"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2017. december 3., vasárnap

Skót szerelem 11. fejezet

11. fejezet



A férfi előre pörgette a lapokat, aztán hangosan olvasni kezdett: „Amikor Seumas házába költöztem, az életem óriási változáson ment át. Végre boldog lehettem! El sem tudom mondani, milyen boldog. Újra szeretett nő voltam. Nem háziasszony, nem egy buta, lenézett nő, egy dísztárgyként mutogatott feleség, hanem egy istenített kedves. Soha nem lett volna szabad hozzámennem Murrayhez, hiszen mindig is Seumas volt az igazi. Ebben már teljesen biztos voltam. A szívem tudta is, de a családom nyomásának képtelenség volt ellenállni. Ők elrendezték az esküvőt, az én érzelmeim senkit nem érdekeltek. De most végre ott voltam, ahova tartoztam, ahova mindig is vágytam. Csak a gyermekeim hiánya mérgezte meg ezeket a csodás napokat. Azt hittem, ezzel a lépéssel rábírhatom Morrayt a válásra, de olyan feltételhez kötötte, amit anyaként nem vállalhattam. Soha nem hittem volna, hogy ily módon zsarol majd, ez is azt bizonyítja, hogy fogalmam sem volt, ki az az ember, aki mellett élek. Visszatértem hozzá, mert egész egyszerűen nem tehettem mást. Engedelmeskedtem az akaratának, annak ellenére, hogy tudtam, ez maga lesz a földi Pokol.”

Rowena könnyes szemekkel hallgatta a férfi érzelemdús hangát. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még Brodent is megrázta az asszony szavaiból sugárzó reménytelenség és boldogtalanság. Mindig is sejtette, hogy a nagyszülei házassága nem lehetett szerelmi házasság, és nem győzött hálás lenni a világ fejlődésének, amiért manapság már nem így intézték a dolgokat. A saját szülei házasságát is a két család rendezte el, de ott legalább megvolt a fiatalok között a kölcsönös rokonszenv, amely a házasságban szeretetté nemesedett, s talán szerelemmé is. Sokszor gondolt a meghitt estékre, a szüleik egymás iránti gyengédségére. Igen, ők szerencsések voltak, de az őket megelőző generáció – legalábbis a nagyszülei esetében – még nem.
Broden feléje nyújtotta a naplót, hiszen végül is ki más lett volna a legilletékesebb, hogy a bejegyzések között kutakodjon, de megrázta a fejét. Képtelen lett volna hangosan felolvasni a nagyi szavait. Már ezek az első mondatok is megrázóak voltak, és sejtette, hogy a lapokon még sok szomorúság öltött a betűkben testet. A férfi mintha szavak nélkül is megértette volna a kérését, bólintott és tovább lapozott. Pár oldalt szótlanul átfutott, aztán jelentőségteljesen Rowenára nézett és hangosan folytatta: „Bevallottam Murraynek, hogy várandós vagyok. Nem ostoba, azonnal tudta, hogy a gyermek nem lehet az övé. Némán fogadta a hírt, semmi dühkitörés. Ez pedig nála mindig rosszat jelent. Rettegek, hogy mit talál ki, az azonban biztos, hogy inkább meghalok, de ezt a bébit nem vetetem el!

Broden nem mondta ki hangosan, de egy pillanatra együttérzett Murray McMillannal. Megtudni, hogy a felesége egy másik férfi gyermekével terhes, elég kemény ütés lehetett. Egy dolog a hűtlenség, de egy gyerek ... Hangosan azonban csak annyit mondott: -Azt hiszem, elérkeztünk a titok nyitjához. Nem akarja folytatni?
Rowena megrázta a fejét, így aztán a férfi lapozott és folytatta: „A legrosszabb félelmeim váltak valóra. Skyra akar költözni. Mindig is gyűlöltem azt a helyet. Nem elég, hogy a világ egyik leghidegebb helye, de az a ház olyan nyomasztó. Nincs benne egy barátságos helyiség sem. Ott neveljem fel a gyerekeimet? Ott szüljem meg ezt a picit távol mindenkitől? Azt képzeli, hogy titokban tarthatja a terhességem. A lelkem pedig lázong, hogy hónapok múlva úgy térjünk vissza, mintha az ő gyereke lenne. De nincs választásom. A szobalányok már csomagolnak. Istenem, ilyenkor olyan gyorsan tud cselekedni. Nincs senki, akivel Seumasnak üzenhetnék. Szegény drágám! Ő is azt képzeli majd, hogy tényleg visszatértem Murrayhez.

Itt volt tehát a válasz a szigetre költözés körülményeit illetően. Az utazás pedig valóban nagyon gyorsan lebonyolódhatott, mert a következő oldalon már ezt írta Edme: „A megérkezés sokkoló volt! Nem tudom, mikor adott erre parancsot, hiszen alig néhány hét telt el, de őrült módon átalakította a házat. Sosem volt egy barátságos zug, panaszkodtam is régebben emiatt. Amikor a szobámba akartam menni, karon fogott és a toronyszoba feljárójához vezetett, mondván, mostantól az lesz az én lakrészem. Nem tiltakoztam, mert ennyivel is távolabb lehettem tőle, de odafönt egyszerűen nem kaptam levegőt. Mintha egy babaszobába léptem volna. Mindenütt csipke és hófehér anyagok. Ezen a vidéken teljességgel idegenül hatottak. Ráadásul gyereklányként is komolyabb szobám volt. Teljességgel alkalmatlan volt rá, hogy ott szüljem meg majd a gyermeket és ott is neveljem fel, de bíztam benne, hogy idővel hathatok rá. A gyerekeket a saját szobája mellett helyezte el, nem törődve vele, hogy még szükségük lett volna az anyjuk közelségére. Esténként nem engedte, hogy mesét mondjak nekik. A vacsora végeztével úgy küldött aludni mindannyiunkat, mintha én magam a harmadik gyereke lennék. Semmi tekintélyem nem maradt a fiam és a kislányom előtt. Mintha csak egy gyengeelméjű felnőtt lennék. Annyira megalázó!”

Néhány lappal odébb a férfi újra hangosan folytatta a felolvasást: „Drága Ionám súlyos tüdőgyulladást kapott. Nem is csodálom, ezen a helyen képtelenség vigyáznunk magunkra. Az orvos csak hümmög és a fejét csóválja, miközben az én kis drágámat a láz emészti. Vissza kellene térnünk a városba, mert itt nem fog meggyógyulni, de olyan gyenge, hogy talán az utazást sem bírná ki legyöngült kis szervezete. Egész éjjel imádkoztam érte és telesírtam a párnám, amiért nem lehettem mellette. Marion ugyan megbízható házvezetőnő, de én vagyok az édesanyja, nekem kellene ringatnom. Hogyan lehet ilyen kegyetlen egy apa a saját lányával?
A név említésekor Broden Rowenára pillantott. A nő könnyes szemmel bólintott. Ó, igen, a papa sokszor mesélt a kishúgáról, aki egészen fiatalon meghalt. Hát akkor itt történt! Látta a lány szemében a bővebb információ utáni éhséget és tovább olvasott: „Az orvos azt mondta, Iona nem éli meg a reggelt. A terhemtől már alíg bírom megmászni a lépcsőket, s talán ezért, vagy a közelgő vég miatti kegyeletből Murray megengedte, hogy a gyerekszobában töltsem az utolsó napokat. Most itt ülök és fogom apró kis kezét. Az öntudatlanságig lázas, hiába a szerek, amiket dr. Gordon maga adott be neki. A lelkem egy része vele hal ma éjjel. Olyan tehetetlen vagyok! Inkább halnék meg helyette én!”

Broden letette a naplót. Egyszerűen innia kellett. Nem azért, mert kiszáradt a torka, hanem a felindultságát leplezni. Elképzelte a kétségbeesett, magára maradt nőt, aki ezen a kies helyen a zsarnok férje ellen küzd, miközben az életét jelentő gyermekét veszíti el. A gyermekét, aki miatt visszatért a férjéhez, tudva, hogy örök boldogtalanságra kárhoztatja önmagát. Micsoda fintora a sorsnak, hogy szinte feleslegessé vált az áldozata. Persze, még ott volt a kisfia, de egy fiú többnyire úgyis az apjának a felügyelete alá került akkoriban, hiszen ő volt az örökös. Felhajtott egy pohár italt, a másikat Rowena kezébe nyomta. Szerette volna átlapozni azoknak a tragikus napoknak a naplólenyomatát, de valami morbid kíváncsiságtól hajtva tovább olvasott: „Nincs kegyetlenebb ember a férjemnél! Még el sem temettük az én angyalkámat, de Keith-t már el is küldte egy bentlakásos iskolába. Drága kicsi fiam! Nem élem túl, ha valami bajod lesz ott a távolban, hiszen még te is olyan kicsi fiúcska vagy, akinek az anyja mellett lenne a helye. Murray napok óta nem szól hozzám. Néha nem is tudom, hogy a gyász vagy a közelgő szülés miatt. Egy normális házasságban most egymásnak jelenthetnénk vigaszt, de mi csak egymást hibáztatjuk. Soha nem lett volna szabad a kicsikkel erre a szörnyű helyre jönnünk! Tudom, hogy a látványomat már csak azért sem viseli el, mert eddig csak valami megfogalmazhatatlan fenyegetést jelentett neki a hasam, de hamarosan élő valósággá, egy apró gyermekké változik. Aki, ha az Isten szeret engem, Seumas vonásait örökli majd. Néha arra gondolok, talán a bábát sem hívja el. Hagyni fogja, hogy szenvedjek, hogy úgy szüljek, mint valami állat, magamra hagyva, rettegve, segítség nélkül. Az a Murray McMillan, akinek az utóbbi hónapokban megismertem, így tenne. De talán nem vállalja a szóbeszédet, hiszen mindenki tudja, hogy a cselédek pletykáinak végül is nem lehet gátat szabni. Előbb-utóbb megtudná a világ, ha így tenne. Istenem! Már csak abban reménykedem, ez az apró gyermek lesz megmentőm, mert a róla való gondoskodás értelmet ad napjaimnak.

Rowena már nem is próbálta eltitkolni a megindultságát. Szinte látta maga előtt az apját, ahogy kisgyerekként útnak indul az ismeretlenbe, távol a szüleitől, a szülői ház biztonságától. Még ha nem is volt egy szeretetteljes légkör, amelyben élt, mégis csak a családja volt, nem pedig idegenek. Soha nem sejtette, hogy annak a melegszívű embernek ilyen nehéz gyerekkora lehetett. Ha tudta volna, akkor – ha ez egyáltalán lehetséges lett volna – még jobban szerette volna. Miközben ő a gondolataival volt elfoglalva, Broden némán lapozgatott a naplóban. Aztán talált egy részt, ami miatt újra hangosan folytatta: „Ó, az igaz szerelem gyümölcse még születésében is kedves! A legkönnyebb vajúdásom volt. Murray végül elhívta a bábát, de szinte nem is volt szükségem a segítségére. Ő azt mondta, azért, mert ez már a harmadik szülésem, de én tudtam, hogy ez az én kis kincsem ajándéka volt. A legszebb baba, akit láttam. Apró, szabályos és rózsás arcú. Mint egy kis tündér. Azt kívánom, hogy Kaitlyn legyen a neve. Kaitlyn Cameron. De persze ez képtelenség. Ha kicsit erősebb leszek, eljön a pap megkeresztelni és a Kaitlyn McMillan nevet fogja kapni. De Seumas tudni fogja, valahányszor csak találkozunk majd a városban, hogy ez a tökéletes gyermek az ő vére. Most is itt szuszog mellettem. Még aludni is hagyja a mamáját. Annyira fáradt vagyok! Majd holnap kitalálom, hogyan tudnám az igazi apja tudomására hozni a létezését. Üzennem kell Seumasnak, de fogalmam sincs, kiben bízhatnék meg. Az emberek félnek Murraytől, akitől az életük, a megélhetésük is függ. A félelmükből kovácsol magának hűséget. De talán lesz valaki, aki megszán egy anyát.”

Rowena elgondolkodva ráncolta a homlokát. Kaitlyn McMillan? Soha az életben nem hallotta ezt a nevet. Igaz, azt sem tudta, hogy az apjának lett volna egy kishúga Ionán kívül. Mi történt ezzel a gyermekkel? Hogyan lehetséges az, hogy névtelenül tűnt el a családjuk történetéből? –Sok van még? – kérdezte csendesen, mire a férfi megpörgette a hátralévő lapokat, aztán némán megrázta a fejét. Hát, remélhetőleg választ kapnak erre a kérdésre is, és talán a nagyi halálának körülményeire is.
-Folytassuk? – nézett rá a férfi, ő pedig beletörődően bólintott. Már eddig is megdöbbentő titkokról lebbent fel a múlt fátyla. Szenvedett ezektől a titoktól. Válaszokat kell kapjon, hogy enyhüljön a fájdalom.

Murray tehette, senki más! Azt mondta: a kicsi bölcsőhalálban meghalt az éjszaka, és még ki is gúnyolt, hogy milyen alkalmatlan anya vagyok, hiszen fel sem ébredtem. De még mindig kába vagyok. Tudom, hogy ez nem normális. Szerintem beadtak nekem valamit dr. Gordonnal, és amíg én magatehetetlenül aludtam, elpusztították az én drága pici babámat. Őrültnek nevezett. Bolondnak, akit be kell zárni, mert a gyász megzavarta az ép eszemet. De én tudom, hogy Kaitlyn egészséges baba volt, az én fáradtságomat pedig nem indokolja a szülés sem, hiszen minden olyan könnyedén zajlott. Tudom, hogy ők követtek el ellenünk valamit! Tudom! A könnyeimtől már alig látom a papírt. Istenem! Egyedül vagyok, olyan egyedül! „ – Itt az írás szinte már olvashatatlanná vált Edme könnyeitől. Mind a ketten megrendülten hallgattak. Rowena próbálta eszébe idézni, amit a bölcsőhalálról valaha is olvasott. A kis Kaitlyn még egy olyan korban született, amikor nem voltak olyan eszközök, amik a bébi légzését felügyelték volna. Ha a nagyi aludt, talán tényleg fel sem riadhatott az anyák ősi ösztönével, hogy figyelje a kicsit. Vajon a szülés tényleg olyan simán zajlott? Egy komolyabb vérveszteség elég erőtlenné tehette a nagyanyját, hogy teste kívánja a pihenést. Ráadásul lelkileg nagyon megerőltető időszak állt mögötte. Egyetlen pillanatig sem hibáztatta az asszonyt, de nem tudta, nem akarta elhinni, hogy igaza lehetett és a nagyapja vetemedett valami szörnyűségre a nem kívánt gyermekkel szemben. Gondolatban mindenesetre feljegyezte magának, hogy megpróbál utána keresni dr. Gordon működésének és a bábáknak, akik akkoriban ezen a vidéken működtek, bár elég bizonytalannak érezte, hogy érdemi információk birtokába juthat. 

Felnézett és látta, hogy Broden gondterhelt arccal lapozgat oda-vissza a könyvecskében. –Mi a baj?
-Már csak egyetlen bejegyzés van – mutatta felé a férfi a lapokat. –A kicsi halála után Edme McMillan már nem érzett erőt magában, hogy az érzéseit papírra vesse, de aztán itt ez a dátum és ez a néhány sor... aztán soha többé semmi... azt hiszem, ezek a búcsúszavai: „ Az árnyékok mindenütt velem vannak. Visszatértem a Sátánhoz, mert azt mondta, soha többé nem láthatom a kicsikéimet, ha ellenszegülök az akaratának. Megtettem hát. És mára Iona halott, Keith-t nem láttam már majd egy éve. Drága Kaitlynomat úgy kaparták el a parton, mint valami kölyökkutyát, csak egy kis domb emlékeztet apró tökéletességére és arra a boldog percre, amikor a karomban tarthattam. Néha hallom a gőgicsélését. ... Álmomban Iona és Kaitlyn együtt játszanak a parton. Édes kis Ionám, félek, hogy megfázol! Talán Keith is megérkezik az esti hajóval. Vacsora előtt lemegyek a partra. Én leszek a fény, amely mutatja az utat a hajósoknak. Együtt leszünk végre oly sok idő után! Izgatott vagyok, mert Marion nem vasalta ki az ünneplő ruhámat, pedig a gyermekeim érkezésére szép akarok lenni. Talán Seumas is velük jön. Dr. Gordon ma is hozott cseppeket. Kellenek a cseppjeim, mert azok segítenek aludni, de ma nem kell, mert ma sokáig fent leszünk, ünneplünk. Holnap aztán korán kelünk, kint leszünk mindannyian a szirteken. Nézzük majd, ahogy a sirályok halásznak. Hogyan lehet ennyi energia a gyermekekben? Én fáradt vagyok, nagyon fáradt. De hallom a hangjukat. Már várnak...”

Rowena kicsit csalódottan sóhajtott fel. Nem kapott válaszokat. Hacsak azt nem, hogy a nagyanyja a sok bánattól meggyötörten valószínűleg belebolondult az őt ért fájdalomba. Ezek az összefüggéstelen sorok egy megtört lélek jajkiáltásai voltak, ahogy együtt látja maga előtt az összes gyermekét, élőt és holtakat. Szinte látta maga előtt a nagymamáját, ahogy kibomlott hajjal, hálóingben, amit ünneplő ruhának hisz, lent bolyong a sziklákon, ahol a hullámverés magával ragadja.
Felállt. A sírással küzdött, de nem akart Broden előtt kiborulni. Halkan csak annyit mondott: -Köszönöm! – A férfinak nem kellett megmagyarázni, hogy azt köszöni meg neki, hogy átvette tőle a felolvasás súlyát. Ledobta a naplót a szőnyegre és karjába húzta a reszkető nőt. Olyan szorosan ölelte, mint aki magába akarja olvasztani, átadni az erejét és a nyugalmát. Még ha ez a nyugalom látszólagos is volt, hiszen őt sem hagyta hidegen az a tragédia, ami ezek között a hideg falak között évtizedekkel ezelőtt lezajlott.  
-Sírjon! Sirassa meg őket nyugodtan. Ha nem tartanák férfiatlan dolognak, én is azt tenném a maga helyében. Még így ismeretlenül is lélekbe markoló az a szenvedés, amiben Edmének része volt a férje mellett. Pedig boldog asszony is lehetett volna. A nagyapám oldalán. – Tudta, hogy ezek a szavak nem feltétlenül vigasztalóak, de a szíve mélyén érezte, hogy igazak. És annyi hazugság után az igazság mindennél fontosabbnak tűnt.

Nincsenek megjegyzések: