Szürkeszem 30.

Másnap reggel Gabriela zúgó fejjel és kissé bedagadt szemekkel nézte a tükörképét a mosdóra támaszkodva. Rosszul érezte magát, nagyon rosszul, és ennek csak részben volt oka az a néhány pohár ital, amit az előző napi rendezvényen gyors egymásutánban felhajtott. Elsősorban az bántotta, hogy önmagán erőszakot téve, elküldte a férfit, amikor az végre itt állt az ajtaja előtt és kimondta azokat a szavakat, amikre hetek óta várt. Nem értette önmagát, soha nem volt az a bosszúálló alkat, ráadásul ebben az esetben nemcsak Rowan szenved a szavai következményétől, hanem ő maga is. Nem volt ennek semmi értelme, mint ahogy annak sem igazán, hogy egyáltalán odament az ünnepségre. – sóhajtotta keserűen, visszaemlékezve az éjszaka véget nem érő sírás rohamaira, aztán kiballagott a fürdőszobából. Bár, nyugtatta önmagát, a férfi nyilván akkor még inkább eljött volna, ha a távollétével tüntetett volna.

-Elég rosszul festesz. – állapította meg az anyja, miközben Vicky kakaóját keverte. Az asszony láthatóan úgy döntött, nem teszi szóvá a falakon át is hallott zokogást.

-Nem is érzem jól magam. – értett egyet vele a lánya. Valóban úgy érezte, hogy belebetegedett a férfi látogatásába és a saját esztelen, dacos elutasításába; de már nem csinálhatta vissza; és talán éppen ez a megbánt, de tehetetlen érzés jelentkezett nála betegségtünetekkel. Carole a kézfejét végighúzta Gaby nyakán, aztán a szemébe nézett.

-Te lázas vagy. Hol tartod a gyógyszereket? Van egyáltalán lázmérőd?

-Anya! Több vacak van itthon, mint egy patikában. Vicky mindig hétvégén betegedett le, így aztán vannak itthon tartalékaim. – tiltakozott a lánya, miközben meg sem fordult a fejében, hogy talán nem a legjobb ötlet pont az anyjának arról beszélni, mennyi gyógyszer van a háznál.

-Helyes, akkor vedd elő a lázmérőt és bújj vissza az ágyba. Szombat van, tehát nem kell elmenned sehova. Mindenkinek jobb, ha ma az ágyban maradsz és holnapra kutya bajod sem lesz. – rendelkezett szigorúan az anyja, de amikor szelíden, egy megértő sóhajjal betakarta a lányát és eligazgatta rajta a takarót, Gabriela újra annak az elveszett kisgyereknek érezte magát, aki az anyai gondoskodásban bízva megnyugszik, hogy holnaptól valóban jobb lesz minden.

*

Hétfő reggel Gabriela lélekben és testben is összeszedetten állt munkába. Thomas Wallerstein precíz és céltudatos főnök volt. A munkaidő pörgős volt, de legalább nem voltak üresjáratok, amikor az asztalánál ülve azon ábrándozhatott volna, vajon Rowan berendezkedett-e és milyenek az új kollégák; van-e köztük néhány mediterrán szépség, aki felismeri, mit sodort az útjába a szeszélyes sors?

-Tudna ajánlani egy jó színdarabot? – nézett rá az ebédjük fölött a főnöke. –A feleségem úgy döntött, elég jól beszéli már a nyelvet ahhoz, hogy megpróbálkozzon egy könnyed angol előadással. Hálás lennék, ha ajánlana valamit.

Gabrielának eszébe jutott a legutóbbi színházi élménye. Ki máshoz is kötődött volna, mint még Rowanhoz? Valentin nap alkalmából nézték meg a West Enden Stephen Sachs darabját, amelyben Maud, az állástalan pincérnő, akit az örökifjú Kathleen Turner alakított, fillérekért vásárol egy festményt, amelyről aztán szent meggyőződése, hogy egy milliókat érő Jackson Pollock kép. Amikor New Yorkból megérkezik a szakértő, hogy felbecsülje a képet, egyikük sem sejti, hogy hova vezet ez az ismeretség. 

Kicsit önmagukra emlékeztette a darab, a véletlen találkozásból kiforrott sziklaszilárdnak hitt kapcsolat, amely aztán egyetlen szótól képes volt megsemmisülni, amikor előbb Rowan, majd később ő is kimondta: Vége. De az emlékeitől függetlenül nyugodt szívvel ajánlotta Maria Wallersteinnek nyelvgyakorlásra a darabot.

A napok ilyen békés egymásutánban követték egymást. Jó hangulatban, jó tempóban dolgozott napközben, és mostanra már Vickyvel is újra kezdte megtalálni a hangot, az anyja rendszeresen eljárt egy kis közösségbe, ahol barátokra tett szert, és lassan kezdte felfedezni annak az életnek a szépségeit, amit még tartogatott neki a sors, ezzel egy hatalmas teher alól felszabadítva Gabrielát. Csak az esték ne lettek volna, mert azok még mindig meggyötörték. Egy hónap telt már el úgy, hogy még a reménye sem volt meg rá, hogy összefuthat a férfival a parkban, a metrón, vagy bárhol a városban, és még mindig leste az embereket, hátha megpillantja a széles vállat, hátha összetalálkozik a tekintete egy ezüstösen csillogó szürke szempárral. 

-Ms. Harmon, egy úr keresi! – szólt fel Andrew a portáról. Az első meglóduló szívdobbanást azonnal felülírta a csalódás. Biztosan nem Rowan, hiszen őt aligha jelentette volna be ilyen szertartásosan a főportás. Felkapta a telefonját az asztalról és magas sarkain sietősen elindult, hogy találkozzon a titokzatos látogatójával. Amikor a férfi megfordult, Gabriela úgy érezte, a lobbi csodás intarziás parkettája is hullámozni kezd alatta.

-Daniel! Te mit keresel itt? – csuklott el a hangja. A férfi pontosan úgy nézett ki, mint amikor ő még tapasztalatlan szűzlányként a lábai elé omlott. Az eltelt évek csak karakteresebbé változtatták, de még mindig elképesztően jóképű férfi volt.  És még csak sejtése sem volt, miért kereste meg őt a férfi. Már azon csodálkozott, hogy egyáltalán megtalálta, de aztán egy halvány gyanú ébredt a szívében. Rowan találkozott vele. Ha Dan Rowant kereste, akkor jó eséllyel talált őrá is. 

-Gaby! Fantasztikusan nézel ki! – bókolt a férfi, de Gabriela már nem olvadt el napon felejtett fagylaltként, ahogy a férfi szürke szeme végigsiklott az alakján. Valaha ez a pillantás volt a végzete, most csak az zakatolt megzavarodott agyában, hogy Rowannak mennyivel élettelibb volt a pillantása.

-Köszönöm! – zárta rövidre a férfi áradozását. Az órájára pillantott, mint akinek minden perce be van osztva, és a férfi értett is a néma testbeszédből.

-Bocsánat, hogy a munkahelyeden török rád, de az igazgatóddal találkoztam New Yorkban, és most hogy itt járok, gondoltam, meglátogatlak.

-Az igazgatóm már nem dolgozik itt – hangsúlyozta ki Gabriela a szót, amely savként mart belé. Az elmúlt időszakban annyian keresték Rowant, hogy komolyan elgondolkozott rajta, talán máshol kéne állás után néznie, mert így képtelenség a felejtés. A férfi nem is siklott el a különös hangsúllyal kiejtett szó fölött és kíváncsi lett volna, a gerlepár hogyan szakított. Gabriela merevségéből ítélve, alighanem ő maradt hoppon.

-Hát, ez remek… akarom mondani sajnálom, vagyis hát… szóval… nem érdekes, úgyis tulajdonképpen téged kerestelek. – motyogta Daniel. 

-Miben segíthetek? – tette szét a karját a nő, mire a férfi megcsóválta a fejét.

-Gaby, hiszen tudod… a lányunk… szeretnék találkozni vele.

-Állj! – emelte fel a kezét a nő. –Nekünk nincs lányunk! Ha még emlékszel, te majd hat évvel ezelőtt azt mondtad, semmi közöd ehhez a gyerekhez. Részemről ez azóta sem változott. Vicky az én lányom, csak az enyém. Az én nevemet viseli, és azt sem tudja, hogy a világon vagy.

-Ne kapd fel a vizet! – sziszegte oda neki a férfi, látva, hogy a főportás nem titkolt érdeklődéssel figyeli a beszélgetésüket. –Nézd, az ember az idő múlásával rádöbben, milyen hibákat követett el az életében. Én már nem ugyanaz az ember vagyok, aki akkoriban voltam. Sajnálom, ha akkor durvának tűntem, csak megrémített a felelősség, de ma már látom, hogy rosszul reagáltam.

-Rendben. Ha ez bocsánatkérés akart lenni, vedd úgy, hogy elfogadom. De ennyi. Ettől Vickyhez még nincs semmi közöd.

-Gaby! Semeddig nem tartana apasági vizsgálat iránti kérelmet beadnom, de nem akarom, hogy eldurvuljanak köztünk a dolgok. Egyszerűen csak látni szeretném.

-Majd küldök róla fényképet.

-Jézusom, Gaby! Ennyire nem lehetsz keményfejű! …Gondolom, azóta sem mentél férjhez – nézett a nő gyűrűsujjára.

-Miért, meg akarod kérni a kezem? – villant rá a nő tekintete gúnyosan, mire Daniel Burns elpirult.

-Nem, azt azért nem. Csak talán jó lenne Vickynek egy apa figura… nem egészséges, ha nem lát maga előtt férfi mintát.

-Emiatt nem kell aggódnod! – rebbent meg a szeme a nőnek, majd újra az órájára nézett. –Ne haragudj, én itt dolgozom, nem tárgyalhatom ki a magánéletemet, ráadásul a vendégtérben. Örülök, hogy benéztél, ha meghagyod az e-mail-címed, ígérem küldök Vickyról egy fotót. Ennyit igazán megtehetek. 

-Gaby! Te is tudod, hogy ennyivel nem rázhatsz le! Vacsorázzunk együtt! Tudod, fehér asztal melletti békés tárgyalás … - kacsintott bohóckodva, amire azonban csak egy bosszús sóhaj volt a válasz.

-Mondd meg őszintén, hogy mit akarsz Daniel! Nincs kedvem a játszadozásaidhoz.

-Egy vacsora, Gaby… mesélsz az eltelt évekről és egy kislányról, akit Vickynek hívnak. Ennyit kérek csak.

Gabriela agyában egymást kergették a gondolatok, míg végül mindegyik oda lyukadt ki, hogy ennyit, de tényleg csak ennyit, megtehet a férfinak.

-Rendben. – sóhajtotta megadóan és nem kerülte el a figyelmét, ahogy a férfi szeme győzedelmesen megvillan.

-Köszönöm, Gaby! Meglátod, nem lesz olyan rossz! Már nem az az önző hólyag vagyok, akit valaha ismertél. – mosolygott rá a férfi. –Mondd meg, hol laksz, és oda megyek érted!

-Nincs rá szükség. Mondj egy helyet és időt, majd ott találkozunk! – lőtte vissza a férfi próbálkozását, mire Daniel a szemét forgatva bólintott.

-Oké, akkor este 8-kor a Lindsay House-ban.

Gabriela ismerte a hangulatos éttermet a Sohóban, nem olyan régen még Rowannal jártak ott. Még ez is! Először tiltakozni is akart, aztán beletörődően bólintott. Végül is, nem kerülhet minden helyet, ahol a férfival megfordult, mert akkor egyszerűbb lenne, ha otthon maradna a négy fal között.

*

-El sem hiszem, mennyi minden van benne belőlem! – nézte Daniel a fényképet, amit Gabriela magával hozott a találkozóra. –Azt hiszem, ő a legjobb dolog az életemben, amit valaha is csináltam. – kacarászott, de felnézve csak egy fagyos pillantás volt a jutalma.

-Tulajdonképpen honnan tudtad, hol találsz? – kérdezte hirtelen a nő, és Daniel elgondolkozott, honnan is kezdjen bele.

-Mint mondtam, New Yorkban összefutottam ezzel a fickóval, …Rowan Marshall, az igazgatód… bár, a fotó alapján, ami kihullott a tárcájából, több is volt köztetek, úgy láttam. – hunyorított Gabrielára, de a megjegyzésével kapcsolatban a nő láthatóan nem kívánt további információkkal szolgálni. Bár az arca megrándult, de még időben lenyelte a kikívánkozó szavakat, ezért a férfi úgy döntött, inkább folytatja.

-Én egy ismerősömmel voltam, aki nyilvánvalóan jól ismerte ezt a fickót, mert azonnal odahívta hozzánk. Fura helyzet volt, mert a pasasnak mintha kényelmetlen lett volna a találkozásunk, pedig akkor láttam életemben először. Aztán persze megértettem, ő már alighanem hallott rólam. Igaz, ő csak annyit mondott, hogy Vicky apja csak általánosságokban került szóba; és elég elítélően nézett rám, amikor kibökte, azt is tudja, hogy nem vállaltam a gyereket. …Tényleg, most hol van? Lorna azt mondta, ennek a szállodának az igazgatója, és azért jöttem el hozzá, mert biztos voltam benne, ő tudja majd, hol talállak. Fel is készültem némi kakasviadalra, de a portás azt mondta, Mr. Marshall már nem dolgozik itt. 

-Mr. Marshall Olaszországban él már. – közölte Gabriela egy jéghegy hidegségével, átlépve a gondolaton, hogy lám, Daniel ismerőse New Yorkban csak egy nő lehetett. Egy nő, akit Rowan is ismert.  

Daniel a mindent értők bólogatásával nézte a szemközt ülő nőt.

-Aha. Akkor már világos. Dobott mi? – nézett némi együttérzéssel a nőre. Először azt hitte, Gabriela nem is fog válaszolni, de végül mély levegőt vett és megszólalt:

-Nem mintha rád tartozna, de nem így történt. Én …„dobtam” őt. Ugyanis együtt akartunk Olaszországba menni, de időközben meghalt az édesapám, a dolgok megváltoztak, nem mehettem vele.

-Hát, ami neki veszteség, az nekem nyereség. – nyúlt a keze után vállát megrántva a férfi, nem is reagálva a nőt ért tragédiára, de Gabriela elhúzta előle a kezét.

-Nem hiszem, hogy ebből számodra bármi nyereség származhatna.

-Annyi mindenképpen, hogy láthatom a lányomat. – nézett a szemébe a férfi.

Gabriela nagyot sóhajtva dőlt hátra, aztán látva Daniel éhes tekintetét, ahogy a melleire vándorol a tekintete, inkább keresztbe fonta maga előtt a karjait. Úgy döntött ideje témát változtatni.

-Mivel foglalkozol a Nagy Almában?

-Nem New Yorkban élek, hanem Miami-ban. Csak egy megbeszélésem volt egy neves kiadóval. Könyvet írok ugyanis… már csak ritkán adok órákat, minden energiámmal erre koncentrálok. – adta elő kissé nagyképűen a férfi.

-És… milyen témában? Szakkönyvet vagy valami könnyedebb téma? – tett úgy Gabriela, mintha érdekelné, hogy a férfi mivel tölti mostanában az idejét.

-Szakkönyvet, de az az igazság, hogy keményebb megpróbáltatás, mint gondoltam, amikor belekezdtem. Volt egy jó gondolatom, amivel könnyű volt elindulni, de aztán valahogy egyre inkább kezdtem rágörcsölni a határidőre, meg a kutatómunkára, mostanra meg már elvesztem a temérdek anyagban… egyre inkább rabszolgamunkának tűnik, mint élvezetnek.

-Akkor miért nem hagyod a fenébe? Jó tanár voltál, legalábbis jó előadó, és ahogy mondják, a suszter maradjon a kaptafánál…

-Kösz a bátorítást! – húzta el a száját a férfi. –Amúgy nem te vagy az első, aki ezt mondja, Norma is ezzel jön állandóan, de neki könnyű. Az ő szerelmes regényeihez nem kell sok ész és kitartás, csak el kell képzelni a rózsaszín ködöt, aztán már dőlnek is az oldalak az ujjai alól. 

-Norma? – húzta fel a szemöldökét Gabriela, kiemelve az egyetlen szót a beszédfolyamból, amit érdekesnek tartott. Egy újabb nő. Úgy látszik, Daniel semmit sem változott.

-Hát, tudod… Norma Warner, az írónő, …vele élek már lassan egy éve. – motyogta a férfi. Normát nem akarta felhozni, kínos elszólás volt, de még kínosabb lenne, ha most megpróbálná elsumákolni a kapcsolatukat.

-Tudom, ki ő, olvastam már néhány könyvét, és igazságtalan vagy vele, mert sokkal nehezebb azt a rózsaszín ködöt úgy megfogalmazni, hogy az emberek levegyék a könyvespolcról, és még pénzt is adjanak érte. De ha nem csalódom, akkor idősebb, mint te, nem? Bár, igazán jól tartja magát – engedett meg magának egy halvány elismerést a nő Norma Warner karcsú, ápolt alakjára gondolva, amely ott virított minden könyve hátoldalán.

-De igen, most ünnepeltük az 50. születésnapját – ismerte be Daniel, visszaemlékezve a nagyszabású partira, aminek a végén Norma a szavát vette, hogy megkeresi a lányát. Ezt kérte a születésnapjára, és mivel pontosan ekkora kiadást engedhetett meg magának a férfi, ezért kénytelen volt megígérni. Az utazása költségeit így is az asszony állta, és ennek a vacsorának a számláját is az ő bankszámlája fedezi majd, ez pedig valamiért most még kellemetlenebbül érintette Danielt. Egy kitartott szépfiúnak érezte magát, és hát tagadhatatlanul az is volt; eltekintve attól, hogy a fiú korszakán már ő is erősen túl járt. 

-Holnap szünnap lesz az óvodában. – szólalt meg váratlanul Gabriela. Maga sem tudta, miért jött elő ezzel, talán az volt rá hatással, hogy a férfi párkapcsolatban él a világ másik végén, így esetleg nem zaklatja többet, ha kielégíti a kíváncsiságát és összehoz neki egy találkát Vickyvel. –Anyám nem ér rá, ezért Vicky velem lesz napközben a szállodában. Tudom, hogy nem a legideálisabb megoldás, de ő jól érzi magát ott és könnyen le lehet foglalni, ugyanis imád rajzolni.- tette hozzá mentegetőzően. -…Ha ráérsz, délben a parkban leszünk.

-Köszönöm, Gaby! Remek lenne! – csillant fel a férfi szeme. Már-már attól tartott, Norma nevének említésével elszúrta a próbálkozását, de most kapva kapott a nő ajánlatán. Bármi miatt döntött Gabriela úgy, hogy találkozhat a kislánnyal, ez máris több, mint amit a repülőn ülve remélt. Talán igaza volt Normának, aki azt mondta, egy nő sosem felejti el a férfit, akinek a szüzességét ajándékozta. Ő meg aztán kifejezetten emlékezetessé tette a dolgot.

-Ne hozz neki semmit, kérlek! Nem úgy neveltem, hogy ajándékokat fogadjon el ismeretlenektől. – hűtötte le a férfi lelkesedését. –Majd azt mondom, egy barátom vagy, akivel véletlenül összefutottunk a parkban, rendben? Ha ezt így el tudod fogadni, akkor láthatod, többre ne is számíts! – figyelmeztette szigorú arccal, de Daniellel látszólag madarat lehetett fogatni így is.

-Tökéletes! Hálásan köszönöm! Ne féltsd tőlem, nem fogom megijeszteni, hiszen a lányom. – mosolygott rá a férfi, mégis Gabriela úgy érezte, ezzel az ígérettel valami olyasmit szabadított el, amire nincs felkészülve.

Szürkeszem 29.

Egy hónap telt el a temetés óta, és ma este a férfit búcsúztatták a kollégái. Rowan kedvetlenül mosolygott, annyira

álságosnak tartotta az egészet. Ezek az emberek a viselkedésükkel sarkallták arra, hogy elvágyódjon innen. Ha nem lett volna annyi stikli a színfalak mögött, most nem állna otthon bedobozolva és útitáskákba gyömöszölve az élete. És leginkább nem kellene a fájdalmasan merev hátát néznie a nőnek, akiben azt hitte, megtalálta a társát egész életére; és akit nem látott azóta az este óta. Kínszenvedés volt az elmúlt hónap. A temetés után egyikük sem halogatta tovább az őszinteséget. Talán nem kellett volna ott és akkor végérvényesen elvágnia a szálakat, de önmagát próbálta védelmezni. Önzés volt? Biztosan, de azt hitte, így talán túl tudja élni. Nem mintha sok sikerrel járt volna. Az éjszakák rendre azzal teltek, hogy a sötétben Gabrielát vizualizálta maga mellé, és napközben nem egyszer húzta ki a fiókját, hogy egy pillantást vessen a közös fotókra, amin hárman nevetve néztek a fényképezőgép lencséjébe. Hiányoztak neki a családias esték, az együtt töltött éjszakák, de még Vicky be nem álló szája is. A laptopjában ott sorakoztak a módszeresen, dátumokkal ellátott könyvtárak, fotók százai. Vickyről, Gabrieláról és hármójukról. Az ujja többször is ott egyensúlyozott a billentyű felett, de nem volt szíve egyetlen mozdulattal kitörölni ezeket a képeket. Ám fogalma sem volt róla, kinek jó az, ha a szívét fájdítja, valahányszor rájuk néz.

Filmszínészeket megszégyenítő műmosollyal fogadta a társaság ajándékát, a Genoa CFC 13-as számú játékosának Luka Antonellinek a mezét, és egy tekintélyes méretű olasz útikönyvet. A többiek ezekkel kívántak neki sok sikert az új munkahelyén, mintha legalábbis szórakozni menne oda. Nem kerülte el a figyelmét, hogy többen lapos pillantásokkal méregetik Gabrielát, aki egyenes gerinccel igyekezett úgy tenni, mintha soha az életben nem lett volna köztük semmi. Hát, igen… biztosan neki lesz a rosszabb, itt maradni és a találgatások kereszttüzében állni; a sok lepcses szájú pletykagép nem könnyíti meg a helyzetét. Az ő utódja, az új igazgató, Thomas Wallerstein is itt volt, hidrogén-szőke germán feleségével, és Rowan csak szánni tudta szegény Gabyt, amiért ennek a karótnyelt ötvenes sörhasú németnek kell dolgoznia. Az átadás napjaiban ő is csak áldani tudta a sorsát, hogy a jövőben nem kell együtt dolgoznia a fickóval. De legalább Ulf elégedett lesz, hogy végre lesz egy honfitársa a házban. Vagy nem, nála sosem lehet tudni. A fickó egyébként pontosan olyannak nézett ki, mint aki személyesen fogja megszámolni a damasztszalvétákat és a wishkys üvegeket, úgyhogy a gengsztereknek alighanem befellegzett, nézett kárörvendőn a sugdolózó pincérekre. Itt volt Dora is a férjével, már előrehaladott terhesen, gömbölyű pocakján nyugtatta a kezét, miközben mindenttudó tekintettel méregette őt és Gabrielát. Biztos, hogy ezt akarja? – kérdezte tőle az előbb csendesen, és ő csak sóhajtani tudott bizonytalanul. Már fogalma sem volt róla, mit akar. Ezt a szívét mardosó fájdalmat például egészen biztosan nem.

Gabrielát figyelte, aki nyilván megérezte a pillantását, mert keze nyugtalanul motozott mindenen, amihez csak hozzáért. Amióta csak elkezdődött a kis ünnepség, ugyanazt a pohár pezsgőt szorongatta és gépiesen igyekezett mindig oldalra, de leginkább hátat fordítva állni, így aztán sikeresen kerülni tudta vele a szemkontaktust. Nem is értette önmagát, miért erőlködött, hogy csak egy pillantást elkapjon. Hiszen ő volt az a barom, aki még ezt a hónapot is elvette kettőjüktől. Akkor azt hitte, az ilyen műtéti pontossággal elvágott kapcsolat a megoldás a problémájukra. Nem akarta, hogy az érzelmeik lassan hűljenek ki egymás iránt. Azóta már elgondolkodott rajta, vajon ki fog-e hűlni egyáltalán valamikor? 

Gaby kivette az összes szabadságát, kerülte őt, és neki fogalma sem volt róla, vajon mivel töltötte az idejét. Nyilván az édesanyjával volt, azt mindenesetre megoldotta, hogy ne láthassák egymást. Nem mintha ő így kevesebbett gondolt volna rá. És jó néhány álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy elképzelje, mivel magyarázta a nő Vickynek az elmaradását. Ha feltűnt egyáltalán a kislánynak, húzta el kedvetlenül a száját. Annyira szerette volna meggyőzni magát, hogy jobb lesz így, de nem volt az, sőt maga volt a pokol. Annyira rossz, hogy komolyan elgondolkodott rajta, hogy visszamondja az egészet, lesz, ami lesz. Végül is, nem muszáj neki szállodaigazgatóként leélni az életét. Aztán mégsem lépett vissza; csak tette a dolgát gépiesen, napról napra közeledve az utolsó órához, amit még ezek között az ismerős falak között tölt. Az a bizonyos utolsó óra pedig most érkezett el, gondolta egy mély sóhaj kíséretében és a mikrofonhoz lépett, hogy megköszönje a búcsúztató szavakat és sok sikert kívánjon az utódjának.

*

Gaby nem is értette, hogy került haza. Egészen addig a pillanatig sikerült tartania magát, amíg a férfi ott volt a teremben. Érezte, hogy őt figyeli, de képtelen lett volna a szemébe nézni. Nem, nem is képtelen, inkább csak a saját jól felfogott érdekében nem nézett rá, ugyanis még mindig fizikai fájdalmat jelentett a látványa. Ahogy Rowan elköszönt a társaságtól, látta, hogy egy tétova lépést tesz őfeléje, és akkor gyorsan kilépett a teremből. Szó szerint elbújt. Nem a női mosdót vette célba, mert el tudta képzelni Rowanról, hogy még oda is utána megy, így inkább a recepció mögötti szobába vette be magát és meghagyta Julio-nak, hogy senki ne zavarja. Fél óra elteltével már biztos volt benne, hogy a férfi elment, akkor előmerészkedett, aztán a még vidáman iszogató társaságban elvegyülve ő maga is lehúzott néhány pohárkával. A korábbi gondolataihoz társult még egy: vajon a férfi kereste; vagy csak elment egyetlen – csak neki szánt – szó nélkül? Doráék már elmentek, aminek kifejezetten örült, mert most az elődje is csak arra emlékeztette, mennyire sorsszerű volt Rowannal a találkozásuk. Koccintott mindenkivel, aztán még emlékezett rá, hogy Andrew besegíti a taxiba, majd már csak arra eszmélt, hogy a taxis ébresztgeti. Kínjában bokáig vörösödve kifizette a taxit, aztán felbotorkált a lakásba, ahol az édesanyja Vickyvel együtt már aludt. 

Ült a konyhában, a nyitott hűtőszekrény ajtaja előtt és nézte a már-már túlvilági fényt a sötét helyiségben, aztán kivett egy doboz narancslevet és csak úgy, a dobozból kortyolni kezdte. Hosszú, megállás nélküli kortyokban. Érezte, ahogy vékony érben a nyakán is végigfolyik a hideg ragacsos lé, de nem foglalkozott vele, hogy talán sosem tudja a selyemblúzából kimosni a foltot. Csak nyelte az édes gyümölcslét és vele együtt nyelte a sós könnyeket, amelyek feltartóztathatatlanul csurogtak végig az arcán. Még akkor sem érezte ilyen elveszettnek magát, amikor Daniel kerekperec megtagadta őt és a babát a szíve alatt. Rowan még csak tisztességtelen sem volt. Csak kegyetlen – figyelmeztette magát, ahogy arra az estére gondolt, amikor a férfi kimondta, itt a vége, ennyi volt. 

A halk koppanást először meg sem hallotta, de aztán összevont szemöldökkel az ajtó felé nézett. Mintha valaki kaparászott volna odakint. Kezében a dobozzal, a hűtőt nyitva hagyva, a sötétben az ajtóhoz lépdelt, aztán egy hirtelen mozdulattal felrántotta. Rowan keze a levegőben maradt és szürke szeme fájdalmasan meredt Gabrielára.

A smink, amely korábban némi életet varázsolt a szomorú bájos arcra, most könnyektől elmosódottan furcsa, szomorú-bohóc álarcot rajzolt rá. A blúza foltos volt, nyilván a narancslé néhány kortya csurrant rá, száján kissé elkente a rúzst, ahogy letörölhette a tévútra tért italt. Borzasztóan nézett ki, fénytelen szemében fásult meglepettséggel nézve rá. Mégis gyönyörűnek látta az érzelmekkel teleírt sápadt arcot, amely teljesen nyilvánvalóan őt siratta, a közös jövőjüket. Irigyelte, amiért nőként ilyen nyíltan vállalhatta a gyengeségét,a vesztesége fölötti fájdalmát. 

-Minek jöttél ide? – kérdezte a nő a sírástól még karcos, náthásan orrhangon.

-Nem mehettem úgy el, hogy még egyszer ne lássalak. – suttogta a férfi.

-Mire vagy kíváncsi? – tette szét a kezét Gaby. –Hogy összezuhantam-e? Jelentem, igen. Kurvára fáj, hogy elmész, ha erre voltál kíváncsi. Netán azt szeretnéd tudni, hogy Vicky mit szólt hozzá, hogy egyik napról a másikra eltűntél az életéből? Azt hiszem utál. Engem. Ugyanis meg van győződve róla, hogy én üldöztelek el. Nem tudom, honnan szedte… nem tudok én már semmit. – sóhajtott, és ebben a lemondó óhajban sokkal több fájdalom volt, mint amennyit Rowan el tudott viselni. Feléje nyúlt, de a nő elhátrált előle, így aztán lehullott a karja. Nem szívesen beszélgetett vele itt a nyitott ajtóban, ahol bármikor megzavarhatják őket, de nem is reménykedett benne, hogy Gaby behívja. 

-Tudod, hogy el kell mennem. …De hiba volt azt képzelnem, hogy le tudom ezt itt veled zárni. Képtelenség. A szívem mélyén nem is akarom, így aztán lehetetlenség. Kérlek, Gaby, próbáljuk meg valahogy megőrizni! Annyi távkapcsolat működik… és hát talán nem is kell olyan sokáig így élnünk. Soha nem tudhatjuk mit hoz a jövő, nem igaz?

-Ez nem igaz! – fintorgott a nő, aztán meghúzta a narancslés dobozt. –Kár, hogy nem valami erősebb! – rázta meg a dobozt, amiben már alig kotyogott az alján egy kevés folyadék. …–Van képed az indulásod előtti estén ide állítani és arról motyogni, hogy kár volt magadat kínpadra vonni? És engem? … Tudod mit? Én nem sajnálom, mert legalább tudom, hogy erre is képes vagy. Nagyszerű férfi vagy sok tekintetben, de ott van benned ez a kegyetlen vonás is, és én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy el tudnám ezt viselni. Nem, azt hiszem, soha többé. 

-Gaby! Engedj be! Beszéljük meg! – lépett előre a férfi, de a nő kinyújtott karral kint tartotta a lépcsőházban.

-Vicky alszik… és itt van az anyám is. Sajnálom! Már elmondtál mindent, amit el akartál mondani. Én pedig nem fogom megédesíteni neked az indulás előtti órákat, arról ne is álmodj!

-Jézusom, Gaby! Nem ezért vagyok itt. Csak el akartam mondani, hogy nagyon megbántam, amiért azt gondoltam, hogy egy hideg fejjel meghozott döntéssel le lehet zárni azt, amit közösen felépítettünk, és …

-Állj! – emelte fel a nő a mutatóujját, aztán kissé fókuszálatlan tekintettel fixírozni kezdte. –Lehet, hogy közösen felépítettünk valamit, annak idején én is azt hittem, de te fogtad magad és hoztál egy döntést, amiben ki sem kérted a véleményemet. Úgy döntöttél, hogy reménytelen ügy és véget vetettél neki. Akkor nem ajánlottad fel a próbaidőt, most meg már én nem akarok élni vele. „Neked én voltam a fejezet, nekem te voltál a könyv.” – ezt tegnap olvastam valahol, de tökéletesen illik a helyzetünkre. Rowan! Nem tudnám elviselni, ha egyszer megint úgy éreznéd, hogy Neked hoznod kell egy döntést, ami ugyan mások életére is befolyással van, de te okos fiú vagy, egyedül is meg tudod mondani a tutit. Nem! Vége van! – mondta elcsukló hangon és becsapta az ajtót. Aztán a hátát nekidöntve lassan lecsúszott a padlóra és hevesen sírni kezdett. Hetek óta erre várt, hogy Rowan rájöjjön, rosszul döntött. Az utolsó pillanatban a férfi mégiscsak megvilágosodott, és ő dacból, félelemből elutasította az ajánlatát. Nem könnyebbült meg, de úgy érezte, nem tehetett másként, ha meg akarja őrizni a maradék méltóságát.

*

Rowan leforrázva állt az ajtó előtt, kezével támaszkodva a tömör fán. Hallotta a túloldalról a nő hüppögését, halk, nyüszítő sírását és a lelke belesajdult a tehetetlenségbe. Ezt elbaszta! Erre nincs jobb szó. Már egy hónappal ezelőtt, aztán az azóta eltelt hetekben már csak apránként lapátolta rá a hordalékot. Azon a napon, amikor tudatosodott benne, hogy egy olyan nővel készült összekötni az életét, aki már elköteleződött, a legősibb kötelékkel, ami csak létezik, hiszen anya, akkor tudnia kellett volna, hogy csak egyszer hibázhat, nem lesz mód a korrigálásra. Egy gyerek életével nem lehet játszani! …Mégsem volt képes tudomásul venni az elutasítást. Így nem érhet véget! Egyáltalán… ő azt sem akarja, hogy véget érjen. A falba tudta volna verni a fejét, amiért olyan magabiztosan követte el sorban a marhaságait. Már régen el kellett volna jönnie. Már régen el kellett volna ezeket mondania. Sőt, már eleve nem is kellett volna kiejtenie a száján azt az iszonyatos mondatot. Milyen öntelten, nagyképűen, arrogánsan biztos volt benne, hogy jól döntött. Egészen addig, amíg Gabriela ajtót nem mutatott neki percekkel azután, hogy elmondta neki a magáét. Ma pedig megkapta a második dózist ebből a megalázó elutasításból.

Csapdában érezte magát és csöppet sem vigasztalta a tudat, hogy ezt a csapdát saját magának állította. Egy dologban volt csak biztos, hogy nem akar lemondani Gabrieláról és vele a boldogságról. Lehet, hogy ezt a dolgot rendesen elkaszálta, de mindent el fog követni, hogy valahogy rendbe hozza a dolgokat. Holnap fel fog ülni arra az isten verte gépre, berendezkedik és megpróbálja felvenni a kinti rtimust, de utána újra be fog kopogni ezen az átkozott ajtón és harmadszor már nem hagyja elhajtani magát.

Szürkeszem 28.

Végül Gabriela és Rowan együtt mentek el Vickyért az óvodába, bár a nő alig szólalt meg, minden energiáját felemésztette az, hogy tartsa magát, amíg az otthona ajtaja be nem csukódik mögöttük. Rowan öltöztette a kislányt, hallgatta a csacsogását, ahogy arról mesél, hogy új gyerek érkezett a csoportjukba, Alejandro, akinek a papája focizik. És j-vel kell írni a nevét, de h-nak kell mondani – magyarázta, miközben rongybabaként hagyta, hogy a férfi lecserélje a ruháját. Aztán a kezébe kapaszkodva már indult is, amikor eszébe jutott az édesanyja, aki maga elé meredve állt az ablaknál.

-Anyu! Gyere már! – kiabált izgatottan, majd elkapta az anyja hideg kezét, és hazáig folytatta az élménybeszámolót. Rowan a metrón aggódva nézte a nő meg-megránduló arcát, tudta, hogy óriási erőfeszítésébe kerül az önuralma megőrzése, és a szíve szakadt meg látva a fájdalmát, amit most nem volt semmi, ami enyhíteni tudott volna. Hazaérve odaadta neki az enyhe nyugtatót, amit a kórházban nyomott a kezébe a nővér, és amíg Vicky a szobájában játszott, betakargatta Gabrielát. Mire az ajtón kilépett,a nő már aludt is. Álmában a könnyei áztatták az arcát.

Rowan nem volt biztos benne, hogy ő a megfelelő személy a feladatra, de tudta, hogy Gaby most képtelen lenne beszélni a lányával, valakitől pedig a kicsinek is meg kell tudnia a tragédia hírét. Fogalma sem volt róla, hogy egy ötévessel hogy szoktak ilyesmiről beszélni. Vett néhány mély lélegzetet és benyitott a kicsihez.

-Szia! Nézd, a Tavasztündéremnek mindjárt kiesik a karja. Meg tudod csinálni? –fogadta a kislány.

Rowan a kezébe fogta az anorexiás bábut és tanácstalanul nézegette. Ezeket direkt úgy csinálják, hogy ha tönkremegy, újat kelljen venni, de ezt aligha értené meg egy öt éves kislány. Végül félrerakta a babát.

-Majd megpróbálom megcsinálni. Vicky, most beszélnünk kéne.

-Beszélünk. – pakolászott tovább a kislány.

-Vicky, most figyelj rám! Ez fontos!

-Hol van anya? – nézett fel a gyerek.

-Alszik. A doktor bácsi altatót adott neki, mert …nagyon szomorú volt.

-Miért volt szomorú? – figyelt végre rá a gyerek. Rowan azonban most bizonytalanodott el végleg. Joga van neki egyáltalán beszélni a történtekről a gyerekkel? Végül döntött… valakinek el kell mondania…

-Vicky! Figyelj rám! A nagypapa nagyon beteg lett és elaludt… örökre. A felnőttek ezt úgy mondják, hogy meghalt. Nincs többé.

-De most a mama is alszik … - kapta a tekintetét a gyerek az ajtó felé ijedten.

-Az más. – simogatta meg megnyugtatóan a férfi a kislány haját. -A mama fáradt és nagyon szomorú, ráadásul gyógyszert vett be, hogy megnyugodjon… ő tényleg csak alszik, nemsokára felébred. (…és szétrúgja a seggem, amiért nem tudom befogni a számat – tette hozzá gondolatban) -Csak pihennie kell, mert nagyon sokat sírt.

-És a nagyi? – kérdezte a gyerek, de a hangjában lévő kíváncsiságból érezhető volt, hogy még nem jutott el a tudatáig, miről beszéltek az előbb.

-A nagyi most ott van a kórházban, hogy elbúcsúzhasson a papától. – szépített Rowan egy kicsit a történteken. Mindent azért a gyereknek sem kell tudnia!

-Rowan! Akkor már sosem alhatok a papáéknál? – nézett rá könnyes szemmel a kicsi, mint aki valamit mégis megérzett a dolog végérvényességéből. És így volt ezzel hirtelen a férfi is. A válaszában benne volt a csendes beletörődés is.

-De kicsim, egészen biztosan ott alhatsz majd még a mamánál. Csak a papa nem lesz már ott veletek.

*

A temetés maga volt a rémálom. Carole Harmon némi nyugtató segítségével tartotta magát, de dacosan eltolta magától a lánya kezét, amikor a sír mellett utána nyúlt, hogy támogassa. Haragudott rá, amiért tönkretette a tervét, hogy követhesse James-t a semmibe. Pedig olyan könnyű lett volna! Mintha ezt a rémálmot valami napsugaras álommá változtathatta volna azzal a doboznyi apró színes bogyóval, de Gaby túl korán érkezett, és most itt állt a félelmetes, magányos hónapok, évek előtt. Fogalma sem volt róla, hogyan tudná túlélni… nyilván csak napról napra, már ha ezt életnek lehet egyáltalán nevezni.  Az unokájára nézett, aki annak a Rowannak a kezébe kapaszkodott. Talán a lánya most mégis jól választott, mert a fickó törődőnek tűnt és láthatóan Vicky is elfogadta. Csak ne akarná elvinni őket olyan messze! Főleg most, hogy itt maradt egyedül, mint az ujja.

Nehéz napok voltak már mögöttük, mert amióta elhagyhatta a kórházat, Gabriela nem merte egyedül hagyni. Kivette a szabadságát és az anyjával maradt, aki nem volt hálás ezért a felügyeletért. Március vége volt, langyos, permetező eső áztatta az arcukat, és a borús fellegek komor háttérként szolgáltak a szomorú eseményhez. A pap kenetteljes beszédét Carole fintorogva hallgatta. James kiugrana a bőréből, ha ezt neki is végig kellene hallgatnia – gondolta morózusan, ahogy az atya éppen azt ecsetelte, milyen nagyszerű férj, apa és nagyapa volt a férje. Mit tudhatsz te erről? – nézett rá fagyos tekintettel és el is érte a célját, Arthur atya rövid levezetéssel be is fejezte a búcsúztatóját. Azóta orrolt rá, amióta a szertartás megrendelésekor atyáskodóan megpaskolta a kezét és azt mondta, reméli, majd a vallásban keres vigaszt a veszteségre. Mintha az imádságok, a tömjén és a hetenkénti gyónás pótolhatná a férfit, akit egész életében tiszta szívével szeretett.

A ceremónia végén Carole megcsókolta a fehér rózsát, amit a kezében tartott és bedobta a sírba, aztán hangtalanul ontotta a könnyeit, ahogy a földrögök dübörögni kezdtek a fényesre politúrozott tölgyfa koporsón. Az első szál rózsát követte Gabriela, Vicky és sokak meglepetésére Rowan rózsaszála, majd sorban a barátok és ismerősök járultak a sír mellé, hogy elköszönjenek egy igazi jó baráttól. Sorban az asszony és a lánya elé járultak, hogy kézfogásukkal biztosítsák őket az együttérzésükről. Rowan a kislánnyal kicsit távolabb húzódott. Vicky csendesen viselkedett egész idő alatt, mintha a komor hangulat őrá is hatással lett volna, de most tele volt kérdéssel, és a férfi türelmesen válaszolgatott neki. 

Gabriela felnézett, ahogy egy teljesen ismeretlen idős férfi könnyes szemmel megszorította a kezét és éppen arról beszélt neki, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Bólintott, de a szeme tovább siklott a távolba, ahol Rowan a lányával beszélgetett. A felismerést követő zokogás úgy rohanta le, mint valami váratlan támadás, de képtelen volt tovább visszatartani a sírást. Ez a temetés nemcsak az édesapját veszi el tőle örökre, hanem a férfit, akit mindennél jobban szeret. Őt talán nem örökre, de most egészen biztosan. A történtek után kénytelen volt meghozni a döntését, ami már csak azért is fájdalmas volt, mert már éppen kezdte beleélni magát, hogy Genovában új életet kezdhetnek. De azok után, hogy az anyja képes volt megpróbálni eldobni magától az életet, nem hagyhatta magára. 

A költözés ideje feltartóztathatatlanul közeledett, és ők nem beszéltek róla. Talán azért, mert mind a ketten tisztában voltak vele, hogy a terveiket, az álmaikat az a nap végérvényesen összetörte, amikor James Harmon eltávozott az élők sorából. Az anyja nem egyezett bele, hogy hozzájuk költözzön, de megígérte, hogy nem követ el több ostobaságot. Egyelőre kénytelen volt beérni ezzel a sovány ígérettel. Gabriela már ott tartott, hogy ugyanúgy próbált nyomást gyakorolni az anyjára, ahogy Rowan annak idején őrá, Vicky felemlegetésével. De most megengedhetőnek érezte, hiszen rettegett, hogy az anyja esetleg újra megpróbálkozik az öngyilkossággal. Muszáj volt adnia valami kapaszkodót, ami itt tartja Carolet, és pillanatnyilag az unokája volt az egyetlen dolog az életében, amihez ragaszkodott.

*

Vicky a kádban pancsolt, Gaby már átöltözött, Rowan pedig csak a nyakkendőjétől szabadult meg. Fogalma sem volt róla, mi lenne a helyes… ha maradna éjszakára, vagy ha felállna és hazamenne. Gabriela nem beszélt vele, magában gyászolt, ha ugyan még a gyász némította el. A férfi attól tartott, a nő sokkal inkább a jövőről gondolkodik, és látva a borús tekintetet, nagyjából sejtette is, milyen döntésre jutott. Igazából félt hallani, mert azzal, ha a nő a szemébe mondja, annyira végérvényessé válik, annyira megváltoztathatatlanná. De tisztában volt vele, hogy ennek a beszélgetésnek előbb-utóbb le kell zajlania közöttük.

Gabriela érezte a feszült viszonyt, ami az utóbbi napokban eluralkodott közöttük. Egy rossz szava nem lehetett, mert a férfi minden tekintetben mellette állt. Megoldotta, hogy a munkahelyén helyettesítsék, hogy az idejét az anyjával tölthesse. Foglalkozott Vickyvel, gondoskodott mindannyiukról. Ember nem tehetett volna többet értük, de közben szervezte az új életét is, és ezért a nő nem hibáztathatta. 

Amikor végre a kislány ágyba került és csend telepedett a lakásra, mindketten érezték, hogy a pillanat elérkezett. Gabriela úgy érezte, jobb, ha őszintén elmondja, hogyan döntött.

-Row, kérlek, ne haragudj rám, de …nem mehetek veled. Nem hagyhatom itt az anyámat. Amíg ilyen labilis, semmiképpen; de talán soha. Most még túl friss a seb, talán idővel ő is jobban fogja viselni, de soha többé nem tudnék a tükörbe nézni, ha most magára hagynám, ő esetleg újra elkövetne valami őrültséget, és nem lennék itt, hogy lefogjam a kezeit. Nem tudom, hogy érted-e, mit próbálok elmondani, de hidd el nekem, hogy a szívem belehal ebbe a döntésbe. Nagyon szeretlek, de nem tarthatunk veled.

Rowan kifújta a levegőt, amit még az első szavaknál benn tartott.

-Tudtam. Nem is tudom, miben bíztam, hiszen még apád halála előtt be kellett volna már adnod a felmondásod, de nem tetted meg. Az eszemmel meg is értelek. Remélem, soha nem kerülök ilyen helyzetbe, de ha mégis, azt hiszem, én is így döntenék. Csak a szívem képtelen még elfogadni. Azt hiszem, jobb lenne, ha most hazamennék, mert egyszerre vigasztalnálak, ugyanakkor dühöt is érzek, bármennyire is irracionális. Ez a kettősség meg majd megőrjít. Házasságról beszéltünk, közös jövőről, most pedig szakításról. Mert nem tudom megígérni neked, hogy távkapcsolatban életben tudjuk tartani azt, ami kialakult köztünk. Ha ott lennél velem, akkor is keveset látnál az első időkben, mert annyi munkám lenne. Teljesen valószínűtlen, hogy hétvégenként hazarepüljek. És tudom, hogy eleinte még megpróbálnánk, aztán egyre ritkábban, végül már magyarázatokat keresnénk, miért nem tudjuk megoldani. Ez pedig tönkretenne mindent. Akkor már az is jobb, ha itt és most mondjuk azt, Vége. 

Gabriela a szája elé kapott kézzel próbálta visszatartani a sírását. Nem erre számított. Nem erre az egyenes, kérlelhetetlen kijelentésre. De hát végül is, fogalma sem volt róla, hogyan őrizhetnék meg a kapcsolatukat a messzeségben. Talán mindig is tisztában volt vele, hogy sehogy, azért egyezett bele, hogy a férfival tartanak. De az élet közbeszólt, és innentől tényleg nincs már mit őrizgetni. Nem lenne becsületes egyikükkel szemben sem, ha lekötnék magukat egy bizonytalan kimenetelű távkapcsolattal. Az álom a napos Olaszországról, esküvőről, közös jövőről úgy foszlott szét, mint a felhők ma a temetés után. Azzal a különbséggel, hogy azokat az erőre kapó napsugarak kergették szét, de az álmát a sors rombolta le. Teljesen irracionális haragot érzett még a szülei iránt is, de ez csak arra volt jó, hogy rögtön a lelkiismeret-furdalás marjon a lelkébe. Nem hibáztathat egy halottat, hogy rosszkor hagyta maga mögött a földi létet! És nem hibáztathatja az anyját sem, amiért gyengének érezte magát, hogy a szeretett férfi nélkül élje tovább az életét. Legszívesebben ő maga is ezt tette volna, és dühös volt a világra, amiért ő maga is gúzsba van kötve egy labilis anyával és egy gyerekkel. Ez volt az a pont, amikor megrettent a saját gondolataitól, érzéseitől.

-Tudom, hogy most térre és időre van szükséged, de ne várd tőlem, hogy bólintsak, igazad van, fejezzük be! Képtelen vagyok megtenni! Ahhoz túlságosan is fontos voltál nekem, és még mindig az vagy, csak kényszerhelyzetben vagyok. ... De ne is hallgass rám, most megint az önzésem szól belőlem. Nem tarthatlak vissza, és ha elmész, nem kérhetem számon, hogy hogy éled a mindennapjaidat. Ha veled mehettem volna... Á, nem ... hagyjuk, a talánnak semmi értelme. Maradok, te elmész, és nem lenne tisztességes, ha gúzsba akarnálak kötni mindenféle ígéretekkel.

-Nem úgy gondoltam, Gaby! Nem azért akarom befejezni, mert nem bírnám ki nő nélkül, hanem azért, mert nem bírom ki nélküled. Majdnem sikerült, de a közös életünk megrekedt az álom szintjén, és nem tudtam, hogy ez ennyire fájni fog. Engedj elmenni, addig, amíg még meg tudom tenni. Minden perc és minden óra, amit veled, veletek töltök, elbizonytalanít, és ettől rosszul érzem magam, mert ez a tesze-tosza pasi nem én vagyok. Olyan oldalamat hozza a felszínre, amit megtagadnék, ha tehetném. Nem akarok reménykedni és újra csalódni, mert már ezt is alig bírom kezelni, és nem akarok rossz ember lenni. 

-Értelek. – suttogta Gaby, aztán felállt, a férfi zakóját a kezébe nyomta és a bejárati ajtóhoz ballagott. Kinyitotta és félreállt, jelezve, hogy szabad az út. Rowan felállt és elindult. Minden lépéssel nehezebbé vált az út, a küszöb maga volt a  Himalája, és veríték ütközött ki a homlokán, ahogy Gabriela felé fordult:  –Vigyázz nagyon magadra! És Vickyre is persze! Meg a mamádra is!

Gaby arcának minden rezdülését uralni tudta ... még. –Vigyázni fogok. -  motyogta, aztán becsukta a lakás ajtaját, még mielőtt a férfi kilépett volna a házból.