"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. július 27., hétfő

Pulykatojás - 29. rész



Kate suttogva mondta be a címet a taxisofőrnek, mint aki még maga sem biztos benne, hogy tényleg az adott címre szeretne menni. A bolyongás a parkban még a maga számára is meglepő döntést eredményezett. Az elmúlt időben igazán volt lehetősége megemészteni a saját, abszolút egyoldalú lépését, amelyről akkor azt hitte, mindkettőjük számára a legjobb lesz. Az azóta eltelt hetek azonban bebizonyították, hogy a saját számára semmiképpen nem az volt. Nyilván Alex számára sem, de ebben csak reménykedett. Az újságbeli fotó elbizonytalanította. Talán Alex most is Isabelle-el van, talán el is panaszolja neki, hogy hogyan szakított vele. És közben talán még azt is képzeli, hogy Kate sosem szerette őt igazán. Ezt nem hagyhatta! Ha esetleg el is késett vele, akkor is el kell mondania neki az igazat, hiszen a legutóbbi találkozásuknál is úgy fogalmazott, hogy „még” nem tud beszélni a dologról. Alex akkor szenvedő arccal kérdezett vissza, hogy mégis mikor... Most, ebben a percben úgy érezte, elérkezett a pillanat. 

A házhoz érve csalódottan látta, hogy a sötétség ellenére sehol sem égnek a lámpák. Nincs még olyan későn, hogy már az igazak álmát aludja. Nem lenne itthon? A sofőr kérdőn nézett rá, ő pedig döntött. Ha már eddig eljött, nem futamodhat meg. Ha szerencséje van, még be is tud jutni a házba, aztán a többi majdcsak alakul valahogy. Még a saját számára is meglepő volt ez az elszántság a korábbi elzárkózás után, de a terhes Isabelle szájára csókot lehelő férfi látványa olyan gátat szakított fel benne, amelynek a létével sem volt tisztában. Szerette Alexet és nem tudott volna azzal a tudattal élni, hogy a férfi nincs tisztában ezzel, sőt éppenséggel az ellenkezőjét hiszi. Fizetett és kiszállt, aztán csak állt a kapu előtt, hogy emlékezetébe idézze a kódot, amivel bejuthat, és elegendő bátorságot gyűjtsön. Ha szerencséje van, Alex nem változtatta meg, miután szakítottak. Beütötte a számsort, aztán egy mély levegővétel után a kulcs jelű billentyűt, mire a kapu tétovázás nélkül halkan nyílni kezdett. Besurrant és kissé megkönnyebbülve sétált fel a házig. Az apró gyöngykavicsok valósággal nyikorogtak könnyű sportcipője alatt, mintha halk nyafogásukkal próbálnák lebeszélni az esztelen lépésről, de már nem hátrált meg. Elszánt volt. Szerette Alexander Carpentert, akinek joga van tudni, hogy a nő, akiben talán csalódott, merő önfeláldozó szerelemből mondott le róla.

A házhoz érve pontosan tudta hol rejtőzik a pótkulcs, és belépve a hűvös, sötét előtérbe még a riasztó kódját is tétovázás nélkül ütötte be. Mint aki hazaérkezett, holott sokkal inkább betolakodónak kellett volna éreznie magát. Hiszen az is volt. Egy olyan férfi házába hatolt be hívatlanul, akit mindenféle magyarázat nélkül taszított el magától. Alex akkor szenvedett, ebben biztos volt, nemcsak a sértett férfiú önérzete lázadozott, de mára talán már boldog, hogy megszabadult tőle. Bele sem gondolt, mi lesz majd, ha Alex esetleg egy alkalmi ismerőssel vagy éppen Isabelle-el tér haza és őt itt találja. Mindegy! Bármilyen kínos is lesz, most és így kellett lennie! Ha a megfelelő alkalomra várt volna, az talán sosem érkezik el, úgyhogy erre nem is pazarolt több gondolatot. Érezte, hogy az izgalomtól a torka kiszáradt, ezért a konyhába ment és eresztett egy nagy pohár vizet. Egyetlen lendülettel felhajtotta. Fülében zúgott a vér, a szíve olyan hevesen vert az izgalomtól, hogy a dobolását is fülsértően hangosnak hallotta, aztán szeme a teraszajtóra siklott, amin túl látta, hogy a kényelmes kerti bútorokon még odakint hevernek a párnák. Más választása már úgysincs, úgyhogy akár le is pihenhet – döntötte el. Kilépett és ledőlt az egyik nyugágyra. Nézte maga fölött a csillagos égboltot, amelyen valósággal ragyogtak az apró égitestek. Mint megannyi gyémánt, szórták a fényüket a galaxisban szerteszét.

Sosem volt érzéke, sem érdeklődése a csillagászat iránt, de a Nagygöncölt még ő is felismerte. Tudta, hogy a színesen villódzó fények repülőgépeket jelentenek, melyek a város felett keringenek leszállásra várva, vagy éppen idegen földrészek felé indulnak utasok ezreivel a fedélzetükön. Hányszor leskelődött ő maga is kifelé az apró ablakokon, hogy lássa az otthonát jelentő hatalmas várost odaföntről, melyet azonban többnyire vastag felhőtakaró borított. Most tiszta volt az égbolt, nyilván csillogó terítőként hullámzott a gépek alatt London és környéke. Fényesen ragyogó, gyorsan haladó pontot vett észre az álló fények között, amely egy gyorsan haladó műhold lehetett. Ahogy a tiszta, szikrázó égboltot nézte, elnehezültek a szempillái és hamarosan elaludt. Álmában Alex ölelte, mint annyi sok más gyötrődő éjszakán, de most a történet happy enddel végződött, és ettől még álmában is mosoly suhant át a vonásain.
*
Alex a kulcscsomóját pörgette az ujján, amíg a sofőr a meglepően sűrű éjszakai forgalomban manőverezett kifelé vele a városból. Valami halvány kellemetlen érzés maradt benne a Miriamnál töltött percek után. Nem volt már nyeretlen kétéves, aki nem veszi észre, ha egy nő akar tőle valamit. És Miriam Dusak valamiért ma éjjel úgy érezte, hogy a kapcsolatukat új szintre emelheti. Ő a maga részéről őszinte hálával gondolt rá, hogy akkor és ott, Albániában jókor volt a lány jó helyen, ráadásul volt benne annyi lélekjelenlét, hogy a nyomára vezesse a mentőcsapatot. De ennyi. És kifejezetten zavarta, hogy Miriam láthatóan félreértette azokat a lépéseit, amiket ez a hála irányított. Viszont már nem táncolhat vissza. Az iskolát nyilván ki fogja fizetni és a mostanra rendszeres havi zsebpénzt is át fogja utalni, de megpróbál kerülni minden személyes találkozást – döntötte el magában, és gondolatban elismeréssel adózott Michaelnak, aki már jóval korábban felhívta a figyelmét, hogy túlzásokba esett. Ennyire vak lenne, ha nőügyekről lenne szó? Ezért ismerhette félre Kate-et is? 
A szíve azt súgta, Kate esete más... az igaz, őszinte szerelem volt, a lány részéről is. Csak aztán történt valami, ami olyan horderejű, hogy Kate egyelőre beszélni sem bírt róla, de mindenesetre drasztikus lépésre szánta el magát miatta. De mi a franc lehetett az? Már remélni sem merte, hogy egyszer választ kap erre a kérdésre. Michael elültette benne a gondolatot, hogy a lány esetleg terhes lehet, és ettől zavarodott meg, nem tudva, hogy ő majd hogyan fogadja a hírt, hiszen látszólag mindketten megtettek mindent a biztonság érdekében. Persze, bakik bármikor előfordulhatnak, nem ez lenne az első a világtörténelemben, és tulajdonképpen fájt arra gondolni, hogy Kate azt gondolta róla, nem állna ki mellette a bajban. De hát egyáltalán, miért lenne baj? Hiszen számtalanszor beszélt neki arról, mennyire szeretne családot, nagy családot. Ha ez kicsit beelőzné a hagyományos sorrendet, hát az se lenne olyan nagy baj. Szerencsére mindketten független, egészséges emberek, akiket nem szorongatnak határidők, elvárások. Ha előbb lenne gyerekük, minthogy oltár elé álljanak, ugyan ki róhatná fel nekik? 

Közben megérkeztek, kifizette a kocsit és beütötte a kódot. Lassan ballagott a ház felé, kicsit elmerengve a holdfényben kirajzolódó sziluetten. Milyen hatalmas ház! És mennyire egyedül érzi magát benne, amióta Kate nincs vele. Lerángatta magáról a nyakkendőt és begyűrte a zakója zsebébe a drága anyagot, aztán meglazított az ing felső gombjait. Mélyet lélegzett a folyó felől érkező párás levegőből és szinte beleborzongott a halk neszekbe, melyek a természet sajátjai. Mennyire kihalt itt minden, mennyire a magányosságát szimbolizálja ez a ház és a hatalmas telek. Talán be kéne költöznie a városba, mert ez a hely csak az önsajnálatot gerjeszti benne. 

Kinyitotta a bejárati ajtót, aztán a riasztó tábla felé fordult és homlokát ráncolva nézte a zölden villogó apró pöttyöt. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy élesítette, mielőtt elment itthonról. Mintha huzatot érzett volna, ami pedig azt jelentette, hogy valahol egy ablak nyitva maradt. De akkor a riasztónak is bömbölnie kellene. Mi ez? Valaki lenne a házban? Vagy már elment, bárki is jutott be a biztonságosnak hitt falak közé? Az előtér kis asztalkáján ott hevertek a kocsija kulcsai. Felmarkolta, aztán kisietett, hogy a csomagtartóból kiemelje a kerékkulcsot. Lábujjhegyen osont a félhomályban, izzadó tenyérrel szorítva a síkos fémet. Mi a fenének vette magához? Nyilván nem is merné használni, ha úgy adódna. Más se hiányozna, minthogy agyoncsapjon vele valakit, aki esetleg csak pár amúgy is felesleges csecsebecsétől akarja megszabadítani. Az illető alaposan melléfogott, ha műtárgyakat remélt találni nála. Még a kocsijával húzta volna a legértékesebbet, de úgy látszik, az nem kellett neki. 

Profi lehet, mert még a riasztó kódját is feltörte – gondolta magában, miközben egy hirtelen mozdulattal benyitott a konyhába és körbenézett, gondosan felmérve minden szögletet. Bár ki tudja, ma talán már minden kezdőnél van egy kis szerkezet, amivel túljárnak a méregdrága biztonsági berendezések eszén. Vagy talán többen vannak? – dermedt meg egy pillanatra, és érezte, hogy a hideg veríték lassan lecsorog a gerince mentén a méretre szabott elegáns fehér ing alatt. De hol a fenében lehetnek? Ha valaki keresgélne a házban, az óhatatlan zajokkal, fénnyel járna, de idebent tökéletes volt a némaság. Talán már el is mentek. Talán csak a hálószobájából vittek el néhány személyes holmit, amit a rajongói fekete piacon próbálnak majd értékesíteni.  Zac mesélte egyszer, hogy az összes alsónadrágjától megfosztották a tolvajok,  aztán ezen az alig titkolt piacon próbálták jó pénzért árulni a szennyesét. Tiszta röhej! Akkor el sem akarta hinni, hogy ilyen létezhet, de végül is, miért ne. – sandított az emeletre vezető lépcső felé, amikor megérezte a terasz irányából érkező friss levegőt.

Már látta is, hogy az ajtó nyitva. És látta azt is, hogy az egyik nyugágyon fura kupac sötétlik.
Lábujjhegyen settenkedett közelebb, aztán ahogy az ajtón kilépett, megdermedt. A távolról csak odahajított takaróhalomnak tűnő folt innentől nézve emberi alakot öltött. Egy nagyon is ismerős emberi alakot. Kate! Hogy kerülhetett ide? – nézte szeretettel a világos párnán elomló hajzuhatagot. A szellő összekócolta, de nem merte kisimítani az arcából a selymes tincseket, nehogy felébressze. ...És egyáltalán ... miért van itt? Még ezernyi kérdés merült fel benne, ahogy tétován, óvatosan ébredező reménykedő örömmel ácsorgott a huzatban, végül észbe kapott, hogy még mindig a kerékkulcsot szorongatja. Halkan letette az ajtó mellé, megmerevedve, ahogy a fém koccant a kövön. Élesnek tűnt a hang a kísérteties némaságban. De Kate meg sem moccant. Nem akarta, de nem is merte felébreszteni. Amíg nem tudja, miért van itt, addig élhet benne a remény, hogy miatta jött, a békülésért, magyarázatot hozva az eltelt hetek kínjaira. Levette a zakóját  és kis gondolkodás után elegáns nadrágját is, majd a másik ágyon kényelmesen elhelyezkedve betakarózott. Az oldalára fekve nézte a lányt, szeme végigsiklott a karcsú alakon, amennyire a félhomály lehetővé teszi, változásokat keresve rajta. Persze, semmit sem látott, így aztán inkább fantáziált tovább.

Talán a sejtjei megérezték, hogy mi fog történni, ezért állították meg Miriam szobájában, meggátolva, hogy éljen a lány felajánlkozásával. Talán a lány a terhességéről akar vele beszélni, mert időközben rájött, hogy ez nem a magánügye, hanem mindkettőjükre tartozik. Talán most végre megkapja a választ, amire már nem is számított, így aztán most már türelemmel ki tudja várni. Talán csak azt akarja neki elmondani Kate, amit ő maga is érzett, hogy bármennyire is próbált élni nélküle, nem ment, mert ők ketten örökre összetartoznak.  Talán csak itt felejtett valamit, azért jött; bár ennek azért ellentmondott a szokatlan időpont. ... Ahogy elnézte kettőjüket, a nemrég még kihalt ház mintha megtelt volna élettel, otthonná vált, pusztán attól, hogy kettesben volt a nővel, aki az élete értelmét jelentette. Bármi miatt is kellett megjárniuk a poklot az eltelt hetekben, szinte bizonyos volt benne, hogy a kínnal telt napoknak vége, Kate itt léte, békés szendergése a gyógyulást hozta el mindkettőjük számára. Elmosolyodott, ahogy a lány mocorgott. Hogy meg fog lepődni, ha majd felébredve itt találja őt is! És milyen nevetséges, hogy hátuk mögött az óriási házzal, itt alszanak kint a terasz nyugágyain, ahelyett, hogy a hálószoba kényelmes franciaágyán bújnának össze. Persze, nem kezdhetik ott újra, talán szükségszerű is volt ez az apró kitérő – vigyorgott már-már boldogan, ahogy a távolban a folyó felett a hajnal első sugarai is megjelentek. Csodának ígérkezett a reggel, talán a legszebbnek, amit ezen a helyen már megélt. Új nap kezdődött, és talán egy új élet is... – bizakodó volt és békés... olyannyira, hogy hagyta, hogy az álom maga alá  gyűrje. Milyen édes is lesz az ébredés!
*
Kate fázósan riadt fel. Jézus! Hol van? Az ismeretlennek tűnő helyen való ébredés első ijedt pillanatai után azonnal eszébe jutott az este, a döntése, az elszánt behatolása a férfi házába, és szeme a hajnali égboltot pásztázta. Párás idő volt, érezte, ahogy a könnyű takaró alatt is megborzong. Megőrült! Vajon hány óra lehet és vajon Alex hazaért-e már? – hunyta le a szemét kétségbeesetten, arra gondolva, mit fog érezni, ha nem így történt. Még emlékezett rá, hogy az elalvás előtti utolsó gondolata mintha az lett volna, hogy talán éppen ezen az estén volt a filmje bemutatója. Olvasott róla nemrégiben, de annyira izgatott volt, hogy már semmire nem mert volna megesküdni, csak arra, hogy szereti. Igaz, ennél nem is volt fontosabb semmi más. És mennyire nem gondolkodott előre, amikor éppen ezt a napot választotta, hogy beszélni próbáljon vele. Ezeket a bemutatókat ivászatok követték, talán egy készséges partner is, aki adakozó testével emelte az ünneplés hangulatát. Joga lenne hozzá. Ő pedig itt vár rá, mint egy elhanyagolt feleség. Tiszta őrültség volt idejönnie – döntötte el, aztán felült és letette a lábait a földre. A szeme azonnal megakadt a szemközti nyugágyon fekvő alakon, aki a félhomályban is őt fixírozta kíváncsi, kicsit értetlen, de egyértelműen örömöt sugárzó tekintettel.
-Jó reggelt! – szólalt meg Alex karcos hangon, mintha semmi sem lenne természetesebb, minthogy mindketten idekint fekszenek a hűvös teraszon.

2015. július 24., péntek

Pulykatojás - 28. rész



Alex elégedetten nézett körbe a végre rendbe tett lakásban. Amióta a sebeit nyalogatta, érthető módon nem volt kedve semmihez, ami a hétköznapi létfenntartás része lett volna. Persze, megfizethetett volna valakit, hogy tegye rendbe utána a mindinkább háborús övezetre hajazó lakást, de egész egyszerűen szégyellte, hogy ennyire szétesett. Igen, erre nem volt jobb szó: szétesett. Óriási szerencséje volt, hogy komolyabb munkája nem adódott időközben, mert talán egy életre lejáratta volna magát, annyira nem tudott koncentrálni. Vagy éppenséggel végre kiérdemelte volna az Oscart a nagy átéléssel alakított szerencsétlen karakter okán... ez is benne lehetett volna a pakliban, de jobb volt nem kockáztatni. 

A korábbi kupi eltűnt, a mosogatógép mormogott, az összetört üveg és még néhány kiürült társa a szemétben végezte, az újságokat bevásárlás közben beszórta a szelektív gyűjtőbe, a mosógép már a második adagon dolgozott. Nem mintha annyira öltözködött volna, jószerivel néhány pólóval letudta az elmúlt heteket, kivéve a francia filmestet, amire azonban komplett szettet kapott a Dior-tól, de tett egy kísérletet a látszólag menthetetlen ágynemű megmentésére is. Az eredmény még kérdéses volt. Nem találta néhány zokniját sem, de ez végképp nem jelentett problémát, majd felemás fuszeklikben pompázik, legfeljebb azt hiszik, a Down-szindrómások helyzetére igyekszik felhívni a figyelmet. A hálószobában egy képet akasztott az ominózus borfolt fölé, ami mentette a helyzetet, amíg valami nagyobb felújításba nem kezd.

Halogatta a dolgokat, amíg tehette, de aztán be kellett ismerje magának, hogy úgy összegyűltek a dolgai, ha nem kezd bele a feldolgozásukba, akkor a körmére égnek. És akkor Michael egész egyszerűen seggbe fogja rúgni. Persze, könnyű neki! Amióta a felesége terhes, számára nem létezik akadály, az egész világot képes lenne meghódítani. Alex keserűen gondolt rá, hogy akár ő is lehetne ilyen felfokozott hangulatban.... Michael... Már kínos volt, amikor a sokadik kérdésre: Ráérsz? Összefuthatnánk.- rutinszerűen felelte: Nem tudom, majd hívlak. Pedig bármikor ráért volna, ha volt is előre eltervezett programja, azt éppen Michael maga szervezte meg. Szenvedett, mert egyszerre akart magányosan otthon ülni és sajnálni magát, ugyanakkor ölni tudott volna bármiért, ami csak egy kicsit eltereli a figyelmét a veszteségéről. 

Ahogy a szemetet kihordta, borzongva nézte a tekintélyes mennyiségű szemetet, amit termelt. Csupa gyorskaja, házhoz rendelhető szemét. Ha éhes volt, felhívott egy éttermet és rendelt valamit, nem vásárolt, a hűtője kongott az ürességtől. Már az idejére sem emlékezett, hogy mikor majszolt el jóízűen egy almát, vagy mikor szemezgetett el egy fürt szőlőt. A költözéskor a vendégszobába behordott dobozok egyikében régi dvd-ket talált, azokkal szórakoztatta magát, amikor már unta a sportcsatornák lelkes üvöltözését.De legszívesebben csak feküdt volna, semmivel sem törődve. Ebből a letargiából rángatta ki Michael és az a találkozás Isabellel. Az asszony életének összeomlását az első sorból láthatta, hiszen ő maga volt az oka. És mégis, Isabelle ma boldogabb, mint valaha, volt ereje összekaparnia magát, úgyhogy megpróbálta maga mögé tuszkolni a kudarcérzést és újra talpra állni. Mégis, micsoda szégyen lett volna, ha férfi létére gyengébbnek bizonyul, mint valamikori kedvese. 

Egyetlen dolog volt, amin nem tudott túllépni, Kate. Kate huncut mosolya, vidám kacagása, koncentrált homlokráncolása, az óvatosan, de őszintén megfogalmazott véleménye... Hova a fenébe tűnt ez a Kate és ki az a másik, aki homályba burkolózva kiadta az útját. A kérdés még mindig marta, de már külön tudta választani a rágódás óráit és a hétköznapi életét. Volt, hogy kint a teraszon nyomta el az álom, ahogy a feje fölött fénylő csillagok között kereste a választ,vagy éppen a felhők mögött megbújó Holdtól várt útmutatásra.
Amikor megszólalt a csengő, még egyszer körbenézett és elégedetten állapította meg, az elmúlt hetek önrombolásáról nem árulkodik semmi. Megtornáztatta a nyakát és indult ajtót nyitni.
*
Michael kutatva nézte a barátját. Jövetelének hivatalos részét már lerendezték, de volt még valami, ami nem hagyta nyugodni. Beate tolta az újságot az orra alá ma reggel, szemében annyi kérdéssel, amennyit akkor sem tudott volna megválaszolni, ha nem éri váratlanul a látvány. Isabelle? Egy igencsak terhes Isabelle? És gyengéd csókok? És hol van Kate? És főleg ... kié az a gyerek? Idáig azt hitte, mint Alex legjobb barátja, viszonylag képben van a magánéletével kapcsolatban is, de most egy véletlenül felbukkanó fotó kellett hozzá, hogy kijózanítsa, Alex még előtte is titkolózik.
Az aláírt iratok alól kikotorta a magazint és Alex elé tolta, aki egy szövegkönyvben lapozgatott. Észrevéve Michael mozdulatát, odavillantotta a tekintetét, aztán vágott egy grimaszt, amitől a barátja nem lett sokkal okosabb. Nem tűnt dühösnek a lelepleződéstől, feszengőnek a kitudódott titoktól. De akkor mi ez az egész?

-Tudtál róla? – kérdezte óvatosan, mire Alex némán megrázta a fejét.
-És a ... tied? – nyelt nagyot Michael. Ha így is lenne, ez nyilván nem befolyásolná a barátja szerződéseit, még egy sajtóvisszhang sem árthatna nekik, hiszen könnyedén kimagyarázhatják annyival, hogy a magánélete eddig sem tartozott a nyilvánosságra. Inkább csak barátként orrolt meg, amiért nem tartották érdemesnek arra, hogy egy ekkora hírt megosszanak vele. Főleg azok után, hogy ő ódákat zengett a saját gyerekvárásukról.
-Nem. Valami francia színházi kölyökkel vigasztalódott a szakításunk után, és nyilván eszükbe sem jutott óvatoskodni. – vonta meg a vállát Alex.
-Akkor Kate-nek sem kell idegeskednie. – mondta halkan Michael, s ebben a kijelentésben ott bujkált az alapkérdés: Hol van Kate?
-Aligha fog. – szűrte röviden a fogai közt a választ Alex. Tulajdonképpen erre még nem is gondolt. Igaz, a képről sem tudott. Vajon mit fog szólni Kate, ha meglátja? Ő is arra a következtetésre fog jutni, mint Michael, hogy esetleg ő az apja? Mindegy. A helyzete rosszabb már úgysem lehet.
-Olyan furcsa vagy... – krákogott Michael. –Mi van? Összevesztetek? Esetleg pont emiatt?
-Nem vesztünk össze – nézett ki az ablakon Alex. –Ahhoz ok is kellett volna, de Kate simán csak kirúgott. 

-Mikor? – döbbent meg a barátja.
-Lassan egy hónapja – ismerte be Alex.
-Akkor már értem az utóbbi időben a fura hangulatváltozásaidat és kelletlenségedet, ha el akartalak hívni valahova. Pedig az újság alapján azt hittem, valami egészen másról van szó.
-Milyen újság? – nézett rá értetlenül Alex.
-Várj, behozom a kocsiból... – állt fel Michael, aztán néhány pillanat múlva Alex elé dobta a kissé gyűrött bulvárlapot. –Bea olvasta a kocsiban valamikor régebben, amíg rám várt, még mondta is, hogy igazán nem szép, hogy nem beszéltél róla nekünk. Meg is esketett, hogy finoman ugyan, de rákérdezek a dologra, mert ő már előre örült, hogy Kate-el együtt  szülhetnek. Erre ma itt volt Isabelle terhes képe, és hirtelen annyi gyerek lett, hogy összezavarodtunk. 

-Mi van? – ugrott fel Alex az újsággal a kezében és szemei szinte falták a sorokat. Az újságíró egyetlen szavát sem merte szentírásként venni, de már maga a feltételezés, hogy Kate azért járt a Szent Anna kórház nőgyógyászatán, mert a gyerekével várandós, egy új dimenzióba helyezte a köztük történteket. Nem akarta a gyerekét? Vagy attól félt, hogy majd ő nem akarja? De hát hogyan is hihette ezt? ... –El kell mennem! – kapta fel a kocsikulcsát és Michaelnek tiltakozni sem maradt ideje, mert a barátja kocsija alól már pörögtek is ki a kocsibejáró apró kavicsai.
*
Kate szeme szárazon égett, ahogy az újságban lévő képet nézte. Milyen csinos Alex ebben az öltönyben! És milyen terhes Isabelle ebben a könnyű kis ruhában! A nő terjedelmes pocakja kétséget sem hagyott afelől, hogy ez a gyerek valamikor a férfival történt szakítás idején foganhatott. Tehát mégiscsak lesz hamarosan egy vérszerinti gyereke Alexnek. Örülnie kellett volna, hogy a férfi álma megvalósult, de csak a lelke fájt, amiért valaki más váltotta valóra azt az álmot. Lám, a Sors keze milyen hamar kárpótolta Alexet a Kate-tel történt szakítás után. Egyszerre kap egy gyereket és visszakapja a valaha szeretett nőt is. Legalábbis a gyengéd, szeretetteljes csók erről árulkodott. Ráadásul ezt a tényt az újságíró is nagy élvezettel boncolgatta, tőrdöfésként papírra vetve minden szót. Kate keze önkéntelenül is összegyűrte a lapot, aztán felállt és magához vette a kulcsait. El kell mennie, levegőre vágyott és valami társas magányra egy parkban, mert itt a falak fojtogatóan vették körbe.
*
Alex kitartóan nyomta a csengőt, de senki nem válaszolt. Hívni próbálta Kate-et, de a telefont kikapcsolták. Végül küldött egy e-mailt. Rövidet, velőset: Beszélnünk kell!   Ha Kate visszahívja, végre kibeszélhetik magukból a félelmeiket és titkaikat. Ha nem... tudni fogja, hogy tényleg vége, de erre egyelőre nem akart gondolni.
*
Két nap telt el és Kate nem jelentkezett. Ennek ellenére képtelen volt elhinni, hogy ennyi lett volna. Úgy döntött, a hétvégét még megadja a lánynak, aztán megkeresi, akkor is, ha a várost kell felbolygassa utána. Most azonban a ma esti bemutatóra kellett koncentrálnia, ha már rekord gyorsasággal került bemutatásra az Albániában forgatott kalandfilm.
A fesztiválterem sötétjében alig látta a filmet. Újra ott járt az alagútban, a sötétben, a nyirkos, dohos falak között, újraélte a félelmeit, a fogadkozásait, a megkönnyebbülését a szabadulása idején, az eufóriát, amikor Kate-et meglátta a betegágya mellett. Mire a fényeket újra visszakapcsolták, végére ért ő is a belső vetítésnek. A színpadra kellett mennie, és ezt annyira utálta, de most szeme megtalálta a nézőtéren Miriamot, akinek Michael intézte a belépőt, és szinte öntudatlanul jöttek szájára újra a köszönő szavak. Látta, ahogy a lány elpirul a ráirányuló reflektorok és figyelem fókuszában, és nevetve intett feléje, miközben a hangja a mikrofonnak köszönhetően betöltötte a termet: -Ismerjék meg az őrangyalomat, Miriam Dusak-ot! Izgatott suttogás követte a szokatlan bemutatást, és Alex Michael szemforgatásából sejtette, hogy vadabbnál vadabb képzelgések keltek életre a csinos nő és a főszereplő tényleges kapcsolatát illetően. Mosolyogva a helyére ment, aztán az egész stáb még egyszer felállt, hogy így köszönje meg a kitartó tapsot. A zenekari árokban csend honolt, a műsornak vége lett... 

A vetítést követő tapsorkán elcsendesülésével, izgatott méhrajként rajzott ki a nézősereg, hogy a beavatottak az ilyenkor szinte kötelező afterpartyn vitassák meg a forgatás körülményeit, vagy magát a film fogadtatását, a többiek pedig egy kellemes vacsora mellett tegyék meg ugyanezt. Az előbbi csoport tagjainak a bónusz a főszereplők társasága volt. Miriam feltűnés nélkül sodródott a rendező mellé, aki azonban ügyet sem vetett rá. Alex azonban felfedezte a félénken helyezkedő lányt és a könyöke után nyúlt.
-Kapott meghívót a partyra?
-Nem. Ott csak a művészek és a forgalmazók lehetnek jelen, nem? – rebegtette meg a pilláit és úgy tűnt, a férfi fenn is akadt a megfontoltan kidobott csalin.
-Legyen a kísérőm, és akkor a dolog máris megoldódott! – javasolta Alex vidáman, aztán a lány beleegyező bólintására a karjába fűzte a kezét és megindult a többiek nyomában. ... 

Az egész estét együtt töltötték, Miriam aprólékosan beszámolt a tanulmányairól, a művész-moziban kötött ismeretségeiről, a terveiről. Észre sem vette, hogy egész este csak ő beszélt, mert Alex látszólag figyelmesen hallgatta. Nem tudhatta, hogy a férfi ezt a látszólagosságot már szinte tökélyre fejlesztette. Ha a lány visszakérdezett volna, még néhány dologra emlékezett is, bár inkább csak vezérszavakra, nem a teljes sztorikra. De Miriam nem tesztelte, egyszerűen csak fürdött a férfi „érdeklődésében”. Minden Londonban töltött napot most látott beérni. A csendes várakozást, a reménykedést, hogy Alexander Carpenter egyszer végre nőként fog rátekinteni. Amikor az este vége felé Alex felajánlotta, hogy hazakíséri, Miriam lelkesen egyezett bele. Minden vágya teljesülni fog ma este! 

Alex mosolyogva nézte, ahogy az izgatott lány a zárral ügyetlenkedik, de amikor már éppen a kulcsért nyúlt volna, hogy a segítségére siessen, az ajtó kitárult. Egyszerűen berendezett, de tiszta kis lakásba léptek. Az összes helyiség elfért volna a Temze parti ház valamelyik szobájában, mégis hangulatos, nőies kis zug volt. Miriam értett hozzá, hogy lehet otthont teremteni idegenben. Kedvtelve nézegette a bekeretezett kis kézimunkákat, a kanapéra terített folttakarót, amely valóságos kézimunka-remekmű volt. Nemcsak csinos, de ügyes is! – állapította meg, ahogy a hálószoba nyitott ajtaján át ott is felfedezett egy hasonló takarót.
-Mivel kínálhatom meg? – szólalt meg mögötte a lány és Alex meglepetten látta, hogy az este kis nyuszija mintha valami metamorfózison ment volna át, csábító végzet asszonyaként ált a háta mögül érkező fényben, egyik kezében egy üveg vörösborral, a másikban jófajta ír viszkivel.
-Köszönöm, de inkább nem iszom – hárított. –Mostanában igyekszem kerülni a fejfájós estéket. – tette hozzá, hogy elvegye az elutasítás élét. –De látom, nem sajnálja a vendégeitől a márkás italokat. – kacsintott.
-Ja, ezek? – tette félre Miriam az üvegeket – igazság szerint a mozi vip-büféjéből hoztam el. Amolyan kereset-kiegészítés – vonta meg a vállát – mire Alex elvigyorodott. Találékony kislány! –Talán egy kávét? – próbálkozott a lány újra.
-Nem, köszönöm! Ahhoz már elég késő van. – rázta meg a fejét Alex.
-Hát, akkor egy pillanatra beveszem magam a fürdőszobába, ha nem haragszik – mélyítette el a hangját Miriam, miközben megperdült, hogy eltűnjön a keskeny kis ajtó mögött, ami a parányi fürdőszobába vezetett. Oké, nem baj, ha nem kell alkohol a férfi elcsábításához. Akkor legalább egészen biztos lehet benne, hogy Alexander Carpenter őt akarta, nem valaki mást, akit a pia mámorában a helyére képzel. Hallotta suttogni ő is, hogy a férfi szakított a kedvesével, azzal a menő modellel, aki Albániában is meglátogatta. A körülményekről nem tudott semmit, de nem is érdekelte. A lényeget tudta és ahhoz igazította a terveit. 

Alex a fejét csóválva nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Furcsa érzése lett. Talán Michaelnek van igaza és tényleg túlzásba vitte a baráti közeledést ehhez a lányhoz. Talán félreértésre adhatott okot, amikor vele töltötte az estét, ráadásul még haza is kísérte. Nem mintha nem vette volna észre, micsoda karcsú bokája és formás csípője van, de tudta, hogy hiba lenne élni a felkínált lehetőséggel. A konyhapulton egy notesz hevert, fogta a tollat és néhány sorban megköszönte az estét, aztán elbúcsúzott... hallotta, hogy a fürdőszobában még folyik a víz, így aztán minden különösebb óvatoskodás nélkül kilépett az ajtón és halkan betette maga mögött.
*
Miriam még egyszer belenézett a tükörbe. A halvány rózsaszín szett szinte izzott a bőrén, sötét haja fényes csigákban hullott a mellére. Tökéletes! Lehet, hogy Londonban nem volt könnyű az élete, hiszen a tanulás mellett dolgozott, de így éppen elég pénze volt hozzá, hogy a külsejét valósággal átváltoztassa. Már nem is emlékezett arra az ápolatlan, nyúzott nőre, aki a forgatáson loholt a kedvence nyomában. Nem! Ez a nő a tükörben tökéletes partner lehetett bármilyen menő filmsztár részére. Megvillantotta a tekintetét, és majdnem felnevetett, ahogy elképzelte Alexandert, ahogy leesett állal hódol be előtte. Aztán kinyitotta az ajtót és kacéran kilépett. Azonnal rájött, hogy egyedül áll a nappali közepén, a férfit egész biztosan nem fogja az ágyában találni. 

Az első reakciója a csalódottság volt, aztán szép lassan, ahogy lerúgta a fekete körömcipőt és beesett vállakkal benyitott a hálóba, egyre inkább haragba váltották át az érzelmei. Alexander Carpenter megalázta, hogy itt hagyta. Látta a pulton a kézzel írt sorokat és mivel legutoljára a bevásárló listája volt ott, biztos volt benne, hogy a férfi írt. Nem érdekelte, hogy mit. Nem volt szüksége bocsánatkérő sorokra, bármilyen angolosan udvariasan fogalmazták is meg azokat. Halvérű  angolok! – fortyogott benne a düh; aztán eszébe jutott a vöröshajú modell. Talán nem is igaz a szakításuk, talán most is otthon várja a férfit, aki egész biztosan itt maradt volna vele, ha az a szeplős banya nem tartaná olyan rövid pórázon. Bele sem gondolt, milyen abszurdak a gondolatai. A kifosztottság miatti csalódottsága most valahogy mind egyetlen személyre összpontosult, a modellre, akinek már a  nevére sem emlékezett. Persze, látta a fotóit, bárhol, bármikor felismerné, de a neve nem jutott eszébe. És egy ilyen kis senki akarja megkaparintani előle a férfit, akinek ő megmentette az életét? – dühöngött, miközben a párnáját olyan erővel vágta a sarokba, hogy tollpihék szálltak fel belőle. Utállak! Gyűlöllek! – potyogtak a könnyei, aztán felkuporodott az ágyra... magányosan, haragban égve. Ezért még számolunk! – suttogta az ágy melletti kisszekrényen álló ezüst keretben mosolygó férfinak. Egy magazinból vágta ki a képet, amelyen Alexander elegáns volt és olyan szívszorítóan jóképű, mint ma este is. Az enyém vagy! – szorított a a kezébe a képkeretet. A suliban valami gyerektörténetről hallott egy fura kis hercegről meg a rózsájáról, meg a rókáról, aki mindenféle okosságokat mondott a kölyöknek. Valamit a felelősségről, már nem emlékezett szó szerint. De egy sorra tisztán emlékezett: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Nincs is ezen mit magyarázni...  az idő, amit Alexanderre vesztegetett, az teszi őt olyan fontossá a számára. És nem fogja engedni, hogy bárki is lopja az ő idejét és fáradozásait.

2015. július 22., szerda

Pulykatojás - 27. rész



Alexander nem is emlékezett rá, hogy ért haza baleset nélkül, mert az biztos, hogy többször látta maga előtt Kate arcát, mint a közlekedési lámpákat, táblákat és a mellette elsuhanó autóstársakat. Azt az arcot, amit maga mellett akart tudni egész hátralévő életében, és amely most nem tudott a szemébe nézni. Mi változott meg, amit ő nem vett észre, hogy ilyen övön aluli csapásként kelljen szembesülnie a következményekkel? A motort leállította a ház mellett megállva, de azzal már nem fáradt, hogy beálljon a garázsba, vagy akár lezárja a kocsit. Minek? Itt van ezen a hatalmas birtokon egyedül. Legfeljebb a mókusok beköltöznek az anyósülésre, nagy ügy. Ügyet sem vetett a zölden burjánzó kertre, a vízpartról idelátszódó fából ácsolt hintaágyra a hatalmas fűzfa árnyékában, amit tegnap fejezett be a mester, és amit kifejezetten Kate-nek szánt meglepetésként. Amikor megrendelte, meghitt naplementés összebújásokat vizionált a vízparton. Bassza meg! Becsapta maga mögött a bejárati ajtót és mélyet lélegzett a ház hűvös, kijózanító levegőjéből. Gyomrában a csomó úgy ült, akár egy méretes kő. Nincs az az alkohol, ami ezt feloldaná, talán csak valami sav marná szét lassan, tönkretéve maga körül minden mást is. Eszébe jutott, hogy itallal akarta tompítani a fájdalmat, ami a mellkasát szorította görcsösen, amióta csak Kate fáradt, fásult hangon kiadta az útját; és most kicsit bánta is, hogy a korábbi önrombolás után száműzte a keményebb italokat a házból. 

A konyhaszekrény állványán talált egy árválkodó üveg vörösbort, egy híres portugál pince nemes italát, amit egy közös vacsorához őrizgetett. Még a menüt is kitalálta hozzá, ahogy azt tervezgette, hogy önmaga lesz a séf, de az alkalom még nem érkezett el. Hát, most már nem is fog, úgyhogy nyugodtan kibonthatja – tépte le a dugó borítását. Dugóhúzó után kotorászott a fiókban és hangosan káromkodott, amikor bele is nyúlt a hegyébe. Ahogy kihúzta a dugót, nagyot cuppant és szinte látta maga előtt Michaelt, ahogy finomkodva beleszagolna a keskeny lyukból kiáramló párába és okosakat mondana a frissen elvégzett somelier tanfolyamon hallottak alapján. A barátja imádta az ilyen – szerinte – megjátszós manírokat,  Őt azonban momentán egyáltalán nem érdekelték illatok, aromák, a különféle gyümölcsök megbújó zamata... őt most csak a szesztartalom érdekelte. Remélte, hogy elég erős lesz, hogy elbódítsa, aztán ébredéskor újra éledjen benne a remény, hogy minden, ami az elmúlt órában történt, csak egy rossz álom volt. Nem volt szüksége pohárra. Nyakon ragadta a drága italt és belekortyolt. Átfutott a fején, hogy a lelki válság úgy tűnik az ízlelőbimbóit is sújtotta, de az is lehet, hogy átverés a nagy felhajtás e körül a pia körül. Ezzel az erővel egy olcsó asztali bor is lehetett volna, azt sem érezte volna kevésbé ízesnek. 

Lerúgta a cipőit, kigombolta az ingét, melyből érezhetően áradt a pánik izzadtsága, és kirángatta a nadrág korca alól.  Képtelen lett volna egy helyben maradni, ezért az üveget a kezében lóbálva módszeresen körbejárta a házat. Óriásinak tűnt. És lélektelenül kihaltnak. Mi a faszt fog kezdeni egyedül ebben a hodályban? Amikor megvette, azt remélte, hogy Kate is megosztja majd vele. Benépesítik apró Kate-ekkel és Alexekkel, és egy idő után örülni fog, ha talál benne egy csendes zugot. Ezzel szemben most az egész olyan volt, mint egy túlméretezett kripta és morbid módon azt a helyet keresgélte, ahol a koporsója a legjobb helyen lenne. Újra és újra belekortyolt az üvegbe, nem is érezve a fanyar, kissé füstös ízt a nyelvén. A fülében csengett a közös tervezgetésük, a Home, sweet home! feliratú lábtörlő – Michael ajándéka – láttán a lány kacagása, s amelyben a belépéskor majdnem orra bukott. Mintha a lábtörlő is tudatosítani akarta volna benne, hogy az álmodozásnak vége. A hálószobában tekintete a hatalmas ágyra siklott, megannyi boldog óra színterére és mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, már csak az üveg csattanását hallotta a falon. A fejrész felett absztrakt mintaként fröccsent szét a majd fél üveg bor. Sötétvörös színe az alvadt vérhez volt hasonló és mintha a sűrűsége is azt utánozta volna, lassú, széles csíkokban indult meg a padló felé. Micsoda látvány volt Kate égő vörös hajzuhataga az ágynemű sápadt eperszín selyemanyagán! Ez a vörös azonban most ...mintha ezernyi apró vérpötty  permetezte volna be.
Bambán nézte a fejrészen fennakadva egyensúlyozó üvegcserepeket. Soha nem fog válaszokat kapni! – csak ez zakatolt kiüresedett agyában.
*
Napok teltek el és Kate, bár örült, hogy ilyen egyszerűen lezárult az ügy, a szíve mélyén azt remélte, Alex mégsem hagyja annyiban. Kierőszakolja belőle a magyarázatot, hiszen ő maga sem tudott volna megbékélni egy váratlan elutasítással a férfi részéről. De Alex nem jelentkezett. Mintha komolyan vette volna a lány utolsó szavait: „Talán nem a megfelelő nő vagyok a számodra”. „Lehet, hogy igazad van” – mondta akkor a férfi és ez nagyobb pofon volt, mint amire számított. De hát az istenit neki, mégis mire számított? A férfi még finom volt és úriember. Váratlanul és Alex számára  indokolatlanul szakított, ráadásul olyan kamaszos módon, amiért még egy középiskolás lányt is kigúnyoltak volna a kortársai. Sokkal gorombább reakciót is kiválthatott volna Alexből. Félve gondolt rá, hogy talán az egész mégsem volt annyira fontos a férfinak, hogy akár férfigőgből is, de kikényszerítse belőle az igazságot. Christian egy szintig megértő volt, aztán felülkerekedett benne a férfilojalitás és kendőzetlenül elmondta a véleményét. Fájdalmas volt hallani az ő szájából, mennyire gyerekesnek, kegyetlennek és leginkább buta libának tartja. Már csak azért is, mert a szíve mélyén érezte, hogy a férfi minden szava igaz. 

Nem igazán volt vallásos, de amikor észrevette, hogy a közeli St.James kápolna ajtaja nyitva, önkéntelenül is arra vette az irányt. Beosont a hűvös, dísztelen kis helyiségbe, melyben csak a tömjén illata érződött a reggeli mise után, és a sekrestyés éppen a virágokat frissítette fel. Leült az utolsó padba, lábaihoz ejtve a csomagot, melyben többek között egy doboz fagylalt is olvadásnak indult már. Nem érdekelte, nem is gondolt rá. Csak ült, szemét lassan körbejártatva a kis kápolnán. Szeme megakadt a festményen, ahol Jézus haldokolt a keresztfán.
Miért tetted ezt velem? Miért tetted ezt velünk? – kérdezte némán és vádlón fixírozva a tövises koszorúval övezett elkínzott arcot. Ez a bosszúd, amiért nem hittelek? De ezek után hogyan hihetnék benned? Miért éppen engem fosztottál meg a gyermekvárás örömétől? Annyian szülnek ebben a világban, akik aztán eldobják maguktól a nemkívánt kis életet... miért éppen én nem kaphatom meg? – sóhajtott bánatosan. Tudom, hogy nincsenek csodák! – egyenesedett ki a gerince tudásának bizonyosságától. De ha jóvá akarod tenni, amit a szerelmünkkel műveltél, akkor legalább Alex számára elhozod még a boldogságot. Kérlek, had találja meg azt a nőt, aki mellett szeretetben öregedhet meg, akivel felnevelhetik a gyerekeiket, aki begyógyítja azt a sebet, amit Te és én okoztunk a lelkében! – suttogta halkan, aztán felállt, felmarkolta a csomagját és még egy utolsó, kemény tekintetet vetett a festményre. Nem hiszek Benned! De ha boldoggá teszed Alexet, el fogok jönni és bocsánatot kérek tőled. – motyogta félhangosan, aztán kibotorkált az épületből. Az egyik oszlop mögött álló reverendás alak a fejét csóválva nézett utána.
*
Hiába telt el lassan egy hónap, Alexben nem csökkent a vágy Kate után. A kezdeti keserűség, amiért a lány megtagadta tőle a magyarázatot, ma már csak a válaszok utáni kielégítetlen kíváncsiság volt. Az utóbbi időben szerencsére nem kellett sokat emberek között forgolódnia, így alig tűnt fel, hogy magának való, mogorva férfi lett, akiben az ismerkedés utáni vágy szikrája sem éledt fel a zajosan vidám társaság közepén, ahol ma meg kellett jelennie. A kezében forgatott egy pohár pezsgőt, amit még érkezéskor emelt le egy tálcáról, és látszólag céltalanul bóklászott a tömegben. Néhány ismerősnek odabiccentett, de nem adott alkalmat senkinek, hogy megállítsa. Michael ma nem jött el, a feleségét eléggé megviselte a terhesség, nem akarta magára hagyni, így aztán Alex magányosan járt-kelt a rendezőkből, színészekből és a film világához csapódó számtalan kullancsból álló társaságban. Kate mennyire utálta az ilyen alkalmakat – kötött ki gondolatban a kedvenc témájánál, miközben önkéntelenül is elismeréssel adózott egy fiatal, de már ismert modell hibátlan alakjának. A fiatal lány egy apja korabeli színházi rendező kezébe kapaszkodva rebegtette a pilláit, és Alex valósággal megsajnálta. Mennyire rosszul méred fel, hogy ki segíthet előre a pályádon, kicsikém! – sóhajtott, miközben eszébe jutott néhány bulvár cikk a közelmúltból a rendező házasságának viharos végéről. A fickót épp csak nem vádolták meg pedofíliával, úgyhogy aligha a megfelelő ember egy karrier egyengetésére. Egy ismerős arcon siklott át a tekintete, de a felismerés csak később követte a pillantását, amikor úgy fókuszált vissza a csinos nőre, mint aki nem hisz a tulajdon szemének.

-Isabelle! – emelte meg a hangját önkéntelenül is Alex, ahogy a csinos nőt felismerte az elegáns társaság közepén. A francia film ünnepe volt ez a mai nap, de még csak nem is gondolt rá, hogy összefuthat a nővel éppen itt Londonban. Amitől nem tudott féket vetni a meglepetésére, az Isabelle látványosan terjedelmes pocakja volt. Egy pillanatra görcsbe rándult a belseje, ahogy arra gondolt, talán éppen az ő gyerekétől gömbölyödik az asszony, hiszen ez az előrehaladott terhesség körülbelül azokban a napokban foganhatott, amikor elváltak útjaik.
-Alex! – rebbent rá a nő kicsit zavart tekintete, amelytől Alexben már-már bizonyossággá érett az eddig tétova felismerés.
-Micsoda meglepetés! – hebegte a férfi, nem tudva, hogyan kérdezzen rá a nyilvánvalóra.
-Hát, igen ... – pirult el az asszony.
-Mikorra várod? – nyelt nagyot Alexander szinte félve a választól.
-Karácsonyra. Ő lesz az én idei karácsonyi ajándékom. – mosolyodott el Isabelle és óvó szeretettel simított végig a puha selyem alatt megbújó halmon.
-Csak nem? ... Szóval, csak nem ... én vagyok az apja? – bökte ki mindent egy lapra téve fel a férfi.
-Ó, istenem! Dehogy! – rázkódott meg Isabelle játékosan. –Alex! Ha Te lennél, hidd el, megkerestelek volna. Bár nem volt valami szép a szakításunk, de ez nem olyan dolog, amit női gőgből eltitkol az ember. Nem a Tied, bár tagadhatatlan, hogy volt közöd a dologhoz. – grimaszolt vidáman.

-Amennyiben? – kerekedett el Alex szeme és az érdeklődéstől még a megkönnyebbülésről is megfeledkezett, amiért Isabelle-t nem egy picivel hagyta magára. Ha így lett volna, olyan lelkiismeret furdalást érzett volna, amely végképp padlóra vitte volna. Isabelle-t Kate miatt hagyta ott és lám, mára már Kate sem része az életének. Ha ez itt az ő gyereke lett volna, egy halott kapcsolat miatt hagyta volna apa nélkül felnőni.
-Nos... nem vagyok túl büszke a történtekre. – vonta meg a vállát Isabelle. –Amikor elmentél, hát ... nem tagadom, életem legrosszabb, legsötétebb napjai voltak. És volt egy fiatal kolléga, aki felajánlotta a széles vállait, hogy azokon sírjam el a bánatom. Neked nem kell magyaráznom, milyen az, amikor vigasztalást keres az ember. – kacsintott Alexre, akiben kellemetlenül merült fel Linda emléke.  –Damien kívánatos nőként bánt velem, és ez a kis pöttöm ennek a szenvedélynek a gyümölcse.
-Akkor férjhez mentél? – kérdezte Alex, mire Isabelle hangosan felnevetett.
-Jézusom, Alex! Mióta vagy ilyen kispolgárian erkölcsös? Nem, nem mentem férjhez. Damien ugyan felajánlotta, hogy gondoskodik rólam és a gyerekről, de az az igazság, hogy nem férjnek való, és egyelőre apának sem. Ennek ellenére nem bánom, hogy így történt. Tudok és akarok gondoskodni erről a piciről, aztán ha Damien látni akarja, nem fogok akadályokat gördíteni az útjába. De ha soha nem akar az apjaként viselkedni, azt is el tudom fogadni. Noel az enyém! – simogatta meg a pocakját.

-Noel? – mosolyodott el Alex is. –Találó név lesz.
-Amikor az orvos megmondta, mikorra várható a szülés, azonnal ezt a nevet adtam neki. Szerencsére fiúnak éppúgy adható, mint lánynak, ugyanis nem vagyok hajlandó előre készülni a nemére. Valami meglepetés nekem is jár. – nevette el magát a nő. Alex szeretettel nézte. Valamikor régen, amikor megismerkedtek, akkor látta utoljára ilyennek Isabelle-t.
-Jó látni, hogy kiegyensúlyozott és boldog vagy. – mondta kissé szomorkásan, amire az asszony azonnal felfigyelt.
-Akartam már kérdezni... az a dolog Kate-tel... miért érzem úgy, hogy nem sikerült? – kérdezte óvatosan.
-Ennyire lerí rólam, hogy egy lúzer vagyok? –mosolygott kesernyésen a férfi.
-Nem, csak ha együtt lennétek, akkor itt lenne ő is, nem? Persze az is lehet, hogy dolgozik, úgyhogy bocsásd meg nekem, ha butaságot mondtam.
-Jók a megérzéseid, mint mindig. – sóhajtott Alex. –Kirúgott, ma sem tudom, miért. Pedig már éppen meg akartam kérni, hogy költözzünk össze. ... Dolgoztam éppen, és arra jöttem haza, hogy szakítani akar. Nem adott lehetőséget a dolog tisztázására, úgyhogy egy ideje külön vagyunk.
-Amennyire akartad, nem vall rád, hogy ilyen könnyen feladod. – ráncolta össze a szemöldökét Isabelle. 

-Mindegy, hagyjuk! – legyintett Alex. A téma még túlságosan fájdalmas volt és ha valakivel, hát nem éppen Isbaelle-el akarta megtárgyalni a lelki nyomorát. –Úgy látszik, nekünk nincs szerencsénk a párválasztással. Talán meg kéne próbálnunk újra együtt – csúszott ki a száján meggondolatlanul a viccnek szánt kijelentés, de szerencsére Isabelle sem vette komolyan.
-Bocsáss meg, Alex, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – csóválta komolyan a fejét a nő. -Te szerelemre vágysz és szerintem meg is fogod kapni az élettől. Én pedig nyugodt családi életre. Azt hiszem, ezt nekem éppen ez a gyerek fogja megadni. Vele kapcsolatban nem kell féltékenykednem, azt remélem, a legjobb oldalamat hozza elő belőlem, nem úgy, mint a férfiak.
-Megérdemled a boldogságot. – bólintott Alex. –Ha bánok is valamit az eddigi életemben, az az, hogy Téged megbántottalak. Szerencsés ez a kiskölyök, hogy Te leszel a mamája.
-Köszönöm, ez kedves volt! – hajolt oda hozzá a nő és egy puszit nyomott a valaha oly kedves férfiarcra. A meghitt gesztus nem ébresztett benne semmiféle szexuális feszültséget. Ha voltak is hónapok, amikor siratta a szakításukat, mára Alex már csak egy régi jó barát volt, a köztük történtek ellenére is.
-Ha bármiféle segítségre lenne szükséged, ígérd meg, hogy hozzám fordulsz! – adta vissza a puszit a férfi. Mintha a testvérét puszilta volna meg.
-Köszönöm, gondolni fogok az ajánlatodra. – lépett hátra Isabelle. Egyikük sem vette észre, hogy a meghitt pillanatoknak egy fotós is tanúja volt és nem mulasztott el néhány képet készíteni.