Edan kissé izzadó tenyérrel
szorongatta a virágcsokrot, amíg arra várt, hogy a csengő hangjára kinyíljon
előtte az ajtó. Az eltelt hetekben próbálta Catrionát száműzni a gondolatai
közül, de ez az igyekezet csak arra volt jó, hogy többet gondoljon rá. Pedig
lett volna éppen elég gondolkodni valója. Elsősorban a Brodentől kapott
feladat, amivel nem sokat jutott előre. Az egyetlen siker a Joshua McGee
ügyvédi iroda megtalálása volt. Legalábbis a nyomai a városi levéltárban, mert
maga az iroda, sőt az épület, amelyben valaha székelt, nyomtalanul eltűnt.
Annyi bizonyos volt, hogy egy létező iroda volt azokban az időkben, amikor az
öreg McMillan igénybe vehette a szolgáltatásaikat. A levéltárban az ezüst hajú
Lilly Morton egy csésze forró whiskys tea mellett megosztott róluk néhány
személyes emléket, s ezek fényében nagy hóhányó lehetett az ügyvéd úr. De se
szakmai nyilvántartásból, sem más levéltári anyagokból nem derült ki, mi lett a
sorsa az irodának. Ezek után a régi házvezetőnő nyomába vetette magát, Shorna
McGillis azonban évekkel ezelőtt meghalt. Újabb zsákutca. Végül egy halvány
reménysugár éppen onnan érkezett, ahonnan nem is számított rá. Az a valaha
fiatal asszony, aki annak idején a szigeti házat vezette, Marion tűnt kulcsnak
a rejtély megoldásához. Ugyanis Catriona egy órával ezelőtt telefonált, hogy
megtalálta a szigeti ház háztartási könyvét. A jó öreg Marion még ma is élt, de
ami a legnagyobb meglepetést jelentette, a családi neve McGee volt.
Catriona a felfedezés izgalmától,
vagy a rég látott kedves arctól kipirulva szélesre tárta előtte az ajtót, s ha
lehet, még mélyebben elpirult, amikor a férfi zavart dörmögéssel a kezébe
nyomta a csokrot.
-Rowena még nem ért haza –
mormolta halkan a lány, és szinte beleszédült, ahogy erre a kijelentésre felszikrázott
a férfi tekintete. Edan nem tétovázott sokat. Olyan régen látta már ezeket a
csodás barna szemeket, amelyek őt látták, nem a jóképű férfit, hanem Edan
Cameront, azt az Edant, akit sokszor még saját maga sem akart észrevenni.
Magához húzta a lányt, nem törődve vele, hogy a csokor kettőjük közé szorult,
és gyengéden birtokba vette a rózsaszín ajkakat. Óvatos, finom csók volt, pont
olyan, amely nem ijeszti el a partnerét a folytatástól. Nem is tudta magáról,
hogy ilyenre is képes. Nem olyankor, amikor egyébként a vágy majd
szétfeszítette a lelkét és a testét. A háta mögött közelgő motorzúgást hallott,
ezért elengedte a lányt egy utolsó lágy érintéssel, aztán megköszörülte a
torkát.
-Úgy hallom, csak pillanatokkal
sikerült megelőznöm – mormolta kissé csalódottan, mert a kapott ízelítő
túlságosan édes volt ahhoz, hogy ilyen gyorsan véget érjen.
Rowena valóban hangos
csikorgással állt meg a felhajtón. Már a távolból látta, hogy vendégük van, és
a reménykedés úgy söpört végig rajta, mint valami cunami, de nem Broden
érkezett, csak az öccse, és ettől tagadhatatlanul csalódott lett. Írt Brodennek
egy hosszú levelet, amiben a birtokot ért kárról érdeklődött, a tennivalóiról,
s végül nem tudta megállni, az érzéseiről is, mindazzal kapcsolatban, amit a
szigeten megtudtak. De a férfi még nem válaszolt. Megértette, nyilván ezernyi
más dolga adódott mostanában, de azért halványan abban reménykedett, hogy
mielőbb választ kap. Egy perccel ezelőtt még a látogatásában is reménykedett. De hát nem kaphatunk meg mindent, amire
vágyunk! – sóhajtott magában, aztán udvarias mosolyt öltött, hogy Edan
Cameront üdvözölje.
-Vannak hírei Brodenről? –
csúszott ki a kérdés, minden mást megelőzve a lány száján. Edan elkomorult. Oh,
igen! A bátyja...
-Tegnap beszéltünk. A nagy
istálló leégett, rengeteg állat elpusztult. A biztosító pedig nem fizet, amíg a
vizsgálat le nem zárul, ugyanis gyújtogatásra gyanakodnak. Nem akar hozzányúlni
az itteni örökséghez, mert bármit tenne pénzzé, ha hirtelen lenne szüksége arra
a pénzre, csak jókora veszteséggel tehetné. Úgyhogy bankkölcsönt akar felvenni,
de úgy tűnik, hogy valamiért ez is nehézkesen megy. Igazság szerint annyira
fásultan beszélt minderről, hogy aggódom érte. Broden nem az a típus, aki
könnyen bedobja a törülközőt, de most mintha nem lenne ereje küzdeni. Vagy
kedve. Szétszórt volt és tele lelkiismeret furdalással, amiért – szerinte - nem
képviseli megfelelően az alkalmazottai érdekeit. Ilyennek még sosem láttam, még
akkor sem, amikor ... – hagyta félbe hirtelen a mondatot, ahogy a sógornője
halála utáni idők jutottak eszébe. Nem tudta, hogy Broden mesélt-e erről a
lánynak, így aztán inkább nem akart ő maga turkálni a kellemetlen részletekben.
-Istenem! – sóhajtottak fel
szinte egyszerre a McMillan lányok. Rowena szíve a tehetetlenségtől fájt,
Catriona pedig mindig is részvétet érzett bárkivel szemben, aki éppen bajban
volt.
-Nem tudja, a lábát azért
megnézette odaát már egy orvossal? – kérdezte Rowena, hogy megpróbálja talán
túlságosan is feltűnő érzelmi érintettségét némi szakmai köntös mögé bújtatni. –Már
rég le kellene venni róla a gipszet.
-Azt szerintem aznap levetette,
ahogy hazaért – mosolyodott el Edan, ahogy eszébe jutott, hogy a bátyja ezzel
fenyegetőzött, amikor kikísérte a reptérre. –Biztosan nem szenvedett vele egy
nappal sem többet, mint amennyit muszáj. Ha egészen őszinte akarok lenni,
szinte látom mis magam előtt, ahogy saját kezűleg szabadul meg tőle.
Rowena döbbenten nézett rá, aztán
mindannyian elnevették magukat. Hirtelen mindenki képzeletében megjelent a kép,
ahogy Broden Cameron türelmetlen mozdulatokkal és egy erős csípőfogóval
ügyetlenkedik. Mert azt még a képzelet sem tudta előhívni, hogy egy flexszel
essen a saját lábának.
Közben Catriona előhozta a
hatalmas háztartási könyvet, amelyben szálkás betűkkel maga a nagyapjuk írta
fel: Marion McGee – házvezetőnő.
Mellette az összegek pedig a hetenként fizetett járandóság összegét tüntették
fel pontosan. Egészen a nagyanyjuk halálát követő hónapig. Onnantól
nyilvánvalóan nem volt többé szükség az asszony szolgálataira, pénzt
mindenesetre nem kapott többet.
-Miért volt ennyire érdekes, hogy
mi volt Marion családneve? – kérdezte Rowena, miközben forró teát töltött
mindannyiuknak. Edan nagyot sóhajtott. Tudta, hogy Broden nem osztotta meg a
lánnyal a történet valós végét, és most rendkívül kényelmetlen helyzetbe
került. Hazudni nem akart, de tudta azt is, ha most mindent elmond, azzal
Broden egészen biztosan nem szerez jópontot a lánynál. Döntött. Jópontokra neki
is szüksége van, ha Catriona közelében akar maradni. Gondolatban bocsánatot
kért a bátyjától, aztán óvatosan belekezdett:
-Tudod, Brod talált valamit a
szigeten. Nem akart addig beszélni Neked róla, amíg nem volt biztos a dolgában.
Rengeteg kutatni való van még, de ... a lényeg ... az a gyermek nem halt meg.
Akkor legalábbis nem. A nagyapátok a megszületése után elvitette onnan és egy
Joshua McGee nevű ügyvéden keresztül elhelyezte valahol. Fogalmunk sincs, hol,
kinél, de a tény, hogy Marion is McGee volt, talán segíthet a nyomára akadni.
Az ügyvédi iroda ugyanis már nincs meg, de annyit sikerült kideríteni, hogy
Marion ugyan már 92 éves, de még él. Már csak abban reménykedem, hogy
szellemileg van olyan friss, hogy érdemi információkhoz jussunk tőle. Már ha
sikerül egyáltalán beszélnem vele. Arbroathban él, egy idősek otthonában.
-De hiszen az a keleti parton
van! – kerekedett el a lány szeme. Egy egyszerű házvezetőnő vajon hogyan
engedheti meg magának, hogy egy neves otthonban töltse öregsége éveit? Ugyanis
nem olyan régen panaszkodott egy barátnője, hogy a nagymamájának csak ott
talált helyet, de a nagy távolság miatt inkább lemondtak az elismerten színvonalas
intézményről. Kisebb vagyon lett volna a beugró, amit szegény Dorina vállalt
volna, de nem akarta, hogy csak ritkán látogathassa, így aztán egy szerényebb
összegért megbíztak inkább egy tetterős szomszédasszonyt, hogy legyen
segítségére a mindennapokban.
-Hát, ha már összeesküvés
elméletek gyártunk, szerintem a nagyapjuk fizetett neki annyit a hallgatásáért,
hogy abból tellett neki öregségére is. De ezt csak én gondolom, bizonyítékom
egyelőre nincs rá. Mindenesetre holnap nekivágok és felkeresem. Arra gondoltam,
talán Catriona ... – hagyta félbe a mondatot, amikor rájött, ebben az ügyben
talán szerencsésebb lett volna az idősebb testvér segítségét kérni.
-Természetesen! – mosolygott rá a
lány azonnal, aztán neki is eszébe jutott, a nővére vajon nem akarja-e magának
a jogot a nyomozáshoz. Rowena mélyet sóhajtott, majd rábólintott.
-Igazatok van. Mindenképpen
szerencsésebb, ha valaki a McMillan családból is jelen van. Talán veled az öreg
Marion is nyíltabb lesz, hiszen itt a városban is jobban megérteted magad az
asszonyokkal, mint én. Engem csak akkor fogadnak el, ha a kedvencükről van szó,
de egyiküknek sem jutna eszébe receptet cserélni velem, vagy mesélni a
karácsonyi vásár előkészületeiről. Végül is, már nincs mitől tartania.
Nyugodtan beszélhet őszintén, őt már a törvény keze el nem éri. Talán örül is
neki, hogy az utolsó időket már nyugodt lélekkel élheti le.
Edan megkönnyebbülten bólogatott,
aztán Catrionára nézett, akinek már-már gyanúsan vidáman csillogott a
tekintete. A kis hamis! Vajon mit forgat abban a bájos fejecskéjében? Élt a
gyanúval, hogy a lánynak bármilyen őrült ötletét hajlandó lenne valóra váltani.
-Akkor én most búcsúzom is.
Összepakolok pár dolgot az útra. Úgy gondoltam, ha sikerül beszélnünk vele,
akkor is legalább két-három napra lenne szükség. Nem tudom, hogy ez okoz-e
problémát? – pislogott a lány felé, aki csendben ingatta a fejét. –Remek! –
kapkodta össze a papírokat maga előtt. –Ezeket itt ne felejtsük, ha netán
bizonygatnunk kell, miért is jöttünk!
*
Két nappal később Rowena idegesen
pislogott a telefonja irányába, ahogy kitartóan zümmögött. A műtétet nem
hagyhatta félbe, és most sajnálta igazán, hogy nincs segítsége, mert majd
megőrült érte, hogy tudja, ki a hívó és mit akar vele közölni. Amikor másfél
órával később kezébe vette a készüléket, látta, hogy hangüzenete érkezett.
-Row! Marion néni meghalt! De
hagyott egy végrendeletet, amiben van egy levél. Ha tudsz küldeni egy
közjegyzői meghatalmazást, én is felbonthatom – hallotta a húga izgatott
szavait. Az órára nézett, még talán éppen az irodájában találja Mr. Ansleyt.
Összerázkódott a gondolattól, hogy éppen azzal az alakkal ossza meg ezt a
családjukat érintő hírt, aki Scottal szövetkezett, nem is beszélve az öreg
Seumasról, de annyi ideje már nem volt, hogy máshol keressen közjegyzőt. Úgy
döntött, ha már ott van, az öreggel is éppen ideje aláíratni egy titoktartási
nyilatkozatot. Nem mintha a munkájából adódóan erre ne lett volna kötelezve, de
talán egy újabb papír komolyabb fenyegetést jelent a karrierjére nézve, ha ezt
sem tartja be. A titkok mindig
kitudódnak! – mondta egyszer az anyja. Hogy ez a mindig időben mit is jelent, akkor nem tudhatták. Most mindenesetre
remélte, hogy még időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése