A férfi előre pörgette a lapokat,
aztán hangosan olvasni kezdett: „Amikor
Seumas házába költöztem, az életem óriási változáson ment át. Végre boldog
lehettem! El sem tudom mondani, milyen boldog. Újra szeretett nő voltam. Nem
háziasszony, nem egy buta, lenézett nő, egy dísztárgyként mutogatott feleség,
hanem egy istenített kedves. Soha nem lett volna szabad hozzámennem Murrayhez,
hiszen mindig is Seumas volt az igazi. Ebben már teljesen biztos voltam. A
szívem tudta is, de a családom nyomásának képtelenség volt ellenállni. Ők
elrendezték az esküvőt, az én érzelmeim senkit nem érdekeltek. De most végre
ott voltam, ahova tartoztam, ahova mindig is vágytam. Csak a gyermekeim hiánya
mérgezte meg ezeket a csodás napokat. Azt hittem, ezzel a lépéssel rábírhatom
Morrayt a válásra, de olyan feltételhez kötötte, amit anyaként nem vállalhattam.
Soha nem hittem volna, hogy ily módon zsarol majd, ez is azt bizonyítja, hogy
fogalmam sem volt, ki az az ember, aki mellett élek. Visszatértem hozzá, mert
egész egyszerűen nem tehettem mást. Engedelmeskedtem az akaratának, annak
ellenére, hogy tudtam, ez maga lesz a földi Pokol.”
Rowena könnyes szemekkel
hallgatta a férfi érzelemdús hangát. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még
Brodent is megrázta az asszony szavaiból sugárzó reménytelenség és
boldogtalanság. Mindig is sejtette, hogy a nagyszülei házassága nem lehetett
szerelmi házasság, és nem győzött hálás lenni a világ fejlődésének, amiért
manapság már nem így intézték a dolgokat. A saját szülei házasságát is a két
család rendezte el, de ott legalább megvolt a fiatalok között a kölcsönös
rokonszenv, amely a házasságban szeretetté nemesedett, s talán szerelemmé is.
Sokszor gondolt a meghitt estékre, a szüleik egymás iránti gyengédségére. Igen,
ők szerencsések voltak, de az őket megelőző generáció – legalábbis a nagyszülei
esetében – még nem.
Broden feléje nyújtotta a naplót,
hiszen végül is ki más lett volna a legilletékesebb, hogy a bejegyzések között
kutakodjon, de megrázta a fejét. Képtelen lett volna hangosan felolvasni a
nagyi szavait. Már ezek az első mondatok is megrázóak voltak, és sejtette, hogy
a lapokon még sok szomorúság öltött a betűkben testet. A férfi mintha szavak
nélkül is megértette volna a kérését, bólintott és tovább lapozott. Pár oldalt
szótlanul átfutott, aztán jelentőségteljesen Rowenára nézett és hangosan
folytatta: „Bevallottam Murraynek, hogy
várandós vagyok. Nem ostoba, azonnal tudta, hogy a gyermek nem lehet az övé.
Némán fogadta a hírt, semmi dühkitörés. Ez pedig nála mindig rosszat jelent.
Rettegek, hogy mit talál ki, az azonban biztos, hogy inkább meghalok, de ezt a
bébit nem vetetem el!”
Broden nem mondta ki hangosan, de
egy pillanatra együttérzett Murray McMillannal. Megtudni, hogy a felesége egy
másik férfi gyermekével terhes, elég kemény ütés lehetett. Egy dolog a
hűtlenség, de egy gyerek ... Hangosan azonban csak annyit mondott: -Azt hiszem,
elérkeztünk a titok nyitjához. Nem akarja folytatni?
Rowena megrázta a fejét, így
aztán a férfi lapozott és folytatta: „A
legrosszabb félelmeim váltak valóra. Skyra akar költözni. Mindig is gyűlöltem
azt a helyet. Nem elég, hogy a világ egyik leghidegebb helye, de az a ház olyan
nyomasztó. Nincs benne egy barátságos helyiség sem. Ott neveljem fel a
gyerekeimet? Ott szüljem meg ezt a picit távol mindenkitől? Azt képzeli, hogy
titokban tarthatja a terhességem. A lelkem pedig lázong, hogy hónapok múlva úgy
térjünk vissza, mintha az ő gyereke lenne. De nincs választásom. A szobalányok
már csomagolnak. Istenem, ilyenkor olyan gyorsan tud cselekedni. Nincs senki,
akivel Seumasnak üzenhetnék. Szegény drágám! Ő is azt képzeli majd, hogy tényleg
visszatértem Murrayhez.”
Itt volt tehát a válasz a
szigetre költözés körülményeit illetően. Az utazás pedig valóban nagyon gyorsan
lebonyolódhatott, mert a következő oldalon már ezt írta Edme: „A megérkezés sokkoló volt! Nem tudom, mikor
adott erre parancsot, hiszen alig néhány hét telt el, de őrült módon
átalakította a házat. Sosem volt egy barátságos zug, panaszkodtam is régebben
emiatt. Amikor a szobámba akartam menni, karon fogott és a toronyszoba
feljárójához vezetett, mondván, mostantól az lesz az én lakrészem. Nem
tiltakoztam, mert ennyivel is távolabb lehettem tőle, de odafönt egyszerűen nem
kaptam levegőt. Mintha egy babaszobába léptem volna. Mindenütt csipke és
hófehér anyagok. Ezen a vidéken teljességgel idegenül hatottak. Ráadásul
gyereklányként is komolyabb szobám volt. Teljességgel alkalmatlan volt rá, hogy
ott szüljem meg majd a gyermeket és ott is neveljem fel, de bíztam benne, hogy
idővel hathatok rá. A gyerekeket a saját szobája mellett helyezte el, nem
törődve vele, hogy még szükségük lett volna az anyjuk közelségére. Esténként
nem engedte, hogy mesét mondjak nekik. A vacsora végeztével úgy küldött aludni
mindannyiunkat, mintha én magam a harmadik gyereke lennék. Semmi tekintélyem
nem maradt a fiam és a kislányom előtt. Mintha csak egy gyengeelméjű felnőtt
lennék. Annyira megalázó!”
Néhány lappal odébb a férfi újra
hangosan folytatta a felolvasást: „Drága
Ionám súlyos tüdőgyulladást kapott. Nem is csodálom, ezen a helyen képtelenség
vigyáznunk magunkra. Az orvos csak hümmög és a fejét csóválja, miközben az én
kis drágámat a láz emészti. Vissza kellene térnünk a városba, mert itt nem fog
meggyógyulni, de olyan gyenge, hogy talán az utazást sem bírná ki legyöngült
kis szervezete. Egész éjjel imádkoztam érte és telesírtam a párnám, amiért nem
lehettem mellette. Marion ugyan megbízható házvezetőnő, de én vagyok az
édesanyja, nekem kellene ringatnom. Hogyan lehet ilyen kegyetlen egy apa a
saját lányával?”
A név említésekor Broden Rowenára
pillantott. A nő könnyes szemmel bólintott. Ó, igen, a papa sokszor mesélt a
kishúgáról, aki egészen fiatalon meghalt. Hát akkor itt történt! Látta a lány
szemében a bővebb információ utáni éhséget és tovább olvasott: „Az orvos azt mondta, Iona nem éli meg a
reggelt. A terhemtől már alíg bírom megmászni a lépcsőket, s talán ezért, vagy
a közelgő vég miatti kegyeletből Murray megengedte, hogy a gyerekszobában
töltsem az utolsó napokat. Most itt ülök és fogom apró kis kezét. Az
öntudatlanságig lázas, hiába a szerek, amiket dr. Gordon maga adott be neki. A
lelkem egy része vele hal ma éjjel. Olyan tehetetlen vagyok! Inkább halnék meg
helyette én!”
Broden letette a naplót.
Egyszerűen innia kellett. Nem azért, mert kiszáradt a torka, hanem a
felindultságát leplezni. Elképzelte a kétségbeesett, magára maradt nőt, aki ezen
a kies helyen a zsarnok férje ellen küzd, miközben az életét jelentő gyermekét
veszíti el. A gyermekét, aki miatt visszatért a férjéhez, tudva, hogy örök
boldogtalanságra kárhoztatja önmagát. Micsoda fintora a sorsnak, hogy szinte
feleslegessé vált az áldozata. Persze, még ott volt a kisfia, de egy fiú
többnyire úgyis az apjának a felügyelete alá került akkoriban, hiszen ő volt az
örökös. Felhajtott egy pohár italt, a másikat Rowena kezébe nyomta. Szerette
volna átlapozni azoknak a tragikus napoknak a naplólenyomatát, de valami morbid
kíváncsiságtól hajtva tovább olvasott: „Nincs
kegyetlenebb ember a férjemnél! Még el sem temettük az én angyalkámat, de
Keith-t már el is küldte egy bentlakásos iskolába. Drága kicsi fiam! Nem élem
túl, ha valami bajod lesz ott a távolban, hiszen még te is olyan kicsi fiúcska
vagy, akinek az anyja mellett lenne a helye. Murray napok óta nem szól hozzám.
Néha nem is tudom, hogy a gyász vagy a közelgő szülés miatt. Egy normális
házasságban most egymásnak jelenthetnénk vigaszt, de mi csak egymást
hibáztatjuk. Soha nem lett volna szabad a kicsikkel erre a szörnyű helyre
jönnünk! Tudom, hogy a látványomat már csak azért sem viseli el, mert eddig
csak valami megfogalmazhatatlan fenyegetést jelentett neki a hasam, de
hamarosan élő valósággá, egy apró gyermekké változik. Aki, ha az Isten szeret
engem, Seumas vonásait örökli majd. Néha arra gondolok, talán a bábát sem hívja
el. Hagyni fogja, hogy szenvedjek, hogy úgy szüljek, mint valami állat, magamra
hagyva, rettegve, segítség nélkül. Az a Murray McMillan, akinek az utóbbi
hónapokban megismertem, így tenne. De talán nem vállalja a szóbeszédet, hiszen
mindenki tudja, hogy a cselédek pletykáinak végül is nem lehet gátat szabni.
Előbb-utóbb megtudná a világ, ha így tenne. Istenem! Már csak abban
reménykedem, ez az apró gyermek lesz megmentőm, mert a róla való gondoskodás
értelmet ad napjaimnak.”
Rowena már nem is próbálta
eltitkolni a megindultságát. Szinte látta maga előtt az apját, ahogy
kisgyerekként útnak indul az ismeretlenbe, távol a szüleitől, a szülői ház
biztonságától. Még ha nem is volt egy szeretetteljes légkör, amelyben élt,
mégis csak a családja volt, nem pedig idegenek. Soha nem sejtette, hogy annak a
melegszívű embernek ilyen nehéz gyerekkora lehetett. Ha tudta volna, akkor – ha
ez egyáltalán lehetséges lett volna – még jobban szerette volna. Miközben ő a
gondolataival volt elfoglalva, Broden némán lapozgatott a naplóban. Aztán
talált egy részt, ami miatt újra hangosan folytatta: „Ó, az igaz szerelem gyümölcse még születésében is kedves! A legkönnyebb
vajúdásom volt. Murray végül elhívta a bábát, de szinte nem is volt szükségem a
segítségére. Ő azt mondta, azért, mert ez már a harmadik szülésem, de én
tudtam, hogy ez az én kis kincsem ajándéka volt. A legszebb baba, akit láttam.
Apró, szabályos és rózsás arcú. Mint egy kis tündér. Azt kívánom, hogy Kaitlyn
legyen a neve. Kaitlyn Cameron. De persze ez képtelenség. Ha kicsit erősebb
leszek, eljön a pap megkeresztelni és a Kaitlyn McMillan nevet fogja kapni. De
Seumas tudni fogja, valahányszor csak találkozunk majd a városban, hogy ez a tökéletes
gyermek az ő vére. Most is itt szuszog mellettem. Még aludni is hagyja a
mamáját. Annyira fáradt vagyok! Majd holnap kitalálom, hogyan tudnám az igazi
apja tudomására hozni a létezését. Üzennem kell Seumasnak, de fogalmam sincs,
kiben bízhatnék meg. Az emberek félnek Murraytől, akitől az életük, a
megélhetésük is függ. A félelmükből kovácsol magának hűséget. De talán lesz
valaki, aki megszán egy anyát.”
Rowena elgondolkodva ráncolta a
homlokát. Kaitlyn McMillan? Soha az életben nem hallotta ezt a nevet. Igaz, azt
sem tudta, hogy az apjának lett volna egy kishúga Ionán kívül. Mi történt ezzel
a gyermekkel? Hogyan lehetséges az, hogy névtelenül tűnt el a családjuk
történetéből? –Sok van még? – kérdezte csendesen, mire a férfi megpörgette a
hátralévő lapokat, aztán némán megrázta a fejét. Hát, remélhetőleg választ
kapnak erre a kérdésre is, és talán a nagyi halálának körülményeire is.
-Folytassuk? – nézett rá a férfi,
ő pedig beletörődően bólintott. Már eddig is megdöbbentő titkokról lebbent fel
a múlt fátyla. Szenvedett ezektől a titoktól. Válaszokat kell kapjon, hogy
enyhüljön a fájdalom.
„Murray tehette, senki más! Azt mondta: a kicsi bölcsőhalálban meghalt
az éjszaka, és még ki is gúnyolt, hogy milyen alkalmatlan anya vagyok, hiszen
fel sem ébredtem. De még mindig kába vagyok. Tudom, hogy ez nem normális.
Szerintem beadtak nekem valamit dr. Gordonnal, és amíg én magatehetetlenül
aludtam, elpusztították az én drága pici babámat. Őrültnek nevezett. Bolondnak,
akit be kell zárni, mert a gyász megzavarta az ép eszemet. De én tudom, hogy
Kaitlyn egészséges baba volt, az én fáradtságomat pedig nem indokolja a szülés
sem, hiszen minden olyan könnyedén zajlott. Tudom, hogy ők követtek el ellenünk
valamit! Tudom! A könnyeimtől már alig látom a papírt. Istenem! Egyedül vagyok,
olyan egyedül! „ – Itt az írás szinte már olvashatatlanná vált Edme
könnyeitől. Mind a ketten megrendülten hallgattak. Rowena próbálta eszébe
idézni, amit a bölcsőhalálról valaha is olvasott. A kis Kaitlyn még egy olyan
korban született, amikor nem voltak olyan eszközök, amik a bébi légzését
felügyelték volna. Ha a nagyi aludt, talán tényleg fel sem riadhatott az anyák
ősi ösztönével, hogy figyelje a kicsit. Vajon a szülés tényleg olyan simán
zajlott? Egy komolyabb vérveszteség elég erőtlenné tehette a nagyanyját, hogy
teste kívánja a pihenést. Ráadásul lelkileg nagyon megerőltető időszak állt
mögötte. Egyetlen pillanatig sem hibáztatta az asszonyt, de nem tudta, nem
akarta elhinni, hogy igaza lehetett és a nagyapja vetemedett valami
szörnyűségre a nem kívánt gyermekkel szemben. Gondolatban mindenesetre
feljegyezte magának, hogy megpróbál utána keresni dr. Gordon működésének és a
bábáknak, akik akkoriban ezen a vidéken működtek, bár elég bizonytalannak
érezte, hogy érdemi információk birtokába juthat.
Felnézett és látta, hogy Broden
gondterhelt arccal lapozgat oda-vissza a könyvecskében. –Mi a baj?
-Már csak egyetlen bejegyzés van
– mutatta felé a férfi a lapokat. –A kicsi halála után Edme McMillan már nem
érzett erőt magában, hogy az érzéseit papírra vesse, de aztán itt ez a dátum és
ez a néhány sor... aztán soha többé semmi... azt hiszem, ezek a búcsúszavai: „ Az árnyékok mindenütt velem vannak.
Visszatértem a Sátánhoz, mert azt mondta, soha többé nem láthatom a
kicsikéimet, ha ellenszegülök az akaratának. Megtettem hát. És mára Iona
halott, Keith-t nem láttam már majd egy éve. Drága Kaitlynomat úgy kaparták el
a parton, mint valami kölyökkutyát, csak egy kis domb emlékeztet apró tökéletességére
és arra a boldog percre, amikor a karomban tarthattam. Néha hallom a
gőgicsélését. ... Álmomban Iona és Kaitlyn együtt játszanak a parton. Édes kis
Ionám, félek, hogy megfázol! Talán Keith is megérkezik az esti hajóval. Vacsora
előtt lemegyek a partra. Én leszek a fény, amely mutatja az utat a hajósoknak.
Együtt leszünk végre oly sok idő után! Izgatott vagyok, mert Marion nem vasalta
ki az ünneplő ruhámat, pedig a gyermekeim érkezésére szép akarok lenni. Talán
Seumas is velük jön. Dr. Gordon ma is hozott cseppeket. Kellenek a cseppjeim,
mert azok segítenek aludni, de ma nem kell, mert ma sokáig fent leszünk,
ünneplünk. Holnap aztán korán kelünk, kint leszünk mindannyian a szirteken.
Nézzük majd, ahogy a sirályok halásznak. Hogyan lehet ennyi energia a
gyermekekben? Én fáradt vagyok, nagyon fáradt. De hallom a hangjukat. Már
várnak...”
Rowena kicsit csalódottan
sóhajtott fel. Nem kapott válaszokat. Hacsak azt nem, hogy a nagyanyja a sok
bánattól meggyötörten valószínűleg belebolondult az őt ért fájdalomba. Ezek az
összefüggéstelen sorok egy megtört lélek jajkiáltásai voltak, ahogy együtt
látja maga előtt az összes gyermekét, élőt és holtakat. Szinte látta maga előtt
a nagymamáját, ahogy kibomlott hajjal, hálóingben, amit ünneplő ruhának hisz,
lent bolyong a sziklákon, ahol a hullámverés magával ragadja.
Felállt. A sírással küzdött, de
nem akart Broden előtt kiborulni. Halkan csak annyit mondott: -Köszönöm! – A
férfinak nem kellett megmagyarázni, hogy azt köszöni meg neki, hogy átvette
tőle a felolvasás súlyát. Ledobta a naplót a szőnyegre és karjába húzta a
reszkető nőt. Olyan szorosan ölelte, mint aki magába akarja olvasztani, átadni
az erejét és a nyugalmát. Még ha ez a nyugalom látszólagos is volt, hiszen őt
sem hagyta hidegen az a tragédia, ami ezek között a hideg falak között
évtizedekkel ezelőtt lezajlott.
-Sírjon! Sirassa meg őket
nyugodtan. Ha nem tartanák férfiatlan dolognak, én is azt tenném a maga
helyében. Még így ismeretlenül is lélekbe markoló az a szenvedés, amiben
Edmének része volt a férje mellett. Pedig boldog asszony is lehetett volna. A
nagyapám oldalán. – Tudta, hogy ezek a szavak nem feltétlenül vigasztalóak, de
a szíve mélyén érezte, hogy igazak. És annyi hazugság után az igazság mindennél
fontosabbnak tűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése