egy Latte Macchiato varázslat fehér csokoládéval. Minden bajod elfelejted, ha ezt megiszod.

Olivia mosolyogva nézte Naomit, ahogy gyors mozdulatokkal két formatervezett üvegpoharat vesz ki az egyik polcról, aztán a feladatra koncentrálva elkészíti a két kávét. A végeredmény olyan tökéletes volt, mintha egy profi barista készítette volna el. Arra gondolt, hogy nála a legnagyobb abrakadabra, ha a forró tejet egy tejhabosítóval veri fel, és kicsit vágyakozva gondolt egy olyan életre, amikor ilyen úri huncutságokra is lenne kedve, ideje és lehetősége. Közben Naomi a süteményeket is egy üvegtálcára szedte és kezében az egyik pohárral a nappali felé indult.

-Gyere, hozd a kávédat, hagyjuk itt ezt a disznóólat, majd rendet rakok, ha egyedül leszek! 

Odabent letelepedett a vastag szőnyegre a kanapé előtt. A kisasztalra lepakolta a süteményt és a hátát a kanapénak vetve felnézett Oliviára. Megpaskolta maga mellett a szőnyeget.

-Gyere! Szeretek a padlón henteregni… de ha neked kényelmesebb, ülhetsz persze a kanapéra is, csak az olyan … unalmas. – vágott egy grimaszt, mire Olivia nevetve letelepedett mellé.

-Szép ez a ház! – sóhajtott az illatos párába szimatolva, amelyet egy cseppnyi mézzel édesített meg a vendéglátója.

-Az. Szép. Bár, szerintem hatalmas. Dek egy hangyányit fölé lőtt, amikor ezt választotta. Azt hiszi, nekem ez kell, pedig én ellennék vele egy kis lakásban is. Bár, az az igazság, kezdem megszokni a méreteit, de eleinte idegrohamot kaptam, ha a fürdőszobában eszembe jutott, hogy a konyhában felejtettem valamit. Az ember legyalogolhatja a lábait, ha nem tervezi meg az útvonalakat időben.

-Mi juthat az ember eszébe a fürdőszobában, ami a konyhából kell? – nevette el magát Olivia, mire Naomi egy lapos pillantással ránézett.

-Például egy pohár bor, vagy néhány narancs, bármi, ami fürdőzés közben feldobhatja az élvezkedést – kacsintott a lányra, akinek eszébe jutott néhány valamikori élvezkedés, és az emlékektől elpirult. Na, igen, azokat valóban mindig a konyhából kellett beszerezni.

-Nem kérdezem meg tőled én is, hogy miért nem mondtad el neki. – szólalt meg váratlanul a sötét hajú lány. –Nyilván mindenki ezzel a kérdéssel öli az életedet, és nyilván megvolt rá az okod. Mesélj inkább a fiadról!

Olivia figyelmesen ránézett. Jól gondolta, ezzel a lánnyal akár barátnők is lehetnének. Aztán sóhajtott egyet. Az elmúlt években talán ez hiányzott a legjobban, már persze Alex-en kívül... Hogy valakivel őszintén beszélhessen. Hogy elmondhassa, mennyire megijedt, amikor kiderült a baj, hogy a pániktól csak ült a síró gyerekkel szemben és hirtelen azt sem tudta, hogy az orvosi útmutatás ellenére mit csinálhat, mit nem. Úgy érezte, mintha minden tettével csak még közelebb sodorná a gyerekét a véghez, s majd beleőrült, amiért úgy érezte, hogy nem tud megbirkózni a feladattal. Lassan, akadozva belekezdett, bár először arra gondolt, Naomi talán nem is akarja tudni, milyen poklot járt meg az elmúlt hónapokban. Aztán észre sem vette, de már azt is elmesélte, micsoda kín volt minden nap és minden hét, amikor tudta, hogy egy élet növekszik a szíve alatt és nem volt képes megkeresni a gyerek  apját, hogy elmondja neki, amihez pedig joga lett volna. És egy jó óra múlva, amikor már a süteményes tál is majdnem üres volt és Naomi két ásványvizes üveget is behozott, már azt is el tudta mondani, hogy napokig nem aludt, mielőtt eldöntötte, hogy annyi idő után megtörve a hallgatást, felhívja  és túl azon, hogy egy ilyen bejelentést tegyen, még egy óriási szívességet is kérjen tőle. 

Naomi jó hallgatóság volt. Néha belekérdezett, szinte csak olyankor, amikor Oliviát túlságosan maga alá temette az emlékezés. Ezek az apró kis kérdések azonban mindig kiragadták abból az állapotból, ahol könnyekbe fulladtak volna az emlékei.

-Cliff azt mondta, a lakásod nem túl ideális egy kisgyerek lábadozásához. – szólalt meg váratlanul. Oliviát meglepte a témaváltás. Az első reakciója a tiltakozás lett volna, de még időben rájött, hogy ezzel a megállapítással sajnos nem vitatkozhat.

-Hát, nem tökéletes, de gondoltam, kifestek, aztán… nem tudom. Ha most másik lakást keresnék, nem tudnám kifizetni még a kauciót sem. A kórházi költségek teljesen felemésztették a tartalékaimat. Még azt sem tudom, mit fogok csinálni, ha a műtét számláját kiküldik.

-Azokat Alex rendezi. – nézett rá csendes komolysággal Naomi. Tudta, hogy veszélyes vízeken eveznek, mert Olivia volt olyan makacs, keményfejű, mint az exférje, és könnyen előfordulhat, hogy kikéri magának a dolgot, az ő problémáját ne akarja a férfi megoldani, de Olivia kivételesen csendben maradt. Ez nem az a pillanat volt, amikor a büszkeségét lobogtathatta volna. Ha Alex kifizeti a kórházi költségeket, akkor talán mégis tudna egy másik lakást keresni. 

-Alexnek hatalmas háza van, de azt te is nagyon jól ismered. Ott rengeteg helyetek lenne. …Ne, várj! – intette le Oliviát, aki közbe akart vágni tiltakozva.  –Gondoltál már rá, hogy ha hazaengedik, akkor egyedül lesz abban a hodályban, pedig még hosszú hetekig segítségre szorul ő maga is? – nézett mélyen Olivia szürke szemébe. Olivia kiegyenesedett. Egy újabb dolog, amit nem gondolt végig. Való igaz, ha a férfit  hazaengedik, még hetekig nem nagyon mozoghat. Ha egyedül lesz, se ellátni magát nem fogja tudni rendesen, de egészen biztos, hogy a kímélő élet fogalmát sem úgy értelmezi, ahogyan az orvosok gondolták. De hát mit tehetne ez ügyben ő? Mégsem ajánlkozhat ápolónőnek.  Naomi nézte a vívódását és úgy döntött tizenkilencre húz még egy lapot, de elmondja a lánynak Alex terveit.

-Alex arra kért, hogy rendezzek be nektek egy-egy szobát a házban, és készítsem elő az ő hálószobáját is, mert a kórház valami speciális ágyat küld, mire kikerül onnan. Ezt titokban kellett volna tartanom, de szerintem úgy helyes, ha te is elgondolkozol rajta, hogy azok után, amit megtett értetek, mivel tudnád neki ezt … meghálálni. Tudom, hogy ez nem a legjobb szó, de én a helyedben azért akár így is nevezhetném a dolgot. Senkit nem lehet kötelezni arra, amit ő tett. És egy ilyen rendes ember megérdemli, hogy ő is kapjon egy kis segítséget, amikor rászorul. Szerintem. – próbált Olivia lelkiismeretére apellálni, egyelőre úgy tűnt sikeresen, mert a lánynak könnyek gyűltek a szemébe, ahogy öntudatlanul is bólogatott minden szavára. 

-Egy önző dög vagyok! – suttogta megrendülten Olivia. –Eszembe se jutott, hogy vele mi lesz, ha kijön a kórházból. Csak azzal foglalkoztam, hogy vállalja a műtétet, és eszembe se jutott, mi lesz vele… De ha oda mennék a házba, lehet, hogy kitérne a hitéből. Elváltunk, én eltitkoltam előle a gyerekét, utál, nem mehetek még oda nyűgnek is a nyakára.

-Állj! Időt kérek! – tette fel Naomi a kezét. –A srácok azt mondták, hogy te egy értelmes nő vagy, de ez most úgy volt hülyeség, ahogy előadtad. …Most mondtam, hogy Alex arra kért, rendezzek be nektek két szobát, ebben mi nem volt világos? Nyilván azt akarja, hogy itt legyetek a közelében, láthassa, hogy a kicsivel minden rendben. Rickhez pedig te is hozzátartozol, és ezt tudomásul vette. És nyilván kérhetne külsős segítséget, de szerintem már éppen elege van abból, hogy idegen emberek forgatják a magatehetetlen testét. Mégis más szívességet kérni valakitől, akit szeret az ember, mint egy olyantól, akit nem is ismer. Nyilván megfizethetne egy ápolónőt, de nem emlékszem, hogy ilyenre akár csak egy utalást is tett volna.

-Ebben csak az hibádzik, hogy engem már nem szeret. – motyogta Olivia.

-Nem, persze… azért írta hozzád szinte az összes dalt, amióta elmentél. Biztos az utálattól csöpög mindegyik slágere, amire a világ szerelmespárjainak jelentős része szeretkezik napról napra. – forgatta meg a szemeit Naomi, ahogy Olivia elpirult a nyers, szókimondó stílusától. –Na, ide figyelj! Képes vagy nekem segíteni, hogy berendezzünk nektek két szobát abban a nyomorult házban, vagy sem? – tette fel végül szándékoltan indulatosan a kérdést. Elege volt már belőle, hogy Olivia tagadja maga előtt a nyilvánvalót. –Különben is, képes lennél egy terhes nőt hagyni, hogy bútorokat tologasson? – nézett rá végül kiskutya szemekkel, mire Olivia elnevette magát.

-Ezzel ne próbálkozz! Pontosan sejtem, hogy az egész bandából te vagy a legtalpraesettebb. Szerintem teljesen tudatosan fűzöl be engem is, a srácok pedig még nem is sejtik, de már mindnek megvannak a kijelölt feladatok. Alex jobb tettestársat nem is találhatott volna ehhez az akcióhoz. Remek a rábeszélő képességed, és gátlástalanul befolyásolod az embereket. Igen, segíteni fogok neked, de csak azért, mert nem akarom, hogy a lelkemen száradjon, hogy terhesen odébb tolsz akár csak egy széket is. Boszorkány!

Naomi elnevette magát: -Mintha csak Dekkert hallanám, ő szokott ilyeneket mondani nekem. De ha te mondod, szinte dicséretnek hangzik.