Szürkeszem 30.

Másnap reggel Gabriela zúgó fejjel és kissé bedagadt szemekkel nézte a tükörképét a mosdóra támaszkodva. Rosszul érezte magát, nagyon rosszul, és ennek csak részben volt oka az a néhány pohár ital, amit az előző napi rendezvényen gyors egymásutánban felhajtott. Elsősorban az bántotta, hogy önmagán erőszakot téve, elküldte a férfit, amikor az végre itt állt az ajtaja előtt és kimondta azokat a szavakat, amikre hetek óta várt. Nem értette önmagát, soha nem volt az a bosszúálló alkat, ráadásul ebben az esetben nemcsak Rowan szenved a szavai következményétől, hanem ő maga is. Nem volt ennek semmi értelme, mint ahogy annak sem igazán, hogy egyáltalán odament az ünnepségre. – sóhajtotta keserűen, visszaemlékezve az éjszaka véget nem érő sírás rohamaira, aztán kiballagott a fürdőszobából. Bár, nyugtatta önmagát, a férfi nyilván akkor még inkább eljött volna, ha a távollétével tüntetett volna.

-Elég rosszul festesz. – állapította meg az anyja, miközben Vicky kakaóját keverte. Az asszony láthatóan úgy döntött, nem teszi szóvá a falakon át is hallott zokogást.

-Nem is érzem jól magam. – értett egyet vele a lánya. Valóban úgy érezte, hogy belebetegedett a férfi látogatásába és a saját esztelen, dacos elutasításába; de már nem csinálhatta vissza; és talán éppen ez a megbánt, de tehetetlen érzés jelentkezett nála betegségtünetekkel. Carole a kézfejét végighúzta Gaby nyakán, aztán a szemébe nézett.

-Te lázas vagy. Hol tartod a gyógyszereket? Van egyáltalán lázmérőd?

-Anya! Több vacak van itthon, mint egy patikában. Vicky mindig hétvégén betegedett le, így aztán vannak itthon tartalékaim. – tiltakozott a lánya, miközben meg sem fordult a fejében, hogy talán nem a legjobb ötlet pont az anyjának arról beszélni, mennyi gyógyszer van a háznál.

-Helyes, akkor vedd elő a lázmérőt és bújj vissza az ágyba. Szombat van, tehát nem kell elmenned sehova. Mindenkinek jobb, ha ma az ágyban maradsz és holnapra kutya bajod sem lesz. – rendelkezett szigorúan az anyja, de amikor szelíden, egy megértő sóhajjal betakarta a lányát és eligazgatta rajta a takarót, Gabriela újra annak az elveszett kisgyereknek érezte magát, aki az anyai gondoskodásban bízva megnyugszik, hogy holnaptól valóban jobb lesz minden.

*

Hétfő reggel Gabriela lélekben és testben is összeszedetten állt munkába. Thomas Wallerstein precíz és céltudatos főnök volt. A munkaidő pörgős volt, de legalább nem voltak üresjáratok, amikor az asztalánál ülve azon ábrándozhatott volna, vajon Rowan berendezkedett-e és milyenek az új kollégák; van-e köztük néhány mediterrán szépség, aki felismeri, mit sodort az útjába a szeszélyes sors?

-Tudna ajánlani egy jó színdarabot? – nézett rá az ebédjük fölött a főnöke. –A feleségem úgy döntött, elég jól beszéli már a nyelvet ahhoz, hogy megpróbálkozzon egy könnyed angol előadással. Hálás lennék, ha ajánlana valamit.

Gabrielának eszébe jutott a legutóbbi színházi élménye. Ki máshoz is kötődött volna, mint még Rowanhoz? Valentin nap alkalmából nézték meg a West Enden Stephen Sachs darabját, amelyben Maud, az állástalan pincérnő, akit az örökifjú Kathleen Turner alakított, fillérekért vásárol egy festményt, amelyről aztán szent meggyőződése, hogy egy milliókat érő Jackson Pollock kép. Amikor New Yorkból megérkezik a szakértő, hogy felbecsülje a képet, egyikük sem sejti, hogy hova vezet ez az ismeretség. 

Kicsit önmagukra emlékeztette a darab, a véletlen találkozásból kiforrott sziklaszilárdnak hitt kapcsolat, amely aztán egyetlen szótól képes volt megsemmisülni, amikor előbb Rowan, majd később ő is kimondta: Vége. De az emlékeitől függetlenül nyugodt szívvel ajánlotta Maria Wallersteinnek nyelvgyakorlásra a darabot.

A napok ilyen békés egymásutánban követték egymást. Jó hangulatban, jó tempóban dolgozott napközben, és mostanra már Vickyvel is újra kezdte megtalálni a hangot, az anyja rendszeresen eljárt egy kis közösségbe, ahol barátokra tett szert, és lassan kezdte felfedezni annak az életnek a szépségeit, amit még tartogatott neki a sors, ezzel egy hatalmas teher alól felszabadítva Gabrielát. Csak az esték ne lettek volna, mert azok még mindig meggyötörték. Egy hónap telt már el úgy, hogy még a reménye sem volt meg rá, hogy összefuthat a férfival a parkban, a metrón, vagy bárhol a városban, és még mindig leste az embereket, hátha megpillantja a széles vállat, hátha összetalálkozik a tekintete egy ezüstösen csillogó szürke szempárral. 

-Ms. Harmon, egy úr keresi! – szólt fel Andrew a portáról. Az első meglóduló szívdobbanást azonnal felülírta a csalódás. Biztosan nem Rowan, hiszen őt aligha jelentette volna be ilyen szertartásosan a főportás. Felkapta a telefonját az asztalról és magas sarkain sietősen elindult, hogy találkozzon a titokzatos látogatójával. Amikor a férfi megfordult, Gabriela úgy érezte, a lobbi csodás intarziás parkettája is hullámozni kezd alatta.

-Daniel! Te mit keresel itt? – csuklott el a hangja. A férfi pontosan úgy nézett ki, mint amikor ő még tapasztalatlan szűzlányként a lábai elé omlott. Az eltelt évek csak karakteresebbé változtatták, de még mindig elképesztően jóképű férfi volt.  És még csak sejtése sem volt, miért kereste meg őt a férfi. Már azon csodálkozott, hogy egyáltalán megtalálta, de aztán egy halvány gyanú ébredt a szívében. Rowan találkozott vele. Ha Dan Rowant kereste, akkor jó eséllyel talált őrá is. 

-Gaby! Fantasztikusan nézel ki! – bókolt a férfi, de Gabriela már nem olvadt el napon felejtett fagylaltként, ahogy a férfi szürke szeme végigsiklott az alakján. Valaha ez a pillantás volt a végzete, most csak az zakatolt megzavarodott agyában, hogy Rowannak mennyivel élettelibb volt a pillantása.

-Köszönöm! – zárta rövidre a férfi áradozását. Az órájára pillantott, mint akinek minden perce be van osztva, és a férfi értett is a néma testbeszédből.

-Bocsánat, hogy a munkahelyeden török rád, de az igazgatóddal találkoztam New Yorkban, és most hogy itt járok, gondoltam, meglátogatlak.

-Az igazgatóm már nem dolgozik itt – hangsúlyozta ki Gabriela a szót, amely savként mart belé. Az elmúlt időszakban annyian keresték Rowant, hogy komolyan elgondolkozott rajta, talán máshol kéne állás után néznie, mert így képtelenség a felejtés. A férfi nem is siklott el a különös hangsúllyal kiejtett szó fölött és kíváncsi lett volna, a gerlepár hogyan szakított. Gabriela merevségéből ítélve, alighanem ő maradt hoppon.

-Hát, ez remek… akarom mondani sajnálom, vagyis hát… szóval… nem érdekes, úgyis tulajdonképpen téged kerestelek. – motyogta Daniel. 

-Miben segíthetek? – tette szét a karját a nő, mire a férfi megcsóválta a fejét.

-Gaby, hiszen tudod… a lányunk… szeretnék találkozni vele.

-Állj! – emelte fel a kezét a nő. –Nekünk nincs lányunk! Ha még emlékszel, te majd hat évvel ezelőtt azt mondtad, semmi közöd ehhez a gyerekhez. Részemről ez azóta sem változott. Vicky az én lányom, csak az enyém. Az én nevemet viseli, és azt sem tudja, hogy a világon vagy.

-Ne kapd fel a vizet! – sziszegte oda neki a férfi, látva, hogy a főportás nem titkolt érdeklődéssel figyeli a beszélgetésüket. –Nézd, az ember az idő múlásával rádöbben, milyen hibákat követett el az életében. Én már nem ugyanaz az ember vagyok, aki akkoriban voltam. Sajnálom, ha akkor durvának tűntem, csak megrémített a felelősség, de ma már látom, hogy rosszul reagáltam.

-Rendben. Ha ez bocsánatkérés akart lenni, vedd úgy, hogy elfogadom. De ennyi. Ettől Vickyhez még nincs semmi közöd.

-Gaby! Semeddig nem tartana apasági vizsgálat iránti kérelmet beadnom, de nem akarom, hogy eldurvuljanak köztünk a dolgok. Egyszerűen csak látni szeretném.

-Majd küldök róla fényképet.

-Jézusom, Gaby! Ennyire nem lehetsz keményfejű! …Gondolom, azóta sem mentél férjhez – nézett a nő gyűrűsujjára.

-Miért, meg akarod kérni a kezem? – villant rá a nő tekintete gúnyosan, mire Daniel Burns elpirult.

-Nem, azt azért nem. Csak talán jó lenne Vickynek egy apa figura… nem egészséges, ha nem lát maga előtt férfi mintát.

-Emiatt nem kell aggódnod! – rebbent meg a szeme a nőnek, majd újra az órájára nézett. –Ne haragudj, én itt dolgozom, nem tárgyalhatom ki a magánéletemet, ráadásul a vendégtérben. Örülök, hogy benéztél, ha meghagyod az e-mail-címed, ígérem küldök Vickyról egy fotót. Ennyit igazán megtehetek. 

-Gaby! Te is tudod, hogy ennyivel nem rázhatsz le! Vacsorázzunk együtt! Tudod, fehér asztal melletti békés tárgyalás … - kacsintott bohóckodva, amire azonban csak egy bosszús sóhaj volt a válasz.

-Mondd meg őszintén, hogy mit akarsz Daniel! Nincs kedvem a játszadozásaidhoz.

-Egy vacsora, Gaby… mesélsz az eltelt évekről és egy kislányról, akit Vickynek hívnak. Ennyit kérek csak.

Gabriela agyában egymást kergették a gondolatok, míg végül mindegyik oda lyukadt ki, hogy ennyit, de tényleg csak ennyit, megtehet a férfinak.

-Rendben. – sóhajtotta megadóan és nem kerülte el a figyelmét, ahogy a férfi szeme győzedelmesen megvillan.

-Köszönöm, Gaby! Meglátod, nem lesz olyan rossz! Már nem az az önző hólyag vagyok, akit valaha ismertél. – mosolygott rá a férfi. –Mondd meg, hol laksz, és oda megyek érted!

-Nincs rá szükség. Mondj egy helyet és időt, majd ott találkozunk! – lőtte vissza a férfi próbálkozását, mire Daniel a szemét forgatva bólintott.

-Oké, akkor este 8-kor a Lindsay House-ban.

Gabriela ismerte a hangulatos éttermet a Sohóban, nem olyan régen még Rowannal jártak ott. Még ez is! Először tiltakozni is akart, aztán beletörődően bólintott. Végül is, nem kerülhet minden helyet, ahol a férfival megfordult, mert akkor egyszerűbb lenne, ha otthon maradna a négy fal között.

*

-El sem hiszem, mennyi minden van benne belőlem! – nézte Daniel a fényképet, amit Gabriela magával hozott a találkozóra. –Azt hiszem, ő a legjobb dolog az életemben, amit valaha is csináltam. – kacarászott, de felnézve csak egy fagyos pillantás volt a jutalma.

-Tulajdonképpen honnan tudtad, hol találsz? – kérdezte hirtelen a nő, és Daniel elgondolkozott, honnan is kezdjen bele.

-Mint mondtam, New Yorkban összefutottam ezzel a fickóval, …Rowan Marshall, az igazgatód… bár, a fotó alapján, ami kihullott a tárcájából, több is volt köztetek, úgy láttam. – hunyorított Gabrielára, de a megjegyzésével kapcsolatban a nő láthatóan nem kívánt további információkkal szolgálni. Bár az arca megrándult, de még időben lenyelte a kikívánkozó szavakat, ezért a férfi úgy döntött, inkább folytatja.

-Én egy ismerősömmel voltam, aki nyilvánvalóan jól ismerte ezt a fickót, mert azonnal odahívta hozzánk. Fura helyzet volt, mert a pasasnak mintha kényelmetlen lett volna a találkozásunk, pedig akkor láttam életemben először. Aztán persze megértettem, ő már alighanem hallott rólam. Igaz, ő csak annyit mondott, hogy Vicky apja csak általánosságokban került szóba; és elég elítélően nézett rám, amikor kibökte, azt is tudja, hogy nem vállaltam a gyereket. …Tényleg, most hol van? Lorna azt mondta, ennek a szállodának az igazgatója, és azért jöttem el hozzá, mert biztos voltam benne, ő tudja majd, hol talállak. Fel is készültem némi kakasviadalra, de a portás azt mondta, Mr. Marshall már nem dolgozik itt. 

-Mr. Marshall Olaszországban él már. – közölte Gabriela egy jéghegy hidegségével, átlépve a gondolaton, hogy lám, Daniel ismerőse New Yorkban csak egy nő lehetett. Egy nő, akit Rowan is ismert.  

Daniel a mindent értők bólogatásával nézte a szemközt ülő nőt.

-Aha. Akkor már világos. Dobott mi? – nézett némi együttérzéssel a nőre. Először azt hitte, Gabriela nem is fog válaszolni, de végül mély levegőt vett és megszólalt:

-Nem mintha rád tartozna, de nem így történt. Én …„dobtam” őt. Ugyanis együtt akartunk Olaszországba menni, de időközben meghalt az édesapám, a dolgok megváltoztak, nem mehettem vele.

-Hát, ami neki veszteség, az nekem nyereség. – nyúlt a keze után vállát megrántva a férfi, nem is reagálva a nőt ért tragédiára, de Gabriela elhúzta előle a kezét.

-Nem hiszem, hogy ebből számodra bármi nyereség származhatna.

-Annyi mindenképpen, hogy láthatom a lányomat. – nézett a szemébe a férfi.

Gabriela nagyot sóhajtva dőlt hátra, aztán látva Daniel éhes tekintetét, ahogy a melleire vándorol a tekintete, inkább keresztbe fonta maga előtt a karjait. Úgy döntött ideje témát változtatni.

-Mivel foglalkozol a Nagy Almában?

-Nem New Yorkban élek, hanem Miami-ban. Csak egy megbeszélésem volt egy neves kiadóval. Könyvet írok ugyanis… már csak ritkán adok órákat, minden energiámmal erre koncentrálok. – adta elő kissé nagyképűen a férfi.

-És… milyen témában? Szakkönyvet vagy valami könnyedebb téma? – tett úgy Gabriela, mintha érdekelné, hogy a férfi mivel tölti mostanában az idejét.

-Szakkönyvet, de az az igazság, hogy keményebb megpróbáltatás, mint gondoltam, amikor belekezdtem. Volt egy jó gondolatom, amivel könnyű volt elindulni, de aztán valahogy egyre inkább kezdtem rágörcsölni a határidőre, meg a kutatómunkára, mostanra meg már elvesztem a temérdek anyagban… egyre inkább rabszolgamunkának tűnik, mint élvezetnek.

-Akkor miért nem hagyod a fenébe? Jó tanár voltál, legalábbis jó előadó, és ahogy mondják, a suszter maradjon a kaptafánál…

-Kösz a bátorítást! – húzta el a száját a férfi. –Amúgy nem te vagy az első, aki ezt mondja, Norma is ezzel jön állandóan, de neki könnyű. Az ő szerelmes regényeihez nem kell sok ész és kitartás, csak el kell képzelni a rózsaszín ködöt, aztán már dőlnek is az oldalak az ujjai alól. 

-Norma? – húzta fel a szemöldökét Gabriela, kiemelve az egyetlen szót a beszédfolyamból, amit érdekesnek tartott. Egy újabb nő. Úgy látszik, Daniel semmit sem változott.

-Hát, tudod… Norma Warner, az írónő, …vele élek már lassan egy éve. – motyogta a férfi. Normát nem akarta felhozni, kínos elszólás volt, de még kínosabb lenne, ha most megpróbálná elsumákolni a kapcsolatukat.

-Tudom, ki ő, olvastam már néhány könyvét, és igazságtalan vagy vele, mert sokkal nehezebb azt a rózsaszín ködöt úgy megfogalmazni, hogy az emberek levegyék a könyvespolcról, és még pénzt is adjanak érte. De ha nem csalódom, akkor idősebb, mint te, nem? Bár, igazán jól tartja magát – engedett meg magának egy halvány elismerést a nő Norma Warner karcsú, ápolt alakjára gondolva, amely ott virított minden könyve hátoldalán.

-De igen, most ünnepeltük az 50. születésnapját – ismerte be Daniel, visszaemlékezve a nagyszabású partira, aminek a végén Norma a szavát vette, hogy megkeresi a lányát. Ezt kérte a születésnapjára, és mivel pontosan ekkora kiadást engedhetett meg magának a férfi, ezért kénytelen volt megígérni. Az utazása költségeit így is az asszony állta, és ennek a vacsorának a számláját is az ő bankszámlája fedezi majd, ez pedig valamiért most még kellemetlenebbül érintette Danielt. Egy kitartott szépfiúnak érezte magát, és hát tagadhatatlanul az is volt; eltekintve attól, hogy a fiú korszakán már ő is erősen túl járt. 

-Holnap szünnap lesz az óvodában. – szólalt meg váratlanul Gabriela. Maga sem tudta, miért jött elő ezzel, talán az volt rá hatással, hogy a férfi párkapcsolatban él a világ másik végén, így esetleg nem zaklatja többet, ha kielégíti a kíváncsiságát és összehoz neki egy találkát Vickyvel. –Anyám nem ér rá, ezért Vicky velem lesz napközben a szállodában. Tudom, hogy nem a legideálisabb megoldás, de ő jól érzi magát ott és könnyen le lehet foglalni, ugyanis imád rajzolni.- tette hozzá mentegetőzően. -…Ha ráérsz, délben a parkban leszünk.

-Köszönöm, Gaby! Remek lenne! – csillant fel a férfi szeme. Már-már attól tartott, Norma nevének említésével elszúrta a próbálkozását, de most kapva kapott a nő ajánlatán. Bármi miatt döntött Gabriela úgy, hogy találkozhat a kislánnyal, ez máris több, mint amit a repülőn ülve remélt. Talán igaza volt Normának, aki azt mondta, egy nő sosem felejti el a férfit, akinek a szüzességét ajándékozta. Ő meg aztán kifejezetten emlékezetessé tette a dolgot.

-Ne hozz neki semmit, kérlek! Nem úgy neveltem, hogy ajándékokat fogadjon el ismeretlenektől. – hűtötte le a férfi lelkesedését. –Majd azt mondom, egy barátom vagy, akivel véletlenül összefutottunk a parkban, rendben? Ha ezt így el tudod fogadni, akkor láthatod, többre ne is számíts! – figyelmeztette szigorú arccal, de Daniellel látszólag madarat lehetett fogatni így is.

-Tökéletes! Hálásan köszönöm! Ne féltsd tőlem, nem fogom megijeszteni, hiszen a lányom. – mosolygott rá a férfi, mégis Gabriela úgy érezte, ezzel az ígérettel valami olyasmit szabadított el, amire nincs felkészülve.