Pulykatojás - 29. rész

Kate suttogva mondta be a címet a taxisofőrnek, mint aki még maga sem biztos benne, hogy tényleg az adott címre szeretne menni. A bolyongás a parkban még a maga számára is meglepő döntést eredményezett. Az elmúlt időben igazán volt lehetősége megemészteni a saját, abszolút egyoldalú lépését, amelyről akkor azt hitte, mindkettőjük számára a legjobb lesz. Az azóta eltelt hetek azonban bebizonyították, hogy a saját számára semmiképpen nem az volt. Nyilván Alex számára sem, de ebben csak reménykedett. Az újságbeli fotó elbizonytalanította. Talán Alex most is Isabelle-el van, talán el is panaszolja neki, hogy hogyan szakított vele. És közben talán még azt is képzeli, hogy Kate sosem szerette őt igazán. Ezt nem hagyhatta! Ha esetleg el is késett vele, akkor is el kell mondania neki az igazat, hiszen a legutóbbi találkozásuknál is úgy fogalmazott, hogy „még” nem tud beszélni a dologról. Alex akkor szenvedő arccal kérdezett vissza, hogy mégis mikor... Most, ebben a percben úgy érezte, elérkezett a pillanat. 

A házhoz érve csalódottan látta, hogy a sötétség ellenére sehol sem égnek a lámpák. Nincs még olyan későn, hogy már az igazak álmát aludja. Nem lenne itthon? A sofőr kérdőn nézett rá, ő pedig döntött. Ha már eddig eljött, nem futamodhat meg. Ha szerencséje van, még be is tud jutni a házba, aztán a többi majdcsak alakul valahogy. Még a saját számára is meglepő volt ez az elszántság a korábbi elzárkózás után, de a terhes Isabelle szájára csókot lehelő férfi látványa olyan gátat szakított fel benne, amelynek a létével sem volt tisztában. Szerette Alexet és nem tudott volna azzal a tudattal élni, hogy a férfi nincs tisztában ezzel, sőt éppenséggel az ellenkezőjét hiszi. Fizetett és kiszállt, aztán csak állt a kapu előtt, hogy emlékezetébe idézze a kódot, amivel bejuthat, és elegendő bátorságot gyűjtsön. Ha szerencséje van, Alex nem változtatta meg, miután szakítottak. Beütötte a számsort, aztán egy mély levegővétel után a kulcs jelű billentyűt, mire a kapu tétovázás nélkül halkan nyílni kezdett. Besurrant és kissé megkönnyebbülve sétált fel a házig. Az apró gyöngykavicsok valósággal nyikorogtak könnyű sportcipője alatt, mintha halk nyafogásukkal próbálnák lebeszélni az esztelen lépésről, de már nem hátrált meg. Elszánt volt. Szerette Alexander Carpentert, akinek joga van tudni, hogy a nő, akiben talán csalódott, merő önfeláldozó szerelemből mondott le róla.

A házhoz érve pontosan tudta hol rejtőzik a pótkulcs, és belépve a hűvös, sötét előtérbe még a riasztó kódját is tétovázás nélkül ütötte be. Mint aki hazaérkezett, holott sokkal inkább betolakodónak kellett volna éreznie magát. Hiszen az is volt. Egy olyan férfi házába hatolt be hívatlanul, akit mindenféle magyarázat nélkül taszított el magától. Alex akkor szenvedett, ebben biztos volt, nemcsak a sértett férfiú önérzete lázadozott, de mára talán már boldog, hogy megszabadult tőle. Bele sem gondolt, mi lesz majd, ha Alex esetleg egy alkalmi ismerőssel vagy éppen Isabelle-el tér haza és őt itt találja. Mindegy! Bármilyen kínos is lesz, most és így kellett lennie! Ha a megfelelő alkalomra várt volna, az talán sosem érkezik el, úgyhogy erre nem is pazarolt több gondolatot. Érezte, hogy az izgalomtól a torka kiszáradt, ezért a konyhába ment és eresztett egy nagy pohár vizet. Egyetlen lendülettel felhajtotta. Fülében zúgott a vér, a szíve olyan hevesen vert az izgalomtól, hogy a dobolását is fülsértően hangosnak hallotta, aztán szeme a teraszajtóra siklott, amin túl látta, hogy a kényelmes kerti bútorokon még odakint hevernek a párnák. Más választása már úgysincs, úgyhogy akár le is pihenhet – döntötte el. Kilépett és ledőlt az egyik nyugágyra. Nézte maga fölött a csillagos égboltot, amelyen valósággal ragyogtak az apró égitestek. Mint megannyi gyémánt, szórták a fényüket a galaxisban szerteszét.

Sosem volt érzéke, sem érdeklődése a csillagászat iránt, de a Nagygöncölt még ő is felismerte. Tudta, hogy a színesen villódzó fények repülőgépeket jelentenek, melyek a város felett keringenek leszállásra várva, vagy éppen idegen földrészek felé indulnak utasok ezreivel a fedélzetükön. Hányszor leskelődött ő maga is kifelé az apró ablakokon, hogy lássa az otthonát jelentő hatalmas várost odaföntről, melyet azonban többnyire vastag felhőtakaró borított. Most tiszta volt az égbolt, nyilván csillogó terítőként hullámzott a gépek alatt London és környéke. Fényesen ragyogó, gyorsan haladó pontot vett észre az álló fények között, amely egy gyorsan haladó műhold lehetett. Ahogy a tiszta, szikrázó égboltot nézte, elnehezültek a szempillái és hamarosan elaludt. Álmában Alex ölelte, mint annyi sok más gyötrődő éjszakán, de most a történet happy enddel végződött, és ettől még álmában is mosoly suhant át a vonásain.

*

Alex a kulcscsomóját pörgette az ujján, amíg a sofőr a meglepően sűrű éjszakai forgalomban manőverezett kifelé vele a városból. Valami halvány kellemetlen érzés maradt benne a Miriamnál töltött percek után. Nem volt már nyeretlen kétéves, aki nem veszi észre, ha egy nő akar tőle valamit. És Miriam Dusak valamiért ma éjjel úgy érezte, hogy a kapcsolatukat új szintre emelheti. Ő a maga részéről őszinte hálával gondolt rá, hogy akkor és ott, Albániában jókor volt a lány jó helyen, ráadásul volt benne annyi lélekjelenlét, hogy a nyomára vezesse a mentőcsapatot. De ennyi. És kifejezetten zavarta, hogy Miriam láthatóan félreértette azokat a lépéseit, amiket ez a hála irányított. Viszont már nem táncolhat vissza. Az iskolát nyilván ki fogja fizetni és a mostanra rendszeres havi zsebpénzt is át fogja utalni, de megpróbál kerülni minden személyes találkozást – döntötte el magában, és gondolatban elismeréssel adózott Michaelnak, aki már jóval korábban felhívta a figyelmét, hogy túlzásokba esett. Ennyire vak lenne, ha nőügyekről lenne szó? Ezért ismerhette félre Kate-et is? 

A szíve azt súgta, Kate esete más... az igaz, őszinte szerelem volt, a lány részéről is. Csak aztán történt valami, ami olyan horderejű, hogy Kate egyelőre beszélni sem bírt róla, de mindenesetre drasztikus lépésre szánta el magát miatta. De mi a franc lehetett az? Már remélni sem merte, hogy egyszer választ kap erre a kérdésre. Michael elültette benne a gondolatot, hogy a lány esetleg terhes lehet, és ettől zavarodott meg, nem tudva, hogy ő majd hogyan fogadja a hírt, hiszen látszólag mindketten megtettek mindent a biztonság érdekében. Persze, bakik bármikor előfordulhatnak, nem ez lenne az első a világtörténelemben, és tulajdonképpen fájt arra gondolni, hogy Kate azt gondolta róla, nem állna ki mellette a bajban. De hát egyáltalán, miért lenne baj? Hiszen számtalanszor beszélt neki arról, mennyire szeretne családot, nagy családot. Ha ez kicsit beelőzné a hagyományos sorrendet, hát az se lenne olyan nagy baj. Szerencsére mindketten független, egészséges emberek, akiket nem szorongatnak határidők, elvárások. Ha előbb lenne gyerekük, minthogy oltár elé álljanak, ugyan ki róhatná fel nekik? 

Közben megérkeztek, kifizette a kocsit és beütötte a kódot. Lassan ballagott a ház felé, kicsit elmerengve a holdfényben kirajzolódó sziluetten. Milyen hatalmas ház! És mennyire egyedül érzi magát benne, amióta Kate nincs vele. Lerángatta magáról a nyakkendőt és begyűrte a zakója zsebébe a drága anyagot, aztán meglazított az ing felső gombjait. Mélyet lélegzett a folyó felől érkező párás levegőből és szinte beleborzongott a halk neszekbe, melyek a természet sajátjai. Mennyire kihalt itt minden, mennyire a magányosságát szimbolizálja ez a ház és a hatalmas telek. Talán be kéne költöznie a városba, mert ez a hely csak az önsajnálatot gerjeszti benne. 

Kinyitotta a bejárati ajtót, aztán a riasztó tábla felé fordult és homlokát ráncolva nézte a zölden villogó apró pöttyöt. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy élesítette, mielőtt elment itthonról. Mintha huzatot érzett volna, ami pedig azt jelentette, hogy valahol egy ablak nyitva maradt. De akkor a riasztónak is bömbölnie kellene. Mi ez? Valaki lenne a házban? Vagy már elment, bárki is jutott be a biztonságosnak hitt falak közé? Az előtér kis asztalkáján ott hevertek a kocsija kulcsai. Felmarkolta, aztán kisietett, hogy a csomagtartóból kiemelje a kerékkulcsot. Lábujjhegyen osont a félhomályban, izzadó tenyérrel szorítva a síkos fémet. Mi a fenének vette magához? Nyilván nem is merné használni, ha úgy adódna. Más se hiányozna, minthogy agyoncsapjon vele valakit, aki esetleg csak pár amúgy is felesleges csecsebecsétől akarja megszabadítani. Az illető alaposan melléfogott, ha műtárgyakat remélt találni nála. Még a kocsijával húzta volna a legértékesebbet, de úgy látszik, az nem kellett neki. 

Profi lehet, mert még a riasztó kódját is feltörte – gondolta magában, miközben egy hirtelen mozdulattal benyitott a konyhába és körbenézett, gondosan felmérve minden szögletet. Bár ki tudja, ma talán már minden kezdőnél van egy kis szerkezet, amivel túljárnak a méregdrága biztonsági berendezések eszén. Vagy talán többen vannak? – dermedt meg egy pillanatra, és érezte, hogy a hideg veríték lassan lecsorog a gerince mentén a méretre szabott elegáns fehér ing alatt. De hol a fenében lehetnek? Ha valaki keresgélne a házban, az óhatatlan zajokkal, fénnyel járna, de idebent tökéletes volt a némaság. Talán már el is mentek. Talán csak a hálószobájából vittek el néhány személyes holmit, amit a rajongói fekete piacon próbálnak majd értékesíteni.  Zac mesélte egyszer, hogy az összes alsónadrágjától megfosztották a tolvajok,  aztán ezen az alig titkolt piacon próbálták jó pénzért árulni a szennyesét. Tiszta röhej! Akkor el sem akarta hinni, hogy ilyen létezhet, de végül is, miért ne. – sandított az emeletre vezető lépcső felé, amikor megérezte a terasz irányából érkező friss levegőt.

Már látta is, hogy az ajtó nyitva. És látta azt is, hogy az egyik nyugágyon fura kupac sötétlik.

Lábujjhegyen settenkedett közelebb, aztán ahogy az ajtón kilépett, megdermedt. A távolról csak odahajított takaróhalomnak tűnő folt innentől nézve emberi alakot öltött. Egy nagyon is ismerős emberi alakot. Kate! Hogy kerülhetett ide? – nézte szeretettel a világos párnán elomló hajzuhatagot. A szellő összekócolta, de nem merte kisimítani az arcából a selymes tincseket, nehogy felébressze. ...És egyáltalán ... miért van itt? Még ezernyi kérdés merült fel benne, ahogy tétován, óvatosan ébredező reménykedő örömmel ácsorgott a huzatban, végül észbe kapott, hogy még mindig a kerékkulcsot szorongatja. Halkan letette az ajtó mellé, megmerevedve, ahogy a fém koccant a kövön. Élesnek tűnt a hang a kísérteties némaságban. De Kate meg sem moccant. Nem akarta, de nem is merte felébreszteni. Amíg nem tudja, miért van itt, addig élhet benne a remény, hogy miatta jött, a békülésért, magyarázatot hozva az eltelt hetek kínjaira. Levette a zakóját  és kis gondolkodás után elegáns nadrágját is, majd a másik ágyon kényelmesen elhelyezkedve betakarózott. Az oldalára fekve nézte a lányt, szeme végigsiklott a karcsú alakon, amennyire a félhomály lehetővé teszi, változásokat keresve rajta. Persze, semmit sem látott, így aztán inkább fantáziált tovább.

Talán a sejtjei megérezték, hogy mi fog történni, ezért állították meg Miriam szobájában, meggátolva, hogy éljen a lány felajánlkozásával. Talán a lány a terhességéről akar vele beszélni, mert időközben rájött, hogy ez nem a magánügye, hanem mindkettőjükre tartozik. Talán most végre megkapja a választ, amire már nem is számított, így aztán most már türelemmel ki tudja várni. Talán csak azt akarja neki elmondani Kate, amit ő maga is érzett, hogy bármennyire is próbált élni nélküle, nem ment, mert ők ketten örökre összetartoznak.  Talán csak itt felejtett valamit, azért jött; bár ennek azért ellentmondott a szokatlan időpont. ... Ahogy elnézte kettőjüket, a nemrég még kihalt ház mintha megtelt volna élettel, otthonná vált, pusztán attól, hogy kettesben volt a nővel, aki az élete értelmét jelentette. Bármi miatt is kellett megjárniuk a poklot az eltelt hetekben, szinte bizonyos volt benne, hogy a kínnal telt napoknak vége, Kate itt léte, békés szendergése a gyógyulást hozta el mindkettőjük számára. Elmosolyodott, ahogy a lány mocorgott. Hogy meg fog lepődni, ha majd felébredve itt találja őt is! És milyen nevetséges, hogy hátuk mögött az óriási házzal, itt alszanak kint a terasz nyugágyain, ahelyett, hogy a hálószoba kényelmes franciaágyán bújnának össze. Persze, nem kezdhetik ott újra, talán szükségszerű is volt ez az apró kitérő – vigyorgott már-már boldogan, ahogy a távolban a folyó felett a hajnal első sugarai is megjelentek. Csodának ígérkezett a reggel, talán a legszebbnek, amit ezen a helyen már megélt. Új nap kezdődött, és talán egy új élet is... – bizakodó volt és békés... olyannyira, hogy hagyta, hogy az álom maga alá  gyűrje. Milyen édes is lesz az ébredés!

*

Kate fázósan riadt fel. Jézus! Hol van? Az ismeretlennek tűnő helyen való ébredés első ijedt pillanatai után azonnal eszébe jutott az este, a döntése, az elszánt behatolása a férfi házába, és szeme a hajnali égboltot pásztázta. Párás idő volt, érezte, ahogy a könnyű takaró alatt is megborzong. Megőrült! Vajon hány óra lehet és vajon Alex hazaért-e már? – hunyta le a szemét kétségbeesetten, arra gondolva, mit fog érezni, ha nem így történt. Még emlékezett rá, hogy az elalvás előtti utolsó gondolata mintha az lett volna, hogy talán éppen ezen az estén volt a filmje bemutatója. Olvasott róla nemrégiben, de annyira izgatott volt, hogy már semmire nem mert volna megesküdni, csak arra, hogy szereti. Igaz, ennél nem is volt fontosabb semmi más. És mennyire nem gondolkodott előre, amikor éppen ezt a napot választotta, hogy beszélni próbáljon vele. Ezeket a bemutatókat ivászatok követték, talán egy készséges partner is, aki adakozó testével emelte az ünneplés hangulatát. Joga lenne hozzá. Ő pedig itt vár rá, mint egy elhanyagolt feleség. Tiszta őrültség volt idejönnie – döntötte el, aztán felült és letette a lábait a földre. A szeme azonnal megakadt a szemközti nyugágyon fekvő alakon, aki a félhomályban is őt fixírozta kíváncsi, kicsit értetlen, de egyértelműen örömöt sugárzó tekintettel.

-Jó reggelt! – szólalt meg Alex karcos hangon, mintha semmi sem lenne természetesebb, minthogy mindketten idekint fekszenek a hűvös teraszon.