Vigyázok rád 5.

A késői reggelit és a kissé elhúzódó beszélgetést követően a nyakukba vették a várost. Jártak több magángalériában, végezetül pedig a Nemzeti Múzeumban is. Kate egész idő alatt magyarázott, a végére Robert úgy érezte, minden újabb információ csak egy korábbi elhullajtása után jut be a fülén. Mégsem lázadt, mert úgy érezte, valami olyat pótolt ezen a minden tekintetben gyorstalpaló tanfolyamon, amire kamasz kora óta nem fordított sem időt, sem energiát. Márpedig rengeteg dolgot nem érthet meg a saját munkája kapcsán, a forgatókönyvek olvasásakor és a kamerák előtt, ha nem ismeri a művészettörténeti hátterét egy kornak, egy művésznek, egy művészeti korszaknak. Kate pedig nagyon otthonosan mozgott ebben a világban. Nemcsak a tárgyi tudása nyűgözte le, de az az energia is, amivel képes volt átadni a tudását.

-Tanítanod kéne! – mondta tárgyilagosan, amikor kiléptek a hatalmas klasszikus csarnokból és az időközben eleredt esőtől csúszós lépcsőkön óvakodtak le. Kate a tényszerű megállapításba burkolt dicséretet csendes derűvel raktározta el magában. Valamikor régen pontosan ez volt a terve, de aztán megérezte ennek a munkának az alkotással és utazásokkal járó szépségét, és most már nehezen mondott volna le erről is.  Amikor már a Múzeumkert apró gyöngykavicsa csikorgott a cipőtalpuk alatt, a férfi a fejére húzta a kapucniját és aggódva nézte, ahogy a lány az eddig a nyakába tekert kendőt köti a fejére. 

-Vennünk kéne egy esernyőt!

-Minek? Ez csak egy kis víz. – vont vállat Kate. Már sötétedett, az eső és a sötét a sárgafényű lámpákkal varázslatos fényjátékkal kápráztatta el őket.

-Meghívhatlak vacsorázni? – kérdezte Robert, miközben magában megállapította, hogy Kate milyen magától értetődően karol belé. Nem igazán tudott rajta kiigazodni, mert az egyik percben távolságtartónak tűnt, mint például tegnap este is, ma pedig, mint egy jó haver, állandóan megérintette, viccelődött vele. Ha nem tartotta volna képtelenségnek, akkor azt mondta volna, a mai napjuk gyengéd flörtöléssel telt, és a rengeteg információ csak azért zúdult rá, hogy kiegyensúlyozza a dolgot.

-Jó ötlet! – bólogatott Kate, aztán elnevette magát. –Reméltem, hogy már te is gondoltál rá, mert csak a kabátom vastag anyagának köszönhetem, hogy nem hallottad, de az elmúlt öt percben már szinte szünet nélkül korog a gyomrom. A reggeli óta csak ittunk, és most már nagyon úgy érzem, valami szilárdnak is a gyomromba kéne kerülnie.

-Lehet, hogy vastag ez a kabát, de szinte issza magába a vizet – csippentette két ujja közé a férfi az ázott anyagot. Meg fogsz fázni! Menjünk vissza a szállodába, étterme annak is van, nem is rossz…

-Okkké! – koccant össze Kate foga, ahogy a feltámadt szélben meglegyintette a hideg légáramlat, mire Robert kilépett a járda szélére és leintette az első közeledő taxit, aztán a lányt maga előtt tolva beszálltak. Bemondta a szállodája címét, aztán a mai napon talán először, hallgatagon nézték az esőben ázó várost, ahogy a délutáni szürkeségét most a fényreklámok és a közvilágítás jóvoltából ragyogó ruhára cseréli.

*

-Mi az a film, amit forgatsz majd? Persze, ha nem titok. – kérdezte Kate, amikor a pincér lepakolta eléjük a mai ajánlatot, serpenyőben sütött lazacérméket aprózöldségekkel, nantua szósszal.  A nantua szósz örök rejtély maradt volna a számukra, ha rajta múlik, de Robert gyanakodva rákérdezett a rendeléskor és a pincér rezzenéstelen arccal világosította fel őket, hogy egy tejszínnel gazdagított besamel mártás, amelyben rák farkak vannak. Az információtól megnyugodva rendelték meg az ételt, és így kitálalva csak egyetlen problémát láttak... az egésznapos járkálás után ez biztosan kevés lesz.

-Dehogy titok. Állítólag már rajongói oldala is van, pedig még semmit nem tudnak róla, csak az eredeti könyv címét és a szereplők névsorát. Alan Titmarsh: Kísért a múlt című regénye alapján készül. Ez lesz az első filmem a Twilight óta, ami Angliában játszódik és ott is forgatom az elejétől a végéig. Olyan helyekre jutok majd el, ahol gyerekkoromban jártam utoljára, úgyhogy már csak ezért is nagy élmény lesz a forgatás. Legalábbis remélem. 

-Nem ismerem a regényt. Elmondanád röviden a történetét?

-Huh, hát elég nehéz, mert kicsit misztikus, több idősíkon játszódó történet. Napjainkban játszódik az egyik szál. Én alakítom a főhőst, aki egy történelemtanár, akinek kudarcba fulladt a házassága és pillanatnyilag úgy tűnik a tanári pályafutása is. Hősünk nekilát, hogy felkutassa az őseit, és amint egyre mélyebbre ás, felfedezi, hogy a múlt legalább annyira kiszámíthatatlan, mint a jelen, és hogy a kétszáz évvel korábbi események sokkal inkább hatással vannak az életére, mint azt valaha sejtette volna. Még talán szellemek is lesznek a történetben,mindenesetre kísérteties jelenségek egészen biztosan.

-Jaj, ezt az utóbbit kihagyhatták volna. Utálok rettegni. Bailey is olyan hülye volt nemrég. Küldött egy linket, hogy nézzem meg. Kiskacsák úsztak egy tavon, békés, idilli kép, aztán hirtelen valami visító szőrmók ugrott a kamera elé, majdnem bepisiltem az ijedtségtől, és még percek múlva is majd kiesett a ketyegőm. Csak vicc volt, de nekem majdnem elég egy infarktushoz.

-Pedig annál vidámabb dolog kevés van, legalábbis, amikor tudod, hogy csak szórakozásból kell rettegned, a valóságban minden rendben van.

-Nekem a szórakozás köszönő viszonyban sincs a rettegéssel. – tiltakozott Kate, aztán hunyorogva nézte a szemben ülő férfi kaján arckifejezését. –Most mi van? Mit mondtam?

-Hát, ha már így feldobtad a labdát, akkor szívesen megkérdezném, hogy mit értesz a szórakozáson, de nem akarom kihúzni a gyufát, úgyhogy inkább hallgatok. – vigyorgott a férfi. Kate a szemeit forgatva falatozott tovább, sejtette mire gondol a férfi, de most nem akart belemenni egy magyarázkodásba, mert azzal csak még jobban zavarba hozná önmagát. Egy ideig hallgatagon ettek, aztán újra Robert szólalt meg.

-Ha már úgy döntöttél, hogy Londont is útba ejted, akár találkozhatnánk is.

-Úgy érted, együtt… apa, Te és én?

-Nem, nem igazán. Apád nélkül… már ha sikerül rábeszélnem, hogy ne kövessen bennünket. – vigyorogta el magát a képtelen gondolatra.

-Nem tudom… minek… talán egyedül vagy és egy barátra van szükséged… - puhatolózott óvatosan Kate.

-Nem, barátaim …már vannak. – kapott be egy falatot a férfi és elmélyülten rágta az amúgy omlós halhúst.

-Ha nőre van szükséged, nálam nem jó helyen keresgélsz. – motyogta Kate, felkészülve rá, hogy rossz szokása szerint most is félreértett valamit, és hihetetlen kínos helyzetbe hozza magát.

-Miért? – nézett a szemébe Robert, és a tekintete komoly volt, egy cseppet sem incselkedő.

-Miért? …Hát, egyrészt az apám miatt… de nem, … igazából nem akarom azt, ami veled jár… mint például… a múlt este Lornával és Baileyvel...

-Ezt most nem egészen értem. Nem történt semmi különös, csak egy játékos este volt. Buliztunk.

-Ha járnánk, akkor erre most azt mondanám: mellettem egy férfi ne játszadozzon másokkal.

-Hűha, … féltékeny természet vagy? – kacsintott rá Robert és a szeme villanása már megint az a viccelődő, léha pillantás volt, mint amit előző este a lassan csukódó liftajtóból rá vetett. Nem tért ki a nyilvánvaló elszólásra: Ha járnánk… ennyire előre ő azért nem gondolkodott. Egy kellemes este… de hogy járni… persze, nem kizárt, de egyelőre még nem gyártott távlati terveket.

-Igen, sőt talán birtokló is tudok lenni… már ha az illető megérdemli, hogy az legyek. – vágott vissza Kate a folytatásban, magában gratulálva a frappáns válaszért, ugyanakkor a szemét forgatva, hiszen fogalma sem volt, miért mond ilyeneket. Még életében nem érzett így senki iránt. És hát ez az egész hülyeség is volt, hiszen tényleg nem történt köztük semmi, ami ezt az egész idétlen beszélgetést aktuálissá tette volna. Még csak meg sem csókolták egymást… Hirtelen eszébe jutott egy kérdés, és még mielőtt meggondolhatta volna, hogy kimondja, vagy sem, megszólalt:

-Hogy intézed a nő-ügyeidet? Nyilván nem akarod kiszerkesztve látni a légyottjaidat. Előtte aláíratsz velük valami papírt, hogy nem nyilatkozhatnak rólad és a veled töltött időről? Baileyék is aláírták?

Robert megütközve tette le az evőeszközt.

-Hagyd már őket! És különben is, veled sem íratnám alá.

-Akkor van ilyen?

-Kate! Nincs. De ha lenne, rád akkor sem vonatkozna. - sóhajtott kedvetlenül Robert. Ez nem az az irány volt, amerre a beszélgetést terelni akarta volna. Valahogy olyan üzleties jelleget adott az egésznek, amire néha valóban szükség volt, de azért a mostani nem az a helyzet volt.

-Lehet, hogy hibát követnél el. … Ha csalódást okoznál, lehet, kitálalnék a sajtónak.

-Csalódást? – kapta fel a fejét a férfi. –Férfiként? – Nocsak, a szende kislány… a végén kiderül, nemcsak őt foglalkoztatja a gondolat, mi lenne, ha a desszertet már a szobájában fogyasztanák el?

-Nem. – rázta meg a fejét a lány. -Emberként. A farkad mérete és állóképessége nyilván sokkal inkább érdekelné a pletykalapokat, de én csak arról beszélnék, hogy nem voltál hozzám kedves, átvágtál, megaláztál.

-Jézusom! – sóhajtott a férfi kedvetlenül. –Ilyennek gondolsz? – kérdezte, miután elegánsan túllépett a nyilvánvalóan provokatív, és Kate-től szokatlanul nyers kijelentésen, amelyben valószínűleg sok igazság rejlett.

-Nem, nem igazán. …Csak ha ilyen lennél… ezt lehet, hogy elmondanám a sajtónak, hogy másokat ne bánthass meg. – vont vállat a lány, magában reménykedve, hogy az általa indított lavinát mielőbb sikerül egy használaton kívüli pályára terelni. Nem értette önmagát, mi a fenéért rángatja az oroszlán bajszát, mert ez a nyílt kötekedés valahogy már a maga számára is annak tűnt.

-Tudod, nem igazán értem, hogy keveredtünk ehhez a témához, de azt hiszem meg kell kérdeznem tőled valamit. – kulcsolta össze az ujjait az álla alatt a férfi és mereven nézte Kate harciasan kipirult arcát. A vacsorához szinte alig ittak alkoholt, az az egy-egy pohár bor, ami eddig elfogyott, nem lehet oka ennek az inkvizíciónak, de ha Kate úgy döntött, ilyen nagylány, akkor itt az ideje egy egyenes kérdésnek.

-Tessék, mit akarsz kérdezni? – nézett rá őzikeszemekkel a lány.

-Rosszul érintett, hogy elmentem a barátnőiddel? – A kérdés nyílt volt, egyenes és Kate-nek tulajdonképpen fel kellett volna készülnie rá, hogy a korábbi piszkálódásaiért valami hasonló reakciót vált ki a férfiból, most mégis mélyet sóhajtott, mielőtt beszélni kezdett volna.

-Őszintén?

-Csakis!

-Nem. Szabad ember vagy, megteheted… ők meg ilyenek, ilyenek is voltak, nem te tetted ilyenné őket. Mondjuk szeretném őket néha visszafogni, de hát az ember reménytelen ügyekre ne vállalkozzon. Igazából téged kéne féltenem tőlük. – zavartan pöckölgette maga előtt a tányérról lehullott zöldborsószemet. Ez azért nem egészen őszintére sikeredett. Sőt, mondhatni totál mellébeszélés volt az egész, és rettegve várta, hogy a férfi erre majd figyelmezteti is, de Robert – úgy tűnt – hitt neki, hogy így gondolja.

-Ennek egy kicsit olyan felhangja volt, mintha a legjobb barátnőidet cafkáknak állítottad volna be, nem? – nézett rá gunyorosan a férfi, mire Kate még jobban elpirult.

-Egyáltalán nem úgy gondoltam. Ők csak … szeretnek élni a kínálkozó alkalmakkal. De ez nem baj, hiszen nem okoznak vele senkinek fájdalmat, ők is szabad emberek, felelős döntésekkel.

-Feljönnél velem, ha megkérnélek? – kérdezte pillanatnyi szünet után halkan a férfi, miközben a szeme meg sem rebbent.

Kate úgy döntött most tényleg őszinte lesz, és egy görcsös nyelés után, állva Robert pillantását, halkan válaszolt: -Valószínűleg igen, aztán megbánnám, úgyhogy legyél olyan jó és ne hívj!

-A francba! Az őszinteség mindig levesz a lábamról. – sóhajtott drámaian a férfi, aztán újra felvette a kést és villát, és mintha semmi sem történt volna, tovább falatozott. Ez a legutóbbi pengeváltásuk átmenetileg némaságot bocsátott rájuk, mindketten magukban emésztették az elhangzottakat, Kate kissé megkönnyebbült; és már a kávénál tartottak, amikor Robertből kibukott a kérdés:

-Ha apád annyira óvott tőlem, ha felismertél, …végül miért jöttél oda és kértél meg, hogy csináljak rólad egy képet?

Ez sokkal nehezebb kérdés volt, mint az előző. – döntötte el magában Kate. Valóban felismerte Robertet, és igazság szerint fogalma sem volt róla, miért szólította meg. Hiszen elmehetett volna mellette, a férfi sosem tudta volna meg, hogy találkoztak. De ő megkérte arra a fotóra, aztán beült vele kávézni, végül még a barátnőit is bemutatta neki és elkísérte a barátja születésnapi bulizására. Mindezt pedig megfejelte a mai nappal. A kérdés abszolút jogos tehát, csak az a baj, hogy fogalma sincs a miértről. Egyetlen jó válasz létezett erre, amit minden nő válaszolna ebben a helyzetben: Csak. És tisztában volt vele, hogy ez nem válasz. Hallgatott, tátogott, mint a partra vetett hal, ahogy már-már válaszolni akart, aztán mégis meggondolta magát. Robert nézte egy darabig azzal a furcsa, vizsgálódó pillantásával, amitől azonnal úgy érezte magát, mint az egyetemen a legnehezebb vizsgáin. A hallgatás már kezdett kissé kínosan megnyúlni, amikor Robert megszólalt:

-„Nappal hazudhatsz a világnak, de éjjel kettesben maradsz a lelkeddel.” – már nem tudom, hol olvastam, de az illető igazat mondott. Egyetlen módon úsznád meg ezt az éjjeli agyalást, ha velem töltenéd. – kacsintott a lányra, aztán a felháborodott arcon elmosolyogta magát, és könnyedén hozzátette:  –Ez nem az idézet része volt, hanem egy ajánlat, amivel a többség élni szokott.

-Lám, lám ... ilyesmiről nem írtak az újságok. – csúfolódott Kate, miközben azért a gyomra görcsös csomóba ugrott a nyílt ajánlattól. Ilyen nincs! És ha a férfi nem teszi hozzá azt a dumát a többségről, még talán el is gondolkozott volna rajta.  

-Tudok én diszkréten is viselkedni, de azt hittem, közöttünk nincs szükség ilyen kis játékokra, veled lehetek egyenes. – vonta meg a vállát a férfi.

-És ez az egyenesség része lenne? Én sokkal inkább kis játéknak hittem. – vitatkozott vele Kate.

-Túl sokat dumálsz.- sóhajtott Robert. -...Lehet, tényleg alá kéne veled íratnom valami papírt, hogy ha elhagyod a szobámat, akkor nem érzel majd késztetést a beszédre. Persze, elérhetném máshogy is, de ... az dicsekvésnek hatna, ha most azt a másik lehetőséget vázolnám. – mosolyodott el az orra alatt kópésan, és Kate képtelen volt haragudni rá a beképzelt szöveg hallatán.

-Te tulajdonképpen egy nagyképű alak vagy jó pr-osokkal. – könyökölt vele szemben a lány. Kezdte élvezni a szócsatát, annak ellenére, hogy mint nőnek, inkább meg kellett volna sértődnie már a feltételezésen is, hogy Robert azt képzeli, egy csettintésére a lába elé hullana. Más kérdés, hogy volt rá esély, de egyelőre még tartotta a frontvonalait.

-Csak szólok, hogy látszik a szemeden, hogy ezt nem haragból mondod. Ebben az esetben viszont ez az első lépésed a kapituláció irányában. – kapirgálta maga előtt a damasztszalvétát fapofával a férfi. Tulajdonképpen eleinte nem is gondolta komolyan, hogy ágyba viszi Dean lányát, de már ez az évődés is megpezsgette a vérét. A pillantását Kate hihetetlen hangsúlyos száján felejtette és az ártatlan játszadozás a szavakkal hirtelen komoly vágyakozássá nőtte ki magát. Megköszörülte a torkát. Éppen itt az ideje, hogy kiterítse a kártyáit. Ha Kate is akarja, szerezhetnek egymásnak egy szép estét. Ha nem... akkor viszont hív neki egy taxit, …és aztán kerít valakit, aki elűzi az este magányát.