Gitárhúrok 6.

Olivia a kórház ablakában állva a tegnap estére gondolt. Vacsora kettesben… hogy nem gondolt rá, hogy Alex mint mindig, most is szó szerint értelmezi a meghívást? Tényleg kettesben voltak a férfi szüleitől örökölt házban, ahol még mindig ott látta az együtt töltött évek alatt rajta hagyott keze nyomát. Nem is tudja, mit várt… Hogy a volt férje majd átrendezi a lakást? Miért tette volna, hiszen a szülei halála után sem volt képes rá, csak apróbb változtatásokba egyezett bele. Meglepő rend fogadta, hiszen még élénken emlékezett rá, hogy a házasságuk alatt mennyit pörölt vele a hanyagul ledobált holmijai, a lakás valamennyi pontján heverő kották és telefirkált apró papírcédulák miatt. Most olyan volt a ház, mintha egy takarító brigád vonult volna végig rajta, jó munkát végezve. Valószínűleg úgy is történt. Az étkezőben kétszemélyes teríték várta és nyilván egy jobb étteremből hozatott vacsora, mert ennyire azért nem lódult meg a fantáziája, hogy Alexet a tűzhely előtt képzelje el. A háttérben nem a banda valamelyik száma szólt és ezért nem tudott elég hálás lenni, hiszen nap mint nap azokat a dalokat hallgatta és most ezerszer rosszabb lett volna itt a férje arcvonásait és akaratlan rezdüléseit hozzá társítva tenni.

Négy évet töltöttek együtt abban a hatalmas házban, amelynek minden talpalatnyi területe gyerek után kiáltott, a hatalmas kerttől a tágas és világos belső terekig. Rengeteg szép emléke kötötte oda és néhány olyan, amit legszívesebben örökre törölt volna a memóriájából. Akkor is itt ültek az étkezőben és egy hangulatos estét terveztek, amikor ő nem bírt féket vetni a nyelvére és újra felhozta a gyerekkérdést. Pedig már annyiszor a falnak beszélt, amikor ezerszer jobban időzített. Alex talán csak azt vette rossz néven, hogy a szépen alakuló estébe ilyen otrombán belegázolt, talán más is nyomasztotta, amit az a kérdés hozott felszínre, de szokatlanul durván és elutasítóan reagált. Ő pedig itt hagyta a gyertyafényes asztalt, összekapkodott pár göncöt és kilépett az ajtón. A továbbiakat innentől már nem is ő irányította, csak hagyta magát sodródni az árral, ami végül oda vezetett, hogy három év távollét után újra itt üljenek, és a férje csuklóját szuggerálja, ahogy az éppen egy gyertyát készül meggyújtani. Olyan volt, mintha visszaugrottak volna az időben, de aztán megrázta a fejét. Nem, már semmi sem olyan, amint akkor. 

A kissé kényszeredett kezdés után Alex beszélgetni próbált, mesélni az együttesről, mire ő kicsit meggondolatlanul bevallotta, hogy mindenről tud, hiszen Cliffel tartották a kapcsolatot. Nem tudta nem észrevenni a férfi szemében az indulatot, ahogy megértette ennek az információnak a jelentőségét. Aztán a férfi felugrott, véletlenül magával ragadva a terítő szegélyét, amitől a könnyű rozé üvege, amiből a vacsorához ittak egy-egy pohárral, felborult és értékes tartalma végigfolyt az asztalon, egyenesen az ő ölébe. Alex egy szó nélkül ott hagyta, majd pár perc múlva néhány, akkor régen ott hagyott ruhadarabjával a kezében bukkant fel és minden magyarázat nélkül feléje nyújtotta, mintha az olyan természetes lenne, hogy a holmijai még a szekrényekben vannak. Olivia csak nézte a farmert és a tarka, bohókás, puha pulóvert, amit még együtt vettek, illetve hát inkább kaptak egy zenei fesztiválon egy perui lánytól. Emlékek árasztották el és úgy érezte, mintha még mindig ott állna pironkodva a nyüzsgő sokaság közepén, miközben az az indián lány nemes egyszerűséggel kibújt a pulóveréből, és nekiadta, csak mert ő megdicsérte.

Úgy látta maga előtt, mintha csak tegnap történt volna … Hallgatták a pánsípok, gitárok és dobok zenéjét, mely beburkolta és egy olyan utazásra vitte őket, ahonnan nemrég tértek haza a bandával. Olivia is elkísérte őket, együtt mászták meg a Machu Picchu köveit, hanyatt fekve, kitárt karokkal hívták magukhoz a kondorkeselyűket a hegygerincen, és nevetve menekültek, amikor azok engedelmesen feléjük indultak. Ott, azon a kis fesztiválon egymást ölelve ringatóztak a sasok szárnyalását idéző zenére, és összetartozásuk öröme úgy látszik megindította a kis kalapos leányzót, aki a társai műsora után körbejárt. Alex egy száz dollárost dobott a kalapba a lány elkerekülő szeme láttára és Olivia, hogy elterelje a figyelmét a szokatlanul nagylelkű adományról, megdicsérte a pulóvert, ami rajta volt. Tényleg szép darab volt, igazi inka műremek, amit a lány egyetlen mozdulattal rántott le magáról és a kezébe nyomta. Ajándék! – mosolygott rá spanyol akcentusának lágyságával. Olivia ijedten próbálta visszaadni neki, hiszen bármennyire is tetszett, de nem akarta ezért leimádkozni róla. De a lány mosolyogva hátrált el előlük, hogy aztán nemsokára egy hasonlóan szép darabban folytassa az adományok begyűjtését. Vettek egy cd-t a fiataloktól és otthon annak a zenéjére szerették egymást a kandalló lobogó lángjának fényénél, mintha újra ott lennének az Andok fennsíkján.

És most itt állt újra a kezében ezzel az emlékeket idéző ruhadarabbal, amiről azt hitte, már soha életében nem látja viszont. …Gyorsan átöltözött, addig Alex az asztalt hozta rendbe, aztán mintha mi sem történt volna, befejezték a vacsorát. Eleinte nem értette a férfi elégedett mosolyát, amivel szinte falatról falatra kísérte a keze mozgását, aztán rájött, hogy már nem is emlékszik, mikor evett utoljára ilyen jóízűen. A Rickre váró műtét és a gyomrát folyamatos görcsben tartó szorongás mintha varázsütésre múlt volna el attól az egyszerű mondattól, amivel Alex vállalta a donációt. A desszertet kanalazva felnézett és látta a volt férje szemében a kívánást, ami nyilván nem a fenségesen finom csokoládé felfújtnak szólt, és volt olyan becsületes, hogy legalább önmagának beismerje, ugyanez az érzés öntötte el őt is, fokozatosan, lassan minden tagját alárendelve a remegésnek. Az első pillanattól megvolt köztük ez a varázslat, legalábbis ő annak tartotta. De még ez sem tudta megvédeni őket a szakítástól. Amikor kissé csörömpölve tette le a kanalat, és átölelte önmagát, nehogy a férfival tegye ugyanezt, Alex hirtelen felállt és rendelt egy taxit. Meglepve hagyta, hogy szinte kidobja a házból, de megértette, hogy vagy most teszi meg, vagy a hálószoba hatalmas franciaágyán kötnek ki újra, anélkül, hogy tisztában lennének vele, utána mi lesz.

-Köszönöm ezt az estét, köszönök mindent! – suttogta neki, amikor a kocsi megállt a kapu előtt és mielőtt beszállt volna, váratlanul egy csókot nyomott a férfi szájára. Alexet meglepte a csók, de mire utánanyúlt volna, hogy elmélyítse, ő már a kocsi belsejében húzta össze fázósan magát, nem is értve, honnan vette a bátorságot az előbbi merész akcióhoz. Tisztában volt vele, hogy nem a hála vezette. Hálából az ember nem érez egy csóktól olyan helyeken lepkerajzást, mint ő még ma délután is.  

Hátrafordult és gyengéden elmosolyodott, ahogy a pici gyerek jobb keze kis öklének mutatóujját összegörbítve a szájába tuszkolja, miközben a kiságyban egy zenélő kis mesekönyv lapjait lapozgatja. Számtalanszor látta már Alexet, ahogy valamire koncentrálva ugyanezt a mozdulatot teszi, és talán nem véletlen, hogy a fia ezt is megörökölte a szörnyű betegség mellett. A génekig visszanyúló ösztönös kis mozdulat volt. Az órára lesett és látta, hogy hamarosan öt óra lesz. Alex azt mondta, akkorra kell bejönnie a kórházba. Megkapja a szobáját és az előkészítést, hogy a másnap reggel zavartalanul kezdődhessen.

A másnap reggel… nem is tudta, mi gyötri jobban? A gyereke vagy a férfi iránti aggodalma, aki mindannak ellenére, ami történt, még mindig a világa közepét jelentette. Talán már nem annyira hangsúlyosan, amióta osztoznia kellett ezen egy tizenöt hónapos legénykével, de a maga kategóriájában egészen biztosan. 

-Szia! – hallott a háta mögül egy tétova hangot, mire homlokát ráncolva megfordult. Ez nem Alex! – futott át a fején csalódással kísérve a gondolat, amikor aztán a látogató száját védő kendő alatt felismerte a szomszédját, Tonyt, aki az elmúlt időkben komoly segítséget jelentett a számára.

-Szia! – mosolygott vissza rá, aztán fejével a folyosó felé intett és kikísérte a férfit  a szobából. –Ne haragudj, de holnap lesz a műtét, és nem akarom, hogy bármi gond legyen. – mondta magyarázatként. A jóképű szőke férfi megértően bólogatott.

-Napok óta nem jelentkeztél és már aggódtam. Nem is mondtad, hogy sikerült donort találni. – mondta halkan, szinte szemrehányóan. Nem mintha erre bármi feljogosította volna, de ő a maga részéről már egy ideje úgy tekintett kettőjükre, mint akiknek közös jövőjük is lehet. Pillanatnyilag természetesen a kiskölyök egészsége volt a legfontosabb, de azért jelen akart lenni, hogy a lány egy pillanatra se felejtse el, ki az, aki a legnehezebb időkben eddig is mellette állt. 

Olivia zavartan nézett fel a férfira. Szabályos vonalaihoz képest szinte akaratosan éles vonalú volt az álla, mint egy örökké durcás kisfiúnak, amire csak rásegített az a most valóban durcásan összeszorított száj. Nagyot sóhajtott. Ha valami nem hiányzott a mai napra, az pontosan Tony lelkének ápolása volt. Amikor a szomszéd lakás megürült, hetekig gondolkozott rajta, hogy megpróbál a tulajdonossal zöldágra vergődni, hogy nyissák egybe a két lakást, és így elég tere lett volna akár a gyerek felneveléséhez is, de mire elszánta magát egy egyezkedésre, addigra beköltözött Tony Adams a kaliforniai barnaságával és hatvannégy fogas mosolyával, hogy napról napra a segítségére legyen. És ráfért, hogy időnként valaki segítő kezet nyújtson, mert a terhesség megviselte, és nyilván nem lett volna szerencsés az sem, ha ő próbálkozik a gyerekbútorok összeszerelésével. Így hát hálásan fogadta az ügyes kezű férfi önzetlen segítségét, amit néha egy-egy vacsorával honorált.

Aztán természetesen a férfi volt az is, aki a szülés napjának délutánján észrevette rajta, hogy valami történni fog és addig nem tágított mellőle, amíg be nem vihette a kórházba, ahol a folyosón virrasztotta végig az éjszakát, hogy megtudja, Oliviának kisfia született. És ő volt az is, aki néhány nap múlva hazavitte őket és napról napra lerendezte a bevásárlást is. A nőnek lassan olyan természetes volt a jelenléte, mint egy lakótársé vagy egy testvéré, bár az utóbbi időben sejtette, hogy ezen szerepek egyikével sem érné be a férfi. Nem értette a kitartását, de a szíve mélyén hízelgett neki, ezért nem is játszotta ki a saját kártyáit soha, figyelmeztetve a férfit, hogy reménytelenül várakozik arra, hogy köztük ez a barátság valami mássá változzon. Most viszont végigfutott az agyán, hogy ez talán súlyos mulasztás volt a részéről. Nem akarta itt tudni Tonyt, nem egy épületben a férjével, ha az visszatérne. Nem akart újabb félreértéseket, bármit, ami miatt ez a törékeny összhang, amit az utóbbi nem egészen negyvennyolc órában felépítettek, sérülhetne.

-Szóval, mit lehet tudni a donorról? – tért vissza a jelenbe a férfi hangjára.

-Ó, hát az apja – motyogta Olivia, ahogy felrémlett előtte Alex arca.

-Az apja? – a férfinak szinte elvékonyodott a hangja a csodálkozástól. Persze, sejtette ő, hogy nem szeplőtelen fogantatásról volt szó, de ennyi időn keresztül szó sem esett apáról. Akkor most hogy a fenébe került képbe az a fickó, aki képes volt egy terhes asszonyt magára hagyni? –De mégis, hogy került elő? – tette fel végül hangosan is a kérdést.

-Megkerestem. – vont vállat a lány, akit fárasztani kezdett a számonkérő hangsúly és a fáradhatatlan kérdezősködés.

-De hát miért? – kérdezett újra döbbenten Tony. –Mit vártál egy olyan pasastól, aki ott tudott hagyni, amikor tudta, hogy gyereket vársz tőle?

-Nem tudta. – grimaszolt Olivia. Ez talán így soha nem került szóba Tony és őközte, de lehet, hogy valami hasonló hitbe ringatta a férfit, amiért annyira kerülte a férj kérdését. –Nem tudta, és addigra már el is váltunk, szóval…

-De hiszen a gyereket a nevére vette, nem?! – hördült fel értetlenül a férfi, mivel pontosan tudta, hogy a lány ajtaján a két név miért nem azonos.

-Ő nem tudott róla, én anyakönyveztettem így, de hagyjuk ezt. Most itt van, és ő lesz a donor. Kész. Ennyi. – zárta le Olivia türelmetlenül a témát. Nem volt most hangulata Tony értetlenségéhez vagy ne adj isten, a felháborodásához.

-Te is tudod, hogy nem csak Ennyi. Annyi idő után felhívtad, nyilván beszéltetek és ő egészen biztosan nem intézte el egy ennyivel a történteket. Ha vállalta, talán úgy gondolja, hogy ezzel magához láncolhat téged is. Persze, ha ezt akarod… - húzta újra durcás grimaszra a száját a férfi.

-Jó, ha ezt akarod hallani, igen, azért hívtam fel és mondtam el neki mindent, mert azóta sem tudom elfelejteni, és azt akartam, hogy tudja, szeretem. És belehalnék, ha el kéne vesztenem azt, aki a szerelmünkre emlékeztet. Csak ennyit akartam mondani neki azzal a telefonnal: Szeretlek! Most boldog vagy? – tört ki Oliviából az őszinteség. Nem volt ez túl elegáns módja annak, hogy letörje a férfi álmodozásait vele kapcsolatban, de pillanatnyilag ez érdekelte legkevésbé. Majd egyszer talán bocsánatot fog kérni azért, hogy abba a hitbe ringatta, valaha is több lehet köztük barátságnál, de most csak azt akarta, hogy Tony fogja már be és menjen el.

Tony megsemmisülten hallgatott, aztán felnézett és egy sápadt férfiarcot látott meg Olivia háta mögött. Nyilván az apuci – gondolta gúnyosan, és elmosolyodva csak annyit mondott.

-Tudod szívem, hogy igen, veled mindig boldog vagyok.

Alex hevesen dörömbölő szívvel torpant meg. Aztán úgy döntött ezt az édelgést nem képes tovább nézni. Holnap műtét és ő megígérte, hogy kiveszi a részét belőle. Ezen nem változtathat az sem, hogy a volt felesége éppen most vallott szerelmet ennek a szörfbajnoknak. Szeretlek! – csengett a fülébe a lány dallamos, mély hangja. Hányszor hallotta tőle ezt az évek folyamán, és mindig komolyan vette, mert Olivia nem az a nő volt, aki szíre szóra odamondogatja bárkinek. Nos, úgy látszik, ha másban nem is, ebben a kérdésben változott.

Anélkül, hogy odaköszönt volna nekik, megfordult és az éppen érkező liftbe lépett. A férfiosztályra érve bejelentkezett a recepciónál, aztán egy csinos nővér kíséretében megkapta a szobáját. Úgy döntött, mielőtt a főorvos megjelenik, lezuhanyozik, ezért aztán villámgyorsan eltűnt a fürdőszobában. Ezalatt Olivia végre kitette a hirtelen mehetnékes üzemmódra váltó Tony szűrét, és látva, hogy Rick jól elvan magában, a nővér meg úgyis figyel rá, egy hirtelen ötlettől vezérelve a férfiosztályra indult. 

-Alex Maitland bejelentkezett már? – kérdezte meg izgatottan a recepcióst, aki a jól tájékozottak mosolyával mutatott a folyosó vége felé.  -510-es szoba. - A monitoron látta a kórházi betegek névsorában a férfi és az azonos családnevű kisfiú nevét, a nevük mellett feltüntetett beavatkozás pedig mindent elárult arról, hogy ez a szőke asszony miért olyan ideges.

Olivia már az ajtó számozásokat lesve kereste a szobát, és éppen kopogásra emelte a kezét, amikor az ajtó kinyílt és egy kuncogó, piruló nővér libbent ki rajta. Odabentről felharsant a férje ismerős, öblös nevetése. A szemét forgatva kerülte ki a ruháját rendezgető, vihorászó nővérkét, miközben lenyomta a kilincset.

-Látom megjöttél és máris megbolondítod a környezetedet. – szólalt meg a szándékoltnál jóval morózusabban.

-Jah, Julie? – intett fejével a férfi a nővér után. –Képzeld, volt már a koncertünkön, úgyhogy mondtam, küldjön valakit, mert végrendelkezni akarok, hogy például ő se láthatja a pucér seggemet, hogy nemesebb testrészeimről ne is beszéljek, amikor a műtét után nyilván magatehetetlen leszek. Kizárt, hogy egy rajongóm ilyen kiszolgáltatott helyzetben láthasson… soha többé nem tudnék pódiumra állni, mert azt lesném, ott látom-e a tömegben az illetőt. …Kizárólag szépkorú személyzetet engedjenek a szobámba, hátha nem tudok ellenállni a kísértésnek, hiszen amúgy erről vagyok híres, nem igaz? Vagy esetleg téged, akit viszont soha meg nem érintett a félrekúrás gondolata, ahogy voltál szíves annak idején oly líraian megfogalmazni a dolgot. – pislogott fel a lányra, hogy lássa a gúnyos gorombaság célba ért-e.

Olivia élénken emlékezett arra az arcpirító veszekedésre, aminek hevében a férfi azon gúnyos ajánlatára, hogy akkor szüljön másnak egy gyereket, ha ez a mániája, azt találta mondani, hogy nem az ő műfaja kettőjük közül a félrekúrás. Ami már abban a percben is egy igazságtalan vád volt, hiszen tudta jól, hogy Alex soha nem csalta meg azokban az években, amikor együtt voltak.

Alex nézte a kipirult női arcot és tudta, hogy ezzel az erős kifejezéssel már megint sikerült zavarba hoznia Oliviát. Úgy látszik az a selyemfiú Rick szobája előtt soha ki nem ejt a száján ilyesmit. – gondolta gúnyosan. Ne.Foglalkozz.Vele! – rótta meg önmagát, ahogy érezte, hogy a vérnyomása már a gondolatra is emelkedni kezd, ahogy elképzeli, hogy Olivia végül csak megtalálta azt a társat, akit ő maga ajánlgatott neki, s akit még az a tény sem riasztott el, hogy a nő másvalakinek a gyerekét neveli. Bassza meg! Minek kellett odamennie a gyerekosztályra? Miért nem tudott itt heverészni az ágyán és relaxálni próbálni, vagy annak a kis bögyös nővérnek udvarolni…? Miért? 

Mert iszonyatosan be volt szarva, azért. Mert világ életében rettegett a tűktől, pedig eddig nagyobb baja nem volt, mint néha egy tetanusz injekció valami gyerekkori rosszul sikerült csíny után. Mert annak a bátor kiskölyöknek a látványából próbált ő maga is erőt meríteni, meg talán a felesége csodálatos szürke szemeiből, amikben már annyiszor sikerült elvesznie. És amelyek most egy idegen faszira nézve igazolták a száján kiejtett szavakat: Szeretlek! Állj! Nem szabad erre gondolnia! Egyrészt jó lenne, ha le tudna már állni ezzel a gondolattal, hogy a felesége… nem az… ezt két éve egy hivatalos papír igazolja. Másrészt miért ne jöhetett volna össze bárkivel, hiszen ő maga is megtette időről időre, nem? Más kérdés, hogy ezekre az alkalmakra nem volt büszke, ha nem lett volna képtelenség, akkor le is köpte volna magát, ami így hanyatt fekve egy kórházi ágyon már nem is tűnt olyan kivitelezhetetlennek…  ezen az elképzelésen aztán elnevette magát.

-Örülök, hogy jól elszórakozol magadban. – dünnyögte Olivia és erőnek erejével fordította el a fejét a férje takaró alól kilógó bokájáról és a lábujjairól, amik… na, Itt.Hagyd.Abba! – érkezett azonnal a felszólítás agyának még működő, józan felétől. –Na, én megyek is. El nem tudom mondani neked, mennyire hálás vagyok azért, hogy ezt vállaltad és nagyon remélem, hogy minden a legsimábban fog menni! – hadarta elcsukló hangon és már elfordult volna, amikor Alex elkapta a kezét.

-Reggel velem kezdik. Megtennéd, hogy előtte még benézel? Kicsit ideges vagyok és te mindig is meg tudtál nyugtatni, még olyankor is, amikor látszólag felhúztad az agyam.

-Itt leszek. – ígérte meg Olivia és végigsimított a férfi kezén. –Tudta róla, hogy rosszul tűri a kórházi légkört és most végképp nagyon magányosnak érezheti magát. Hirtelen ötlettel lehajolt és egy gyengéd csókot nyomott a szájára. –Érted ugyanannyira szorítok, mint Rick-ért – suttogta neki, aztán újra az ajtó felé indult. Alex halk hangja az utolsó pillanatban érte utol, mielőtt kilépett volna a folyosóra.

-Ki volt az a bájgúnár a fiam szobája előtt ma délután?

Gitárhúrok 5.

Alex türelmetlenül dobolt ujjaival a szék karfáján, amíg az ügyvédje titkárnője végleges formába öntötte a végrendeletét,

amibe belefoglalta Ricky adatait. Meglepte, hogy vezetéknévként az ő családneve szerepelt a kisfiú papírjain, de Olivia némi zavart pirulás mellett az esti vacsoránál bevallotta, hogy mivel a fogantatásakor még majdnem házastársak voltak, ezzel az apró csalással intézte el az anyakönyvezéskor a dolgot. Úgy gondolta, így helyes, még akkor is, ha neki egy szót sem szólt róla. Senki nem is emelt kifogást, magyarázkodnia sem kellett. De ha gond, akkor ... kezdett bele a lány egy mentegetőzésbe, amit kénytelen volt egy gúnyos grimasszal belefojtani. Mégis mi a jó francot képzelt? Miért zavarta volna, hogy a vérszerinti örököse a nevét viseli? Uramisten, miket képzelt a felesége róla, ha ez okozott neki problémát és nem az, hogy eltitkolja előle a gyerek létezését? Alex szülei már nem éltek, így nekik sem örömet, sem bánatot nem okozhatott már a dolgok alakulása, és most először gondolt rájuk szánakozva, hogy nem láthatták ezt az angyalarcú kisfiút; és nem szoríthatják meg együttérzően a fiuk kezét, mielőtt egy olyan műtétre vállalkozik, aminél jóval kisebbtől is megfutamodott volna. Ha csak magáról lett volna szó, lehet, hogy soha nem egyezik bele, él ameddig él, annyi. De egy gyerek jövője múlt a gyávaságán, így aztán összekapta magát.

A szülei még az előtt meghaltak egy közúti balesetben, hogy Oliviával összeházasodtak volna. Tetszett nekik az érzékeny, szeretetre méltó lány, aki ráadásul képes volt a fiukat megszelidíteni is. És biztosan az ő pártját fogták volna, ha még tanui lehettek volna a gyerek-kérdésben lefolytatott számtalan vitájuknak. Kíváncsi lett volna rá, hogy mit tanácsolnak, tudva a veszélyekről… de hát ennek az egésznek mostanra semmi jelentősége nem volt.  Amikor a garázs fölötti kis birodalmából beköltözött a nagy házba, hónapokig úgy mozgott a bútorok között, mint aki vendégségben jár közöttük, és Olivia ugyan javasolta, hogy váljanak meg a sok, múltat idéző darabtól, de ő ragaszkodott minden darabhoz, ami szép emlékekhez kötődött, így aztán a mai napig úgy élt ott, mint egy múzeumban, ami ugyan nem az ő ízlését és életvitelét tükrözte, de mégis megnyugtatóan hatott rá egy-egy viharos koncertkörútról hazatérve.

Amikor a papírok elkészültek, sietve Dekkerékhez vitette magát egy taxival. A csapat ott gyűlt össze, nem valami csehóban, mivel arra kérte őket, hogy valami nyugisabb helyen beszéljenek, mert egy bejelentésre készül.Mostanra már nyilván kifúrta az oldalukat a kíváncsiság, mi lehet az. Utálta a gondolatát, hogy ilyen helyzetbe kell hozza őket, de bízott benne, hogy megértik, tulajdonképpen nincs választási lehetősége. Dekker McDonald és a felesége Naomi váltak mára a legközelebbi barátaivá. Ahogy Cliff elfordult tőle, úgy keresett akaratlanul is szövetségest a billentyűsben. Ez a szövetség még akkor sem ingott meg, amikor a srác váratlanul bejelentette, hogy megnősül. Persze, látták már korábban is, hogy időnként felbukkan mellette Naomi, de a barátjuk néha másokkal is elment, éppen ezért senki nem gondolta, hogy komoly a kapcsolatuk. Aztán kiderült, hogy még a lánynak is le kellett zárnia egy másik kapcsolatot, ami nyilvánvalóan nehezen ment, és amikorra már mindkettőjüket kezdte felemészteni ez a se veled, se nélküled kapcsolat, akkor szinte varázsütésre egyszerre jutottak döntésre. A döntést pedig egy villámgyors esküvő követte, amin Alex a szája szélét rágva ült a templom hátsó sorában. Biztos volt benne, hogy azok ott ketten elkapkodták a dolgot, bármennyire is boldogságtól sugárzott az arcuk az oltár előtt, és napról napra, hétről hétre várta, hogy az első jelek megjelenjenek, amik a feltevését igazolják. De mára már az első házassági évfordulójukon is túl voltak és nyoma nem volt a házasságukban a megbánásnak. Dekker kiegyensúlyozottabb volt, mint valaha és Naomi rengeteget segített a banda körüli ügyek szervezésében is.

A taxiban ülve még újraélte a tegnapi vacsora egyik részletét, amikor Olivia pirulva bevallotta, hogy Cliff végig tudott a dologról. Ezért a hírért meg tudta volna tépni őt is és a barátját is, és az érzés most, közeledve a találkozóhoz, újult erővel tört fel belőle. Biztos volt benne, hogy Cliff is tudja már, hogy veszélyben a csinos pofája, éppen ezért nem is lepte meg, hogy Dekker már a kapuban várta és elkapta a kabátja szegélyét, ahogy el akart mellette rohanni.

-Nem egészen vágom, hogy mi a bajotok egymással, de nem fogtok itt verekedni, értve vagyok? Bármi is történt, gondolj arra, hogy az egyik legjobb barátod. Persze, csak utánam – vigyorodott el kényszeredetten a haverja.

Alex egy árnyalatnyit lehiggadva megtorpant. Ennyire nyilvánvaló volt az indulata? Egyébként sem tehetné meg, hogy bármivel veszélyeztesse a műtét időpontját, úgyhogy nyilván nem keveredhet verekedésbe, pedig az ökle szinte sajgott, hogy a valóságban is megvalósíthassa, amit a képzelete már lejátszott.

-Nyugi, nem tehetem meg, hogy beverem a képét. Most nem. De egyszer ezt még muszáj lesz megtennem. Nem olyan a dolog, ami elévülne – morogta halkan, aztán lerázva magáról Dekker kezét, benyitott a házba.

-Szia Alex! – csicsergett rögtön az ajtó túloldalán Naomi, nyilvánvalóan a második védvonalként, ha odakint Dekker nem járt volna sikerrel.

-Szia szépségem! Még mindig nem akarod ott hagyni ezt a bohócot? – intett a háta mögé a férfi. –Tudod, hogy az én vigasztaló két karomra mindig számíthatsz.

-Ha meglépne, neked nem lenne két karod, amivel vigasztald. – morgott mögötte a házigazda, aztán a feleségét a hóna alá rántva alaposan megcsókolta. –Egyébként se lehet oka panaszra, úgyhogy ne is reménykedj! Egyelőre még marad.

-Egyelőre? – bokszolt a gyomrába a felesége, mire Dekker fájdalmas pofával, neheztelően nézett rá.

-Nem úgy gondoltam…

-Én meg csak figyelmeztettelek, hogy meg se próbáld úúúgy gondolni – mosolygott rá bájosan Naomi, aztán a férje öleléséből végképp kibontakozva Alexba karolt és a nappaliba már együtt léptek be, ezzel is megakadályozva, hogy akár Cliff, akár Alex kezet emelhessen a másikra. Alex azonban finoman, de határozottan lefejtette magáról az asszony kezét és biztos távolból a dobosra nézett, aki dacosan állta a pillantását.

-Miért nem mondtad el? – mondta halkan, de annyi váddal a hangjában, hogy a többiek előtt hirtelen értelmet nyert a majd két éve tartó jeges viszony, bár az okokat még nem ismerték. Cliff meg sem próbált úgy csinálni, mint aki nem tudja miről beszél. –Megesketett, hogy  nem mondhatom… te mit csináltál volna hasonló helyzetben?

-Én a gyerekre gondoltam volna.

-Ja, arra a gyerekre, akit te nem is akartál? – húzta el a száját a fiú.

-Csak elvileg nem akartam, de ha már megvolt, nem volt jogotok eltitkolni! – csattant fel Alex, aztán elfordulva keserűen suttogva megismételte: Nem volt jogotok!

A többiek csak kapkodták a fejüket, mint valami teniszmérkőzésen. Két éve voltak már tanui annak, hogy a valamikori jó barátok nem tudnak fél órát eltölteni egymás társaságában. Nyilvánvalóan Cliff kezdte ezt a távolságtartást, Alex eleinte értetlenül, de próbálkozott, aztán az idők folyamán már nem is volt érdekes, ki kezdte, csak morogtak egymással mindenért, mint két fogfájós medve. Ez a kissé rejtélyes, de ugyanakkor mellbeverően egyértelmű pengeváltás kezdte fellebbenteni a fátylat a nagy kérdésről. Egy gyerek? …Greg, a basszusgitáros szólalt meg, aki a legfiatalabb volt köztük, még most is csak huszonhét éves.

-Gyereked van Alex? De hát kinek…, és  mi köze ennek Cliffhez? Csak nem ő…?

A két érintett úgy nézett rá, hogy azonnal becsukta a száját. Akkor a gyerek Oliviáé és Alexé, aki nyilván nem tudott róla, viszont Cliff igen – vonta le azonnal a helyes következtetést az előbbi elhamarkodott helyett. De a kérdés még akkor is kérdés, Cliff miért…?

Alex leroskadt a kanapéra és felkapott egy üveg sört, aztán némi halk szentségelés közepette lecsapta az asztalra. Naomi idegesen rezzent össze az üveglap koppanását hallva.

-Bocs! – nézett rá az együttes vezetője. –Tudnál adni egy pohár vizet? Mindegy, akár csapvíz is lehet. – legyintett, ahogy a nő kérdésre nyitotta a száját.

Amíg Naomi visszaérkezett egy kis üveg ásványvízzel, a többiek zavartan nézegették egymást és Alexet. Akkor ez lett volna a nagy bejelentés? Nem úgy festett a dolog, mintha azonnal fene nagy ünneplésbe kezdenének, és akkor talán itt lett volna a helye a srác volt feleségének, Oliviának is, meg a kölyöknek is. … Alex a többiekkel nem törődve lehúzta az üveg tartalmát, aztán hátradőlt.

-Srácok! Úgy alakult, hogy szerdától bizonytalan ideig nem fogok tudni fellépni. Ha ez anyagilag bárkit váratlanul rosszul érint, kész vagyok kárpótolni, de fogalmam sincs, mikor jöhetek vissza közétek. Hát, ez van. Már szóltam Jesse Nortonnak, hogy mondjon le minden nagy fellépést tavaszig. És persze az interjúkat és fotózásokat is. Sajnálom, hogy kész helyzet elé állítalak titeket, de hát az az igazság, hogy két napja még fogalmam sem volt róla, hogy így alakulnak a dolgok. Most viszont lépéskényszerben vagyok, egyszerűen nincs más lehetőségem. … Mondjuk, már ezért is el kellett volna mondanod – nézett fel Cliffre, aki a fejét lehajtva rágta a szája szélét.

Hányszor megmondta Oliviának, hogy hülyeség, amit csinál, pedig akkor még baj sem volt… most pedig tényleg úgy tűnik, Alexnek sincs más lehetősége, mint megtennie, amit meg kell. Becsülte érte, hogy a történtek ellenére ez nem is volt kérdés a számára. Lassan két éve nyomasztotta a barátja háta mögött folytatott bujkálás és fogalma sem volt róla, hogyan vessen véget az egésznek. Néha már arra gondolt, mégiscsak elmondja az esti két whisky után a srácnak, olyankor valahogy megértőbbnek látszott a világ bajaival kapcsolatban, de aztán a srác kézen fogott valakit, hogy ne töltse egyedül az éjszakát, s őelőtte felmerült az unokahuga keserű tekintete, és minden jobb meggyőződése ellenére hallgatott. Hát, ez lett a vége… 

-Ha újra játszhatnánk ezt a meccset, nem állnék Olivia mellé, de akkor úgy tűnt, neked nem jelentett olyan sokat a válás, és …

-Fogalmad sem volt róla, hogy belül mi játszódott le bennem… - suttogta Alex, miközben a szívére tette a kezét. Lassan a délután a kettőjük párbeszédévé alakult, de a többiek nem bánták, mert végre választ kaptak egy csomó kérdésre, amit korábban feltenni sem mertek.

-Miért nem beszéltél róla? Nem nekem! Neki! – mutatott rá Cliff a nyilvánvaló problémára.

–Ha csak egyetlen szóval marasztal aznap reggel, akkor nem töltöttünk volna külön két kurva hosszú évet. Akkor láthattam volna, ahogy a gyerekemtől gömbölyödik, foghattam volna a kezét, miközben a világra nyomja és most nem hoználak titeket ilyen szar helyzetbe a döntésemmel. – motyogta Alex valahova a múltba révedt tekintettel.

-Akkor már egy éve külön voltatok – hívta fel a figyelmét a tagadhatatlan tényre Cliff, és hogy Alexnek kétsége se legyen afelől, hogy a barátjának jó a memóriája, kicsit mélyebbre nyomta a kést, amit az előző mondattal elhelyezett a teste bal oldalán, valahol az ötödik és hatodik borda közti területen, ami alatt egészen véletlenül az a szívnek nevezett izomcsomó helyezkedik el. –És láttam, ahogy egy-egy koncert után hazacipelsz valakit. Biztosan az asszony utáni kurva nagy vágyódásod okán.

-Igen, keféltem boldog-boldogtalannal, mert tudni akartam, hogy kellek-e úgy is, ha nem tekintenek potenciális tenyészbikának, és mert valahogy le kellett vezetnem a feszültséget, amit az a reménytelen helyzet keltett bennem, de ha te már akkor is olyan védelmezően álltál mellette, talán megmondhattad volna neki azt is, hogy lassan az összes számom róla szólt. Ez pedig azért csak jelentett valamit.

-Azt tudta. – vetette közbe halkan Cliff, ahogy arra gondolt, egyszer sem tudott úgy beállítani a lányhoz, hogy ne Alex számai szóltak volna.

-Időt kérek! – tette fel a kezét Naomi. –Szerintem most nem a múltban kellene turkálnunk, van egy probléma, amit meg kell oldjunk, de az nehéz lesz, ha nem tudjuk a részleteket. Elárulja valamelyikőtök, miért is kell lemondanotok a következő néhány hónap összes megjelenését? – tért gyakorlatiasan a lényegre.

-Mert ha erről a helyről felállok, akkor egyenesen visszamegyek a kórházba, hogy holnap reggel a májam egy darabjával esélyt adjak a fiamnak az életre. – motyogta halkan Alex és a bejelentését követő döbbent csendre felnézett. –Most mi van? … Nem volt nyilvánvaló az elhangzottakból? Pusztán a hír, hogy van egy gyerekem még nem hülyített volna meg, hogy mindent felrúgjak magam körül, de mivel bajban van, egyszerűen nem tehetek mást, ezt a bulit vállalnom kell.

-Hát, persze, vállalnod kell – motyogta megrendülten Naomi és akaratlanul is a hasára tette a kezét. Még Dekker sem tudta, amit ő már sejtett egy ideje, hogy szülők lesznek. De nem ez lesz az a nap, amikor elmondja neki, ebben is biztos volt. Oliviára gondolt, akit élőben csak néhányszor látott, közelebbről nem is ismert, és ezért sosem értette, hogy tudta magához láncolni a banda legdögösebb pasiját, és akiről mindig is érezte, hogy kitörölhetetlen űrt hagyott maga után a válással. A fiúk talán nem vették észre, de ő látta Alex arcán a reménytelen vágyódást az esküvőjükön, ami arra emlékeztette, mit veszített el ő maga. 

-Huh, bassza meg! – húzta le Greg a sört, ami a kezében volt, és felállt, hogy egy másikat kerítsen. Ennél kisebb durranásra számított és már szövegezte magában az érveket, amikkel Alexet visszatérítheti a sötét oldalról, bármi is legyen az. Erre rá kellett döbbenjen, hogy a fickó, akit időnként nagy köcsögnek tartott, időnként pedig istenített, most végképp ebben az utolsó pozícióban foglalta el jól megérdemelt helyét. Nagyon jól tudta, hogy mekkora döntés ez, hiszen ő is az apja fél veséjének köszönhette az életét. Ez a gondolat aztán vissza is rakatta vele a sört a hűtőbe. A többiek talán sosem vették észre, de a nagy össznépi ivászatokon mindössze egy sör volt, amit engedélyezett magának.

Visszafelé menet elment Alex háta mögött és megszorította a vállát, jelezve, hogy ő a részéről minden döntésében támogatja. 

Cliff-en egyértelműen látszott a megkönnyebbülés, mint aki idáig nem volt biztos benne, hogy a barátja meghozza-e majd ezt az áldozatot. Dekker pedig egész egyszerűen csak állt döbbenten, aztán megrázta magát és keresett valami keményebbet, mint a sör. Ez a ház túlzóan nagy volt, tudta ezt abban a pillanatban, amikor a kölcsönt felvette rá, de bízott benne, hogy a sikereik és a tele előjegyzési naptár folyamatosan biztosítják majd a részletekre a pénzt. Soha fel sem merült benne, hogy a bőséges napok bármikor véget érhetnek. Hát, most szívás lesz – gondolt a kártérítésekre, amiket nyilván a nyakukba vágnak majd egy-egy koncertszervező irodánál. Ettől függetlenül megértette Alex döntését, csak éppen fogalma sem volt róla, hogy anyagilag hogy fogja túlélni a következő hónapokat. Naomira nézett, aki nem tűnt különösebben megrendültnek és ebből próbált erőt meríteni. Talpraesett nő, együtt biztos ki tudnak majd találni valamit.

Alex felállt és végignézett rajtuk. -Tényleg nagyon sajnálom és csak remélni merem, hogy megértitek, hogy egyszerűen nincs választási lehetőségem. Nem tudom, hogy mi lesz a műtét után, azt mondták, nem lesz egyszerű nekem sem; és hát akármi is előfordulhat – motyogta, kikerülve a végzetes és tragikus szavakat, mert a drámai hatást már nem akarta fokozni. -Éppen ezért az ügyvédnél ma rendelkeztem róla, hogy ha bármi gáz van, akkor Rick az örökösöm és Olivia a haszonélvezője a gyerek nagykorúságáig, bármiről is legyen szó. És ne aggódjatok, mert a legutóbbi alkalommal, amikor a rajongóink kis híján szétcsapták a lebujt, okulva belőle, hogy az nekünk elég sokba fájt, kötöttem egy felelősségbiztosítást a bandára, úgyhogy ha bárki kártérítési követeléssel állna elő, azt a biztosítás állni fogja. A többi kiesést nem tudom, hogy tehetném jóvá… ha gondoljátok, amit lehet, vállaljatok el. Ha találtok valakit, aki beugrana… részemről rendben, csak … - nézett félre egy pillanatra… az Oliviához szóló dalaimat ne adjátok oda neki, kérlek. Az túl személyes… Na jó, mielőtt még elsírjuk magunkat, én lépek… szorítsatok! – ölelte meg a még mindig dermedten álló Dekkert, aztán szép sorban a többieket, majd hosszú lépteivel ott hagyta őket, hogy az utcán intsen le egy taxit. Hazament, összepakolt pár szükségesnek gondolt dolgot, aztán  taxit hívott, hogy a kórházba menjen, hiszen megígérte a főorvosnak, hogy legkésőbb délután ötre odaér.

Gitárhúrok 4.

Az utcán Alex olyan természetességgel fűzte Olivia karját a magáéba, mintha még mindig együtt élnének, és a lánynak nem volt ereje kibontakozni ebből a fájdalmasan jó közelségből. Az eltelt két évben rengeteget álmodozott egy ilyen pillanatról, persze a kórházi részét elhagyva; és ezek az álmodozások mindig meggyötörték, mert pontosan tisztában volt vele, hogy a realitásuk a nullával egyenlő. Ha nem jön ez a tragikus fordulat… talán soha nem keresztezik egymást újra az útjaik.

Alex szinte semmit nem változott. Harmincegy éves, a legjobb formájában van, edzetten karcsú és úgy magasodik föléje, hogy akár tíz centis sarkakon is billeghetne mellette; de már az idejére sem emlékezett, amikor egy elegáns cipőben ment el valahova. Előbb a terhesség, aztán a kisgyerek miatt szinte állandóan lapos vagy sportcipőkben szaladgált. Alex haja ugyan rövidebb, mint amire emlékezett és erről fájóan jutottak eszébe a gyomra mélyét borzoló érintések, ahogy a sűrű, és annak idején mindig kócos hajban végigfuttatta az ujjait. Vajon hányan követték őt abban a hatalmas ágyban, ami az otthonuk legfontosabb berendezési tárgya volt? Nem! Erre nem szabad gondolnia! Hiszen elváltak, a férfi szabad volt, joga volt azt tenni, amit a kedve diktált. 

Alex megérezte a lány remegését és tekintettel az időközben meglepően enyhévé vált időre, biztos volt benne, hogy vagy a gyerek iránti aggodalom, vagy a közelsége miatti idegesség jele a borzongás. elyes! Legyen is csak idegesHHHelyes! Legyen is ideges! Ez a legkevesebb azért, hogy képes volt titokban tartani egy ilyen óriási dolgot. Jézus az égben! Van egy fia! Már ez a tény is elég letaglózó volt, a kicsi betegsége szinte eltörpült az érzés mellett, hogy mégsem csak a dalai hagynak majd nyomot utána a világban. Depressziósabb napjain néha elmerengett rajta, mi értelme ennek az egésznek? Mi lesz vele öt, tíz, húsz év múlva? Kiégett, magányos, megöregedett rocksztár lesz, aki nevetségessé teszi majd magát a feltörekvő fiatalok között? Azt a rengeteg pénzt meg, amit keresett az eltelt évek alatt, vagy elissza, vagy eljótékonykodja?

Ez a kis kölyök talán értelmet adhat az egész életének. Csak segíthessen neki! Tisztában volt vele, hogy Olivia miért kérte tőle ezt a szívességet olyan nehezen. Ez valóban egy hatalmas szívesség attól, aki soha nem akart gyereket. De akkor még nem tudta, hogy egy ilyen helyzetben képtelen lenne még tétovázni is, nemhogy elutasítani. 

Oliviára sandított, aki igyekezett a hosszú lépteivel lépést tartani. Lassíthatott volna, de nem akart. Látni akarta mielőbb azt a gyereket, ami most így a feje tetejére állítja az életét. Nem tudta, hogy mit vár ettől a találkozástól, de égett a vágytól, hogy mielőbb sor kerüljön rá. A lány nyúzottsága sokat elárult a mögötte lévő nehéz hónapokról. Mindig karcsú volt, de most olyan törékeny, hogy azt már nem légiesnek, hanem soványnak mondta volna. Most sem akart enni és nyilván ez így megy már hónapok óta, amióta a betegséggel küzdenek. Meg tudta érteni. Felnőttként neki is megakadt volna a falat a torkán, miközben tudja, hogy a gyereke szervezete nem bír megbirkózni egy ilyen egyszerű feladattal.

-Nagyon lefogytál. – jegyezte meg mintegy mellékesen, mire a lány elhúzta a száját.

-Te viszont jól nézel ki.

-Én is leadtam pár kilót, de keményen megdolgoztam minden dekáért. Igyekszem leszokni a cigiről és ettől rögtön felkaptam pár kilót, úgyhogy muszáj volt jobban meghajtanom magam, futás, edzések, kosarazás a srácokkal. Ráadásul a cigi egyelőre nyerésre áll. Elég megéreznem a füstöt, és elcsábulok. 

Elérték a kórházat, ahol az éjszakai portás az ismerősnek kijáró kedvességgel köszönt Oliviának. A liftben a két szemközti falnak dőlve némán nézték egymást, amíg elérték a gyerekosztályt. A lány elsötétülő szeméből tudta, hogy neki is bevillant az a liftezés, amikor bennragadtak egy fél órára, és nem tudtak ellenállni a váratlan helyzetnek, ami bozóttűzként szabadította el bennük a szenvedélyt. Sok ilyen emlékük volt, vadak és néha szinte kontrollálhatatlanok, mintha egymást ölelve megszűnt volna körülöttük a világ. Nem érzékelték és nem is érdekelte őket. Most azonban a fülke hangtalanul kúszott velük egy pici, szenvedő gyerek felé, és ez minden mást kivert a fejükből. Az éjszakás nővér csak odabiccentett nekik, aztán Olivia megállt a hatalmas üvegfal előtt, aminek a túloldalán a fia küzdött az életéért. Most éppen békésen aludt.

Alexander nagyot sóhajtott, ahogy meglátta. Még ebből a távolságból is látszott, hogy a gyerek az ő sötét haját örökölte, nem az anyja szőkeségét. Soványnak látta, sokkal soványabbnak a korabeli pufók csecsemőkhöz képest, akikkel eddig volt alkalma találkozni. De nyilván szívós kis kölyök, ha a rengeteg félelmetes gépszörnyeteg mellett, melyek folyamatosan halkan csipogtak mellette, aludni volt képes. Persze ő még nem tudhatja, hogy az élete milyen vékony kis cérnaszálon lóg, nem tudhatja, hogy mi vár rá még az életben, ha sikerül leküzdenie ezt a betegséget, vagy éppen mit veszíthet, ha nem.

Alex összeszorult torokkal gondolt rá, hogy micsoda igazságtalansága a sorsnak, hogy ez a pici, védtelen gyerek szenved az ő felelőtlensége miatt. Persze Oliviának is megvolt a maga sara ebben a történetben, de ő nyilván már megbűnhődött érte az eltelt hónapok alatt. Ő csak egy órája tudott erről az egészről, de máris érezte a gyomorszorító félelmet. Olivia a poklot járhatta meg mostanra. 

-Hagyjuk aludni! Majd reggel visszajövök. – motyogta halkan, majd váratlanul a lányhoz hajolt és egy csókot nyomott a homlokára. Aztán megköszörülte a torkát. –Holnap itt leszek! Nem lesz semmi baj! – azzal sarkon fordult és a nővérnek odabiccentve beszállt a liftbe. Olivia csak nézte őt, amíg becsukódott az ajtó, és amikor a férfi már nem látta, elsírta magát. De ezek már a megkönnyebbülés könnyei voltak. Ahogy Alex magabiztosan kijelentette, hogy Nem lesz semmi baj! – ez neki a világot jelentette. Ha Alex így akarja, akkor így is lesz.

*

Az éjszaka simán telt és álmatlanul mindkettőjük számára. A kis Rick csendesen szuszogott, Olivia akár pihenhetett volna, de képtelen volt az elmúlt estét feledve álomba merülni. Alex pedig egy nagy pohár whisky mellett átnézte a határidőnaplóját. Szó szerint mellette, mert ahogy kitöltötte, eszébe jutott, hogy másnap nyilván vérvizsgálatnak vetik alá, és nem mutatna túl jól, ha a vére még jelentős mennyiségben tartalmazna alkoholt. Aztán félredobta a naptárt, hiszen nem sok értelme lett volna elhamarkodottan lemondania fellépéseket és interjúkat, amikor még azt sem tudja, alkalmas-e donornak és mikor kerülhet sor a műtétre. Először az orvossal kell beszéljen, utána ráér felborítani a maga és a társai életét. Emiatt nem érzett különösebb lelkiismeret furdalást. Meg fogják érteni, hogy nincs választási lehetősége. 

Arra a valószínűtlen napra gondolt… a válásuk napjára. A bíróság épületében ott toporogtak egymás mellett, amíg be nem hívták őket, de képtelenek voltak szót váltani egymással. Egy suta Szia! hangzott el mindkettőjük részéről, aztán helyet foglaltak a bíró által mutatott helyeken, távol egymástól. Egyikőjük sem hozott magával ügyvédet. Fogalma sincs, ki szövegezte azt a megállapodást, amelyben mindketten nyilatkoztak róla, hogy nincs se anyagi, se más követelésük egymással szemben, és amit ő szinte olvasás nélkül írt alá. De Olivia nem akart tőle asszonytartást, sem a közös évek alatt keresett pénzének akárhány százalékát. Nem akart semmit, csak a szabadságát, hogy esélye lehessen új életet kezdeni. Nem tudhatta, hogy ez még csak nem is a szabadságon múlik. 

Aztán hazavitte abba a kis lyukba, amit a felesége bérelt és egy röpke órára minden olyanná vált, mint a megismerkedésük éjszakáján, de aztán visszatértek a földre, és Livi nem szólt egyetlen szót sem, amiből úgy érezhette volna, hogy próbálják meg rendbe hozni a dolgaikat. Már majdnem ott tartott, hogy könyörög neki, próbálja elfogadni, hogy ő nem akarja veszélyeztetni egy kölyök életét, hogy elmond neki mindent, amit az anyjától hallott erről az egész szarságról, ami végül mégiscsak föléjük nőtt és jórészt az ő hibájából ehhez a pillanathoz vezetett. De azt akarta, hogy Olivia ígéretek nélkül, a történtek ellenére is őt akarja… és Olivia is hallgatott.

*

Olivia Ricket tartotta óvatosan az ölében, vigyázva, hogy a bekötött vezetékek ki ne csússzanak. A valószínűtlenül vékony kis kézfejbe bekötött kanül és a ragasztó, ami rögzítette, majdnem nagyobb volt, mint az apró kezecske. Egy képes mesekönyvből mesélt éppen neki, miközben arra gondolt, hogy milyen szerencsés, amiért Rick ennyire nyugodt kisgyerek és beéri ebben a már-már rideg kórházi környezetben az anyja szórakoztatásával, nem akar a folyosón totyogva, a gyerekbútorokat tologatva mindenáron mocorogni. Aztán átfutott a fején, hogy talán csak önmagát ámítja, a gyerek nem nyugodt, hanem az ereje végén jár, az állandó kezelések, vizsgálatok, a folyamatos ágyhoz kötöttség lassan elszívja a kicsi minden erejét. De nemsokára meggyógyulsz! – simogatta meg a puha sötét hajat, amiről aztán eszébe is jutott, hogy Alexnek már itt kéne lennie. 

A férfi eközben a főorvosi szobában olvasgatta türelmetlenül a falra kifüggesztett diplomák és elismerések okleveleit. Már túl volt egy vérvizsgálaton és egy gyorsított dns-vizsgálaton is. Ez utóbbit nem ő kérte. Ha Olivia azt mondja, övé a gyerek, akkor az úgy is van. Már intézkedett róla, hogy a vizsgálatok, a műtét, az utókezelés, és Olivia itt tartózkodásának összes  számláját az ő nevére állítsák ki, a vizsgálatok eredményétől függetlenül. Elképzelni sem tudta, hogy a lány hogy tudta állni eddig a költségeket, hiszen nyilván még dolgozni sem tudott már egy jó ideje. Nem mintha egy zeneműbolt eladójaként vagyonokat tehetett volna zsebre korábban is. Fogalma sem volt, hogy bírta előteremteni eddig a kórházi kezelések nyilván tetemes költségeit. …Az ajtó kinyílt mögötte és a főorvos gondterhelt arccal lépett be, a leleteit lapozgatva.

-Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy ez a műtét Önre nézve sem teljesen veszélytelen. – nézett rá őszinte tekintettel az orvos, mire Alex kesernyésen elmosolyodott.

-Azt hiszem, ez nem játszott szerepet a döntésemben. A fiamról van szó. Egy éves és egész egyszerűen nem történhet meg, hogy ne érje meg az első gitárját, az első nőjét, vagy csak azt a napot, amikor az édesanyja és ő visszatérhetnek hozzám. Tegnap ilyenkor még azt sem tudtam, hogy létezik, de most már nem tudom, nem is akarom elképzelni nélküle az életemet. Mentse meg nekem és használja hozzá a testem! Ennyi. 

-A kisfiú sajnálatos módon egyre gyengül, tehát a műtétet a lehető leghamarabb el kell végezzük, de Önnek is idő kell, hogy minden eshetőségre gondolva az ügyeit elrendezze. Mikorra tudna… - harapta el a kérdés végét az orvos, mire Alex mély levegőt vett. Huh, nem is sejtette, hogy ennyire borotvaélen táncolnak, ennyire sürgeti őket az idő. Ennek ellenére nem volt kérdéses, hogy semmi nem befolyásolhatja már a döntését, ezért aztán megrántotta a vállát:

-Ma hétfő reggel van. Holnap estére el fogok intézni mindent, amit muszáj.

-Helyes. Akkor a műtétet szerdán reggel elvégezzük, amennyiben semmi komplikáció nem jön közbe. Menjen, beszéljen a feleségével, én pedig megszervezem a dolognak a szakmai részét. Holnap este találkozunk! – nyújtott kezet az orvos. Alex keményen megszorította, aztán gyors léptekkel elhagyta a szobát. Nem volt értelme, hogy kijavítsa az orvost, Olivia már nem a felesége, mert ennek semmilyen jelentősége nem volt a pillanatnyi helyzetben. Hogy később még mi lehet, abba most nem akart belegondolni, hacsak annyiban nem, hogy minden sejtjével remélte, lesz még később a számukra. Nincs sok ideje, viszont sok a feladata, de előbb Oliviával kell beszéljen és legalább egy pillanatra a kezébe kell fogja a fiát, döntötte el és hosszú léptekkel a gyerekosztály felé indult.

*

A halk szisszenésre, amivel kinyílt az ajtó, Olivia várakozásteljesen fordult hátra. Először meg sem ismerte Alexet a kék kórházi hacukában, amelyben úgy festett, mint egy műtőssegéd. Az elmúlt fél órában szinte percenként nézett a falon ketyegő órára, mert a reggel már régen elmúlt; és már-már beletörődve könyvelte el magában, hogy Alex meggondolta magát. Még csak különösebben hibáztatni sem tudta érte. Elváltak, ő eltitkolta előle a gyerek létezését is, és most egy veszélyes műtéthez kéri tőle a mája egy darabkáját. Kevesebb is elég lenne, hogy egy férfi meghátráljon. …Most pedig itt állt előtte és a maszk felett csillogó kék szemekkel nézte a fiát.

-Szia! – suttogta halkan, de a kicsi még így is legörbülő szájjal nézett vissza rá.

-Idáig csak orvosokat látott maga körül, ha egy férfi ment a közelébe, hasonló ruhában, akik megszúrták, nyomogatták, nem csoda, ha fél tőled… ez nem személyes – suttogta neki a lány bocsánatkérően, mire Alex lekapta az arcáról a maszkot és a zsebéből egy piros gombócot nyomott az orrára. A kórházi bohóc doktorok hagyhatták itt a kis piros szivacsgömböt, de most jó szolgálatot tett, mert a kicsi szeme meglepetten, de sokkal nyugodtabban elkerekedett. 

-Megfoghatom? – suttogta a férfi, mire Olivia a vezetékekre mutatott.

-Persze, csak ezekre vigyázz!

Alex kinyújtotta a kezét a kicsi felé, aki először az anyja nyakába bújt, aztán a kíváncsisága győzött a félénksége felett és fél kézzel a piros orr felé nyúlt. Apró ujjaival olyan meglepő erővel szorította meg, hogy a férfinak könnybe lábadt a szeme.

-Hééé, ez fáj! – ingatta a fejét, mire a kicsi elengedte az orrát és ő is ingatni kezdte a fejecskéjét. Alex újra felé nyújtotta a kezét és Rick hagyta, hogy átvegye az anyjától. Történelmi pillanat volt mindannyiuk számára. Olivia soha, még a betegség első hónapjaiban sem gondolta, hogy valaha ennek a jelenetnek a tanuja lehet, Alex pedig hirtelen megértette, miről akart önként és esztelenül lemondani. A biztonságot kereső apró ujjak és karok ölelése semmi máshoz nem hasonlítható élményt jelentett, és érezte, hogy a szeme mélyén könnyek gyülekeznek, de nem szégyellte. 

-Szerdán reggel lesz a műtét. – motyogta halkan a lány felé, aki a könnyeit nyeldekelve nézte őket. –Ne sírj! Most még egy kicsit erősnek kell lenned! Érte, magadért, és ha jut még nekem is az erődből, akkor értem is. Most el kell mennem, hogy elintézzek pár dolgot, de estefelé visszajövök. …Mikor hagyhatod egy kicsit magára? Mert akkor elmehetnénk vacsorázni. …Ki tudja, hogy mi lesz majd a műtét után… szeretném, ha legalább ezt az egy estét nekem adnád. – mormolta halkan.

Mindkettőjüknek eszébe jutott az a nap, amikor a férfi utoljára kért tőle valami hasonlót, ezért zavartan elfordultak egymástól. Alex óvatosan leültette a kicsit a gyerekágyba, közben kissé karcos hangon megjegyezte. –Nem kell tartanod tőle, hogy az ágyamba ráncigállak. Most talán nem is tehetném, bár nem kérdeztem rá, de nem akarom semmivel veszélyeztetni a műtét sikerét. Csak egy vacsora. Nem kötelez téged semmire… mint ahogy ez az egész sem… 

Olivia a csendes meghatottságból zuhanórepülésben haladt a pokol felé. Hát, persze! Ez az egész nem kötelezheti egyiküket sem semmire. Alex segít, mert ő ilyen. Elfogadta, hogy hibázott, és erejéhez mérten igyekszik jóvátenni a dolgot. De ha túl lesznek a sikeres műtéten, akkor ő nyilván nem akar további részt vállalni az életükből. Pedig azt hitte… Hát, akkor ennyi volt a reménykedés… bár, igyekezett jó képet vágni hozzá, de tisztában volt vele, nem sok sikerrel.

-Rendben, egy vacsora… - suttogta halkan, aztán lehunyta a szemét, ahogy a férfi kilépett az ajtón.