Szürkeszem 29.

Egy hónap telt el a temetés óta, és ma este a férfit búcsúztatták a kollégái. Rowan kedvetlenül mosolygott, annyira

álságosnak tartotta az egészet. Ezek az emberek a viselkedésükkel sarkallták arra, hogy elvágyódjon innen. Ha nem lett volna annyi stikli a színfalak mögött, most nem állna otthon bedobozolva és útitáskákba gyömöszölve az élete. És leginkább nem kellene a fájdalmasan merev hátát néznie a nőnek, akiben azt hitte, megtalálta a társát egész életére; és akit nem látott azóta az este óta. Kínszenvedés volt az elmúlt hónap. A temetés után egyikük sem halogatta tovább az őszinteséget. Talán nem kellett volna ott és akkor végérvényesen elvágnia a szálakat, de önmagát próbálta védelmezni. Önzés volt? Biztosan, de azt hitte, így talán túl tudja élni. Nem mintha sok sikerrel járt volna. Az éjszakák rendre azzal teltek, hogy a sötétben Gabrielát vizualizálta maga mellé, és napközben nem egyszer húzta ki a fiókját, hogy egy pillantást vessen a közös fotókra, amin hárman nevetve néztek a fényképezőgép lencséjébe. Hiányoztak neki a családias esték, az együtt töltött éjszakák, de még Vicky be nem álló szája is. A laptopjában ott sorakoztak a módszeresen, dátumokkal ellátott könyvtárak, fotók százai. Vickyről, Gabrieláról és hármójukról. Az ujja többször is ott egyensúlyozott a billentyű felett, de nem volt szíve egyetlen mozdulattal kitörölni ezeket a képeket. Ám fogalma sem volt róla, kinek jó az, ha a szívét fájdítja, valahányszor rájuk néz.

Filmszínészeket megszégyenítő műmosollyal fogadta a társaság ajándékát, a Genoa CFC 13-as számú játékosának Luka Antonellinek a mezét, és egy tekintélyes méretű olasz útikönyvet. A többiek ezekkel kívántak neki sok sikert az új munkahelyén, mintha legalábbis szórakozni menne oda. Nem kerülte el a figyelmét, hogy többen lapos pillantásokkal méregetik Gabrielát, aki egyenes gerinccel igyekezett úgy tenni, mintha soha az életben nem lett volna köztük semmi. Hát, igen… biztosan neki lesz a rosszabb, itt maradni és a találgatások kereszttüzében állni; a sok lepcses szájú pletykagép nem könnyíti meg a helyzetét. Az ő utódja, az új igazgató, Thomas Wallerstein is itt volt, hidrogén-szőke germán feleségével, és Rowan csak szánni tudta szegény Gabyt, amiért ennek a karótnyelt ötvenes sörhasú németnek kell dolgoznia. Az átadás napjaiban ő is csak áldani tudta a sorsát, hogy a jövőben nem kell együtt dolgoznia a fickóval. De legalább Ulf elégedett lesz, hogy végre lesz egy honfitársa a házban. Vagy nem, nála sosem lehet tudni. A fickó egyébként pontosan olyannak nézett ki, mint aki személyesen fogja megszámolni a damasztszalvétákat és a wishkys üvegeket, úgyhogy a gengsztereknek alighanem befellegzett, nézett kárörvendőn a sugdolózó pincérekre. Itt volt Dora is a férjével, már előrehaladott terhesen, gömbölyű pocakján nyugtatta a kezét, miközben mindenttudó tekintettel méregette őt és Gabrielát. Biztos, hogy ezt akarja? – kérdezte tőle az előbb csendesen, és ő csak sóhajtani tudott bizonytalanul. Már fogalma sem volt róla, mit akar. Ezt a szívét mardosó fájdalmat például egészen biztosan nem.

Gabrielát figyelte, aki nyilván megérezte a pillantását, mert keze nyugtalanul motozott mindenen, amihez csak hozzáért. Amióta csak elkezdődött a kis ünnepség, ugyanazt a pohár pezsgőt szorongatta és gépiesen igyekezett mindig oldalra, de leginkább hátat fordítva állni, így aztán sikeresen kerülni tudta vele a szemkontaktust. Nem is értette önmagát, miért erőlködött, hogy csak egy pillantást elkapjon. Hiszen ő volt az a barom, aki még ezt a hónapot is elvette kettőjüktől. Akkor azt hitte, az ilyen műtéti pontossággal elvágott kapcsolat a megoldás a problémájukra. Nem akarta, hogy az érzelmeik lassan hűljenek ki egymás iránt. Azóta már elgondolkodott rajta, vajon ki fog-e hűlni egyáltalán valamikor? 

Gaby kivette az összes szabadságát, kerülte őt, és neki fogalma sem volt róla, vajon mivel töltötte az idejét. Nyilván az édesanyjával volt, azt mindenesetre megoldotta, hogy ne láthassák egymást. Nem mintha ő így kevesebbett gondolt volna rá. És jó néhány álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy elképzelje, mivel magyarázta a nő Vickynek az elmaradását. Ha feltűnt egyáltalán a kislánynak, húzta el kedvetlenül a száját. Annyira szerette volna meggyőzni magát, hogy jobb lesz így, de nem volt az, sőt maga volt a pokol. Annyira rossz, hogy komolyan elgondolkodott rajta, hogy visszamondja az egészet, lesz, ami lesz. Végül is, nem muszáj neki szállodaigazgatóként leélni az életét. Aztán mégsem lépett vissza; csak tette a dolgát gépiesen, napról napra közeledve az utolsó órához, amit még ezek között az ismerős falak között tölt. Az a bizonyos utolsó óra pedig most érkezett el, gondolta egy mély sóhaj kíséretében és a mikrofonhoz lépett, hogy megköszönje a búcsúztató szavakat és sok sikert kívánjon az utódjának.

*

Gaby nem is értette, hogy került haza. Egészen addig a pillanatig sikerült tartania magát, amíg a férfi ott volt a teremben. Érezte, hogy őt figyeli, de képtelen lett volna a szemébe nézni. Nem, nem is képtelen, inkább csak a saját jól felfogott érdekében nem nézett rá, ugyanis még mindig fizikai fájdalmat jelentett a látványa. Ahogy Rowan elköszönt a társaságtól, látta, hogy egy tétova lépést tesz őfeléje, és akkor gyorsan kilépett a teremből. Szó szerint elbújt. Nem a női mosdót vette célba, mert el tudta képzelni Rowanról, hogy még oda is utána megy, így inkább a recepció mögötti szobába vette be magát és meghagyta Julio-nak, hogy senki ne zavarja. Fél óra elteltével már biztos volt benne, hogy a férfi elment, akkor előmerészkedett, aztán a még vidáman iszogató társaságban elvegyülve ő maga is lehúzott néhány pohárkával. A korábbi gondolataihoz társult még egy: vajon a férfi kereste; vagy csak elment egyetlen – csak neki szánt – szó nélkül? Doráék már elmentek, aminek kifejezetten örült, mert most az elődje is csak arra emlékeztette, mennyire sorsszerű volt Rowannal a találkozásuk. Koccintott mindenkivel, aztán még emlékezett rá, hogy Andrew besegíti a taxiba, majd már csak arra eszmélt, hogy a taxis ébresztgeti. Kínjában bokáig vörösödve kifizette a taxit, aztán felbotorkált a lakásba, ahol az édesanyja Vickyvel együtt már aludt. 

Ült a konyhában, a nyitott hűtőszekrény ajtaja előtt és nézte a már-már túlvilági fényt a sötét helyiségben, aztán kivett egy doboz narancslevet és csak úgy, a dobozból kortyolni kezdte. Hosszú, megállás nélküli kortyokban. Érezte, ahogy vékony érben a nyakán is végigfolyik a hideg ragacsos lé, de nem foglalkozott vele, hogy talán sosem tudja a selyemblúzából kimosni a foltot. Csak nyelte az édes gyümölcslét és vele együtt nyelte a sós könnyeket, amelyek feltartóztathatatlanul csurogtak végig az arcán. Még akkor sem érezte ilyen elveszettnek magát, amikor Daniel kerekperec megtagadta őt és a babát a szíve alatt. Rowan még csak tisztességtelen sem volt. Csak kegyetlen – figyelmeztette magát, ahogy arra az estére gondolt, amikor a férfi kimondta, itt a vége, ennyi volt. 

A halk koppanást először meg sem hallotta, de aztán összevont szemöldökkel az ajtó felé nézett. Mintha valaki kaparászott volna odakint. Kezében a dobozzal, a hűtőt nyitva hagyva, a sötétben az ajtóhoz lépdelt, aztán egy hirtelen mozdulattal felrántotta. Rowan keze a levegőben maradt és szürke szeme fájdalmasan meredt Gabrielára.

A smink, amely korábban némi életet varázsolt a szomorú bájos arcra, most könnyektől elmosódottan furcsa, szomorú-bohóc álarcot rajzolt rá. A blúza foltos volt, nyilván a narancslé néhány kortya csurrant rá, száján kissé elkente a rúzst, ahogy letörölhette a tévútra tért italt. Borzasztóan nézett ki, fénytelen szemében fásult meglepettséggel nézve rá. Mégis gyönyörűnek látta az érzelmekkel teleírt sápadt arcot, amely teljesen nyilvánvalóan őt siratta, a közös jövőjüket. Irigyelte, amiért nőként ilyen nyíltan vállalhatta a gyengeségét,a vesztesége fölötti fájdalmát. 

-Minek jöttél ide? – kérdezte a nő a sírástól még karcos, náthásan orrhangon.

-Nem mehettem úgy el, hogy még egyszer ne lássalak. – suttogta a férfi.

-Mire vagy kíváncsi? – tette szét a kezét Gaby. –Hogy összezuhantam-e? Jelentem, igen. Kurvára fáj, hogy elmész, ha erre voltál kíváncsi. Netán azt szeretnéd tudni, hogy Vicky mit szólt hozzá, hogy egyik napról a másikra eltűntél az életéből? Azt hiszem utál. Engem. Ugyanis meg van győződve róla, hogy én üldöztelek el. Nem tudom, honnan szedte… nem tudok én már semmit. – sóhajtott, és ebben a lemondó óhajban sokkal több fájdalom volt, mint amennyit Rowan el tudott viselni. Feléje nyúlt, de a nő elhátrált előle, így aztán lehullott a karja. Nem szívesen beszélgetett vele itt a nyitott ajtóban, ahol bármikor megzavarhatják őket, de nem is reménykedett benne, hogy Gaby behívja. 

-Tudod, hogy el kell mennem. …De hiba volt azt képzelnem, hogy le tudom ezt itt veled zárni. Képtelenség. A szívem mélyén nem is akarom, így aztán lehetetlenség. Kérlek, Gaby, próbáljuk meg valahogy megőrizni! Annyi távkapcsolat működik… és hát talán nem is kell olyan sokáig így élnünk. Soha nem tudhatjuk mit hoz a jövő, nem igaz?

-Ez nem igaz! – fintorgott a nő, aztán meghúzta a narancslés dobozt. –Kár, hogy nem valami erősebb! – rázta meg a dobozt, amiben már alig kotyogott az alján egy kevés folyadék. …–Van képed az indulásod előtti estén ide állítani és arról motyogni, hogy kár volt magadat kínpadra vonni? És engem? … Tudod mit? Én nem sajnálom, mert legalább tudom, hogy erre is képes vagy. Nagyszerű férfi vagy sok tekintetben, de ott van benned ez a kegyetlen vonás is, és én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy el tudnám ezt viselni. Nem, azt hiszem, soha többé. 

-Gaby! Engedj be! Beszéljük meg! – lépett előre a férfi, de a nő kinyújtott karral kint tartotta a lépcsőházban.

-Vicky alszik… és itt van az anyám is. Sajnálom! Már elmondtál mindent, amit el akartál mondani. Én pedig nem fogom megédesíteni neked az indulás előtti órákat, arról ne is álmodj!

-Jézusom, Gaby! Nem ezért vagyok itt. Csak el akartam mondani, hogy nagyon megbántam, amiért azt gondoltam, hogy egy hideg fejjel meghozott döntéssel le lehet zárni azt, amit közösen felépítettünk, és …

-Állj! – emelte fel a nő a mutatóujját, aztán kissé fókuszálatlan tekintettel fixírozni kezdte. –Lehet, hogy közösen felépítettünk valamit, annak idején én is azt hittem, de te fogtad magad és hoztál egy döntést, amiben ki sem kérted a véleményemet. Úgy döntöttél, hogy reménytelen ügy és véget vetettél neki. Akkor nem ajánlottad fel a próbaidőt, most meg már én nem akarok élni vele. „Neked én voltam a fejezet, nekem te voltál a könyv.” – ezt tegnap olvastam valahol, de tökéletesen illik a helyzetünkre. Rowan! Nem tudnám elviselni, ha egyszer megint úgy éreznéd, hogy Neked hoznod kell egy döntést, ami ugyan mások életére is befolyással van, de te okos fiú vagy, egyedül is meg tudod mondani a tutit. Nem! Vége van! – mondta elcsukló hangon és becsapta az ajtót. Aztán a hátát nekidöntve lassan lecsúszott a padlóra és hevesen sírni kezdett. Hetek óta erre várt, hogy Rowan rájöjjön, rosszul döntött. Az utolsó pillanatban a férfi mégiscsak megvilágosodott, és ő dacból, félelemből elutasította az ajánlatát. Nem könnyebbült meg, de úgy érezte, nem tehetett másként, ha meg akarja őrizni a maradék méltóságát.

*

Rowan leforrázva állt az ajtó előtt, kezével támaszkodva a tömör fán. Hallotta a túloldalról a nő hüppögését, halk, nyüszítő sírását és a lelke belesajdult a tehetetlenségbe. Ezt elbaszta! Erre nincs jobb szó. Már egy hónappal ezelőtt, aztán az azóta eltelt hetekben már csak apránként lapátolta rá a hordalékot. Azon a napon, amikor tudatosodott benne, hogy egy olyan nővel készült összekötni az életét, aki már elköteleződött, a legősibb kötelékkel, ami csak létezik, hiszen anya, akkor tudnia kellett volna, hogy csak egyszer hibázhat, nem lesz mód a korrigálásra. Egy gyerek életével nem lehet játszani! …Mégsem volt képes tudomásul venni az elutasítást. Így nem érhet véget! Egyáltalán… ő azt sem akarja, hogy véget érjen. A falba tudta volna verni a fejét, amiért olyan magabiztosan követte el sorban a marhaságait. Már régen el kellett volna jönnie. Már régen el kellett volna ezeket mondania. Sőt, már eleve nem is kellett volna kiejtenie a száján azt az iszonyatos mondatot. Milyen öntelten, nagyképűen, arrogánsan biztos volt benne, hogy jól döntött. Egészen addig, amíg Gabriela ajtót nem mutatott neki percekkel azután, hogy elmondta neki a magáét. Ma pedig megkapta a második dózist ebből a megalázó elutasításból.

Csapdában érezte magát és csöppet sem vigasztalta a tudat, hogy ezt a csapdát saját magának állította. Egy dologban volt csak biztos, hogy nem akar lemondani Gabrieláról és vele a boldogságról. Lehet, hogy ezt a dolgot rendesen elkaszálta, de mindent el fog követni, hogy valahogy rendbe hozza a dolgokat. Holnap fel fog ülni arra az isten verte gépre, berendezkedik és megpróbálja felvenni a kinti rtimust, de utána újra be fog kopogni ezen az átkozott ajtón és harmadszor már nem hagyja elhajtani magát.