Távol a világ zajától 11.

Sofia az anyja kezét fogta, miközben kereste a beszélgetés fonalát. Az anyjával nehezen találta a megfelelő szavakat. Nem mert aggodalmaskodó lenni, mert tudta, a mama azonnal lehordaná. Akit csak ismert, mindenki imádta Mona Bennettet, csak vele volt mindig olyan kevéssé megértő. Nem tudta ennek az okát, de egész gyerekkorát végigkísérte az érzés, hogy nem tud megfelelni az édesanyja elvárásainak. Mindig is az apja állt közelebb hozzá, azért is nem gondolkozott egy pillanatig sem, amikor a papa a segítségét kérte. De az olyan pillanatokban, mint ez a mostani is, kételkedett benne, hogy jól tette-e, hogy engedett a hívó szónak. 

-Paul megnősült – mondta éppen az anyja, mintha a jelen helyzetben ez fontos információnak számítana. Ezzel a tőmondattal aztán sikerült is feltépnie a régi sebet.

-Tudom – válaszolta halkan. Paul azért szakított vele annak idején, hogy elvehesse a város első lányát, az akkori polgármester szemefényét, a középiskolai szépségkirálynőt, Jennifer Bukowskit. Így lett Paulból már a diplomája kézhez vétele előtt komoly pozíciót betöltő városi hivatalnok. Ambiciózus volt, így aztán mára már ő szállt versenybe a polgármesteri székért, mint a valaha volt legfiatalabb jelölt a városban. A szépséges Jennifer azonban már nem tartott vele ezen az úton. Második gyerekük születése után embóliát kapott és meghalt. Paul nem sokáig búslakodott, már oltár elé is vezette a város legnagyobb cégének, a Monroe bútorgyárnak egyetlen örökösét, Melaniet. Sofia önkínzó módon követte volt szerelme politikai pályájának és magánéleti hullámvölgyének felfelé ívelését. A Monroe lánnyal azonban Paul alaposan mellényúlt, bár a pénze nyilvánvalóan nagy segítség volt a jelenlegi kampányban is. Az akaratos, elkényeztetett lánynak eszében sem volt férje politikai karrierjét segíteni. Önálló elképzelése volt a saját jövőjéről, melyet a színi pályán remélt kiteljesíteni. Az ezt kísérő kisebb botrányokkal tarkított hétköznapok azonban elbizonytalanították Paul követőit is. Ha a saját feleségét nem képes irányítani, hogyan lehente alkalmas a város vezetésére? Sofia némi kárörvendéssel vegyes kíváncsisággal követte az ezzel kapcsolatos bulvárhíreket. 

-Veled jobban járt volna – suttogta az anyja a mondatot, amit már ő is megfogalmazott. Néha, ha nagyon magányosnak érezte magát, eljátszott a gondolattal, mit tenne, ha a férfi megkeresné ..., aztán újra és újra elakadt a képzeletbeli válasz megfogalmazásában. Lelkének egy része még mindig – minden korábbi megaláztatás ellenére is – rajongott a jóképű férfiért, aki az első pasi volt az ágyában, és ezzel soha nem múló emlékként égett bele a lelkébe. És nagyon hosszú ideig az utolsó is, mert a gerinctelenségétől eltekintve mindenkit hozzá mért.

-Mama, Paul már a múlt! – sóhajtotta, reményei szerint elég határozottan. Igazság szerint még beleborzongott, ha a képernyőn a fickó szemeibe nézett, vagy bénítóan kellemes baritonját hallgatta, ahogy a város felvirágoztatásáról beszél, de ugyanakkor nem akarta elhinni önmagáról, hogy ennyire az emlékei és az érzékei rabja lenne. Ilyenkor emlékeztette magát a férfi szenvtelen, már-már gúnyos hanghordozására, ahogy annak idején kiadta az útját, és lerázta magáról a bűbájt, mint kutya a vizet.

-Sziasztok! – lépett be ebben a pillanatban az apja és Sofia önkéntelenül is megkönnyebbült. A papa majd eltereli a mama figyelmét Paulról. Igazság szerint, fogalma sem volt róla, miért izgatja a mamát az a sakál. Annak idején ő maga nevezte becstelen alaknak, aki elvette a lányától, amit csak elvehetett, hogy aztán cserbenhagyja.

-Hogy vagy? – lehelt egy gyengéd csókot a felesége homlokára Charlie, miközben a szeme Sofiát kérdezte. A lány megvonta a vállát. Nehéz volt a mamán kiigazodni. az egyik pillanatban roppant elesettnek tűnt, a következőben pedig beindult, mint akiben elemet cseréltek.

-Egyformán – vonta meg a vállát Mona és a szeme árulkodóan lezárult, miközben mélyet sóhajtott. Fájdalmai vannak! – értette meg az apró hazugság lényegét a férje. Nagyot nyelt, majd a lányához fordult:

-Sok a munka? – A mosolyába csomagolta a fájdalmat, amit a szeretett asszony elkínzott, meggyötört arca láttán érzett. Az nem lehet, hogy most veszítse el! Még nem! A kezelések nagyon megviselték és Mona épp tegnap fakadt ki, hogy úgysincs semmi értelme kínoznia magát. Az a régi harcos tűz kiveszni látszott belőle és Charliet megijesztette a gondolat, hogy a felesége talán már fel is adta a küzdelmet. Akkor pedig semmi esélyük sincs a győzelemre.

-Megjött Morgan doktor utóda. Hallotta hírét, hogy valami kezdő, kotnyeles fruskát bíztak meg a helyettesítéssel, ezért aztán korábban jött, mint vártam – csillant meg egy könnycsepp  a lány szemében. –Pedig ez nagyon jó munka lett volna – sóhajtott. –Na mindegy, majd csak találok egy rendelőt a környéken, ahol nincsenek előítélettel a női állatorvosok iránt – szipogott halkan. Igazságérzetét rettentően bántotta az alig titkolt tény, hogy pusztán a neme miatt háttérbe szorulhat egy állásinterjún. Be sem bizonyíthatja a rátermettségét, mert a tény, hogy nőnek született, az esélytelenek csoportjába lökte. –Csak így kicsit tovább venném igénybe a kanapétokat – próbálta elviccelni a komor bejelentést.

-Hát, tulajdonképpen lenne egy ötletem – húzta be a nyakát Charlie, felkészülve a női tornádó tombolására.

*

Robert a két gyereket nézte, akik a kutyákat húzták-vonták, készen rá, hogy közbeavatkozzon, ha eldurvulna a játék. De még a kis Lizzy is pontosan érzékelte, meddig mehet el Gombóccal szemben. Charlie egy halom dolgot hozott magával a kutyák mellett, tálakat, pórázokat, tápot, sőt még egy nagyméretű kutyaágyat is, amiben – állítása szerint - a két eb együtt alszik majd.  Ehhez képest az előbb rajtakapta Jeremyt, ahogy becsalogatja a gyerekszobába a szőrösöket. Árnyékot nem is nagyon kellett noszogatni, úgy pattant az ágy tetejére, mint akinek világéletében ott volt a helye, a kicsit pedig a kisfiú segítette fel a barátja mellé. Egy pillanatra ellenkezés ébredt benne, hiszen nem sokkal korábban még odakint játszottak a porban, de aztán megvonta a vállát. Gyerekként ő is imádta volna, ha lett volna egy bundás barátja, akihez kedvére bújhatott volna. Ennek a két gyereknek ez most megadatott. Legfeljebb majd sűrűbben mossák az ágytakarót, döntötte el mosolyogva, ahogy Gombóc a négy lábát az égnek tartva kapálózott. Igazán mókás jelenség volt, és Lizzy gyöngyöző kacagása többet ért, mint a patyolat ágynemű. 

Kíváncsi lett volna, hogy a karót nyelt doktornő mit szól majd a saját apja által közvetített meghíváshoz. Ő még nem tudta eldönteni, hogy teljesen megőrült-e, amikor az ötletet felvetette. Eddig két alkalommal találkozott a nővel, aki egyszer a földig lehordta, a második alkalommal pedig keményen ellenállt neki még akkor is, amikor a legnagyobb felelősségtudatról igyekezett meggyőzni. Végül – meglepő módon – az apja nyomására elküldte hozzá a kutyákat. Ezt roppant következetlen lépésnek érezte, mert abban egy pillanatig sem bízott, hogy Sofia Bennett részéről ez volt a békejobb.

Amikor biztos volt benne, hogy néhány percre felügyelet nélkül hagyhatja a gyerekeket, benyitott a vendégszobába. A mennyezetét annak is megcsinálták már, a falak is megszáradtak a friss festést követően és a szoba látszólag kész volt rá, hogy betöltse funkcióját. De a bútorokat még vastagon borította a por, mert elővigyázatlanul csak egymás mellé tornyozta őket, de elfelejtette letakarni. Ha Charlie esetleg meggyőzi a lányát, hogy költözzön ide, nem várhatja el tőle, hogy ő maga tegye rendbe leendő lakását. A fürdőszobában sem volt jobb a helyzet, és nagyot sóhajtva döbbent rá, hogy az egész napja el fog menni a takarításra akkor is, ha a két gyerek nem hátráltatná. Márpedig hamarosan ráunnak majd a játékra a kutyákkal és akkor még őket is le kell foglalnia. Washingtonban elég lett volna egy telefon egy takarító céghez, de itt az emberek maguk tartották rendben a környezetüket. Itt tartott a gondolataiban, amikor a ház előtt kerekek alatt csikordult meg a kavics. A kutyák ugatva száguldottak ki a házból, és erről eszébe jutott, hogy még az ő nevelésükkel is lesz tennivalója. Becsukta maga mögött az ajtót és ő is a bejárat felé indult. 

Odakint valósággal földbe gyökerezett a lába. Sofia Bennett állt odakint, égbeszőkő lábait kiemelő szűk farmerben és egy tarka kockás blúzban. Hosszú szőke haja lófarokban lógott a hátán és a házat vette éppen szemügyre, miközben a két kajla eb a lábai körül ugrált.

-Jó napot! – jött meg a hangja Robertnek, ahogy a csinos nő látomását végre helyén tudta kezelni. Most egy cseppet sem tűnt távolságtartónak, hanem pontosan annak a fiatal nőnek, aki nyilván a jobb napjain volt. A szigorúság álcája nélkül határozottan vonzó volt, még ha pillanatnyilag ez volt az utolsó, amire gondolnia volt szabad. Sofia Bennett a házában fog ugyan lakni, de nem azért érkezett, hogy ő nap mint nap megcsodálhassa modell-alkatát.

-Jó napot! – érkezett a kissé bizonytalan válasz egy halvány mosoly kíséretében. –Apa előadta a kis tervüket. Nem voltam meggyőződve róla, hogy ez jó ötlet, de megígértem, hogy eljövök és megnézem a házat. No, meg erre a két égedelemre is kíváncsi voltam – paskolta meg Árnyék fejét, aki szinte rajongva nézett rá a gyengéd érintésért cserébe.

-Pont most néztem meg én is a háznak azt a részét. Sajnos még nem volt időm kitakarítani a felújítás óta – vakarta meg a fejét a férfi. –Nem a legjobb formáját mutatja, mert még semmi nincs a helyén, viszont por borít mindent.

-Tudom, apa ezt is mondta. Azért is jöttem ilyen korán. Ha megfelel, akkor szívesen segítek a takarításban is, hiszen végül is, miattam kell ezzel foglalkoznia. De valami nem volt egészen világos abban, amit apa mondott. Mégpedig a lakbér. Úgyhogy először erről kellene beszélnünk – nézett félre zavartan a nő.

-Én nem gondoltam pénzre – vallotta be Robert. –Tudja, nekem a legnagyobb segítség az lenne, ha a gyerekekkel tudna foglalkozni, amikor éppen nem dolgozik. Hamarosan állást vállalok én is, legalábbis volt néhány ígéretes visszajelzés, úgyhogy nekem elsősorban az ő felügyeletük okoz gondot. Persze tudom, hogy maga is elfoglalt, ott az ebtelep... de talán össze tudnánk hangolni az időbeosztásunkat. A lyukakra pedig felfogadnék egy bébiszittert, ha találok a környéken.

-Itt profi bébiszittert nem talál. Talán inkább egy házvezetőnőben kéne gondolkodnia – mutatott rá az elgondolása első buktatójára a nő.

-Amíg nincs valami jól fizető állásom, az túlságosan megerőltető lenne ... anyagilag – vakarta a fejét Robert. Igazság szerint azért is reméltem, hogy a szoba fejében magát tudom igénybe venni.

-Nos, akkor szerencséje van. Ugyanis már nincs munkám az ebtelepen. Csak ideiglenes állás volt, és megjött a doktor, aki a jövőben ott dolgozik. Kicsit hamarabb, mint reméltem, de hát ez van. Ez itt nem Washington, itt az emberek jobban bíznak egy férfi orvosban, mint egy nőben – sóhajtott keserűen. Robert azonnal megszánta. Washingtonban is nehezebben boldogultak a nők, bár tagadhatatlanul fényévekkel a vidék előtt jártak. El tudta képzelni, a tanult, talpraesett Sofiát mennyire bántja a neme miatti megkülönböztetés. És amit kínálni tud neki, az csak a nőkkel kapcsolatos sztereotípiát erősíti. 

-Hosszú távon akkor nem is itt képzeli el az életét? – kérdezett vissza és remélte, hogy a nő ezt a kérdést a gyerekek miatti aggodalma jelenként értékeli, nem bizalmaskodásként.

-Igazság szerint jobb lenne itt élnem. Gondoltam is rá, hogy nyitok egy önálló praxist, legalább próbaként, hogy tényleg meg tudom-e vetni a lábam ebben a férfiak uralta világban. Ha alkalmat adnának rá, bebizonyíthatnám, hogy ugyanúgy boldogulok egy macskával, mint egy tehénnel vagy lóval. De ehhez pénzre van szükségem, úgyhogy kénytelen leszek alkudozni magával. Adjon fizetést egy teljes állásos házvezetőnői szerepre, én pedig méltányos bérleti díjat fizetek a szobáért. A különbözetből pedig előbb-utóbb összejöhet a kezdőtőke egy vállalkozáshoz. Nos, ez az ajánlatom, gondolkodjon el rajta! – nézett a már megszokott keménységgel a szemébe. Robert értékelte az egyenességét és úgy döntött, hogy ennél jobb ajánlatot úgysem kapna.

-Rendben, azt hiszem, elfogadható az ajánlata. De mielőtt véglegesen döntenénk, nézze meg a birodalmát, hogy egyáltalán megfelel-e – mutatott a ház belseje felé, és Sofia megindult, nyomában a két kutyával. Robertben egy pillanatra felvillant a kép, ahogy a nő „hazatér”, mint aki ugyanúgy ehhez a házhoz tartozik, mint ő a két gyerekkel és a két kutyával. Aztán megrázta a fejét, hogy a képzelgést száműzze és a valósággal foglalkozzon. A valósággal, amelyben a két gyerek tátott szájjal állt az ajtóban és a fiatal nőt nézte. Aztán hátraarcot csináltak és beszaladtak a házba, el az üdvözlésre nyújtott kéz elől. Nem kedvelik Sofiát – ismerte fel a dacos ellenállás jeleit.

Távol a világ zajától 10.

Robert hunyorogva próbált az ágy melletti órára fókuszálni. Elaludt volna? Mert az biztos, hogy kintről Charlie hangját hallja. Ezek szerint Mona gyorsan felépült – gondolta, és szinte érezte, ahogy egy Mount Mitchellnyi szikla legördül a szívéről. Helyes ez a két kölyök, de huszonnégy órában roppant megviselő volt foglalkozni velük. Az ebtelep után beugrottak a McDonalds melletti tékába és felhajtottak egy kutyás családi filmet, hogy ezzel is a rájuk váró feladatokra készüljenek. Aztán persze a kicsiknek millió kérdése volt, amiket meg sem tudott válaszolni, mert nagy részükre a karót nyelt doktornő tudta volna a feleletet. Nem értette az ellenszenvét, mert Washingtonban még kedvelték a nők. Nem élt remeteként Nora előtt sem, és igazság szerint a vele való kapcsolata alatt is szemrebbenés nélkül flörtölt egy-egy csinosabb gyakornokkal. Igaz, ennél tovább sosem ment. Nora pedig szerencsére azt az elvet vallotta, hogy amíg nála vacsorázik, neki teljesen mindegy, hol olvasgatja az étlapot. Mostanra ugyan a nőnek ezt a nagylelkűségét a kötődés teljes hiányának értelmezte át, de mindez nem változtatott a tényen, hogy korábban sosem volt baja a nőkkel. Dr. Bennett pedig időnként úgy nézett rá, mint valami csúszómászóra, amely éppen a legrosszabb pillanatban kúszott elő egy lapos kő alól. Ruganyosan kipattant az ágyból, eltökélve, hogy kemény munkával veri ki a fejéből a doktornő amúgy észbontóan hosszú lábait, amikor meghallotta, hogy a két gyerek üdvrivalgással rohan ki az udvarra. Ettől végképp felébredt. Vajon mire fel ez a nagy vigasság?

A konyhaajtó nyitva állt és Charlie Bennett testes alakja töltötte be, aki nevetve nézte az odakint zajló jelenetet. Látni ugyan nem látta, de hamarosan megértette, mi lehet a nagy öröm oka, amikor öblös kutyaugatás verte fel a reggeli csendet. Árnyék hallhatóan jól érezte magát.

-Elhoztam őket, ha nem baj – nézett rá a férfi. Robert csak megrázta a fejét, de Charlie ennyiből is értette, hogy további magyarázatra vár. –Tudja, Sofia nem tudta, hogy maga az. Este elmesélte a találkozásukat, aztán a kutyás történetet, én meg – ha nem haragszik – kicsit bevetettem a befolyásomat, ami még maradt a lányomra. 

-Nem mertem volna megesküdni rá, hogy a maga lánya, Charlie – grimaszolt Robert. –Maga olyan jóindulatú, Mona pedig maga a megtestesült türelem, de Bennett doktornő az elsős tanítónénimre emlékeztetett, aki mindig nyakon vágott, amikor óra alatt nem figyeltem. Hogy tudta rávenni, hogy elhozhassa a drága állatait, akiket nem mert ránk bízni?

-Hát, tudja ... Sofia mesélte, hogy szerinte maga híján van a türelemnek, én meg emlékeztettem őt, hogy egy időben róla is el lehetett mondani, hogy a türelem szobrát nem róla mintázták. Nála is elmúlt az az időszak, maga is bele fog rázódni a gyereknevelésbe. Most még túl sok a megoldandó gondja... ez a ház, a munka, a gyerekek... de idővel minden a helyére kerül. Maga nem rossz ember, Robert! Látom, ahogy napról napra jobban megáll a lábán a két kicsivel, holott biztos vagyok benne, hogy a korábbi életében nem volt alkalma gyakorolni. Tudom, hogy Mona milyen nagy segítség volt ebben, de higgye el, gyakorlat kérdése az egész. Volt egy időszak az életemben, amikor a feleségem  néhány hétig nem lehetett velünk, és akkor nekem kellett Sofiával bírnom. Ismerem a tehetetlenség érzését, úgyhogy biztos vagyok benne maga is túl fog jutni ezen – mondta halkan a férfi, miközben a korábban vidám tekintete elfelhősödött. Kicsit talán zavarba is jött, mint aki túl sokat mondott. Robert azonban csak a maga kérdéseivel volt elfoglalva, így nem vette észre a férfi hangulatának megváltozását.

-Amikor mesélt a lányáról, azt mondta, talán vissza sem jön. Azért is nem gondoltam, hogy ő lehet, mert nyilván örömmel újságolta volna a nagy hírt.

-Jöjjön, rá szeretnék gyújtani! – lépett ki Charlie a házból. Robert meglepve követte. Amióta ismerte a férfit, még nem látott bagót a kezében.

-Mona nem jött? – jutott el a felismerésig, ahogy a kutyákat és a két gyereket nézte.

-Nem – vakarta meg a fejét a férfi. –Robert, azt hiszem, Mona most nagyon sokáig nem tud majd jönni. Sajnálom.

-De hát mi a baj? – nézett rá értetlenül a fiatal férfi és valami baljós sejtés kúszott a gerince mentén, ahogy a férfi fénytelen szemébe nézett.

-Tudja, Monánál tizenkét évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak. Vastagbél. Megoperálták, aztán kapta a kezeléseket. Nehéz időszak volt. Sofia kamaszodott és a sírba vitt. A munkára se tudtam koncentrálni, az embereim meg a fejemre nőttek. Néhány olyan munkát adtunk ki a kezünk közül, amire ma sem vagyok büszke. Pillanatok alatt váltott a cég lejtmenetbe, de nem volt erőm elkapni a gyeplőt. De aztán Mona meggyógyult és mi is összeszedtük magunkat. Egy ideje panaszkodott, de mindketten azt gondoltuk csak a korral járó nyűglődések ezek. De most kiderült, többről van szó.

-Kiújult – nyögött fel együttérzően Robert.

-Nagyon úgy néz ki. Felhívtam Sofiát néhány hete és döntött, hazaköltözik. Tudom, hogy ez nagy áldozat a részéről, de másként el sem tudnám képzelni a folytatást. Ha Mona látja a lányát, akkor harcol... mert ha ő feladja, akkor nekem is annyi – sóhajtott a férfi és egyáltalán nem leplezte a mozdulatot, amivel elkent egy könnycseppet a szeme sarkában. –Szóval, egy hete itthon van, de nem volt most ez olyan örömhír, amit szétkürtöl az ember. Szerencse  a szerencsétlenségben, hogy az ebtelepen megürült Morgan doktor helye és Sofia megkapta az állást. Nem végleges ugyan, csak ideiglenes, de azért mégis több, mint a semmi. Na, nem is akarom a részletekkel untatni, de mivel magát is érinti, hát elmondtam. Kell egy házvezetőnő a gyerekek mellé. Addig is felmentem a munka alól. Most maga vigyáz rájuk, és látja el a háztartást. Birkózzon meg vele fiam, mert különben nagy bajban leszünk! – mosolyodott el kesernyésen a férfi.

-A lányuk magukkal lakik? -  kérdezte Robert, minden különösebb hátsó gondolat nélkül, egyszerűen valahogy csak ez a kérdés jött a szájára.

-Igen, bár nem egyszerű, mert amikor elment, eladtuk a házat és egy kisebb lakásba költöztünk, hogy kevesebb legyen a rezsi és a munka. Most a nappaliban alszik, a kihúzható kanapén. De miért kérdezi?

-Nézze, ez a ház hatalmas, itt is elférne – bökte ki, bele sem gondolva, hogy éppen egy lányos apának tesz ajánlatot, hogy kvártélyozza el nála a lányát.

-Nem lenne az helyes! – szögezte le a férfi. –Tudom, hogy ez már más világ, mint amikor mi fiatalok voltunk, de azért ez egy kisváros, ahol könnyen a szájára veszik a népek, ha egy férfinál lakik.

-Charlie! Ne legyen már olyan vaskalapos! Maga is tudja, hogy a hátsó szárnyban van egy szoba saját fürdőszobával. Ráadásul teljesen szeparált. Azt terveztem, hogy egybe nyitom a ház többi helyiségével, ha a gyerekek nagyobbak lesznek és külön szobára lesz szükségük, de most éppen kapóra jön, hogy külön bejárata van. Maga is tudja, hogy nem indult a legjobban az ismeretségünk a lányával, úgyhogy nem kell attól tartania, hogy romantikus viszonyba bonyolódunk. De ha már ezek a kutyák is itt maradnak, akkor jól fog jönni egy helyben lakó állatorvos – próbálta elviccelni az ajánlatot. -És fizetnék is a lányának, ha időnként a gyerekekkel lenne. Tudom, hogy az ebtelepi állás csak amolyan félállás. Jól jönne neki a pénz is, ha már rengeteg szabadideje van. Miért keresnék valaki mást, ha ezzel neki segíthetek? Nem akarom kihasználni. Megjött a pénzem Washingtonból,ki tudom magát is fizetni, sőt még egy házvezetőnőre is telik majd, aki főz, mos, takarít ránk. Állást ugyan még nem találtam, de már érlelődik bennem egy gondolat. Valaha nagyon jó voltam abban, hogy gazdasági tanácsokat adjak. Talán itt is érdekelné a gazdákat, mesterembereket, kereskedőket, hogyan tehetnék sikeresebbé a vállalkozásukat. 

-Nagy gazember maga, Robert! – nevette el magát a férfi. Még néhány érv és a végén tényleg megpróbálom rábeszélni a saját kislányomat, hogy költözzön össze egy férfival – csóválta meg a fejét Charlie.

-A lánya nálam biztonságban lenne. Nem is lakunk olyan messze egymástól, és szükség esetén akár a kocsimat is használhatja, ha meg akarja látogatni az édesanyját. A munkával úgyis hamarosan végzünk, és akkor maga ápolhatja a feleségét, Sofia pedig elvállalhatja ezt a másodállást – nevezzük annak – érvelt tovább Robert. Magát sem értette, miért erőlködik,  igazság szerint félt még a találkozástól is Sofia Bennettel, mégis úgy tűnt a számára, hogy ez jó megoldás lehetne mindannyiuk számára.

Távol a világ zajától 9.

Sofia Bennett szemöldöke felszaladt a homlokára, ahogy a népes társaság besereglett a rendelőbe. Néhány órával ezelőtt ugyanilyen zajosak voltak, de akkor a feszültség szinte tapintható volt körülöttük, míg most valami hamisítatlan derű lengte körbe őket. Mégsem bízott bennük. Egy apa két kisgyerekkel nem biztos, hogy a legjobb megoldás lenne Árnyéknak és Gombócnak. Most még az újdonság varázsa alatt képesnek hiszik magukat a felelős állattartásra, de ő látta, amikor szinte  mindannyian kontrolljukat vesztve hadakoztak. A gyerekek is kicsik még, főleg a kislány és még mindig úgy gondolta, hogy nem szívesen bízna egy kutyát a fickóra. Aki mellől most már feltűnően hiányzott a gyerekek anyja. Kíváncsi lett volna, vajon a nő csak elutazott, netán elváltak? Esetleg a távollétét használja ki a fickó, hogy teljesítse a gyerekek kérését? Végül is mindegy. Ez is csak annak a jele, hogy nem megfelelő alanyok az örökbefogadásra. Már csak meg kell értetnie velük, hogy ők is és az állatok is jobban járnak, ha egy kis ebtelepi kalandozás után beülnek inkább a közeli McDonaldsba. 

Robert a szája szélét harapdálva szinte megbújt Lizzy mögött, aki az ölében ült. Jeremy ujjai megállás nélkül túrták Árnyék bundáját, a kislány pedig tekeregve próbált szabadulni a fogásából, hogy új játékszeréhez mehessen.

-Mr. Hazard! – köszörülte meg a nő a torkát. –Dr. Bennett vagyok. Azt hiszem, jobb lenne, ha négyszemközt beszélhetnénk. Ha beleegyezik, akkor Suzy a gyerekekkel és a kutyákkal odakint megvárja, amíg néhány dolgot megbeszélünk – biccentett az asszisztense felé. Robert beleegyezően bólintott. A két gyereknek sem volt ellenvetése, hiszen a kutyákkal maradhattak. Ahogy magukra maradtak, a fiatal nő mély levegőt vett. Nem az első alkalom volt, hogy elutasított valakit, aki örökbe akart fogadni egy kutyát, de még soha nem érezte ennyire kellemetlenül magát. Nyilván a gyerekek miatt – győzködte magát nem túl eredményesen. Robert Hazard minden ellenszenves vonása ellenére is vonzó pasi volt, még ha apaként meg is volt róla a véleménye. De talán még fejlődőképes. –Mr. Hazard! Sajnálattal kell közöljem, hogy nem engedélyezhetem az örökbefogadást. Nem azt mondom, hogy Nem, hanem hogy nem Most; ha érti a különbséget... – tette odébb pótcselekvésként a szemüveget, amit a műtéteknél használt. 

Robert meglepődött. Még a nő nevénél tartott, Bennett... csak nem Charlie lánya? Bár Charlie elbeszélése alapján egy édes, állatszerető kislányt látott maga előtt, dr. Bennett pedig egy magas, izmos fiatal nő volt. Nem úgy nézett ki, mint egy frissen végzett egyetemista. Természetes szőke haja szoros kontyban ült a tarkóján, csak egy vékony tincs repdesett kiszabadulva a nyakában, ahogy a ventilátor megkeverte a sarokban a levegőt. Kék szeme zavartan kerülte a tekintetét, de a hangja kemény volt, mint az acél. Szóval nem engedélyezi az örökbefogadást – jutott el hozzá a nő döntése.

-Én értem, de magyarázza el maga annak a két kisgyereknek! – biccentett az ajtó felé.

-Meg fogom tenni, de sokat elárul a kapcsolatukról, hogy maga nem meri megtenni – emelkedett meg dacosan a nő pisze orra.

-Ez duma! – csattant fel Robert. –Nem is ismer, felületesen ítélkezik. Nem magamért akartam ezeket a nyomorult kutyákat, hanem a gyerekek miatt.

-Nem nyomorultak ezek a kutyák! – villant meg a nő szeme. -Magukra maradtak, mégsem váltak vadállatokká. Bíznak az emberekben és tökéletes családi kutyákká válhatnak.

-Helyes! Nálunk pontosan azok lehetnek – vágott grimaszt a férfi. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy hívják a doktornő apját. Talán, ha kiderül, hogy ő a munkaadója, akkor a nő is szívélyesebbé válik. Nem is értette az ellenszenvét. Jó, hát kicsit türelmetlen volt a kölykökkel, de Lizzy meg is tett mindent, hogy kiborítsa. Ma ilyen napja volt. Tegnap este meg a hóna alá bújva aludt el. Azt bezzeg nem látta a doktornő, amikor az ujjaiba kapaszkodva szuszogott a kicsi. 

-Mr.Hazard! Talán ha a felesége is Önökkel jött volna, könnyebb lenne megértetni a gyerekekkel, hogy miért nem vihetik ma haza a kutyákat.

-Nincs feleségem! – vakkantott közbe a férfi.

-Bocsánat – nyelt nagyot a doktornő. Utálta, ha elhamarkodottan következtetett, de hát tulajdonképpen érthető is. Ki bírna ezzel a vademberrel egy fedél alatt élni. Bár, hogy a gyerekek vele maradhattak, ez meglepte. Talán valami karrierista nő lehetett, látott ilyet éppen eleget Washingtonban.

-Látja, egy újabb felületes feltételezés – sóhajtott türelmetlenül a férfi. A beszélgetés túl sokáig tartott, és mivel eleve terméketlennek ígérkezett, szívesebben rakta volna be a srácokat a kocsiba, hogy aztán otthon megküzdjön a hisztijükkel, amiért a beígért kiskutyák nélkül mehetnek haza.

-Higgye el, van gyakorlatom elhibázott örökbefogadások ügyében – sóhajtott a nő és meglepődött, amiért a férfi arcán valami furcsa grimasz suhant át.

-Higgye el, nekem is – gondolt arra, hogy talán mégis túlvállalta magát, amikor úgy döntött, megpróbál apjaként viselkedni az öccse gyerekeivel. 

-Na jó, így nem megyünk semmire! – állt fel a nő. –Csak azt tudom mondani, hogy most nem vihetik el a kutyákat, de amennyiben részt vesznek a programunkban és rendszeresen látogatják őket, néhány hét múlva felülbírálhatom a döntésemet. Küldje be a gyerekeit, hogy nekik is elmondhassam...

-Nem kell, majd én megbeszélem velük – állt fel Robert is.

-Nem is tudja, mit akarok mondani nekik – forgatta a szemeit a nő.

-Gondolom azt, amit nekem – vonta meg a vállát Robert. Isten az égben, mit kell ezt az egészet ennyire bonyolítani? Még gyereket is könnyebb örökbe fogadni, mint kutyát; nevetséges!

-Nem egészen... Szeretném, ha néhányszor eljönnének látogatóba. Sétáltathatják őket, játszhatnak velük. Ha úgy látom, hogy nem gondolták meg magukat és hetek múlva is töretlen akarattal szeretnék őket hazavinni, akkor – de csak akkor – alá fogom írni a papírokat. Értse meg, sajnálom, ha a gyerekek ma csalódottak lesznek, de nekem elsősorban a kutyák érdekét kell néznem.

-Rendben. Mikor jöjjünk? – kérdezte Robert türelmetlenül.

-Amikor az idejük engedi. Majd szólok Suzynak, hogy legyen a segítségükre.

-Oké! – biccentett a férfi és lenyomta a kilincset. A nő szavai azonban megállították:

-Bocsásson meg, ha tényleg felületesen ítélkeztem, de lássa be, maga sem indított a legjobban!

-Azt hiszem, mindennap itt leszünk – mondta válasz nélkül hagyva a nő szavait, aztán kiment, hogy megkeresse a gyerekeket. 

Jeremy meglepően higgadtan fogadta a hírt és a férfi legnagyobb meglepetésére még a húgával is próbálta megértetni, hogy lesz kiskutya, de a dolgok menete már csak ilyen. Előbb látogatni kell őket, játszani velük és csak néhány nap múlva vihetik őket haza. Lizzy végül elfogadta, hogy ma este még a plüss kutyájával kell ágyba bújnia és Robert sem kezdte még győzködni, hogy ez akkor is így lesz, ha Gombócot hazavihetik végre. Már a kocsiban ültek, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett rákérdezni Bennett doktornő családi hátterére. 

Sofia Bennett az orrnyergét masszírozva nézte a parkoló fölött gomolygó porfelhőt. Robert Hazard nem hazudtolta meg magát. Nyilván indulatosan lépett a gázpedálra és nem törődött vele, hogy a kipörgő kerekek nyomán apró kavicsokkal sorozza meg a kerítést, felbőszítve vele a túloldali kifutóban lévő kutyákat. Megcsóválta a fejét. Igazából nem értette, miért érez zsigeri ellenszenvet a férfi iránt, hiszen attól a kis közjátéktól eltekintve nem is tud róla semmit. Talán mert annyira hasonlított Paulra. Egy vadember, aki az ösztöneinek él és még a külsejével sem leplezi – időzött el néhány pillanatig a férfi nap cserzette arcbőrén és a kockás ing alól kivillanó napbarnította, szőrös alkarján, melyen jól láthatóak voltak kisebb sérülések. Kétkezi munkát végez. Talán a Nemzeti Parkban dolgozik, ott mindig szükség van erős és ügyes kezekre – kalandoztak el a gondolatai a férfi hosszú ujjaira emlékezve. Már kislányként is imádott feljárni. Hacsak rá bírta venni az apját, hétvégenként mindig ott kirándultak. A Mount Mitchell ... A legjobban a vadasparkot szerette, de persze bármikor profi idegenvezetőként kalauzolt volna végig bárkit a látogatóközponton is. Mielőtt elment az egyetemre, virágot vitt a névadó, Elisha Mitchell sírjához a csúcsra. Paullal másztak fel a hegyre, de magányosan, a könnyeitől alig látva a sziklás meredélyt, araszolt lefelé. Az a hülye éppen ott, a már-már templomi békét sugárzó hegycsúcson vallotta be neki, hogy nem szereti. És nemcsak nem szereti, de nősülni készül. Mindezt úgy, hogy még néhány nappal korábban is őt ölelte, neki színlelt boldog szeretőt. Paul ezzel a tettével erőszakot követett el azon a neki oly kedves helyen. És Paul pontosan úgy festett ott fent a hegyen, mint Robert Hazard az előbb itt a rendelőjében. Tudta, hogy ezt a kísérteties hasonlóságot verte le verbálisan a férfin, aki most nyilván azt hiszi, egy mások dolgába belekotnyeleskedő nővel hozta össze a rossz sorsa. Mélyet sóhajtott. A fickó vissza fog jönni, ebben biztos volt. Dacból, még ha a kutyákat csak a gyerekei akarják, akkor is. Csak, hogy bebizonyítsa neki, hogy képes gondoskodni az elárvult ebekről. Vajon mi lett a feleségével? Elhagyta? Őt hagyták el? Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg fogja tudni. A gondolat éppen annyira volt bosszantó, mint ígéretes.

Távol a világ zajától 8.

Újabb hetek teltek el, és egy napon arra ébredt, hogy nagy a csend a ház körül. Előfordult, hogy Charlie érkezésére ébredt, és csak a konok akarat, hogy nem hagyhatja, hogy lustának tartsák, segített benne, hogy hamar észhez térjen. A reggeli kávé közben beszélgetett Monával, aztán a gyerekek lelkére kötötte, hogy viselkedjenek jól, majd egy mély sóhajjal belevetette magát a munkába. A tavasz teljes erejével tombolt, munka közben hamar kimelegedett, sokszor ing nélkül dolgozott Charlie mellett a tetőn. Így aztán a bőre olyan volt, mintha világéletében a szabadban dolgozott volna. Valaha gondosan nyírt haja már a nyakába ért, időnként arcát néhány napos borosta fedte, de még soha nem érezte magát annyira szabadnak, mint ebben az ősember-formájában. Biztos volt benne, ha egy nap újra nyakkendőt kell kössön, az olyan lesz, mintha kötelet akasztana a nyakába. Az elmúlt héten összebarátkozott a szomszédokkal is, ahol két hasonló korú gyerek élt, és ma Mona átkísérte volna Jeremyt és Lizzyt hozzájuk valamikor délelőtt. Mona azonban ma reggel késett.

Önkéntelenül is a telefonját kereste, és már látta is, hogy több nem fogadott hívása volt, amiket nem hallhatott, mert este rezgőre tette. Már arra sem emlékezett, miért, talán valami régi beidegződés miatt, amikor a moziban levette a hangot. Itt ugyan csak az új, nagyképernyős televízió előtt terült el, miután a gyerekeket ágyba dugta, és a szinte teljesen levett hang mellett egy felnőtt csatorna kínálatát bambulta fáradtan, de úgy látszik a telefonra volt gondja. Charlie kereste és aggodalmasan hívta vissza. Ha az öreg nem jött, csak telefonált, biztos valami baj van.

-Bocsásson meg, Charlie! Nem hallottam, hogy keresett – szólt bele azonnal, ahogy a vonal túlsó végén fogadták a hívását.

-Semmi baj! Csak szólni akartam, hogy Mona éjjel belázasodott. Nem vészes, de azért gyenge és hát azt sem akarná, hogy a gyerekek elkapják. Ha nem gond, ma itthon maradunk mindketten. Én ápolom, ha már egész életében ő ápolt engem. A mai napot fogja fel pihenő napként! Este meg felhívom, hogy holnap mire számíthat, rendben?

-Köszönöm, Charlie! Monának mondja meg, hogy gyors gyógyulást kívánunk neki mindannyian! Tegnap úgyis összeírt egy listát, hogy mit kéne vennem, akkor ma a gyerekekkel elmegyünk bevásárolni. Magamat ismerve ezzel úgyis elmegy a fél nap – nevetett Robert, bár a szíve mélyén messze nem volt ilyen vidám. A bevásárlás még magában is tortúra volt, a két gyerekkel pedig inkább bele sem gondolt, milyen megpróbáltatásoknak lesz kitéve. De nem akarta, hogy teljesen gyámoltalan pasinak tűnjön, így aztán legalább kommunikálni próbálta a talpraesettségét, ami a korábbi tapasztalatok alapján azért még sok kívánni valót hagyott maga után.

*

Robert igazán megpróbálta megőrizni a hidegvérét, de az órák óta tartó bevásárlás már minden önuralmától megfosztotta. A Mona által összeállított lista majd minden eleme végre ott lapult a hatalmas kocsi mélyén, amelybe most már Lizzyt is beültette, mielőtt a kislány a játékos gondolák mindegyikét lepakolja. A gyerek azonban sértve érezte magát, legalábbis szabadságjogának erőteljes korlátozásaként a bátyjához képest, aki egy távirányítós autót szorongatva lépdelt Robert mellett. A férfi úgy gondolta, bevásárolásonként egy drágább játék éppen elég lesz és Lizzyt kielégíti, hogy a száraztésztákkal játszhat, amíg a pénztárig érnek. A kislánynak jól hallhatóan más volt a véleménye. Üvöltött, mint a fába szorult féreg, úgyhogy a férfi inkább nem is ment az üvegáruk felé, mert ettől a hangtól az olcsó boroskészletek is elpattantak volna. Most éppen egy dobozon huzakodtak, amit a kicsinek az utolsó pillanatban sikerült megkaparintania, és amelyben egy drága alvós baba pislogott a huzavonának köszönhetően. Lizzy láthatóan eldöntötte, hogy ez a baba lesz mostantól a legjobb barátja. Robert pedig elkövette azt a hibát, hogy ésszerű gondolkodást várt el egy gyerektől, aki még szobatiszta sem volt. A férfi legszívesebben alaposan megrázta volna, miközben az arcába ordítja az összes ellenvetését, de nemrégiben látott egy dokumentumfilmet, amiben pont arról volt szó, hogy a legtöbb gyerekbántalmazás ilyen rázással kezdődik, aztán ahogy növekszik a gyerek, egyre inkább eldurvul a helyzet. Ráadásul az agyra gyakorolt rendkívül káros hatását is taglalták a műsorban, ezért aztán már olyan erővel harapta a saját szája szélét, hogy a vére majd kiserkent. Felnőtt férfi. Nem vesztheti el teljesen az önuralmát egy bömbölő kétéves miatt. Egyelőre még nyerésre állt az indulatával szemben, de érezte, hogy hamarosan robbanni fog. Az érzést pedig csak erősítette benne a fiatal nő, aki egy az övéhez hasonlóan tele pakolt kocsit tolt maga előtt, és most kicsit kárörvendően figyelte. Ez a liba nyilván jól szórakozik rajta, miközben neki már hasogatott a feje. 

-Lizzy! Elég volt! – kiabált rá a gyerekre és megrántotta a dobozt. A parányi gyerekkéz megszeppenten engedte el, Robert pedig visszarakta a polcra, amely mellett álltak. Egy cseppet sem érdekelte, hogy ott történetesen zöldborsó és kukorica konzervek társaságába került. Jeremy reszkető szájjal nyújtotta felé az autó dobozát.

-Akkor én se kérem.

-Te megtarthatod. Most a tiedet vesszük meg. Legközelebb meg majd kap a húgod is valamit – motyogta a kisfiú nagylelkűségétől szinte megalázottan a férfi. A fiatal nő eddig bírta visszafogni a véleményét.

-Hát, ez szép volt, gratulálok! – mondta gúnyosan. –Felnőtt férfi és csak ennyi telik tőle, hogy itt gorombáskodjon két apró gyerekkel.

-Már ne haragudjon! – fordult felé Robert, és mély levegőt vett, mielőtt a korábbi feszültséget most ezen a kotnyeles tyúkon vezeti le. –Semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk, oké?

-Nem lenne, ha nem látnám! De maga eléggé közszemlére bocsátotta itt a gyereknevelési csődjét. Tudja, azt gondolom, hogy magának még kutya se való, nemhogy gyerek – fortyant fel a nő, aztán sajnálkozva a gyerekekre nézett. –Kíváncsi lennék, a felesége tudja-e, hogy semmi türelme nincs a gyerekeikhez. ... Ne! Ne válaszoljon! – forrasztotta Robert torkára a választ, aztán megragadta a kosarát és visszaindult a zöldséges pult felé. 

Az ilyen nőktől mentsen meg az ég! – nyögött fel a férfi, miközben a babát rejtő dobozt legyőzötten visszadobta a kocsiba, mire Lizzy durcás arcocskája felderült. Aztán a pénztárhoz tolta a bevásárló kocsit. –Ne mondjon semmit! – villant a szeme a pénztárosnőre, aki a szája szegletében mosolyogva engedelmeskedett. Lerítt  róla is, hogy megvan a véleménye az előbb történtekről, de szerencsére megtartotta magának. Nők! Baromi okosnak képzelik magukat, de segíteni persze egyik sem akar – morgolódott magában, miközben a számla végeérhetetlen szalagja kígyózott elő a pénztárgépből.

A kocsiban Robert bekötötte a gyerekeket a gyerekülésbe, aztán a csomagokat bedobálta a csomagtartóba. Beült, majd a kormányba kapaszkodva még egyszer átgondolta a hirtelen jött ötletet. Tulajdonképpen az a nagyszájú liba adta az ötletet. Kutya! Ez az! Szerez egy kutyát. A házban elfér és legalább leköti a kölyköket. Ráadásul – még ha rosszul is hangzik, de – zsarolhatja is a gyerekeket a kutyával. Mert ha nem viselkednek rendesen, akkor  nem lesz kutya, vagy nem jöhet be a házba, vagy nem játszhatnak vele ... a lehetőségek tárháza végtelen. Ez az!

-Na, srácok! Szeretnétek egy kiskutyát? – nézett a visszapillantó tükörbe és majdnem elnevette magát, ahogy a két gyerekszempár felcsillant. Aha! Sejtette, hogy jó ötlet lesz.

*

Két órával később már nem volt róla teljesen meggyőződve, hogy ez valóban olyan jó ötlet. Az ebtelep roppant lehangoló hely volt annak ellenére, hogy a kutyák viszonylag megfelelő ellátásban részesültek. Száraz, meleg helyen voltak. Látszott, hogy tisztán tartják őket, rendesen kapnak enni és tiszta víz is volt mindegyik kis ketrecben, de a szemük olyan reménytelen volt, ami Robertet a lelke mélyéig megrázta. Szíve szerint kinyitotta volna az első boxot és az ott üldögélő békés keverékkutyával távozott volna, de persze a dolog nem ment ilyen simán. Lizzynek az összes kiskutya tetszett, Jeremynek pedig az összes nagy. Robert meg már előre utálta a nagyjelenetet, amikor döntést kell hoznia. Legszívesebben megfutamodott volna, de tudta, hogy a ház békéje múlik rajta, hogy egy pórázzal a kezükben ballagjanak vissza a kocsihoz. Az iroda melletti üzletben már látta, hogy nem tudna olyat kérni, tápot, játékot, felszerelési eszközt, amivel ne tudnák kielégíteni az igényeit, de ahhoz, hogy ott vásárolhassanak végre, előbb döntésre kellene jutniuk. Már éppen ott tartott, hogy leguggol Lizzy elé és megpróbálja elmagyarázni neki, hogy mik egy nagykutya előnyei, és különben is, néhány év múlva már biztosan a kislány sem tartana a a nagyobb termetű állatoktól. A ketrecben, ami előtt álltak egy kajla kis beagle rágta a rácsot, Lizzy pedig elragadtatottan nézte. A bátyja a szemközti boxban egy jól fejlett rotweilerrel szemezett. Robert nem volt egészen meggyőződve róla, hogy egy ilyen kemény munkakutyával kellene kezdeniük a kutyatartással való ismerkedést. De a tekintete ekkor a következő boxban fekvő kutyára siklott, akinek mintha önálló életre kelt volna a pocakja, és az is megmozdult, ahogy érdeklődőt fedeztek fel az ajtajuk előtt. 

-Egy kedves idős hölgy kutyái voltak, de a néni nemrég meghalt és a rokonok közül senki nem vállalta mindkettőjüket. Megpróbáltuk elválasztani őket, de nem tágítanak egymás mellől. Őket csak együtt tudjuk örökbe adni – szólalt meg mögötte egy fiatal srác, aki már az esti vacsorához töltögette a tálakat.

Robert nézte az aranyszőrű nagy kutyát, amely meglepően jó formában volt ahhoz képest, hogy egy idős asszony mellett éldegélt idáig. A hasa alól pedig egy kis szőrgombóc gurult elő. Már nem volt kölyökkutya, de a kinézete  alapján bárki annak gondolta volna. Lelkesen csóválta a farkát és a nagy kutya lábai között felkapaszkodva a rácsba akasztotta kis körmeit. Lizzy hangos kiáltással szaladt oda hozzá és a nagy kutyával szinte nem is törődve, a maga babanyelvén folyamatosan dünnyögött neki. A kicsi láthatóan élvezte a rajongást. Robert megvakarta a fejét. A nagy kutya szép volt, láthatóan szelíd is, de vajon Jeremynek tetszene-e? – tette fel magában a kérdést, mivel a fiú idáig kizárólag kemény munkakutyákra vetett szemet. Egy halvány lemondó sóhajjal nyugtázta közben, hogy képtelen kitartani az eredeti elképzelése mellett. Két kutya! A két gyerek mellé? Meg van őrülve? Még soha nem volt saját kutyája,  így aztán még megtanítani sem tudja a kölyköknek, hogy mit szabad és mit nem... Folyamatosan sorolta az ellenérveit, aztán már csak azt látta, hogy Jeremy is ott kapaszkodik a rácsokba a húga mellett, és a két kutya lelkesen nyalogatja a gyerekek tenyerét. A dolog itt dőlt el. Ha most megadja magát, egyszerre négy kis lelket tesz boldoggá. Nem olyan nagy ár cserébe, hogy őt viszont újra nyugodtan lúzernek nevezhetné bárki.

-Azt hiszem, a gyerekek és a kutyák döntöttek – fordult a fiatal alkalmazotthoz. –Őket szeretnénk elvinni.

-Rendben, mindjárt kihozom őket, hogy ismerkedhessenek, de egy kicsit várni kell, mert a doktornő előbb megvizsgálja őket és csak utána lehet a papírokat kiállítani. De most van nála valaki, aki most hozott vissza egy kutyát. Tudja, kiderült, hogy nem lehet összebarátkoztatni a háziak macskájával – fecsegett a fiú, aztán megrázta magát, mint aki rájött, hogy ez Robertet nem biztos, hogy érdekli. -Itt van egy-egy póráz, addig nyugodtan sétáljanak velük ott a futtatóban. Lotte ott lesz magukkal, ha bármi probléma lenne – intett a kislányosan apró állatápoló felé a kertre nyíló ajtó közelében.

*

-Mr.Hazard! Jöjjenek! A doktornő már várja magukat! – kiabált a Paul névre hallgató alkalmazott, és Robert meglepetten látta, hogy a gyerekek – közös életük során talán első alkalommal – minden ellenvetés nélkül vezetik a kedvenceiket a folyosó felé. Jeremy mellett túl nagynak tűnt a világosszőrű kutya, de az olyan békésen baktatott, mint aki tudatában van az erejének és vigyázni akar a kétlábú kis gazdájára. A kiskutya pedig leginkább négylábú társát figyelte, így aztán vidáman indult a nyomában. Lizzy boldogan nevetett, ahogy azt hitte, ő sétáltatja a kis szőrcsomót. Robert az elmúlt percekben olyan ritka pillanatoknak volt tanúja, amit nem is remélt egy ideje. A két gyerek most először volt igazán felszabadult és boldog, amióta mellette éltek. Fájó volt a felismerés és szíve mélyén máris hálás volt a két bolhásnak, amiért képesek voltak ezt a sikert ilyen gyorsan elérni. Az előbb próbáltak nevet adni a kutyáknak, aztán Lotte elárulta az eddigi nevüket és ők mindannyian egyetértettek abban, hogy tökéletesek. Így aztán Árnyékot és Gombócot vezetve megérkeztek az orvosi szoba elé, és Robert bekopogott.

-Tessék! – csendült bentről egy határozott hang, mire benyitottak. A két kutya láthatóan bizalommal, mindenféle ellenkezés nélkül követte a gyerekeket, Robert azonban mintha gyökeret eresztett volna a küszöbön. Nocsak, milyen kicsi a világ! Momentán ennek annyira nem örült. Ez a nő néhány órával ezelőtt közölte vele, hogy még egy kutyát sem bízna rá, nemhogy gyereket, most pedig két védencét is szeretné magával vinni.