Egyszer minden véget ér, még a hallgatás időszaka is :) Újra itt a Skót szerelem!

"Egyszer véget érnek múló napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink,
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra kezdhetünk!" (Máté Péter)

Picit talán baljós hangulatú sorok ezek, de igazából csak annyit jelentenek, hogy véget ért a hallgatás meglehetősen hosszúra nyúlt időszaka. Szorgos munkával átfésültem az eddigi szöveget és - remélem, nem kiabálom el - új lendületet kapott a folytatás is. Máté Péter sorai annyiban illenek a jelen helyzetre, hogy a Skót szerelmet újra kezdem itt a blogban. Helyet kapott benne néhány új gondolat, amikre a folytatás is támaszkodik, meg aztán túlságosan hosszú volt a szünet, úgyhogy szerintem mindenki megelégedésére szolgál majd egy kerek történet. Jó szórakozást!

***   

Skót szerelem Előszó és 1. fejezet

Előszó

London – napjainkban

A négy fiatal férfi gondterhelten bámulta az asztal közepén heverő hivatalos levelet, amelynek fejlécén egy skóciai közjegyző cirkalmas logója vonzotta tekintetüket. Invergarry – a helységnevet mindannyian ismerték és mindannyiukat szorongással töltötte el. Végül a mindig összeszedett legfiatalabb szólalt meg:

–Brodent értesítenünk kell! Neki kell beszélnie ezzel a Mr. Ansleyvel.

A többiek egyetértően bólogattak. A fiú elővette a telefonját és kikereste a számot.

Kalifornia – Napa völgy

Miután a nyomozó mögött hangos kattanással bezárult a nehéz tölgyfaajtó, Broden Cameron elgondolkozva bambult maga elé. Zsebre dugott kézzel állt, terpeszállásban, mint valami hajós a viharban. Nagyjából így is érezte magát. Eddig csak az ellenszéllel kellett viaskodnia, de most úgy tűnt, mintha a vihar egyszerre több irányból készült volna lecsapni rá. Szerencsére csak képletesen. Az előtte kígyózó végeláthatatlan sorok terhe már biztonságban, a szürettel éppen végeztek, már az északi lejtő termése is a feldolgozó üzemben volt. Az emberei értették a dolgukat. Bármilyen furcsán is hangzott: a tegnap kapott rossz hír jobbkor nem is érkezhetett volna.

 

1     1. fejezet      

Broden Cameron már ezerszer elátkozta magában a konokságát, amiért nem szállt meg éjszakára. Életében már számtalanszor került nehéz helyzetbe az önfejűsége miatt, de úgy látszik még harmincöt éves korára sem tanult a saját kárán. Ha semmi másra, arra emlékeznie kellett volna gyerekkorából, hogy a Great Glen összefüggő tórendszere, a Kaledón-csatorna mentén az éjszaka mindig köddel érkezik és valósággal rázuhan az utazóra. Most vágyakozva gondolt a sárgás fénnyel hívogató barátságos kis ablakokra az út mentén Fort Williamet elhagyva. Meg kellett volna állnia! De ő csak hajszolta a célt, rossz szokása szerint. Mintha nem lenne tengernyi ideje. A Ben Nevis marasztalóan magasodott a városka felett, amely valaha a Cameron klán területe volt. A kláné, amelynek a nevét viselte, bár a jakobita felkelés után szinte az írmagját is kiírtották a vérszomjas angolok. Ha az őse idejekorán nem gondoskodik utódja biztonságáról, ő sem szentségelhetne a régi skót szavakat görgetve torokhangon itt az egyre sűrűsödő homályban. Mint a testvérei közül a legidősebb, az ő tiszte volt, hogy a közjegyző levelére reagálva eldobjon mindent és útnak eredjen. Ez csak azért tűnt ironikusnak, mert ötük közül éppen ő volt az, aki idegen földön élte az életét, a testvérei legalább angol földön maradtak. És ő volt az is, aki legkevésbé vágyott a visszatérésre. Túl sok seb szakadt fel, régi, már elfeledettnek hitt emlékek. De igazság szerint mégis a legjobbkor jött ez az utazás, mert Los Angeles és az ottani élete több álmatlan éjszakát hozott mostanában, mint amennyit ép ésszel bárki túl tudna élni. Jasmine halála, majd az azt követő rendőrségi vegzálás a végsőkig kizsigerelte. Értette ő, hogy a nyomozói rutin szerint a feleség erőszakos halála esetén a férj az első számú gyanúsított, de nehéz volt már a gyanú árnyékával is megbirkóznia. Ráadásul a szíve mélyén felsejlő – lelkiismeret-furdalással vegyes – megkönnyebbülést valószínűleg le sem tudta tagadni a fickó előtt, még ha nem is ilyen véget képzelt a házasságuknak. De most nem akart az asszonyra gondolni. Majd egy évet adott az életéből a háta mögötti és szemébe mondott gyanúsítgatásoknak, így nem csoda, hogy megragadta az első alkalmat, amikor a rendőrség végre áldását adta a város elhagyására. A gyilkos ugyan még nem került kézre, de az ő ártatlanságát már senki sem kérdőjelezte meg. Nem  volt ez mindig így, és még mindig sajgott a valaha volt barátok gyanakvó tekintetének emléke. Felszabadító volt kiszakadni az ottani kihűlt kapcsolatok gyomorszorító közegéből.

Igazság szerint meglepte Seumas nagypapa végrendelete, amelyről még semmi konkrétumot nem tudott, csak annyit, hogy az életbe lépéséhez a testvérei közül valamelyiküknek, leginkább a legidősebbnek jelen kell lennie a felbontásakor egy záradék miatt. Sosem kedvelte az öreget, úgyhogy meg volt győződve róla, hogy a vén skót, aki saját törvényei szerint élt, és öntörvényűen használta a születésekor kapott James helyett annak ősi skót változatát, a Seumast, nyilván valami otromba viccet tartogatott az örökösei számára. Az apjukat már nem bánthatta, de az unokáival még kibabrálhat. Egy pillanatig sem hitte, hogy a békülés szándékával rendelte oda őket. Hiszen még a temetésről is csak utólag értesültek. Az öreg ezt is előre elrendezte magának, hogy aztán egy hasonlóan baljós éjszakán vadászpuskájával véget vessen az életének, s ezzel a rákkal vívott csatában ő legyen az, aki az utolsó szót kimondja. Mindig mindig és mindenben. Ezt a lépését még el is tudta fogadni, de talán ez volt hosszú életében az egyetlen. 

Érezte, hogy a feje tele van csapongó gondolatokkal, ettől pedig egyre nehezebb volt az útviszonyokra koncentrálnia. Ráadásul szokatlan volt számára a jobb kormányos autó, és igazság szerint a mások által misztikusnak mondott időjárás is. Kaliforniában ismeretlen fogalom volt ez a fajta köd, amely valósággal beitta magát a ruhájába, sőt a bőrébe is. Ő pedig már harminc éve nem járt a szülőföldjén. Azt hitte, nem is hiányzott. De  Gretna Greent elhagyva ráébredt, hogy nagyon is. Ilyen zöld lankákat, hol vad, hol szelíd tájat sehol máshol nem látott életében. De pillanatnyilag mégsem a Londontól megtett út szépsége kötötte le a figyelmét, hanem az alatta betegesen köhögő autó, a váratlan kanyarokat kissé riszálva bevevő kopott gumik, és a gyertyaláng erejével pislákoló világítás. Már abban sem volt biztos, hogy jó úton jár, bár az autókölcsönzőtől kapott térképen rajta volt a három számjegyű kis utacska, ahol alaposan félre kellett volna húzódnia, ha bárki jött volna szembe vele ezen a kései órán. Örülhetett, hogy ma éjjel rajta kívül senki más nem kísértette a szerencséjét. Csendesen átkozta az öccsét, Edant, aki a kocsit bérelte a számára. Biztosan az árakat nézte, nem az autó állapotát – morogta halkan, majd vett egy mély levegőt, hogy lecsillapodjon, ahogy a kocsi fékpedálja szinte beesett, amikor rálépett. Ez már nem vicc! Ha hirtelen meg kell állnia, csak a kézifékben bízhat. Készült rá, hogy az őszi Skócia nem fogja kényeztetni, de – úgy tűnt – már nem emlékezett elég élesen, hogy a valóságban ez mit is jelent. A talaj felett gomolygó nyálkás szürkeséget, amelyből úgy bukkantak fel az út szélét kísérő kőkerítések és több száz éves fák, hogy már a kelta hitvilág gonosz manója sem lepte volna meg, ha az út szélén stoppolva integet feléje. Igazából egy jó tündérnek sokkal jobban örült volna. Elragadott a képzeletem, intette magát, miközben bal kezével az anyósülés előtti táskából próbálta kikotorni a kávés termoszt, amit még reggel töltött meg az előző szállásadója. Hogy ez mennyire rossz ötlet volt, csak akkor futott át az agyán, amikor az előtte kavargó tejfölből hirtelen egy hatalmas árnyék vált ki szinte a kocsi orra előtt, ő pedig hiába kapott önkéntelenül a képzeletbeli kézifék felé, csak az ajtó fogantyúját markolászta kétségbeesetten. Mire átkoordinálta magát és félrerántotta a kormányt, már csak egy utolsó átkozódó gondolattal adózott a hanyagságának, amiért nem kötötte be a biztonsági övet, amikor mérföldekkel korábban könnyített magán.

*

Rowena McMillan lépésben hajtott. Terepjárója halkan, álmosítóan zümmögött alatta, ahogy a kényelmes tempóban szinte alig pörgött a motor. Nehéz napja volt, egy farfekvéses boci életéért küzdött Alan Granttal, a gazdával. A szíve mélyén száguldott volna, hogy minél hamarabb élvezhesse háza kényelmét, egy forró fürdőt, de tisztában volt vele, hogy ezen az úton, ebben az időben ez maga lenne az istenkísértés. Türelmet erőltetett magára. Még néhány mérföld és otthon lesz. A rádióból kelta dallamok szóltak, tökéletes zenei hátteret szolgáltatva a kinti hamisítatlan skót ködhöz. Imádta az ilyen estéket, de persze nem az úton, kocsiban ülve, hanem egy puha, meleg takaróba burkolózva, forró grogot szopogatva a kandalló előtt. Ilyenkor az egész világ mintha megállt volna, és ezekre a nyugodt estékre nagy szüksége volt mostanában. Az út mellett egy imbolygó árnyékra figyelt fel és még jobban lelassított. Amikor felismerte az alakot, önkéntelenül is elmosolyodott, megállt, kiszállt.

–Ó, Mirjam, hát te mit keresel ilyen messze a többiektől? – simogatta meg a hatalmas fejet. Ujjaival beletúrt a hosszú, dús vöröses szőrbe. Mirjam a kedvenc tehene volt Gus Finley csordájából. Nemrég borjazott és szarvai körül még ott lógtak a kis Davina virágkoszorújának maradványai. A csorda többi tehene szívesen megkóstolta volna, de Mirjam féltékenyen őrizte a díszét. A gazda kislánya ott szurkolt a háta mögött az ellés idején, és apró ujjaival csinos koszorút font a tehénnek, hálából az új játszópajtásért. Mirjam azonban igazi skót szabad lélek volt, akit a gyereknevelés és a kerítés sem tarthatott vissza, ha sétálni támadt kedve. Rowena kivette a csomagtartóból a kötelet, amivel nemrég még a kis borjút segítette a világra és a tehén nyakába vetette, mint valami lasszót. Most örült csak igazán, hogy a Grant tanyáról hazafelé tartva elment a lószállító kocsiért a Cameron birtokra. Bevezette szomszédja kalandra éhes állatát az üres lószállító kocsiba, amit Scott, a vőlegénye kért, hogy hozzon el. Egész idő alatt rosszul érezte magát, mintha lopott volna, mert nem volt ott senki, akitől elkérhette volna. Az öreg Seumas talán oda sem adta volna. A mogorva öreg azonban már meghalt, örököseiről pedig egyelőre nem tudtak semmit a helyiek. Igaz, hagyott egy levelet a zárt ajtó résébe dugva, de ki tudja, ott lesz-e még, amikor az új tulajdonos megérkezik. Scott és az ő kérései! De most kivételesen mintha tudta volna, hogy szüksége lehet rá. A vőlegénye nem volt itthon ezen a héten, és talán éppen ezért lázadozott ellene, hogy ő hozza el az utánfutót, holott a férfinak volt rá szüksége, de mint mindig, most is mással vitette el a balhét. Beletörődően sóhajtott, majd visszaült a kocsiba és lassan elindult. A gondolatai visszatértek a vőlegényéhez. Igazából amióta Scott meglepte a gyűrűvel, egyre többször kapta magát rajta, hogy a tetteit bírálja, elemzi. Mintha a szíve mélyén nem lenne biztos benne, hogy ő az igazi férfi a számára. Máskor meg mentegette, mert mindenki más meg volt győződve róla, hogy remek ember a választottja. De talán éppen itt volt a hiba, hogy nem ő választotta, hanem a férfi őt. És ő mint rendes skót honleány, lázadott. Scott jelenléte a közelében olyan magától értetődő volt egy ideje, hogy igazából csak most, amikor a gyűrűt az ujjára húzta, ébredt rá, hogy ő tulajdonképpen férjnek nem ilyen férfit akart. Fogalma sem volt, hogy szabaduljon a kelepcéből, amibe önmagát lökte, amikor halkan és bizonytalanul kibökte azt a tétova „Igen”-t. A férfi jól időzített a lánykéréssel. A barátaik előtt nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy gondolkodási időt kér. Tudta, hogy beszélnie kellene a férfival, csak éppen azt nem tudta, mit mondhatna, amitől nem tűnne komplett idiótának, vagy nem bántana meg egy régi jó barátot.

Gondolataiba merülve araszolt a súlyos vontatmánnyal a háta mögött, amikor az út szélén valami felkeltette a figyelmét. Mintha egy autó egyre halványuló hátsó lámpái lennének – ráncolta össze a homlokát. Fékezett, bekapcsolta a vészvillogót és kiszállt. Az árok szemközti oldalába fúródott orral egy régi Opel vesztegelt. A kocsi összetört orra felől gőz gomolygott. Rowena rosszat sejtve a vezető felőli ajtóhoz lépett. Egy sötét hajú férfi ült odabent, vagy inkább feküdt a kormányra és a műszerfalra csúszva. Nem volt bekötve! – grimaszolt a lány, átkozva a skót férfiak minden ésszerűség ellen lázadó természetét, amely valóban mindenre kiterjedt, még a közlekedési szabályok be nem tartására is. Farzsebéből előkotorta a mobiltelefonját és annak elemlámpájával bevilágított a kocsiba. Más nem volt odabent. A gyomrában kellemetlen csomót érzett. Aki nem köti be magát, könnyen rosszul végezheti egy ilyen balesetben. Látott már nyaka törött sofőrt, és a mai napját nem egy hulla társaságában akarta befejezni. A férfi nem mozdult, ezért feleslegesnek tartotta felhívni magára a figyelmet. Különben is, ha a lámpafényre nem reagált, akkor valószínűleg hiába is kopogtatna be hozzá. Nem érzett benzinszagot, de azért úgy gondolta, mindenkinek biztonságosabb, ha a sérült idekint lesz végre. Megragadta a kilincset és megrántotta. Az ajtó szerencsére engedett, de hely így is szűken volt ahhoz, hogy megvizsgálhassa. A férfi pulzusa gyengén, de lüktetett. Pillanatnyi gondolkodás után visszasietett a kocsijához és a szokásosnál jobban felszerelt orvosi dobozból kivett egy felfújható gallért. A férfi nyaka köré illesztette, majd a hóna alá nyúlva húzni kezdte kifelé. Ahogy kifelé farolt az árokból, még a sötétben is jól látta, hogy a fickó jobb lába természetellenesen kifordult. Mivel még fogalma sem volt róla, hogyan emeli be a kocsijába, úgy döntött, hogy előbb megpróbálja ellátni amennyire csak lehet. A csomagtartóban szerencsére még ott volt az a csomag parketta, amivel a kandalló előtti részt akarta kijavítani. Kivett néhány darabot, majd kirángatta az övét a nadrágból és rögtönzött sínt fabrikált. Amikor elkészült mély levegőt vett és újra a kocsi felé húzta a férfit, aki a nyilvánvaló fájdalomra sem reagált. 

Nagyjából fél órányi küszködés után az idegen bent feküdt a lószállító másik boxában– igaz, kicsit sután, de ezt a kényelmetlenséget most úgysem érezte. A szállító kocsi mocskos volt, de bőven volt szalma az aljában és a fickó rosszabbul is járhatott volna, minthogy lószagú lesz – döntötte el. Szerencsére a hosszas küzdelem alatt Mirjam békésen álldogált az utánfutóban, mert most nem tudott volna megküzdeni egy féltonnás türelmetlen állattal. A hátralevő úton pedig az elválasztó deszka megóvja majd a sérültet, hogy a tehén rá ne taposson. Ugyanazzal a ronggyal, amivel Grantnél megtörölte a kezét, most letörölte az izzadtságot a homlokáról. Az egész teste izzadtságban fürdött, a szíve úgy zakatolt, mintha ki akarna törni a mellkasából, de sikerrel járt és ettől mély elégedettség járta át. Tudta magáról, hogy képes extrém helyzettel is megbirkózni, de ez többnyire csak orvosi vonalon merült fel, nem fizikailag. Hívhatott volna segítséget? Persze! De ki tudja, ebben a szörnyű időben mikorra értek volna ide Invernessből, ha egyáltalán lett volna szabad kapacitásuk. Megrázta a fejét. Kész volt a terve, még ha kicsit kockázatos is volt. Odahaza a rendelőben minden műszer a rendelkezésére állt, amivel elláthatta ezt a fickót, és még mindig értesítheti Drew Carrigant, hogy vigye be őket a kórházba, ha olyasmivel szembesül, amit nem tud megoldani. De most legyőzhetetlennek érezte magát. Nagyon remélte, hogy páciense nem cáfol rá a fene nagy önbizalmára.

*

–Biztos, hogy megbirkózik vele, doktornő? – kérdezte az öreg Drew, miközben összevont tekintettel a vizsgáló asztalon fekvő férfit vizslatta. Volt valami ismerős a vonásaiban, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy még az életben nem látta. És mégis, a markáns arcél a közösségükben szokatlanul magas termettel párosulva..., egyhavi pipadohányát tette volna rá, hogy látta már valahol.

–Persze! Menjen csak nyugodtan, Drew! Nagyon köszönöm, hogy átjött, mert a kocsiba ugyan beszuszakoltam, de nem biztos, hogy ki is tudtam volna emelni. Legfeljebb, ha újabb sérüléseket szerzek neki. Menjen, Mona már biztosan várja! – intett búcsúzóul Rowena az idős férfinak.

–Úgy gondoltam, előbb elmegyek a kocsihoz és összeszedem a holmiját, mert azt, gondolom, nem hozta el? – nézett kérdőn a fiatal nőre. Rowena elpirulva megrázta a fejét. Ez teljesen kiment a fejéből. Pedig a férfinál levő papírokból információkhoz juthatott volna. Hiába na, fáradt volt már. Mint ahogy semmi ereje nem lett volna már Mirjamról sem gondoskodni. Szerencsére Drew átjött és ellátta szegény párát, miután segített kiemelni a sérültet. Felhívta az állat tulajdonosát is, aki megígérte, hogy reggel átjön a tehénért. Addig a zárt istállóból csak nem kóborol el. A beteggel már Rowena is jól elboldogult. Mozgó röntgenjével megállapította, hogy a férfi lába ugyan eltört, de szerencsére jól rögzítette, így egyelőre egy fekvőgipszet rakott rá. Sokkal jobban aggasztotta a fején lévő sérülés, amely nem volt mély, de ki tudja, mekkorát koppant a szélvédőn, és hogy reagált erre az agya, vagy akár a nyaka. Mindenesetre a férfi még eszméletlen volt, bár amióta meleg helyre került és ő folyamatosan tett-vett körülötte és rajta, mintha az élet is kezdett volna visszatérni a kisportolt testbe. Bekötött egy infúziót, aztán leült mellé és végre alaposabban szemügyre vette. Arra riadt, hogy valaki megfogja a karját.

–Biztos, hogy jól van? Ne maradjak itt? – kérdezte Drew, mire Rowena elmosolyodott.

–Jaj, ne haragudjon! Teljesen megfeledkeztem a jómodorról. Köszönöm, ha elhozza a holmiját és lezárja a kocsit, bár bérelt és biztosan van rá biztosítás, de azért ne adjunk ötleteket senkinek, ha felkel a nap. De elég, ha holnap reggel áthozza. Ma már menjen haza pihenni! – simogatta meg az ínas kezet. A férfi apja helyett apjaként szerette és támogatta őt, ő pedig a szívébe zárta az idős házaspárt, akik valamikor még a nagyszüleinél kezdték alkalmazottként a közös életüket. Mindig is közelebb érezte magához őket, mint az öreg és zsémbes Murray McMillant, apai nagyapját, akinek az ősei valamikor ennek a területnek az urai voltak. Az öreg férfiban ott ragadt a múlt valamennyi sérelme és ennek megfelelően barátságtalan volt mindenkivel, akivel csak összehozta a sors.  Nem volt kivétel ez alól a saját családja sem, így aztán Rowenanának és a húgának nagy szüksége volt egy érző lélekre a környezetükben.

Közben Drew elment, ő pedig visszatért a férfihoz, aki sápadtan feküdt előtte. Most végre alaposabban szemügyre vehette. Magas volt, nagyon magas, talán százkilencvenöt centi is lehetett, jó fizikai állapotban, úgyhogy utólag valóságos csodának látta, hogy egyáltalán meg tudta mozdítani. Persze, a munkája révén foglalkozott ő nehezebb páciensekkel is. A fickó a harmincas éveiben járhatott, de még őrizte fiatalos feszességét. Vajon hova valósi lehet? Egy ilyen férfit nem felejtett volna el, ha a környező településeket járva valaha is összefutott volna vele. Ránézésre hamisítatlan skótnak tűnt, bár a korábban sötétnek látott hajban érdekes, világos csíkok bújtak meg. Fura, hogy mi fogta meg egy ismeretlen férfit látva. A keze! A legtöbb nőismerőse a nadrág elejét vette volna szemügyre, néhányan a hátsóját, sokan a megleshető bicepszét. Ő a kezét nézte rögtön azután, hogy viszonylagos kényelembe helyezte a rendelő vizsgálóasztalán. A hosszú ujjakat, amelyek szimfóniákat ígértek egy női testen, akár egy kedves hangszeren. A hosszúkás körmöket, az ereket a kétkezi munkától sem idegenkedő ápolt kézfejen. Férfias, szép kéz volt. A bőre arról árulkodott, hogy sok időt tölt a napon. Vörösesbarna hajába is világosabb csíkokat színezett a nap. Egy nő ölni tudna érte, ha a fodrásza így tudná befesteni a haját. Amikor pedig végre a hosszas ájulat után a férfi váratlanul kinyitotta a szemét, az őszi láp felett gomolygó köd szürkesége kelt életre benne, holott odakint már éppen felkelt a nap.

Skót szerelem 15. fejezet

Előszóként is elsősorban a kitartásotokért szeretnék köszönetet mondani. Kicsit hosszúra nyúlt a téli szünet, még nekem is nehéz visszarázódni az írásba, de most összekapartam magam és reményeim szerint olyan folytatással álltam elő, amely továbbra is ébren tartja majd az érdeklődéseteket. Sokat gondoltam a hőseimre az elmúlt hetekben, de nem merném állítani, hogy ezek igazán gyümölcsöző gondolatok voltak. Néhány kis részlet született, amelyek inkább csak színesítik az írást, mintsem előre vigyék a történet fonalát, de bízom benne, hogy ahogy az időjárás is visszatalál a naptár szerint elvárt formájához, úgy én is visszatalálok a lendülethez, amellyel az írásba belekezdtem. Még egyszer ... köszönöm, hogy itt vagytok! Boldog Új Évet és jó szórakozást!
PS. A mai rész kis rövid bemelegítés, mert talán nektek sem árt egy kis visszaolvasás. A folytatás vagy sűrűbb, vagy a szokásos heti két alkalommal, de sokkal hosszabb lesz. Remélem! :)

***  

15. fejezet

„Felbontandó halálom után a McMillan és a Cameron család még élő tagjai előtt...

Beteg vagyok, de dr. Jonas a megmondhatója, hogy ép elmével írom ezeket a sorokat. A testem adta fel, és éppen elég ezt megemésztenem, s mivel már nem biztos, hogy megérem a kilencvenkettedik születésnapomat, nem akarom ennek a titoknak a terhét magammal cipelni a túlvilágra. ...”

Itt hosszasan részletezte Marion McGee a történet részleteit, évszámokat, neveket sorolt fel, melyek alátámasztották a történeti hűséget, végül pedig a levél rátért a lényegre:

„...Az édesanyja a Kaitlyn nevet adta neki, de nem hagyhattuk, hogy ezen a néven kerüljön majdani családjához. Elég lett volna egy véletlen elszólás és drága asszonyom rájöhetett volna. Akkor még nem tudtuk, hogy a fájdalomtól megtört lélekkel eldobja magától az életet. A bátyám, Joshua McGee ügyvédként vállalta, hogy nyomtalanul eltünteti a kicsit a gyermekre vágyók nem is olyan titkos társaságában. Nem volt ez szokatlan igény, bár nyilván a törvényességgel hadilábon állt, de akkoriban nem voltak emiatt álmatlan éjszakáink. Már csak az egyre gyarapodó bankbetétünk okán sem. Persze, Joshua nagyon vigyázott rá, hogy titokban maradjanak ezek a tranzakciók. A maga módján egy nagyon tisztességes társaság intézte az ügyeket, mindenki beérte az előre kialkudott honoráriumával, senkinek nem jutott eszébe a későbbiekben zsarolás útján feltornázni a díjat. Nagyon sokan szerettek volna bizonyíthatóan egészséges, jó vérből való gyermeket örökbe fogadni, mivel ők maguk gyermektelenek voltak és nem volt kire hagyniuk a birtokot. Hogy elkerüljék a javak idegen kézbe kerülését, ezekben a családokban rendre bekövetkezett a csoda, a várva várt gyermekáldás. Soha senki nem kérdőjelezte meg a gyermek jogosultságát. Persze ezek a gyerekek többnyire egyszerű polgári családok nem kívánt csemetéi voltak, bajba került lányanyák kicsinyei, így aztán Seumas Cameron és Edme McMillan törvénytelen gyermeke igazán szép pénzt ért. Kérdezhetik, hogy volt-e erkölcsi fenntartásunk az ügyletek miatt? Miért is lett volna? Hiszen családot, jó körülményeket adtunk ezeknek a csecsemőknek, akik sokkal rosszabbul is járhattak volna, ha árvaházba kerülnek, vagy születésük után a bizonyíthatatlan bölcsőhalál végez velük. Isten a tanúm, hogy abban a hitben cselekedtünk, hogy jót teszünk. Mondhatják, hogy a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve, de ebben az esetben Kaitlynből Anne lett, nem pedig egy apró koporsó és fejfa ott a messzi Skye szigetén. Phillipe Keogh és hitvese, Julia elvonultak vele a birtokukra, hogy néhány hónap után úgy térjenek vissza a társaságba, mint rég várt örökösükkel. Ha szegény asszonyom visszatér a városba, még össze is találkozhatott volna a lánykájával, ahogy új szülei a parkban sétálnak vele. Talán a kicsi Keith idővel bele is szerethetett volna, olyan gyönyörű lányka lett belőle. Ez volt a dolog legveszélyesebb része, éppen ezért a Keogh család idővel elköltözött Londonba. Azóta nem tudok a kislányról semmit. Murray McMillan tizenkét éven át küldte a pénzt, ahogy azt az elején a bátyámmal kialkudták. Nem voltak ezek nagy összegek, de rendszeresen jöttek, biztosították a nyugodt életünket. Én soha többet nem helyezkedtem el, nem mentem férjhez. A McMillan család tragikus története miatt talán, taszítottak a férfiak, a kegyetlenségük. A bátyámmal éltem, elláttam a  háztartását. Ő is agglegény maradt, nem tudott egyetlen nőben sem hinni, talán csak bennem.  Összekötött bennünket a Titok. A bátyám sokat betegeskedett, én ápoltam. Amikor megtudta, hogy már nincs sok ideje hátra, felszámolta az ügyvédi irodáját és mindenét rám hagyta. Ez végre lehetőséget nyújtott számomra, hogy ott hagyjam Invergarry környékét, amelyhez sok bánat és lelkiismeret-furdalás kötött. Edme asszony halála nyitotta fel a szemem, hogy ami történt, talán mégsem volt helyes. Egy férj sem állhat ilyen kegyetlen módon bosszút az őt ért sérelemért. A gazdám – Isten nyugosztalja – gonosz ember volt. Hogy a megcsalás tette ezt vele, vagy mindig is ott lappangott benne az ördög, nem tudom, de emlékszem, mennyire féltem a szemébe nézni. Mintha a Pokol bugyraiba nyertem volna betekintést, kirázott tőle a hideg. Ha újra az a fiatal nő lennék, aki akkoriban voltam, azt hiszem, nem számított volna a búsás jutalom, inkább otthagytam volna a szolgálatát. Most azonban leteszem életem e terhét, és a Mindenhatóban megnyugodva hunyom le szemeim. Bocsássák meg nekem, amit tettem!”

Rowena és Catriona remegő szájszéllel igyekeztek uralkodni az érzelmeiken. A közjegyző érzelemmentes hangon olvasta fel a levelet. Látszott, hogy már nagy gyakorlata van abban, hogy függetlenítse magát a kezei között átfolyó ügyektől. Amikor megismerte ezt a két fiatal nőt, azok röviden felvázolták előtte, hogy a családjuk milyen titok  után nyomoz. A praxisában még csak hasonló sem fordult elő soha, így aztán érdeklődve kísérte figyelemmel a váratlanul előkerült levél tartalmát. De volt már annyi rutinja, hogy ezt ne tegye nyilvánvalóvá. Egyelőre úgy tűnt, hogy a levél tartalma alapján még jól jövedelmező kapcsolat alakulhat ki köztük, hiszen máris voltak ötletei, hogyan segíthetné a további kutatást. Fiatal férfikísérőjük összevont szemöldökkel emésztette a hallottakat. Edan agyában ugyanis már egymást kergették a gondolatok, ahogyan beszámol majd a bátyjának az új információkról. Abban bízott, hogy skót születésű Anne Keoghból nem lesz olyan sok Londonban, hogy ne akadjon a nyomára. Már, ha a kapcsolata, egy fiatal rendőrnő egyáltalán hajlandó lesz neki ezeket az információkat kiszolgáltatni, miután az elmúlt két évben már egyáltalán nem is beszéltek egymással. Hogy a levél szavai elfogytak, hirtelen mély csend ülte meg a szobát. Végül Rowena acélozta meg magát, s kissé reszkető kézzel a levél után nyúlt.

-Szabad lesz? Ez a levél most sok gondolkozni valót adott nekünk. Ha nem haragszik, szeretnénk ezt magunk között megbeszélni. Amennyiben Önnek is alkalmas, holnap visszatérnénk, ha netán úgy döntünk, hogy legyen ennek az egész őrületnek valami folytatása. Ha lépünk, elkerülhetetlenül egy másik család, családok életét bolygathatjuk fel. De nem tehetünk úgy sem, mintha ez a titok nem létezne. Anne Keoghnak és a leszármazottainak – ha vannak – joguk van ismerni a valódi gyökereiket.

A közjegyző megértően bólintott. Átnyújtotta levelet, majd egy határozott mozdulattal a lány keze után nyúlt.

-Tudom, hogy ez most nagy megrázkódtatás lehetett, de ne ítélkezzenek! Marion McGee alkalmazott volt, aki aligha szegülhetett ellen a munkaadója akaratának, még ha az valami törvénytelenségre is vette rá. Pénzt fogadott el érte, ez tagadhatatlan. Félreértés ne essék, meg sem próbálom mentegetni. De Marion meghalt. Ezzel az ő szerepe lezárult ebben a szomorú történetben. És a soraival legalább lehetőséget ad most Önöknek, hogy megtalálják a nagynénjüket. Ha ebben bármi jogi segítségre szükségük lenne, nyugodtan keressenek meg. Vannak kapcsolataim Londonban is. Talán a hasznukra lehetek.

A lányok és Edan mereven bólintottak. Tulajdonképpen magától értetődőnek tűnt, hogy igénybe vegyék a fickó által felajánlott szolgálatokat, de most nem volt más vágyuk, mint hogy egymás között beszélhessenek végre a családjaikat érintő legújabb információkról. Van egy nagynénjük. Már ha még él a néni, aki a szüleiknél néhány évvel lehet csak fiatalabb, és hát ők maguk korán árvaságra jutottak. Vajon ráakadnak a nyomára? És ha igen, mit nyernek vele? Kit nyernek vele? Egy ellenséget, vagy egy nagynénit? Annyi év alatt Anne-nak családja lehetett. Ki tudja, hány ember előtt kell újra és újra lerántaniuk a sárba a tulajdon nagyapjukat, és a házasságtörés miatt a nagyanyjukat is.

Skót szerelem 14. fejezet

Edan kissé izzadó tenyérrel szorongatta a virágcsokrot, amíg arra várt, hogy a csengő hangjára kinyíljon előtte az ajtó. Az eltelt hetekben próbálta Catrionát száműzni a gondolatai közül, de ez az igyekezet csak arra volt jó, hogy többet gondoljon rá. Pedig lett volna éppen elég gondolkodni valója. Elsősorban a Brodentől kapott feladat, amivel nem sokat jutott előre. Az egyetlen siker a Joshua McGee ügyvédi iroda megtalálása volt. Legalábbis a nyomai a városi levéltárban, mert maga az iroda, sőt az épület, amelyben valaha székelt, nyomtalanul eltűnt. Annyi bizonyos volt, hogy egy létező iroda volt azokban az időkben, amikor az öreg McMillan igénybe vehette a szolgáltatásaikat. A levéltárban az ezüst hajú Lilly Morton egy csésze forró whiskys tea mellett megosztott róluk néhány személyes emléket, s ezek fényében nagy hóhányó lehetett az ügyvéd úr. De se szakmai nyilvántartásból, sem más levéltári anyagokból nem derült ki, mi lett a sorsa az irodának. Ezek után a régi házvezetőnő nyomába vetette magát, Shorna McGillis azonban évekkel ezelőtt meghalt. Újabb zsákutca. Végül egy halvány reménysugár éppen onnan érkezett, ahonnan nem is számított rá. Az a valaha fiatal asszony, aki annak idején a szigeti házat vezette, Marion tűnt kulcsnak a rejtély megoldásához. Ugyanis Catriona egy órával ezelőtt telefonált, hogy megtalálta a szigeti ház háztartási könyvét. A jó öreg Marion még ma is élt, de ami a legnagyobb meglepetést jelentette, a családi neve McGee volt. 

Catriona a felfedezés izgalmától, vagy a rég látott kedves arctól kipirulva szélesre tárta előtte az ajtót, s ha lehet, még mélyebben elpirult, amikor a férfi zavart dörmögéssel a kezébe nyomta a csokrot.

-Rowena még nem ért haza – mormolta halkan a lány, és szinte beleszédült, ahogy erre a kijelentésre felszikrázott a férfi tekintete. Edan nem tétovázott sokat. Olyan régen látta már ezeket a csodás barna szemeket, amelyek őt látták, nem a jóképű férfit, hanem Edan Cameront, azt az Edant, akit sokszor még saját maga sem akart észrevenni. Magához húzta a lányt, nem törődve vele, hogy a csokor kettőjük közé szorult, és gyengéden birtokba vette a rózsaszín ajkakat. Óvatos, finom csók volt, pont olyan, amely nem ijeszti el a partnerét a folytatástól. Nem is tudta magáról, hogy ilyenre is képes. Nem olyankor, amikor egyébként a vágy majd szétfeszítette a lelkét és a testét. A háta mögött közelgő motorzúgást hallott, ezért elengedte a lányt egy utolsó lágy érintéssel, aztán megköszörülte a torkát.

-Úgy hallom, csak pillanatokkal sikerült megelőznöm – mormolta kissé csalódottan, mert a kapott ízelítő túlságosan édes volt ahhoz, hogy ilyen gyorsan véget érjen.

Rowena valóban hangos csikorgással állt meg a felhajtón. Már a távolból látta, hogy vendégük van, és a reménykedés úgy söpört végig rajta, mint valami cunami, de nem Broden érkezett, csak az öccse, és ettől tagadhatatlanul csalódott lett. Írt Brodennek egy hosszú levelet, amiben a birtokot ért kárról érdeklődött, a tennivalóiról, s végül nem tudta megállni, az érzéseiről is, mindazzal kapcsolatban, amit a szigeten megtudtak. De a férfi még nem válaszolt. Megértette, nyilván ezernyi más dolga adódott mostanában, de azért halványan abban reménykedett, hogy mielőbb választ kap. Egy perccel ezelőtt még a látogatásában is reménykedett. De hát nem kaphatunk meg mindent, amire vágyunk! – sóhajtott magában, aztán udvarias mosolyt öltött, hogy Edan Cameront üdvözölje.

-Vannak hírei Brodenről? – csúszott ki a kérdés, minden mást megelőzve a lány száján. Edan elkomorult. Oh, igen! A bátyja...

-Tegnap beszéltünk. A nagy istálló leégett, rengeteg állat elpusztult. A biztosító pedig nem fizet, amíg a vizsgálat le nem zárul, ugyanis gyújtogatásra gyanakodnak. Nem akar hozzányúlni az itteni örökséghez, mert bármit tenne pénzzé, ha hirtelen lenne szüksége arra a pénzre, csak jókora veszteséggel tehetné. Úgyhogy bankkölcsönt akar felvenni, de úgy tűnik, hogy valamiért ez is nehézkesen megy. Igazság szerint annyira fásultan beszélt minderről, hogy aggódom érte. Broden nem az a típus, aki könnyen bedobja a törülközőt, de most mintha nem lenne ereje küzdeni. Vagy kedve. Szétszórt volt és tele lelkiismeret furdalással, amiért – szerinte - nem képviseli megfelelően az alkalmazottai érdekeit. Ilyennek még sosem láttam, még akkor sem, amikor ... – hagyta félbe hirtelen a mondatot, ahogy a sógornője halála utáni idők jutottak eszébe. Nem tudta, hogy Broden mesélt-e erről a lánynak, így aztán inkább nem akart ő maga turkálni a kellemetlen részletekben.

-Istenem! – sóhajtottak fel szinte egyszerre a McMillan lányok. Rowena szíve a tehetetlenségtől fájt, Catriona pedig mindig is részvétet érzett bárkivel szemben, aki éppen bajban volt.

-Nem tudja, a lábát azért megnézette odaát már egy orvossal? – kérdezte Rowena, hogy megpróbálja talán túlságosan is feltűnő érzelmi érintettségét némi szakmai köntös mögé bújtatni. –Már rég le kellene venni róla a gipszet.

-Azt szerintem aznap levetette, ahogy hazaért – mosolyodott el Edan, ahogy eszébe jutott, hogy a bátyja ezzel fenyegetőzött, amikor kikísérte a reptérre. –Biztosan nem szenvedett vele egy nappal sem többet, mint amennyit muszáj. Ha egészen őszinte akarok lenni, szinte látom mis magam előtt, ahogy saját kezűleg szabadul meg tőle.

Rowena döbbenten nézett rá, aztán mindannyian elnevették magukat. Hirtelen mindenki képzeletében megjelent a kép, ahogy Broden Cameron türelmetlen mozdulatokkal és egy erős csípőfogóval ügyetlenkedik. Mert azt még a képzelet sem tudta előhívni, hogy egy flexszel essen a saját lábának.

Közben Catriona előhozta a hatalmas háztartási könyvet, amelyben szálkás betűkkel maga a nagyapjuk írta fel: Marion McGee – házvezetőnő. Mellette az összegek pedig a hetenként fizetett járandóság összegét tüntették fel pontosan. Egészen a nagyanyjuk halálát követő hónapig. Onnantól nyilvánvalóan nem volt többé szükség az asszony szolgálataira, pénzt mindenesetre nem kapott többet. 

-Miért volt ennyire érdekes, hogy mi volt Marion családneve? – kérdezte Rowena, miközben forró teát töltött mindannyiuknak. Edan nagyot sóhajtott. Tudta, hogy Broden nem osztotta meg a lánnyal a történet valós végét, és most rendkívül kényelmetlen helyzetbe került. Hazudni nem akart, de tudta azt is, ha most mindent elmond, azzal Broden egészen biztosan nem szerez jópontot a lánynál. Döntött. Jópontokra neki is szüksége van, ha Catriona közelében akar maradni. Gondolatban bocsánatot kért a bátyjától, aztán óvatosan belekezdett:

-Tudod, Brod talált valamit a szigeten. Nem akart addig beszélni Neked róla, amíg nem volt biztos a dolgában. Rengeteg kutatni való van még, de ... a lényeg ... az a gyermek nem halt meg. Akkor legalábbis nem. A nagyapátok a megszületése után elvitette onnan és egy Joshua McGee nevű ügyvéden keresztül elhelyezte valahol. Fogalmunk sincs, hol, kinél, de a tény, hogy Marion is McGee volt, talán segíthet a nyomára akadni. Az ügyvédi iroda ugyanis már nincs meg, de annyit sikerült kideríteni, hogy Marion ugyan már 92 éves, de még él. Már csak abban reménykedem, hogy szellemileg van olyan friss, hogy érdemi információkhoz jussunk tőle. Már ha sikerül egyáltalán beszélnem vele. Arbroathban él, egy idősek otthonában.

-De hiszen az a keleti parton van! – kerekedett el a lány szeme. Egy egyszerű házvezetőnő vajon hogyan engedheti meg magának, hogy egy neves otthonban töltse öregsége éveit? Ugyanis nem olyan régen panaszkodott egy barátnője, hogy a nagymamájának csak ott talált helyet, de a nagy távolság miatt inkább lemondtak az elismerten színvonalas intézményről. Kisebb vagyon lett volna a beugró, amit szegény Dorina vállalt volna, de nem akarta, hogy csak ritkán látogathassa, így aztán egy szerényebb összegért megbíztak inkább egy tetterős szomszédasszonyt, hogy legyen segítségére a mindennapokban.

-Hát, ha már összeesküvés elméletek gyártunk, szerintem a nagyapjuk fizetett neki annyit a hallgatásáért, hogy abból tellett neki öregségére is. De ezt csak én gondolom, bizonyítékom egyelőre nincs rá. Mindenesetre holnap nekivágok és felkeresem. Arra gondoltam, talán Catriona ... – hagyta félbe a mondatot, amikor rájött, ebben az ügyben talán szerencsésebb lett volna az idősebb testvér segítségét kérni.

-Természetesen! – mosolygott rá a lány azonnal, aztán neki is eszébe jutott, a nővére vajon nem akarja-e magának a jogot a nyomozáshoz. Rowena mélyet sóhajtott, majd rábólintott.

-Igazatok van. Mindenképpen szerencsésebb, ha valaki a McMillan családból is jelen van. Talán veled az öreg Marion is nyíltabb lesz, hiszen itt a városban is jobban megérteted magad az asszonyokkal, mint én. Engem csak akkor fogadnak el, ha a kedvencükről van szó, de egyiküknek sem jutna eszébe receptet cserélni velem, vagy mesélni a karácsonyi vásár előkészületeiről. Végül is, már nincs mitől tartania. Nyugodtan beszélhet őszintén, őt már a törvény keze el nem éri. Talán örül is neki, hogy az utolsó időket már nyugodt lélekkel élheti le. 

Edan megkönnyebbülten bólogatott, aztán Catrionára nézett, akinek már-már gyanúsan vidáman csillogott a tekintete. A kis hamis! Vajon mit forgat abban a bájos fejecskéjében? Élt a gyanúval, hogy a lánynak bármilyen őrült ötletét hajlandó lenne valóra váltani.

-Akkor én most búcsúzom is. Összepakolok pár dolgot az útra. Úgy gondoltam, ha sikerül beszélnünk vele, akkor is legalább két-három napra lenne szükség. Nem tudom, hogy ez okoz-e problémát? – pislogott a lány felé, aki csendben ingatta a fejét. –Remek! – kapkodta össze a papírokat maga előtt. –Ezeket itt ne felejtsük, ha netán bizonygatnunk kell, miért is jöttünk! 

*     

Két nappal később Rowena idegesen pislogott a telefonja irányába, ahogy kitartóan zümmögött. A műtétet nem hagyhatta félbe, és most sajnálta igazán, hogy nincs segítsége, mert majd megőrült érte, hogy tudja, ki a hívó és mit akar vele közölni. Amikor másfél órával később kezébe vette a készüléket, látta, hogy hangüzenete érkezett.

-Row! Marion néni meghalt! De hagyott egy végrendeletet, amiben van egy levél. Ha tudsz küldeni egy közjegyzői meghatalmazást, én is felbonthatom – hallotta a húga izgatott szavait. Az órára nézett, még talán éppen az irodájában találja Mr. Ansleyt. Összerázkódott a gondolattól, hogy éppen azzal az alakkal ossza meg ezt a családjukat érintő hírt, aki Scottal szövetkezett, nem is beszélve az öreg Seumasról, de annyi ideje már nem volt, hogy máshol keressen közjegyzőt. Úgy döntött, ha már ott van, az öreggel is éppen ideje aláíratni egy titoktartási nyilatkozatot. Nem mintha a munkájából adódóan erre ne lett volna kötelezve, de talán egy újabb papír komolyabb fenyegetést jelent a karrierjére nézve, ha ezt sem tartja be. A titkok mindig kitudódnak! – mondta egyszer az anyja. Hogy ez a mindig időben mit is jelent, akkor nem tudhatták. Most mindenesetre remélte, hogy még időben.