"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. július 4., szombat

Pulykatojás - 23. rész



23.
-Elkísérlek a fotózásra. – kelt fel a szétdúlt ágyról Alexander, hogy a fürdő felé vegye az irányt.
-Ne! – tiltakozott azonnal Kate, mire a férfi megtorpant és kérdőn nézett rá.
-Nem tudnék koncentrálni. – vonta meg bájosan a vállát a lány. –Menj inkább, nézd meg a várost, aztán ha végzek, legalább már lesz idegenvezetőm. Az elmúlt napokban úgyis csak a szállodai szobában ültem és azon siránkoztam, milyen sokára foglak látni.  Még az is lehet, hogy én átkoztam el a forgatásod. – rebegtette meg bűnbánóan a szempilláit.
-Az kizárt!- kiabált ki a fürdőből Alex. –Csak akkor lehet közöd a dologhoz, ha pénzügyileg érdekelt voltál benne.
-Nem finanszírozok gengszterfilmeket. – grimaszolt játékosan a lány, miközben gyors, gyakorlott  mozdulatokkal igazította ki a sminkjét. Alex egy törülközőt csavarva a dereka köré, felbukkant, és ezzel néhány pillanatra el is akasztotta Kate lélegzetét. Észbontóan szexi volt, ahogy a vízcseppek legördültek a mellkasán, aztán eltűntek a sűrű sötét szőrcsík mentén, amely sokat ígérően tartott a köldökétől a törülköző rejtette régiókba. A haja is begöndörödött és most szinte feketének látszott a zuhanyozástól. Kate-et megkísértette a gondolat, hogy beteget jelent. Nem is hazudna olyan nagyot, mert abba egész egyszerűen bele kell betegedni, hogy nem rángathatja vissza ezt a tökéletes hímet a hófehér ágynemű közé.

A férfi kinyitotta az ajtót és begördítette a reggeliző asztalkát, amit nemrég toltak az ajtajuk elé, csak akkor éppenséggel egyiküknek sem volt fontos, hogy a reggelivel törődjön. A pincér szerencsére volt olyan tapintatos, hogy néhány koppintás után itt hagyta, és nem kényszerítette őket az édes játszadozás félbehagyására.
-Nem reggelizel? – emelgette meg a csillogó rozsdamentes tetőket a férfi. Kate ellopott a kosárkából egy süteményt és belekortyolt a kávéba, amit Alex éppen kitöltött.
-Ennyi. Már így is el fogok késni, de ennyi elég is lesz éhenhalás ellen. Nem tudom, mikor végzünk, de majd felhívlak. Szentendrére megyünk... ez egy kis település a város mellett. A hét elején már voltunk kint, csak akkor leszakadt az ég és félbe kellett hagynunk a fotózást. De meghoztad a szép időt, úgyhogy ma biztos végezni fogunk. ... Nézd meg a várost és gondolj rám! – cuppantott egy puszit a férfi szájára, aztán már be is csapódott mögötte az ajtó. Alex nagyot sóhajtott. Mégis mit várt? A lány dolgozik. Már az is szép volt tőle, hogy a szenvedélyes éjszaka után még erre a reggeli kis játszadozásra rá tudta venni. Őt sem lehetne eltántorítani a munkájától. Ha lenne – húzta el a száját. Az utóbbi időben mintha elszaporodtak volna a látszólag minden indok nélkül, vagy éppenséggel financiális okokra hivatkozva lemondott forgatások. Vagy Michael nem teszi jól a dolgát és rendre olyan projektekre hívja fel a figyelmét, aminek nem vizsgálta meg kellőképpen az anyagi hátterét. Majd beszélni fog vele erről a feltűnően sűrűn előforduló jelenségről. Persze, lehet, csak a véletlenek fura összejátszásáról van szó. Eleinte nem is aggódott, mert azt vallotta, a dolgok nem ok nélkül történnek. Ha ez vagy az a munka nem jött össze, akkor nyilván nem az volt megírva neki, hogy sikeressé tegye. Talán éppen azért szabadult fel, hogy egy váratlanul érkező újabb munka találhassa meg. Szép gondolat volt, csak éppen mostanában nem nagyon érkeztek ezek a várt vagy váratlan újabb munkák, és ez a szíve mélyén aggasztani kezdte. Szép dolog a szerelem, de valamiből finanszírozni is kéne a romantikus gesztusokat. Nem mintha máris a tönkremenés réme fenyegetné, de jobb gondoskodni a jövőről, mint felélni a múltat. És a munka ezeket az ótvar gondolatokat is távol tartaná – sóhajtott nagyot. 

A mellkasszőréről lesöpörte a morzsákat, mintha ezzel jelképesen a gondjait is lesöpörhette volna, és felemelte a vékony kis kötetet az asztal sarkáról. Kate készítette oda a kis útikönyvet. Átpörgette és érdeklődve nézte a város által kínált látnivalókat. A tartalomjegyzékben még az a helyiségnév is szerepelt, amit Kate mondott: Szentendre. A fotók alapján varázslatos kis településnek tűnt, az angol nyelvű szövegből a sűrűn felbukkanó Museum kifejezés tűnt fel. Felöltözött, aztán leballagott a portára, és nemsokára egy jeggyel a kezében szállt be egy taxiba, amely a városnéző buszok útvonalán egy megállóhoz vitte. Alig szállt ki a taxiból, amikor egy valószínűleg odahaza kiszanált londoni emeletes busz állt be a megállóba. Hopp on/hopp of – hirdette oldalán a felirat, ő pedig a szemüvege és baseballsapkája védelmében felkaptatott a nyitott emeletre, hogy a busz farában leülve feltegye a fülhallgatót. Rövid várakozás után már indultak is, ő pedig átadta magát a látványnak, és a fejében kavargó információknak. Az idegenvezető, egy fiatal szőke lány, igazán elemében volt. Csak úgy ömlött belőle a szó az ország és a város összefonódó történelméről. Őt hallgatva ennek a maroknyi kis országnak mára világvezető nagyhatalomnak kellene lennie. Amíg a szemük pásztázta a várost, érdekes információkat osztott meg velük Nobel díjasokról, művészekről, sportolókról, akiket a világ ismert és elismert, és világhírű találmányokról, amiknek nagy részéről ő eddig úgy hitte, valamelyik angol ősének lehetett nagy ötlete. Kicsit dicsekvés-szagú volt  a lelkes ismertető, bár, ha csak a fele igaz ezeknek a sztoriknak, akkor igenis minden okuk megvan a büszkeségre a magyaroknak. A Hősök teréről az Andrássy úton végighajtva ő maga is úgy érezte, egy darabka Párizst kapott vissza az emlékeiből.

Fiatal pár ült nem sokkal előtte. Összeborulva sugdolóztak, Alex meg mert volna esküdni, hogy nem a látnivalókról szóltak a szavak, amelyek egy-egy csókban haltak el az ajkakon. Önfeledten romantikáztak, eltelve a szerelemtől. Talán nem is láttak semmit egymáson kívül. Irigyelte őket. A lány az előbbi kiszállásnál felismerte, ennek ellenére nem kezdett hisztérikus sikoltozásba, hanem a feltűnést kerülve megkérte, nem csinálna-e róluk egy képet a törékeny gótikus templommal a háttérben, melynek tetőcserepei úgy csillogtak a délelőtti napfényben, mint a drágakövek. A fotó elkészült és nem tudott ellenállni a kissé félénk kérdésnek, hogy egy közös képet is készíthetnének-e. Visszaszállva pedig szinte megfeledkeztek róla és most kivételesen örült ennek a nyugalomnak. Ahogy a busz lefelé kanyargott a Várból, hirtelen ötlete támadt. A következő megállónál kiszállt és leintett egy taxit. Kate valami Szentendre nevű helyről beszélt. Két legyet üt egy csapásra. Mégiscsak megnézi a lányt munka közben és állítólag a hely sincs híján látnivalóknak.
*
Szentendre valóban vetekedett a városnéző programmal. A sofőr valóságos tárháza volt a tudnivalóknak és ontotta is egész úton, így aztán mire elérték a város határát jelző táblát, Alex biztos lehetett benne, bármennyi időt is tölthet ma itt, az egészen biztosan kevés lesz. Annyi múzeumot, kihagyhatatlan éttermet és kávézót, sőt még egy igazi skanzent is javasolt neki a jó angolsággal beszélő férfi, hogy Alexnek már zúgott a feje. A folyópart a Temze mellett vett házára emlékeztette, és mély levegőt véve nézte maga előtt a lustán mozduló zöld vizet. A víz mindig is megnyugtatta, mert a folyók lusta folyásából, vagy a tenger szelíd hullámzásából olyan időtlen erők nyugalma sugárzott, ami alól képtelenség volt kivonnia magát. Szemközt valami sziget volt, ahol egy fiú vagy férfi játszott a kutyájával, ebből a távolságból nem tudta jobban meghatározni.  ... Vajon merre lehet a fotózás? 

Egy zajos angol nyelvű társaság a zegzugos utcácskák felé vette az irányt, ő pedig a nyomukba szegődött. A városka nem tűnt olyan nagynak, hogy egy kis bolyongás árán ne találhatott volna rá a fotózásra, de amikor egy óra múlva még mindig csak a macskaköves utcákon kavargó turistatömeget  kerülgette és nem botlott beléjük, kezdte kissé elhamarkodottnak ítélni az ötletét. Rosszkedvűen nyelt nagyot, ahogy egy férfi a napsütötte teraszon szinte kéjes elégedettséggel hörpölt bele egy nagy pohár párás sörbe. Szomjas volt és már meg is éhezett. Lehet, hogy neki is le kéne ülnie felfrissülni, és ki tudja, talán telefonálnia kéne. Biztos van valami asszisztens, aki felveszi Kate telefonját akkor is, ha éppen kamera előtt áll.  Amíg így vívódott magában, lába szinte önkéntelenül indult vissza a folyópart felé, aztán az utolsó sarkon kibukkanva az első, amit meglátott, Kate ragyogó hajkoronája volt. Egy nevetgélő társaság, mint tarka lepkék raja, szállt fel éppen egy kishajóra. Kate, mint egy hűvös, elegáns hercegnő követte őket lassú léptekkel. Alex nem ért rá gyönyörködni a látványban, mert a pillanat tört része alatt mérte fel, ha nem akar partra vetett halként tátogni a kedvese után, jobb lesz, ha megszaporázza a lépteit. Futni kezdett és csak az utolsó pillanatban fékezett a rámpa előtt, hogy elkerülje az ütközést a jóképű, sötéthajú férfival, aki néhány fotós táskával a vállán ugyanoda igyekezett. 

Christian Rochar – ismerte fel a férfit, aki éhes rókaként csapott le Kate-re, amikor Alex körül éppen összeomlott az élet. Ő szólalt meg a háttérben, amikor az éjszaka közepén felhívta a lányt. Hogy nyilvánvalóan az ágyában feküdt, ez kellemetlen kavicsként törte a lelkét, bár tisztában volt vele, hogy ehhez tulajdonképpen semmi köze. Kate független volt, és ő maga azokban az időkben nem viselkedett éppen grál-lovagként, aki bárkit felelősségre vonhatott volna. Mégis, a férfi szinte olajosan csillogó göndör sötét haja, a róla egyértelműen sugárzó szexualitás most kemény gyomrosként szorította ki belőle a szuszt. Egyáltalán... mit keres itt ez a bájgúnár? Kate a szakításukkal kapcsolatban annyit mondott, hogy a francia férfi Los Angelesben dolgozik tovább. Akkor pedig mit keres itt? ... És a legfontosabb kérdés, Kate miért nem mondta, hogy vele dolgozik?
A fotós éppen az útját állta volna, hogy figyelmeztesse, ez egy bérelt hajó és ő illetéktelenül tartózkodik a fedélzeten, aztán sötét szemének pupillája kitágult, ahogy felismerte. 

-Kate tudja, hogy itt van? – kérdezte köszönés nélkül, mellőzve az udvariasság legelemibb formáját.
-Hogy itt, azt nem. De már együtt töltöttük az estét is – fogta vissza magát Alex, hogy büszke kakasként ne dicsekedjen el az éjszaka csodájával. –Meg akartam lepni, úgyhogy inkább ne keltsünk feltűnést. Majd meghúzom magam a háttérben, nem fogom zavarni a munkát. – ígérte komolyan, nem is sejtve, hogy a másik férfit tökéletesen kibillentette az egyensúlyából a felbukkanásával. Christian Rochar nagy reményekkel vállalta el ezt a munkát Fabian Herzog helyett, aki egy ostoba balesetben a lábát törte az indulás előtt néhány nappal. A Kate nélkül töltött hónapok alatt biztos lett benne, hogy kincset engedett ki az ujjai közül. Magánemberként és fotósként egyaránt. A lány romlatlan vonásai és természetes bája megihlették, de a szakításuk után képtelen volt igazán jó képeket csinálni. Szakmailag talán rendben voltak az akkortájt készült képek, de a lelkük hiányzott, mint ahogy Kate hiányzott neki. Már bánta, hogy a világ másik végére költözött, és titkon kereste a hazafelé vezető apró csatornákat. Így jött össze ez a megbízás is, amit abban a pillanatban elvállalt, amikor kiderült, hogy a lány is vele fog dolgozni. 

De Kate hűvös udvariassággal fogadta és amióta Budapesten voltak, még egy estét sem tudott kettesben tölteni vele. Nyilván kerülte őt a lány, és ezt értékelhette volna a lány bizonytalanságának jelenként is, de Alexander Carpenter felbukkanásával az esélye is hamvába holt, hogy meglágyítja, a közös régi szép percekre emlékeztetve újra elcsábíthatja. Nem volt különösebben harcos típus. Ha csak egyedül kellett volna megvívnia a csatáját, talán sikerülhetett volna, de felbukkant az ellenfél is a porondon, és Christian mindig is felismerte, ha az esélyei megfogyatkoztak. Hiábavaló küzdelmekbe ritkán ment bele. Még akkor sem, ha a jutalom bőségesen megérte volna. Kate Bigelow egy csodálatos nő, és örökké bánni fogja, hogy nem vigyázott rá jobban, amíg megtehette. De a lány szíve ezé a szívtipróé és kölcsönös vonzalmuk ellen nem tehet semmit. Alexander egyszer már megbántotta a lányt, és talán elköveti még egyszer a korábbi hibát. Akkor pedig ott lesz ő, hogy széles vállait felajánlja a vigasztalásra.  Most azonban a munkájára kell koncentráljon. Biccentett Alexandernek és a hajó ringását uralva, az első fedélzetre egyensúlyozott. Kate ragyogó mosollyal fogadta a folyó felől érkező fuvallatot, hajtincsei, mint lángnyelvek nyaldosták az arcát, és a fotós előkapta az egyik gépét, hogy a ritka pillanatot megörökíthesse.

1 megjegyzés:

csez írta...

Alaposan felcsigáztad a kiváncsiságom, hogy akkor most van- vagy nem-e van-e összeesküvés elmélet a munkák elvesztése mögött... ;)
És természetesen a többi is tetszett!
K&P