"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. október 10., szerda

Perlekedők 14. és 15. fejezet

14.

Adél az ajkát rágva nézte a becsapódó ajtót, összerándult a hangos csattanástól, és nem tudta hibáztatni a férfit a reakcióért. Ez elég sokkoló bejelentésre sikerült. Nem így tervezte, de hát így alakult. Pedig még beszélniük kellett volna, rábírni valahogy, hogy Annát hagyja ki a dologból, de egyelőre nem tehetett mást, mint hogy várt, hogy a férfi megeméssze a hallottakat, aztán nyilván jelentkezni fog még, és megkezdhetik a második menetet. Most egy kis lelkiismeretfurdalást érzett, amiért évek múltán a szemébe vágta a történteket, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. De talán jobb is így, ha kicsit körülményesebben kezdett volna bele, lehet, végig se tudja mondani. Eszébe jutott Josh mondása, ami mint már oly sokszor, most is kiválóan illett a helyzetére: A halogatás ostobaság. Holnap ugyanúgy döntened kell, miért ne tennéd meg már ma. Azt hiszed, holnap bölcsebb leszel? Holnap csak öregebb leszel.
*
Simon állt az ablaknál, de most szinte nem is látta a szemközt magasodó nemesen egyszerű palota épületét a Várdombon. A mai napon tényleges értelmet nyert a hidegzuhany fogalma. A hallottaktól valósággal lefagyott, fizikálisan, érzelmileg, és elsősorban mentálisan. Azt hitte, Adél mondandójától fog zúgni a feje, de ehelyett olyasmik jutottak az eszébe, ami teljes képtelenség volt. Mint ott balra a Gellérthegyet borító lombok, a felettük magasodó Szabadság szobor és a lustán, vészjóslóan, tömören terpeszkedő Citadella a hegy tetején. El sem akarta hinni, amikor Anna mesélte, hogy a hegy belsejében víztározó rejtőzik. Aztán mutatott róla az interneten fotókat és ő sajnálta, hogy most éppen nem látogatható, mert olyan valószínűtlen volt a tározó csarnokának látványa az oszlopok gigantikus méreteivel... A lustán hömpölygő folyó, ami Richard Strausst a Kék Duna keringő komponálására ihlette. Mit ihatott az öreg, hogy kéknek látta? A lombok közt megbújó Szt. Gellért püspök emlékművét, akit ezek a barbár magyarok szöges hordóban vetettek le a hegyről a Dunába. Egy motorcsónak hasította a vizet, elhaladva a folyó közepén úszó élénksárga turista busz mellett. Annyira szürreális volt a látvány, mint amennyire a szituáció, ahogy a gondolatai csapongtak, ahelyett, hogy az aktuális probléma felfogásán és feldolgozásán zakatoltak volna az agytekervényei. Ez még annyira friss, annyira felfoghatatlan volt, hogy az agya önkéntelenül is ideiglenesen túllépett rajta. Már előre félt, mi lesz, amikor a gondolatok visszatérnek. Azt józanul valószínűleg el sem tudja majd viselni. Az ablak alatt horgonyzó étterem-hajó láttán végigfutott rajta a képtelen gondolat, hogy végül nem is ebédeltek, pedig milyen jó lenne egy marhasült zöldbabbal és spárgával, úgy, ahogy az anyja készítette el valaha. Olyan régen volt már, hogy ilyet evett. Egy pillanatra az a válogatós kisfiú volt, akinek lesték otthon a kívánságait, csak egyen végre pár falatot. Az az elveszett kisfiú, aki legörbülő szájjal, ijedten nézett szét a játszótéren, ha az anyja vagy a nővérei egy pillanatra kikerültek a látószögéből. Az a kisfiú, aki ha bajt csinált, egy felnőttől várta a segítséget, hogy rendbe hozzon mindent. De rá kellett ébredjen, hogy már régen túlnőtt azon a koron, bármit tesz, mond vagy kíván, annak következményei lesznek, és a felelősséget már neki kell vállalnia. Mert ha kiveszik a döntést a kezéből, ha engedi kivenni a döntést a kezéből, akkor nem érdemes rá, hogy férfinak érezze magát.
Szép ez a város!  - tért vissza a panorámához. És ez a szépség mennyi sötét titkot rejteget. Ki kell mennie a szabadba, mert itt megfullad! – ez járt a fejében, de nem akart a turistákkal teli Várba menni, sem a dunaparti sétányra, ahol százával korzóztak az emberek a nyári napsütésben. Kicsit oldalra fordította a fejét és a Gellérthegyre bambult. Nyilván ott is tolonganak a hülye fényképezőgépeikkel és most semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy valaki merő rajongásból az orra alá toljon egy kis masinát. Leszólt a portára és kért egy taxit. Majd a sofőrrel kitalálnak valamit, biztosan ismeri a várost, hol lehet kicsit elbujdosni az emberek elől. Tudta, hogy a Várhegyen túl a budai dombok, hegyek erdői várják a város zajától, bűzétől menekülőket, vagy azokat – mint ő is –, akik  csak arra vágynak, hogy madárdal és a levelek zizegése nyugtassa le az idegeiket.
Mire leért a kocsihoz, elbizonytalanodott, talán mégsem kéne valami kihalt helyre vitetnie magát, hiszen fogalma sincs, hogy keveredhet onnan vissza, és különben sem volt kedve egyedül barangolni a fák között. A magány sosem volt túl jó tanácsadó.
-Valami nyugodt, zöld helyre szeretnék menni, ahol kevés a turista, és le lehet heveredni a fűre, de ha hívnak, viszonylag gyorsan vissza tudok jönni a szállodába – adta elő a sofőrnek a kívánságát, aki némi gondolkodás után bólintott, és besorolt a szálloda előtti forgalomba.
Simon nézte, ahogy áthajtanak a Lánchídon, és meglepve látta, hogy nem az Alagút felé mennek, hanem a Dunaparton a Gellérthegy felé, már szólni akart, hogy ne oda, de mielőtt elérték volna a felfelé vezető utat, a sofőr félreállt, és hátrafordulva kimutatott a füves domboldal felé.
-Ez itt a Tabán. Ha csak egy kicsit le akar dőlni, magában lenni, akkor itt viszonylag kevesen szoktak lenni. Leginkább kutyások, de ők is inkább csak reggel és délután – nézett várakozóan az utasára, aki a napsütötte domboldalt nézte. Bólintott, hogy jó lesz, aztán fizetett és kiszállt. Ácsorgott még egy darabig, mint aki nem tudja, merre induljon, aztán a füvön átvágva elindult felfelé.  Elment egy tábla mellett, amit már ismert, bár a szöveget nem értette, de Anna nem is olyan régen fordította le neki a sok helyen a gyep közepére szúrt táblácskák egyikét. Fűre lépni tilos! Micsoda baromság! Az életet elvenni nem, de a fűre lépni igen? Rugdosott maga előtt egy letört száraz ágacskát, aztán a domb közepén megállt és a város felé fordult. A lombok között a pesti oldal épületei látszottak, de szeme előtt Adél sápadt arca lebegett, ahogy látszólag szenvtelenül mondja és mondja…, mint akit nem érdekel, hogy a másiknak éppen a kést forgatja a belei között, csak az a fontos, hogy ő maga megszabaduljon a lelkét nyomasztó titoktól. Már túljutott a száraz, pár szavas tényen és most már magyarázatot próbált találni, mert a lányt meg sem hallgatta. Nem azért, mert nem volt rá kíváncsi, egyszerűen képtelen volt ott, akkor megmaradni a közelében. Az első önkéntelen reakciója az volt, hogy meg akarja ütni, de elborzadt az éppen csak felhorgadt késztetéstől és inkább kirohant. Mostanra már lehiggadt és tudni akarta az okokat, a döntés mögött megbújó érzelmeket. Tudni, hogy a lány szenvedett-e a meghozott döntéstől vagy megkönnyebbült, hogy megszabadult a problémától.
Óriási szerencse, hogy ma nincs munka, mert úgyis képtelen lenne odafigyelni. Beszélnie kellene valakivel! Szinte megbénította az érzés, hogy senki nincs, akivel beszélhetne, akinek szitkozódhatna, aki megértené, hogy most gyűlöli Adélt, … és aki megértené, hogy közben önmagát hibáztatja. Ha ő akkor nem ered a nyomába, ez az egész dolog nem történhetett volna meg. Ha a szenvedély hevében nem feledkezik meg a legelemibb óvintézkedésről, akkor most nem gyötörné a bűntudat azért a kis kioltott életért.
Adél! A nyugodt tó! Hát, bassza meg! Nyugodtan kicsinálta őt is és azt a kis kölyköt is, aki nem tehetett semmiről. Arról sem, hogy két, magát felnőttnek hazudó idióta, az ösztöneiket követve dugott egy fergetegeset egy hideg április napon. Vajon fiú volt vagy lány? Nem volt ennek semmi jelentősége, de valami morbid kíváncsisággal tudni szerette volna.
Anna! Fel kellene hívnia, de most nem volt biztos benne, hogy magában tudná tartani ezt a mindent megváltoztató új információt. És nem az ő dolga, hogy elmondja neki. Adéllal kellene előbb beszélnie és rávenni, hogy ő tegye meg a nagy vallomást a testvére előtt. Vagy hallgasson róla, amíg csak él! De ezt igazából képtelenségnek érezte. Nem! Beszélnie kell!
*
Josh nézte az elkínzott arcot és tisztában volt vele, hogy most sem mondani, sem tenni nem tud semmit, ami enyhítené ennek a szerencsétlen nőnek a fájdalmát és a félelmét. Fájt ilyennek látnia, mert szerette, de ez most olyan ügy volt, amihez neki semmi köze, a lánynak egyedül kell megbirkóznia vele. Látta, hogy remeg Adél keze, ahogy a telefont a helyére rakta.
-Idejön? – kérdezte halkan és kitöltött egy pohár vizet, aztán segített tartani, amíg a lány mohón ivott.
-Ide. Kénytelen, mert azt hiszem, ezzel a hívással a frászt hoztam rá. Jaj, Josh! Fogalmam sincs hogy csináljam! Simonnak megmondtam egyenesen és a tényekre szorítkozva, erre elrohant. A húgommal nem tehetem meg ugyanezt. Még ha nem is érez semmit Simon iránt, akkor is össze fogja törni az érzés, hogy a nővére képes volt minderre, de ha mégis tetszik neki a srác, attól tartok, összetöröm benne a Simon iránti bizalmat is, pedig azt nem akarom. Az, hogy közöttünk ez történt, nem szabadna, hogy befolyással legyen a kettőjük ismeretségére. De a szívem mélyén azt sem szeretném, ha köztük bármi is kialakulna. Nem vezetne az sehova!
-Hát, még kitalálhatsz valamit, amíg ideér, de szerintem, ha már belekezdtél, akkor csináld is végig. Megkönnyebbülsz, mert ezt a terhet éppen itt az ideje, hogy letedd. Ők pedig meg fognak birkózni a magukéval, csak időt kell rá hagyni. A maga módján szeret téged mindkettő, nem fognak eltaszítani, de ki kell várnod a megbocsátást. Addig pedig itt vagyok én neked. Dante azt írja: „Ez a nap soha nem virrad fel még egyszer…”, túl leszel rajta és innentől kifelé vezet az út a gödörből, higgy nekem!
*
Anna jólesően sóhajtott fel, ahogy a légkondicionált előtérbe belépett. Odakint tombolt a nyár, a tömegközlekedési járműveken ásványvizet, a nagyobb tereken hűtött, tasakos vizet osztogattak a járókelőknek. Ő is egy ilyet szorongatott a nyakához, a dekoltázsához, hogy hevesen dobogó szívverését csillapítsa. Adél hangja olyan furcsa volt a telefonba, mint aki azonnal sírva fakad. Az első gondolata az volt, hogy talán szakított Josh-sal, aztán a fantáziája szárnyalni kezdett, amikor kiderült, hogy a nővére éppen a férfi irodájába hívta őt. Huh, valami nagy bejelentésre készül, és mielőtt apa előtt is előáll vele, ki akarja kérni a véleményét? Bár, még mindig nem értette, miért éppen a munkahelyén. Mielőtt belépett, a szomszéd szállodára villant a tekintete. Vajon Simon mivel tölti a délelőttjét? Titkon azt várta, hogy a megcsörrenő telefon túlsó végén a férfi bársonyos hangja szólal meg. A filmes fejesekkel töltött este után kellemes hangulatban búcsúztak el egymástól. A taxiból először ő szállt ki, egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy felhívja még egy italra, de végül azt olyan egyértelmű felajánlkozásnak érezte, hogy inkább csendben maradt. Simon nézte őt a taxi félhomályában, mint aki éppen ezt várja tőle, de végül ő sem szólalt meg. A kocsi megvárta, nyilván a férfi kérésére, amíg ő beslisszol a kapun, aztán lustán elindult a járdaszegély mellől. Kezében ott szorongatta a telefont és észre sem vette, hogy megnyomta a hívás gombot, csak amikor a hallózás eljutott a füléig.
-Valami baj van? – kérdezte a férfi aggodalmasan, készen rá, hogy visszaforduljon, mire ő egy sóhajjal csak annyit mondott:
-Nem, semmi, csak meg akartam köszönni… - azzal bontotta a vonalat. Nem fejezte be a mondatot, mert ő maga sem tudta, hogy mi a fenét akart mondani. Megköszönni? Mit? Az estét? Hiszen a munkáját végezte. A fuvart hazáig? A cég fizeti. Hogy nem erőltette a dolgot? Nyilván. Nem volt tapasztalatlan férfi-ügyekben, de Simon mellett elbizonytalanodott. Ő más volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig összehozta a sorsa. Ha semmi másért, akkor azért, mert néhány hét múlva a férfi összepakol és elmegy. Idejük sem lenne, hogy kialakuljon köztük valami, ami rábírná a férfit, hogy vissza akarjon térni hozzá. De hát hogyan is tehetné? A világ másik végén él, örökös rohanásban, rivaldafényben, ő meg …
Gondolatait Bence zavarta meg, a rangidős főportás, aki atyai jóbarátja volt a lányoknak és most is szívélyes mosollyal dobott neki egy puszit, ahogy a lift felé igyekezett. Nem igazán értette, miért az igazgatói irodában vár rá a nővére, de a kíváncsiságtól hajtva leste az emeleteket jelző lámpácskákat, aztán izgatottan szállt ki, hogy aztán megrémüljön, amikor a testvére könnyáztatta arcát meglátta.
*
Az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik – idézte éppen Josh Lao-ce mondását egy jelentőség teljes pillantás keretében, mire Adél villámló szemekkel nézett rá. Máskor imádta, hogy a széles műveltségű férfinak minden helyzetre akad egy odavág idézete, de most az őrületbe kergette vele. -Josh, ezzel most nem segítesz…
-Mi van? – kapkodta a tekintetét köztük Anna értetlenül, és lemondott róla, hogy a nővére hamarosan valami megnyugtatót, de legalább értelmeset mond, ezért Joshtól várt választ erre az egész helyzetre, ami lassan kezdte a tarkóján felborzolni a pihéket. Fogalma nem volt, hova fognak kilyukadni, de valami baljós előjele máris volt ennek a nehézkes kezdésnek. Josh azonban a testvére felé intett:
-Ezt neki kell elmondania, én csak azért vagyok itt, mert momentán ez az én irodám, és talán nem árt, ha itt vagyok, ha közbe kell lépnie valakinek.
-Mondjátok már a szentségit, mert itt fogok megőszülni! – csattant fel Anna. –Nagynéni leszek? – próbált puhatolózni és a sápadtságból, ami a nővére arcát elöntötte, azt hitte, telibe is trafált.
-Nem! Félreérted… - sóhajtott Adél, aztán a férfira nézett. –Talán mégis jobb lenne, ha megnéznéd, rendben mennek-e a dolgok az emeleten… - Josh bólintott és kiment.
Anna elképedve nézte a nővérét, ahogy a főnökét utasítja, még ha az illető amúgy a szeretője is. -Lemaradtam valamiről? Te vagy az új igazgató?
-Jézusom, dehogy…, Anna, mondanom kell valamit. Rólam… és Simonról.
-Simonról? – visszhangozta a huga és hirtelen úgy érezte, mintha a csontjai elkocsonyásodtak volna, mindenesetre megtartani már nem voltak képesek, és leroskadt a kanapéra. –Mi van Simonnal?
-Mi van köztetek? – nézett rá a nővére azzal a jellegzetes alulról felfelé pislogós nézéssel, amire csakis a száznyolcvan centis égimeszelők képesek, és amivel mindig is az őrületbe kergette, mert képtelen volt nem engedelmesen válaszolni az így feltett kérdésének.
-Köztünk? – ismételt a visszhang. –Köztünk semmi nincs. Az asszisztense vagyok. Max. annyi történt mostanában, hogy már nem akarjuk megfojtani egymást egy kanál vízben, legalábbis nekem sikerül uralkodnom az indulataimon, többnyire, a közelében. De most hogy jön ez ide? Panaszkodott?
-Anna! Nagyon szeretném, ha nem értenéd félre, amit most mondani fogok. Tekintsd ezt úgy, mint a nővér tanácsát a húgának, amit vagy megfogadsz vagy nem, de hidd el, én tiszta szeretetből mondom.
-Dell! Nyögd már ki, mert megtéplek! – csattant fel Anna.
-Simon és én már ismertük egymást korábbról.
-Oh… - és ezt eddig miért nem mondtad? – hunyorgott Anna zavartan a meglepő információ hallatán. –Mégis, hol ismerkedtetek ti meg? Nem is jártál Los Angelesben. Vagy talán Londonban futottatok össze?
-Anna! Itt Budapesten találkoztunk öt évvel ezelőtt.
-Oh, amikor itt forgatott? De hiszen, te akkor még nem dolgoztál szállodában. Hol találkoztatok?
-Nem az a lényeg, hogy hol. Találkoztunk …, és … lefeküdtünk egymással.
-Hogy mit csináltatok??? – emelkedett Anna hangja olyan magasságba, amit kiénekelni sem lett volna képes soha. És ebben a pillanatban olyan elevenséggel játszódott le előtte az a nap, amikor a Balatonra indultak, mintha most is ott ülne a kocsiban és arra várna, hogy a férfi beszálljon végre. Akkor azért volt úgy meglepve ő is, azért voltak a kérdések a családról, a nővéréről, a meglepettsége, amiért nem egyezett a vezetéknevük, de mind a ketten úgy tettek, mintha ott találkoztak volna először. Bántotta a játék, amit előtte játszottak, de ezzel az előbbi sokkoló bejelentéssel kezdett értelmet nyerni az egész. Kínos lehetett…
-És most miért mondtad el nekem, ha ennyi éven át őrizgetted a titkot? – nézett szúrósan a testvérére. –Ahogy nem tartozott rám akkor, úgy most sem …
-Anna, te is tudod, hogy ez nem így van, akkor még azt hittem, soha többé nem látom, nincs jelentősége az egésznek, de most, hogy itt van, muszáj elmondanom neked…
-Miért? Nem tartozik rám! – csattant dacosan a húga hangja.
-Ha tetszik neked és azon töröd a fejed, hogy egy kis kalandba keveredj vele, akkor igenis rád tartozik. – tromfolt kíméletlenül Adél és majd megszakadt a szíve, ahogy látta a húga arcán a beismerés pírját. Istenem, tényleg belehabarodott. Most már végig kell mondja az egészet…
-Anna, én sem egészen értettem  magam. Találkoztunk és megtörtént. Ez olyan irányíthatatlan volt, olyan valószínűtlen, és utána azt hiszem, szégyelltem is magam, amiért belementem ebbe az egészbe.
-Ő akarta?- suttogta a húga.
-Mind a ketten akartuk.
-Hát, egészségetekre! – nyelt nagyot Anna és arra gondolt, nem is baj, hogy ez kiderült, így legalább nem csinál magából hülyét, hogy a nővér után a hugi is meglegyen a pasi gyűjteményében. Most már legalább tudta, miért volt annyira padlón a nővére akkoriban. Simon elvesztése valóban fájdalmas lehetett.
-Anna! … a dolog itt nem ért véget – suttogott Adél, és a könnyek, amiket már azt hitte, mind elsírt, lassan újra legördültek az arcán.
-Jézusom, te még mindig bele vagy esve? – döbbent rá a vélt valóságra Anna, aztán valami dacos belső kényszertől hajtva felállt és az ajtó felé indult. –Ezért van ez az egész cirkusz? Josh meg ilyen megértő? Vagy hármasban fogjátok csinálni innentől?
-Anna! – csattant fel a nővére. –Térj az eszedhez! Nem vagyok beleesve és szó sincs arról, hogy valaha ebben az életben újra…, csak éppen történt valami, amit ma elmondtam neki is, és azt hiszem, neked is jogod van tudni róla…, rólam.
-Nem igazán vagyok kíváncsi rá, Dell. Ha csak az izgatott, hogy féltékeny leszek-e rátok, akkor a válaszom: nem. Nem lehetek, mert köztünk ugyanis tényleg nincs semmi. Még csak meg sem csókolt, úgyhogy megnyugodhatsz – mondta és lenyomta a kilincset. El kell menjen, mert többet egész egyszerűen nem tudott volna elviselni. Basszus, nem erre számított, és meg nem tudta volna mondani miért, de kegyetlenül fájt, amit hallott. Már majdnem a folyosón volt, amikor a nővére hangja utolérte.
-Terhes lettem akkor, és később elvetettem a babát – suttogta a háta mögött a nővére, mire Anna megroggyant. Hogy micsoda??? Nem tudott hátrafordulni, képtelen lett volna most a testvére zokogására egy megnyugvást hozó öleléssel válaszolni. Valami irtózás éledt benne, miközben tisztában volt vele, hogy annyi értelme van így utólag a felháborodásnak, mint eső után kinyitni az esernyőt. Egyelőre csak a sokkot érezte, a fájdalmat, amiért a testvére, akinek ő nem egyszer az egész szívét őszintén kitárta, eltitkolta előle ezt a hatalmas döntést. Most nem volt képes még a szánalomra sem, amiért nyilván teljesen egyedül csinálta végig. Most csak gyűlölni akarta, amiért a múltban tönkretett valamit, ami a jelenben még el sem kezdődhetett.
  
15.
Simon  órákig hevert a Tabán füvén és az égen lassan tovatűnő bárányfelhőket bambulta üres aggyal. Egyetlen pillanatra zavarták csak meg, egy kajla kutya nézte őt játszótársnak, de a gazdája hívására ő is lelkesen visszarohant , nála felejtve  egy letört faágat. Amikor a gyomra hangos kordulással jelezte, hogy ma még a reggelin kívül nem evett semmit, felkönyökölt  és lenézett az út felé. Megpróbál fogni egy taxit és visszamegy a szállodába.
Amikor a főbejárat előtt kiszállt, élénkzöld egyenpólós fiatalokra esett a pillantása, akik a turistákat csábították különböző programokra. Városnézés, hajókázás, színház. Igazából lett volna kedve azt a kevés szabadidőt ilyen tartalmasan eltölteni, már első nap gondolt rá, hogy egy kedves asszisztenst akár meg is kérne, legyen a kísérője. A vendéglátói nyilván kezüket-lábukat törve igyekeztek volna a kívánságait teljesíteni, csak éppen neki nem volt mindegy, kivel éli meg ezeket a pillanatokat. Aztán megkezdődött a csatározás Annával és el is feledkezett róla, hogy mi mindent akar bepótolni, hogy ne úgy menjen haza a második budapesti forgatásáról is, hogy semmit sem látott. És most itt van Adél nagy vallomása, amelynek köszönhetően a húga elérhetetlenebbé vált a számára, mint valaha, és egy olyan emléket őrizhet erről a városról, amilyet egyetlen másikról sem. Remek – húzta el a száját.
A nappaliban egy zongora terpeszkedett, nyilván Anna és Stephanie együttműködésének gyümölcse, bár eddig még nem ült le mellé. Most azonban örült neki, mert a gitár nem volt megfelelő gyógyír az érzésekre, amik elöntötték. A gitár az öröm hangszere, a bánatát egy zongorának tudta inkább átadni. A hangok mindig is a legjobb barátai voltak, ha játszott, a zene balzsamként vonta be a lelkét, segített átmosni az agyát, megtisztítani a gondolatait. Leült a hangszer mellé és próbaként egy dalt kezdett pötyögni. A hangok valahonnan a múltból, agya egy rejtett zugából bukkantak elő, már nem emlékezett, mikor és hol játszotta, miért tudja egyáltalán eljátszani, de mintha a kint tomboló elemek erejét akarták volna visszaadni kottába álmodva. A nyári záport, amely épp oly hirtelen tört a városra, mint ahogy ő kapta a gyomrost délben. A hangok úgy folytak alá a billentyűkről, ahogy az ablaküvegen a lezúduló víz, a basszus a dörgést, villámlást csempészte a falak közé. Ujjai könnyedén, agyának irányítása nélkül rótták a billentyűket, lábai a pedálokkal küldték a hangsúlyos basszust és csak remélhette, hogy a lakosztály szigetelése van olyan tökéletes, hogy a teljes átéléssel játszott zene ne hallatsszon le a földszintig.
Amíg játszott, lepergett előtte annak a néhány napnak minden fontos pillanata, amit ennek a forgatásnak a kapcsán itt már megélt, és rá kellett ébredjen, szinte csak azokra emlékszik, amelyeket Annával együtt élt át. Vagy ilyen sok volt, vagy csak ezek számítottak igazán. De mostanra szinte mindegy is. Egyetlen múltbeli nap őrülete mennyire meg tudja változtatni az élethez való hozzáállását. Három éve csak a formás testet látta, érezte; az eszét a nadrágjával együtt elhagyta valahol, és lám…, a sors nem marad adós, könyörtelenül benyújtja a számlát. Most éppen nem egy gyerektartás képében, „csak” a lelkiismerete kínjával. Volt annyira józan, hogy beismerje mekkora felelőssége volt annak a napnak a végkifejletében, és erről most eszébe jutott, hogy talán éppen ez a baj, túlságosan józan!
Felállt és a bárhoz ment; a kínálattól nem lett boldogabb, csupa erős tömény ital, amiből néha jól esett társaságban kortyolni, megtörtént már az is, hogy elvetette a sulykot és még emlékezett a rosszullétre, ami azokat az éjszakákat követte. Feledést nem fog hozni, ezt már tudta róla, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek és egy csillogó kristály pohárba kiöntött egy jókora adag vodkát. Mintha csak víz lenne, lötyögtette meg az átlátszó folyadékot az ablak felé tartva, aztán hosszú, szomjas kortyokban inni kezdte. Megborzongott, ahogy az alkohol végigmarta a nyelőcsövét és a gyomrát. A reggeli óta nem evett semmit, és az sem volt valami sok. Csúnya lesz az ébredés – húzta el a száját a már ismerős élményre, amit a képzelete vetített előre.
Egy órával később fancsali képpel nézegette maga előtt a zongorára állított majdnem teli üveget. Klassz, már inni sem tud. Pedig most jó lett volna a sárga földig leinni magát, rossz álomnak hinni a történteket, de attól az egyetlen pohárnyi vodkától még mindig olyan józan volt, mint előtte. Józan volt és magányos. És utálta, hogy nincs senki, akit felhívhatna, aki le tudná kötni a gondolatait. Eszébe jutott az Irish Cat és Anna. Hátha ma is énekel. Előkapta a laptopot és kikereste a bár telefonszámát. Némi tétovázás után felhívta őket. A fiatal férfihang meglepve hallgatta az angol szöveget, aztán sajnálkozva közölte, hogy nem, Anna ma nem lép fel. Ugyan szerda van és elvileg ilyenkor énekel, de ma nem tudott bejönni. Beteg.
Beteg? – tette a helyére csodálkozva a telefont. Tegnap még semmi baja nem volt. Nem is szólt. És ha beteg, akkor most ő is egyedül van? Mielőtt végiggondolta volna, mit tesz, felhívta a portát és rendelt egy taxit. Mire leért, a kocsi már ott duruzsolt a bejárat előtt. Bevágódott és bemondta a lány címét, ahol az este kirakta. Istenem, mennyire szerette volna, ha behívja, de nem tudott rá haragudni azért, hogy nem tette. És amikor rácsörgött és belesuttogta a telefonba a köszönömöt…, azzal a hanggal a fülében aludt el órákkal később.
Szerencsére az esőfelhőket már elfújta a szél és most kellemes, langyos volt az este, kicsit még nyirkos a levegő, de nem kellemetlenül, testre tapadóan. Amikor a kocsi megállt az épület előtt, tanácstalanul nézte végig a kaputelefont, mire a negyedik emeleten megtalálta a lány nevét, az igazit, Steinlöchner. Már a csengő után nyúlt, amikor az ajtó kinyílt és egy fiatal férfi lépett ki rajta. Magas volt, vékony és jól láthatóan mérges, Simon a fejét lehajtva udvariasan félreállt az útjából, aztán besurrant mögötte a lassan csukódó kapun és a lifthez tartott. A negyediken kiszállva tanácstalanul nézte a három tökéletesen egyforma fehér ajtót. A lakásszámot persze nem jegyezte meg, és most nem csengethet be mindenkihez. Végül egy sóhajtással megnyomta a lifttel szemközti ajtó csengőjét. Egy középkorú férfi nyitott ajtót és kíváncsian nézett rá. Ő pedig zavartan csak annyit tudott kinyögni: -Anna Steint keresem.
-Akkor a szomszédos ajtónál próbálkozzon – igazította útba a pasas, és rámutatott az ajtóra, amin szíve szerint először csöngetett volna.
-Oké, bocsánat, köszönöm – habogott és megállt a hatalmas kétszárnyas ajtó előtt. Jesszus, mekkora kégli lehet emögött? – vizsgálgatta a méretes bejáratot, aztán megnyomta a csengőt. Percekig állt, de odabentről semmi mozgolódás nem hallatszott.
-Pedig itthon kell legyen, mert hallottam, amikor megjött, és azóta is teljes hangerővel szól odabent a zene. Talán azért nem hallja. Az előbb már a barátja is kereste, de már akkor sem nyitott ajtót. Miért nem hívja fel telefonon? A fiatalembernek is ajánlottam, de ő inkább mérgesen elrohant – szólalt meg mögötte a szomszéd és Simon önkéntelenül is engedelmesen elővette a telefonját. A fickót úgy tűnik kielégítette, hogy a srácnak, aki Anna ajtaja előtt toporog, megvan a lány telefonszáma, ennyivel letudta a biztonsági ellenőrzést és visszament a lakásába.
Simon viszont hiába csörgette újra és újra a számot, a lány nem vette fel. Közben végigszaladt rajta a gondolat, hogy akkor Anna barátjával futott volna össze az előbb a kapuban? Milyen barát az, aki elmegy, amikor nyilvánvalóan nincsenek rendben a dolgok a lány körül? Talán nem is úgy barát, de akármilyen is, elég csapnivaló, ha nem aggódik a lányért. A zene tagadhatatlanul bömbölt odabent, most már ő is hallotta. Elővette a bankkártyáját és a Tomtól eltanult mozdulattal megpróbálta a zárat kinyitni. Tudhattam volna, ez is csak a filmekben működik – morgott az orra alatt, amikor az ajtó váratlanul halk kattanással kinyílt. Már éppen felkúszott az arcára az elégedett mosoly, amikor rájött, hogy a lány nyitotta ki odabent. Óvatosan belökte az ajtót és szinte halálra rémült, amikor Annát meglátta. Az a legkevesebb, hogy részeg volt. Nagyon részeg. Olyan részeg, hogy alig bírta megtartani az egyensúlyát és a cseppnyi előszoba sarkába szorulva a két falat használta mankónak ahhoz, hogy talpon maradjon. -Bocs, ha hangos a zene! – motyogta, bár ebből Simon egy szót sem értett. Becsukta az ajtót, elment a lány mellett, a zaj forrását keresve, aztán a hatalmas ajtó mögött megbújó aprócska lakáshoz képest óriási hangszóró mellett meglátta az erősítőt és egy mozdulattal kikapcsolta. A beálló csend szinte jobban bántotta a fülét, mint a korábbi ricsaj.
-Anna, mit ittál? És mennyit? – rázta meg óvatosan a lányt, aki ettől majdnem összecsuklott. -Jézus! Már csak ez hiányzott! – sóhajtott fel magában, aztán felnyalábolta az összeesni készülő lányt és az ágyhoz vitte. Az ágy mellett belerúgott valamibe, ami hangos csörömpöléssel gurult az ágy alá. Miután a lányt letette, letérdelt és belesett az ágy alá. Egy vörösboros üveget halászott ki. Shiraz – ezt én is szeretem – mormolta magában és majdnem elnevette magát, hogy a lány egy üvegnyi vörösbortól majdnem az eszméletlenségig lerészegedett. Aztán elhalt a nevetése, ahogy az orvosságos üvegre hajazó szögletes üveget is meglátta, rajta a barackokkal. Aha, akkor alábélelt a nemzeti mérgükkel – sóhajtott együttérzően. Így már szinte elismeréssel adózott érte, hogy az ajtóig képes volt elbotorkálni. Persze, kérdés, mennyi volt ebből a pálinkából.
A bizonyosság szinte végigcsapott rajta. Adél neki is elmondta! Mi más miatt készíthette volna ki ennyire magát? Jézus, akkor elmondott neki mindent, azt, hogy ismerték egymást, hogy lefeküdtek egymással és talán még a gyereket is? Bassza meg! Adél!  Ennyit nem ért az a délután – gondolta keserűen, aztán elszégyellte magát. Akkor, ott, igenis nagy élmény volt. Olyan, amire minden pasi vágyik az álmaiban, de csak nagyon keveseknek adatik meg a valóságban. A szerencsétlenek nem tudják, hogy ők a szerencsésebbek.
Kinyitotta az erkélyre vezető kétszárnyas ajtót, hogy egy kis friss levegőt engedjen be, aztán a meglepetéstől elállt a lélegzete, amikor a hatalmas teraszt meglátta. Hiszen ez nagyobb, mint az egész kóceráj odabent! Kedvtelve nézett körül a panorámát csodálva, és szeme megakadt a puha párnákkal teleszórt szófán a hangulatos kis lugasszerű építmény alatt. Hirtelen ötlettel bement, felnyalábolta Annát, aki morgolódva tiltakozott a cipelés ellen, aztán óvatosan lerakta kint a levegőn. Az összegömbölyödő lányt betakarta egy könnyű kis pléddel, majd bement a lakásba és ott is körülnézett. Kicsi volt, de nagyon praktikus. Mindennek megvolt a jól kitalált helye, annak az apró konyhának is, amiről messzire ordított, hogy a lány ritkán használja. Még egy kávéfőzőt sem talált, csak egy vízforralót és a felette lévő szekrényben Nescafét. A semminél ez is jobb lesz, döntötte el, aztán csinált két nagy adag laza kávét és egy csöppnyi tejjel, pici cukorral ízesítette őket. Fogalma sem volt róla, Anna hogy szereti, de most úgy döntött, ennek nincs is jelentősége. A bögrékkel kiment a teraszra és lerakta őket az ágy mellé, aztán ledobált néhány párnát és a hátát nekik döntve ő is letelepedett a puha szőnyegként szolgáló műfűre. Hátrahajtotta a fejét és a felettük szikrázó csillagokat nézte. Sosem volt nagy csillagász, de a Nagygöncölt felismerte bárhol. Kortyolgatta a forró kávét és éppen arra gondolt, hogy hirtelen milyen messzire keveredett Adéltól és a problémától, és milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen itt, Annánál gondolkozhat azon, hogyan legyen tovább, amikor meghallotta a lány szipogását. Álmában sírt, és ettől az ő szíve is összefacsarodott. A férfi meg tudta volna fojtani a nővért, amiért ezt az érzékeny lelkű lányt így elkeserítette, aztán kicsit tétován hozzáfűzte a gondolathoz a maga szerepét is. Bassza meg, hogy így elromlott minden! Pedig tegnap este ez előtt a ház előtt már-már azt hitte, kialakulhat szépen lassan kettőjük között valami.  De ezek után? Ha Anna felébred, az lesz a legkevesebb, hogy józan fejjel elküldi a fenébe. Amikor a lány újra megrázkódott és szinte fuldokolva markolászta maga alatt a párnát, úgy döntött, lesz ami lesz, felébreszti. Kicsit megrázta a vállát, aztán megcirógatta az arcát és a nevén szólongatta. Egészen addig, amíg a lány szemei kinyíltak és kicsit kábán ráfókuszáltak.
-Rosszat álmodtál – mondta neki és eléje tartotta a még mindig kellemesen forró kávét. –Nem iszol egy kicsit?
-Kösz, nem, mert biztos kidobnám tőle a taccsot – motyogta Anna, miközben a halántékát masszírozta. Biztos volt benne, hogy nem álmodik, és ez a pasi itt mellette nem Tomi, hanem Simon. Ez azért meglepő megállapítás volt. Vajon hogy került ide, és főleg minek jött? Ő hívta volna? Csak arra emlékezett, hogy a testvérétől egyenesen hazajött és első lépésként megitta Apa dugi barackpálinkáját, amit azokra az alkalmakra tartogatott orvosságként, amikor a menzesze meggyötörte vagy csak tele volt a hócipője a világgal. Ez az este volt a pálinka nagy napja, most aztán tényleg volt mit fájdalomcsillapítania. Utána még ivott valamit, de az már erősen a ködös delíriumba veszett, hogy mit. Mintha Tomi hangját hallotta volna, a kiabálását, de hát nyilván hallucinált, hiszen ezt az illatot nem tévesztené el soha. Simon kesernyés arcvizének illata a kocsiban töltött közös utazás óta úgy burkolta be, mint valami puha felhő, amit bárhol, bármikor felismerne.  Vajon ha végig nyalnám a nyakát, akkor az íze is kesernyés lenne?  - tette fel a kérdést magának és felült, hogy a gondolatot egy áltudományos kísérlet kövesse.
Simon kicsit ijedten figyelte, ahogy a lány felé hajol és mohón szimatolni kezd, aztán még közelebb hajol és száját enyhén elnyílva, kidugja a nyelvét. -Anna!... Anna! …Héé, kislány! Mit tervezel? – motyogta, miközben önkéntelenül is elhúzódott előle.
-Meg akarom kóstolni a parfümödet – jött az egyenes és meglepő válasz, miközben a lány már túlhajolt azon a ponton, ahol meg tudta volna tartani az egyensúlyát és szinte a fiú nyakába zuhant. Simon halkan elnevette magát. Ez az ő formája! Itt van ez az édes kis csaj, ő pedig játszhatja a Grál lovagot, mert szegény lány olyan talajrészeg, hogy teljesen egyértelmű, fogalma sincs, mit művel. Nem akarta a dolgokat köztük még jobban elszúrni azzal, hogy kielégíti a kíváncsiságát.
-Upsz! – támasztotta meg Annát, aztán visszanyomta a párnára. –Megkóstolhatod, ígérem, de majd egy kicsit később. Oké? – mormolta neki.
-Oké! – jött a sóhajszerű beleegyezés, aztán a következő pillanatban Anna már apró kis nyálbuborékokat fújdogálva újra elaludt. Simon visszadőlt mellé és az eget bámulva virrasztani kezdett.


2018. október 9., kedd

Perlekedők 12. és 13. fejezet

Ki vállal be valami visszajelzést az eddigiekkel kapcsolatban? ;) Előre is köszönöm!

*** 
12.


Anna a kocsiban ülve az előtte ülő férfi tarkóját szuggerálta. Mit tagadja, rosszul esett, hogy hazafelé nem ült be mellé a hátsó ülésre. Hirtelen már a fene nagy biztonsági kérdés sem volt fontos, csak a távolságot akarta növelni kettejük között. Nem mintha ennek részben nem ő maga lett volna az oka, de azért reménykedett benne, hogy a férfi nem sértődik meg ilyen látványosan. Végül is, csak viccelt, és eddig úgy tűnt, hogy kettőjük közül ő az, aki nem érti a viccet, most mégis Simon húzta fel az orrát.  De hát nyilvánvaló volt, hogy miatta kellett negyedszer is nekifutni a keringőnek. Ő persze soha nem szólt volna érte, hiszen élvezte azokat az apró kis érintéseket, amikben a tánc révén részesülhetett, de Jeremy valamilyen oknál fogva nem volt elégedett a felvétellel. Még félre is hívta a színészét és pár percig összedugott fejjel sutyorogtak, nyilván letolta a férfit, hogy egy egyszerű keringő kifog rajta. Utána Simon egész este elég morcos volt, aztán persze ő még rátett egy lapáttal, amikor az öltöztetőkhöz menet viccelődve felajánlotta neki, hogy megtanítja táncolni. Nem is érti, mi történt akkor vele, egész egyszerűen szerette volna az egész világot magához ölelni, olyan vidám lett. Soha nem gondolta volna, hogy ha nem kívülállóként figyeli a forgatást, hanem aktív részese lehet, az ekkora élmény. Vidám volt és szertelen, de ez még nem lett volna ok arra, hogy Simon olyan gorombán rázza le magáról a kezét és az orra alatt morogva eltűnjön a balfenéken.  Reggelig a színét sem látta, és azóta is duzzogva jön-megy, illetve most éppen az elsuhanó Székesfehérvár táblát bambulja meredten.
Végül nem bírta tovább és megszólalt: -Meddig fogsz még duzzogni?
-Nem duzzogok, gondolkodom – jött a válasz másodpercnyi késedelem nélkül, és Anna már annak is örült, hogy a férfi legalább nem játszotta meg, hogy annyira el van merülve a gondolataiban, hogy nem is hallja őt.
-Megkérdezhetem, hogy min gondolkodsz? – tette fel türelmesen a következő kérdést.
-Mondhatnám, hogy semmi közöd hozzá, de úriember vagyok – érkezett a válasz.
-Úriember, ja… oké, akkor csöndben maradok – motyogta,aztán kinyújtotta a nyelvét és még éppen időben húzta vissza, mire Simon hátrafordult, amennyire a biztonsági öv engedte és az üléstámlára támasztva az állát a szemébe nézett.
-Oké, azon gondolkodom, hogy miért volt jó neked hülyét csinálnod belőlem?
Anna döbbenten pislogott vissza rá.  -Én… hülyét… belőled? Mikor? Hol? Hogyan?
-A táncnál…, tudtad jól, hogy kiakaszt, hogy dörgölődzöl, mégis minden körben megcsináltad újra és újra. Ahhoz képest, hogy előző este adtad a szende szüzet, ami – mint mindketten tudjuk – nem vagy.
Anna levegő után kapott. Mi baja van ennek a majomnak? És mi az, hogy mindenki tudja, hogy ő nem szűz? Tényleg nem az, de egyrészt ehhez senkinek semmi köze, másrészt soha nem is volt téma a többiek között, ez előtt az idióta előtt pedig végképp nem. És mi az, hogy ő dörgölődzött? Ennek elgurult a gyógyszere. Hirtelen már az sem érdekelte, hogy a sofőr is fültanúja a szóváltásuknak. Ákos remekül beszélt angolul, úgyhogy csak remélheti, holnapra nem ezzel a pletykával csiklandozza  a stábot.
-Nem kellett belőled hülyét csinálnom, megteszed ezt te magad is, valahányszor kinyitod a szádat – vágott vissza meggondolatlanul, aztán a visszapillantó tükörben elkapta Ákos kissé riadt tekintetét és rájött, hogy már megint túllőtt a célon. Oké, akkor most jött el a pillanat, amikor repülni fog a produkcióból. De talán jobb is, mert ha még néhány napig ezzel a holdkórossal kell dolgoznia, úgyis megkapja a beutalóját a sárgaházba.
Simon visszafordult a menetirány felé és hazáig néma hallgatásba burkolózott. Még mindig marta a lelkét, hogy a lány közelében képtelen volt a koncentrációra és ezért a rendezőnek is figyelmeztetnie kellett. Ez olyan hiba, amit ő már nem engedhet meg magának. Tudta, hogy hülyeség ezért a lányt hibáztatni, de az önkínzó éjszaka után most ilyen hangulatban volt, meg egyébként is, valahol biztos volt benne, hogy a lány direkt próbálta magára vonni a figyelmét. Hát, sikerült neki, túl jól sikerült. Már elérték a Budapest táblát, amikor Annának eszébe jutott a nővére és felhívta.
-Szia! Lassan a szállodához érünk. Te dolgozol még? Oké, akkor átmegyek hozzád a kulcsért. Szia!
Elrakta a telefont és elfojtott egy szitkot az orra alatt, ahogy a táskája cipzárja becsípte az anyagot. Ráncigálta egy kicsit, aztán hagyta a fenébe…, majd ha megnyugszik, biztosan ki tudja szabadítani, most csak tönkretenné. Simon fél szemmel oda sandított, aztán megkérdezte: -Van valami programod ma estére?
-Van – érkezett az ingerült válasz.
-Akkor jó, hogy nem felejtetted el. Jeremy már egy héttel ezelőtt szólt, hogy ma este találkozunk az itteni filmes fejesekkel. Gondolom, te is erre gondoltál?
-Ó, basszus! – sóhajtott nagyot Anna. Erről is teljesen elfeledkezett. Előkapta a noteszét és kinyitotta a megfelelő oldalon. Kétség nem fér hozzá, időben felírta, csak néha egy pillantást is kéne vetnie az okoskönyvbe. A kissé gúnyosan mosolygó  férfira ügyet sem vetve Ákoshoz fordult.
-Ha kiraktuk Mr. Carmichelt, haza tudnál dobni? Át kell öltözzek, mert őt nem néznék ki a társaságból, ha ilyen szakadtan állítana be, de én biztos megkapnám érte a szemrehányást.
A sofőr beleegyezően bólintott és Anna kissé nyugodtabban dőlt hátra. Sok ideje így sem lesz, de majd megpróbál csodát tenni. És mindeközben igyekezett nem tudomást venni az anyósülésen önelégülten vigyorgó pasasról.
*
A filmmogultól már a tarkóján meredezett a szőr, de udvarias angol énje igyekezett figyelmes pofát vágni a hollywoodi stílushoz hasonló ömlengéséhez és dicsekvéséhez. Azért csendben feltette magának a kérdést, ha akkora nagy koponya volt a pasas odakint Los Angelesben, akkor miért itt koptat egy íróasztalt, ahelyett, hogy ott csinálna milliókat, de a kérdést természetesen nem tette fel hangosan. Ehelyett inkább Anna ruhájának kacéran kivágott hátát vizsgálgatta. A cérnavékonyságú zsinórok, amelyek a testén tartották ezt a idegbajba sodró ruhát, minden mozdulatra ide-oda gördültek a bársonyos bőrön és neki már csak egy vágya volt, hogy egyszer ebben a földi létben egy ollóval szabadítsa meg őket és önmagát a gyötrődéstől. Az éjkék ruha  amúgy is csillagtalan éjszakákat, szatén ágyneműt juttatott az eszébe és egyre kevésbé érdekelte a nagyember hablatyolása. Nem javított a szenvedésén az a nyaktörő, ám szédületes kék cipő sem, amelyben a lánynak olyan hosszú lábai lettek, mint egy manökennek. Voltak a társaságban közülük is jónéhányan, mint minden hasonló rendezvényen, de egyikőjük sem tudta felkelteni a figyelmét. Még a házigazda nyakigláb, lóarcú felesége sem, aki láthatóan önmagát érezte az esemény szépének. A kezén villogó hatalmas gyémánt talán az volt, de a törekvése ennyiben ki is merült. Ő csak ezt a kis boszorkányt látta, aki sötét göndör fürtjeivel keze rebbenő mozdulatait követve, éppen hevesen gesztikulálva beszélgetett valakivel.
Megmentője egy pincér képében bukkant fel, és ő egy elnézést kérő mosollyal levett két poharat, majd beszélgető partnerére kacsintva faképnél hagyta, hogy Annához léphessen és az egyik poharat a kezébe nyomhassa. Az idősödő ex-producer mindent értően kacsintott vissza, amiért szíve szerint pofán csapta volna. A lány meglepően magabiztosan mozgott a társaságban és most kifejezetten sajnálta, hogy viszonylag ritkán kellett a segítségét kérni egy kis tolmácsolásban, hiszen a jelenlevők túlnyomó többségének nem okozott gondot, hogy angolul társalogjon. Ám ő sokkal szívesebben beszélgetett volna vele a dalairól, mint itt a sok önjelölt művésszel a filmvilág pletykáiról. Ráadásul csupa olyan fazonról, pályatársakról és pályatársnőkről kérdezgették, akikkel odakint sem tartotta a kapcsolatot, egészen más filmekben dolgoztak és nem is valószínű, hogy némelyikükkel valaha is egy produkciót jegyezzenek. Fárasztó és unalmas este volt, pláne, hogy legszívesebben visszatért volna a kocsiban folytatott szóváltásukra. Anna már megint elvetette a sulykot, de persze esze ágában sem volt emiatt a gyártásvezetőnél, vagy bárki másnál panaszt tenni. Ő kifejezetten élvezte ezeket a szemtelen visszavágásokat, és leginkább azokat a pillanatokat, amikor neki sikerült a lányt láthatóan felpiszkálni. Mindig akkor volt a legszebb, amikor a robbanáspont közelében igyekezett visszafogni magát.
-Egészségedre! – nyomta a lány kezébe a poharat és közben egy kápráztató mosolyt küldött a beszélgető partnere, egy csinos magyar színésznő felé, aztán megüresedett kezével elkormányozta a lányt egy csendes sarok felé.
-Beszélgettünk – jegyezte meg csípősen Anna.
-És?... Mire volt kíváncsi? Hogy megvoltam-e neked vagy sem? – vágott egy grimaszt Simon, mire Anna elnevette magát.
-Honnan tudod? – aztán kis szünet után hozzátette: -Azért az borzasztó lehet, hogy a legtöbb nőnek elsőként ez jut veled kapcsolatban az eszébe.
-Nem mindenkinek – nézett rá jelentőségteljesen a férfi és Anna elpirulva kortyolt bele a pezsgőbe, aztán válasz nélkül hagyva a megjegyzést, inkább kérdezősködni kezdett.
-Hogy bírtad ilyen sokáig a nagyember monológját? Szeret magáról beszélni és mindig úgy csinál, mintha éppen valami fontos ügyön dolgozna, közben meg haldoklik a magyar filmgyártás, amiért leginkább ő a felelős. Szégyen, de lassan csak a stúdiók bérleti díjából folyik be pénz a kasszába. Pedig sok tehetséges színész és rendező várja a nagy kiugrási lehetőséget.
-Hiszed vagy sem, még én is emlékszem ezekre az időkre. Kevés lélekölőbb dolog van, mint újra és újra csak azt hallgatni, mint: jó vagy öreg, de bocs, nincs pénz egy jó kis filmre, mert a szuperprodukciók elviszik a kasszát. Próbálkozz náluk, hátha…  Már majdnem feladtam, amikor végre összejött. És onnantól csak azt hallgathattam, hogy milyen csapnivaló színész vagyok – vágott kesernyés grimaszt, aztán lehajtotta, ami még a poharában volt. -Oké, egészen biztosan lenne még mindig mit tanulnom, de nem vagyok rossz! Ennyit azért tudok magamról és a szakmáról. Ha rossz lennék, én lennék az első, aki nem erőltetné a dolgot. Anyám szerint mindig is túlfejlett volt az önkritikám.
-Magyarul, kishitű voltál? – nézett fel rá a lány.
-Tudod, amíg nem kapsz lehetőséget arra, hogy több oldaladat is megmutasd, addig te sem tudod, mire vagy képes. Nekem mindig azt mondták, ki se kell nyitnom a számat, elég, ha szépen nézek, az nagyon megy nekem. A baj csak az volt, hogy szerettem hallatni a hangom – vigyorodott el  az emléken. Be is verték érte az orrom párszor.
-Igen, az látszik, talán az egyetlen testrészed, ami nem szabályos – vizsgálgatta Anna a kérdéses testrészt.
-Nem igaz, a lábaim sem egyformák, csámpás is vagyok, és nézd meg, a fülem is milyen cakkos – morzsolgatta meg az egyik fülét a férfi, mire Anna hangosan felnevetett. A hangra azok is feléjük fordultak, akik eddig még diszkréten próbáltak tudomást sem venni a sarokban láthatóan csak egymással foglalkozó párosról. A lány főnöke egy udvarias mosollyal hozzájuk sétált és a sztárnak kijáró tisztelettel köszönt Simonnak, aztán Annához fordult és hogy a férfi ne lássa, szikrázó szemekkel és roppant hamis mosollyal magyarul megkérdezte:
-Partiba akarja vágni a vendégünket, kislány? Ha nem tudná, ezt az estét az ő és az itt forgatott film tiszteletére rendezték, és nem illő, hogy maga lefoglalja a többi vendég elől. Lesz szíves egy kis lélegzethez juttatni a barátunkat, mielőtt becipeli az ágyába! – aztán Simon karja után nyúlt és az elnézését kérve magával húzta, hogy bemutassa a minisztérium egyik illusztris képviselőjének. Anna megalázottan nézett utánuk. És ez a megalázottság csak tovább fokozódott, amikor a bárpult felől egy kissé kapatos vendég indult feléje: Gergő. Ez mi a fenét keres itt? – villant át rajta a gondolat, de a fiú már ott is állt előtte és magához ölelte.
-Anna! Nahát, hogy te hogy kicsípted magad! Még sosem láttam rajtad ezt a ruhát, biztosan az Ő tiszteletére turkáltad valahol – biccentett Simon felé, aki úgy helyezkedett az államtitkárral való nehézkes beszélgetéshez, hogy fél szemmel a lányt is lássa. Az alkoholtól fűtött fickó látványa, aki Anna karját szorongatta, nem derítette őt jobb kedvre.
Anna lefejtette a karjáról Gergő szorosan kapaszkodó nyirkos ujjait. -Nem tudom, hogy jutottál be ide, de ha nem akarod, hogy szóljak a biztonságiaknak, akkor jobb lesz, ha békén hagysz! – morogta oda neki, miközben igyekezett növelni köztük a távolságot, de a fiú látványosan feltette a kezét.
-Nyugi kislány, nem akarok én összeveszni itt senkivel, valami Dianával jöttem – nézett körbe kissé hunyorogva fókuszálva a tömegre, aztán egy hosszú, szőke hajú lányra mutatott. –Látod, ott van, ő az, nagyon szép lány. Ha jobban megnézem, szebb is, mint te; az ágyban pedig ..., pszt ... – tette az ujját  a szája elé bohóckodva – nos, az ágyban meg aztán ezerszer jobb, mint te.
Anna a szemét forgatva tett egy újabb lépést hátrafelé, de már nem volt hova elhúzódnia, ha a fiú követné. Már nem fájtak a szavai, azon az időszakon már régen túl volt. Most csak egy részeg mitugrászt látott benne és nem is értette, hogy láthatta valaha ezt a férget férfinak egyáltalán.
Az államtitkár beszélt angolul. Nem jól, de érthetően, és ennek fényében elég udvariatlan dolog lett volna tolmácshoz folyamodni, de Simon pillanatnyilag más lehetőséget nem látott a lány kimenekítésére a mind kínosabbá váló helyzetéből, ezért felé fordult és megszólalt: -Anna, egy pillanatra!..., aztán észbe kapott, itt nyilvánvalóan furcsa ez a közvetlen megszólítás, ezért hozzátette: Ms. Stein!
Anna megkönnyebbülten lépett el Gergő mellett, és sietett oda. Szolgálatkészen mosolygott a férfi beszélgetőpartnerére, majd a férfira. -Igen, Mr. Carmichel, miben lehetek a segítségére?

  
13.
Simon a recepcióshoz fordult, aki éppen udvariasan elköszönt és letette a telefont.
-Ms. Steinlöchnert keresem. Itt dolgozik.
-Igen uram. Máris felszólok neki. Mit mondhatok, ki keresi?
Simon elbizonytalanodott, aztán csak annyit mondott: -Mondja azt neki, hogy Alistair van itt.
A portás bólintott, s miközben a telefon után nyúlt , az előtér kényelmes ülőgarnitúrái felé mutatott:
-Kérem, addig foglaljon helyet!
Adél elsápadt, aztán kinyögött egy „Értem, máris jövök”-re hasonlító választ. Egy pillanatra sem volt kétséges, ki lehet az az Alistair, aki keresi. Az ablaküvegben a sápadtsága nem látszott, csak a csinos formaruha, amely sokat megmutatott a karcsú lábakból, mégis üzletasszonyosan elegáns volt. Megigazította a haját, aztán egy sóhajjal elindult a végzete felé. El is feledkezett róla, hogy Joshnak szóljon a váratlan látogatóról.
A férfit azonnal megtalálta, de nem volt egyedül, egy kollegina a közeli lobbybarból már érdeklődött nála, mit hozhatna neki, miközben a szemei olyan tágra nyíltak, mintha Josh valamelyik kis süteményéből falatozott volna nemrégiben. Adél rámosolygott, kért két kávét, ezzel mintegy útjára bocsátva Ritát, aki még mindig hitetlenül kapkodta köztük a szemét, aztán végre elindult a pultja felé.
-Szia! Micsoda meglepetés!
-Szia! - ült odébb a férfi és megpaskolta maga mellett a bőrkanapét.
Adél beletörődően huppant le mellé, aztán megigazította a mozdulattól felcsúszott szoknyát. A mozdulat nem kerülte el a férfi figyelmét, de már nem hatott rá olyan felvillanyozóan, mint néhány évvel ezelőtt.
-Anna említette, hogy itt dolgozol. Annak idején azt hittem, a másikban.
-Ott voltam állásinterjún, amikor találkoztunk, de az itteni munka vonzóbb volt. Én vagyok ennek a háznak a marketing menedzsere.
-Komoly – biggyesztett kedvesen, elismerően a férfi. –Jól nézel ki.
-Köszönöm, Te is.
-Együtt ebédelhetnénk.
-Nem jó ötlet – sóhajtott a lány.
-Jézus, csak egy ebéd! Tudod, amikor régi ismerősök összefutnak, és mesélnek kicsit magukról, hogy mi minden történt velük az eltelt időben, ilyesmi...
-Oké, egy ebéd, de akkor a vendégem vagy, végül is én vagyok itthon – mosolygott rá a lány, miközben a szeme inkább egy űzött vadra emlékeztette a férfit, de nem tette szóvá, mert a pultoslány éppen most tette le eléjük a kávékat. Amikor elment és biztos volt benne, hogy már nem hallhatja a beszélgetésüket, csak akkor folytatta:
-Most ezen fogunk osztozkodni? Férfiként és a múltra emlékezve, ez az én előjogom lenne, de ha ragaszkodsz hozzá, én tudok engedni. Olyan vagy, mint a húgod.
Adél elnevette magát: -Soha!
-Nem, tényleg nem – ismerte be a férfi, miközben újra eszébe jutott az a tihanyi éjszaka, amikor a lányokat hasonlítgatta.
-Miért jöttél ide? –kérdezte halkan a lány.
Simon megvonta a vállát. -Nem tudom. Talán, mert elég hülye helyzet volt az ott a parkolóban. Álmomban sem gondoltam, hogy összefuthatunk, hiszen még a vezetéknevedet sem tudtam. És ha már így alakult, a tisztesség azt kívánta, hogy beköszönjek, és ne csináljak úgy, mintha nem emlékeznék rád, nem?
-Alistair... – mormolta Adél, aztán a férfira kapta a szemét. –Haragudtam rád, amiért nem az igazi neveden mutatkoztál be annak idején. Én őszinte voltam.
-Én is. Az Alistair a második nevem.
-Ez mellébeszélés, tudod te is – grimaszolt a lány, aztán egy hirtelen, fürkésző pillantást vetett rá és egy merőben váratlan kérdést tett fel, meglepve vele a férfit: -Mit akarsz a hugomtól? – és kék szeme gyémántkeménységgel fúródott a szürke szemekbe.
-Együtt dolgozunk, ennyi – vont vállat Simon, szándékosan tudomást sem véve a számonkérő hangsúlyról.
-Hát, ez az, ennyi, ezt próbáld az emlékezetedbe idézni, és maradjon is ez így! – suttogta szenvedélyesen a nő, aztán megrezzent, ahogy a zsebében a telefon zizegni kezdett. Rápillantott, aztán Simonra: -Bocsáss meg, ezt fel kell vennem!
Kissé elfordult és lehunyta a szemét, ahogy Josh megnyugtató hangját meghallotta. -Szia, Dell! Bocs a zavarásért, de már híre ment, hogy a nagy szívtipró névszerint keresett a portán, és már találgatnak a lányok, honnan az ismeretség. Gondoltam, jó, ha tudod.
-Köszönöm, majd gondolok rá...  – motyogta a telefonba, mire Josh a túlsó végén elnevette magát:
-Aha, akkor már belecsaptatok a közepébe? Csak óvatosan, Dell! Kettőjük létező vagy leendő kapcsolata nem a Te dolgod, Te csak mondd meg az őszintét, aztán menekülj! Én a helyemen leszek.
Adél szinte látta maga előtt a vöröses hajú férfi arcát, ahogy az együttérzés legcsekélyebb  jele nélkül kacsintana rá, ha itt állna előttük, és ettől  egy kicsit felengedett. -Szia!
Visszafordult Simon felé, aki igyekezett közömbösen nézelődni, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő angolul társalog valakivel, és a hangszín alapján nem üzleti tárgyalást folytat, hiába is igyekszik ezt elhitetni azzal a pár szóval, aminek a fültanuja volt.
-Hol is tartottunk? – kérdezte Adél kissé tétován, mert bár pontosan tudta, mi volt a végszó, nem igazán akarta elismételni csak azért, hogy újra felvehessék a kínossá váló beszélgetés fonalát.
-Ott, hogy tartsam távol magam a húgodtól – ráncolta össze a szemöldökét a férfi, aztán hozzátette: -Ezt azért majd hadd döntse el ő, oké? Mi a baj? Régen nem voltál ilyen ellenséges?
-Akkor rólam volt szó, most pedig a testvéremről.
-Ő is remekül tudja képviselni az érdekeit, nyugodj meg! Semmi nem történhet vele, amit nem ő akar! És felnőtt nő, ... mellesleg pedig remek zenész.
-Sejtettem, hogy ez megfog benne – sóhajtott Adél.
-Nemcsak ez, de most ne róla beszéljünk! Jó újra látni! ... De ahogy elnézem, az érzés nem kölcsönös. Mi a baj? Megbántad? Most kínos szembesülni vele, hogy mire ragadtattad magad?
-Most mit mondjak? – nézett fel a lány és a szeme mélyén már érződött, hogy könnyek készülődnek a felszínre törni.  –Az az igazság, hogy nem szívesen látlak a testvérem körül. Neked nem okoz lelkiismereti kérdést, hogy a nővér után a húgot is lefekteted?
-Ezt most úgy mondod, mintha nem a Te döntésed lett volna. Mondhattál volna nemet is.
-Azt kellett volna mondanom. És remélem, a húgom azt fog mondani. Nem az az egy éjszakás típus.
-Te sem voltál az, és lehet, hogy meglep a dolog, de én sem vagyok.
-Tudom, csak...
-Csak?
-Á, mindegy, hagyjuk!
-Nem hagyhatjuk, mert szeretnék a húgoddal jobban megismerkedni. Fantasztikus lány, de ez az egész helyzet, amibe akaratlanul is belekeveredtünk, ez ..., még én sem tudom, hogyan kezeljem. Neki is el kellene mondani, mert ha utólag jön rá, az összetörné. Ugyanakkor valahogy úgy érzem, te nem akarod beavatni a múltbeli történet részleteibe. Pedig szerintem elkerülhetetlen lesz. Nem akarok úgy elmenni ez alkalommal, hogy meg sem próbáltam. Idősebb vagyok és talán kicsivel több az eszem is azóta. Tudom, érzem, hogy ebben sokkal több van, mint amit józan ésszel veszni szabad hagyni.
Hirtelen egyikőjük sem tudta, mit mondhatna a másik meggyőzésére, és ebbe a röpke szünetbe villámcsapásként érkezett a férfi számára a gondolat, hogy Adél talán azért nem akarja a huga körül látni, mert ő maga lenne még mindig érdekelt. Na, öcsi, akkor most lett kínos igazán a dolog! – szívta be az ajkát, mint mindig, ha valami komoly problémával került szembe.
-Megmondanád őszintén, hogy miért nem akarsz a testvéred körül látni? – nézett Adélra egy elveszett kölykökkutya tekintetével, és a lány egy pillanatra elveszett a szürke szemek varázsában. A húgának esélye sincs, ha csak egy kicsit is megmozdított benne ez a pasi valamit – gondolt rá nagyot nyelve, aztán ijedtében még a kanál is kiesett a kezéből, ahogy egy kéz nehezedett a vállára. Fel sem kellett néznie, a vállát megszorító ujjak gazdáját bárhol felismerte volna.
-Josh! Engedd meg... Simon Carmichel...az úr pedig a főnököm, a szálloda igazgatója, Josh VanHoegen.
-Üdvözlöm! – nyújtott kezet a vörös hajú férfi és Simon felismerte a tekintetében a nőjéért aggódó pasi kíváncsiságát. –Nem akarok zavarni, de ebédidő van, és gondoltam meghívlak mindkettőtöket, talán egy közvetítő mellett könnyebb a beszélgetés is... – nézett Adélra, aki megrázta a fejét, s a férfi megértette, még nem került szóba a lényeg. –De talán majd máskor..., nos, a viszontlátásra! – búcsúzott és elmosolyodott, ahogy Simon értetlen, de udvarias mosollyal viszonozza a köszönést.
-Együtt vagy vele? – biccentett a szállodaigazgató után, amikor az már a recepció felé vette az irányt.
-Igen. Majdnem négy éve. Nős, de éppen válófélben vannak, és nem miattam – hadart a lány, aztán vett egy nagy levegőt.
-Tudja, hogy ki vagyok – állapította meg Simon közbeszúrva. –Tudja azt is, hogy mi történt köztünk. És nem félti a köztetek levő kapcsolatot, akkor ez komoly lehet. Szerencsés fickó.
 -Mondanom kell valamit, valami fontosat, valamit, ami választ ad az előbbi kérdésedre is, de nem akarom itt, ahol még a falnak is füle van. Megtennéd, hogy feljössz az irodámba? A többiek most mentek le az étterembe, ott egyedül lehetünk – kezdett hadarásba Adél, mint aki meg sem hallotta, amit a férfi az előbb mondott neki.
-Hűha! Ilyen komoly? – nézett rá Simon aggódva, aztán szó nélkül követte a lift melletti lépcső felé.
*
Nem tudta volna megmondani, hogy jutott vissza a szállodájába, fel a szobájába, már csak arra tért magához, hogy a gitárját szorongatja, de pillanatnyilag inkább visszacsukta rá a tokot, nehogy kárt tegyen kedvenc hangszerében.
Adél nem véletlenül akarta ezt a bejelentést négyszemközt megejteni. Ahogy falfehéren, az ablaknak fordulva előtörtek belőle a szavak, ő csak azt érezte, hogy a lábai nem tartják meg és leroskadt az első székre, amibe belebotlott. Aztán amikor a lány a mondandója végére ért, érezte, hogy akkora gombóc van a torkában, amibe vagy most azonnal belefullad, vagy friss levegőre kell jutnia minél előbb. Nem is köszönt, mit mondhatott volna, csak kirontott az ajtón. Éppen nyílt egy lift ajtaja és nem törődve vele, hogy az nem a vendégek számára, hanem a személyzetnek fenntartott lift, belépett és megnyomta a földszintet jelző gombot. Egy hátsó kijárat lehetett, nem tudta, de nem is törődött vele, megrángatta az ajtót, aztán a portás megnyomott egy gombot és végre feltéphette azt az átkozott vasajtót, hogy szinte kiessen a délelőtti napsütésbe.
Egy gyerek, persze..., amikor annak a napnak az őrülete leszállt az agyáról és próbálta végiggondolni hogy történhetett meg az elképzelhetetlen, akkor neki is beugrott, hogy szép kis kalamajkába keverheti magát, hiszen az elemi óvatosságról is megfeledkeztek. Talán azt hitte, a lány védekezik, de mindenképpen felelőtlen és ostoba feledékenység volt. Aztán teltek a hónapok, nem érkezett levél és ha teljesen nem is, de azért megfeledkezett a dologról.  Egy gyerek, akiről azon mód el is döntötte a lány, hogy nincs helye az életükben. Most még nem tudta, hogy hálás legyen ezért a döntéséért, vagy megfojtsa. És egy gyerek, akinek a valaha volt létezése most alapjaiban változtat meg mindent közte és Anna között is. Hogy nyúljon a lány után ezzel a titokkal a lelkében? Már azt sem tudta, hogy mesélje el, hogy Adél és ők ismerték egymást korábbról, de ez ..., hát, ezt már végképp ... Jézus!
Hirtelen értelmet nyert minden ijedt, kínban égő pillantást, amit Adél vetett rá, amióta csak találkoztak. Képtelen volt megérteni, hogy az az édes, fiatal nő, akivel oly nagy szenvedéllyel ölelték egymást, hogy tudott ilyen egyszerűen, hideg fejjel dönteni valamiről, ami őt is érintette. És vajon hogy alakult volna a sorsuk, ha a lány ír neki? Egy csomó HA, amiknek értelmük sincs, mint ahogy nem voltak a szavaknak sem. Elképzelni sem tudta, hogy lehetett volna egy gyereke, de egy lány magányos és talán kétségbeesett döntése miatt nincs. Haragudni akart, és nem mentségeket keresni, hiszen az is lehet, hogy csak a színtiszta önzés vezette Adélt, amikor eldobta magától azt az apró életet, mert csak egy nehézséget jelentett volna a karrierje építésében. De képtelen volt szíve mélyén a haragra, mert fogalma sem volt róla, mit tett volna, ha a lány jelentkezik. Ahogy teltek a hónapok, benne is csak egy szép, bár elcsituló emlék volt csak az a nap, visszagondolva nem hitt benne, hogy odadobott volna mindent és rohant volna vissza Budapestre, hogy vállalja annak a napnak a következményét. Nyilván bizonyítékot akart volna, hogy tényleg az övé, kínos és mindkettejük számára megalázó jogi hercehurcára került volna sor, és ha tényleg ő lett volna a befutó, vállalta volna az anyagi terheit, de valószínűleg nem akarta volna örökre maga mellett tudni. A francba! Fogalma sincs, mit akart volna, hiszen csak egy felelőtlen kölyök volt még ő maga is...
Amikor meglátta Adélt a szálloda előtt, inkább megijesztette a szituáció. Nem akart zavaró tényezőket Annával való ismerkedése útjába, és Adél akkor ennyi volt, egy zavaró, felkavaró emlék. Hiszen csak a testük közös élménye volt a múlt, még csak nem is nemes, nagy betűs érzelmek, csak egy bódult pillanat, egy végtelenül élvezetes délután. Ha bármi érzelem kötötte volna hozzá, az azon a napon szakadt volna el, amikor Annáról kezdett fantáziálni. Anna, fogalma sem volt róla, hogy legyen ezek után. Adél vallomásával ez az éledező kapcsolat félő, hogy halálra ítéltetett. És ha valamiért haragot érzett, hát, igazából ez a gondolat volt az.


2018. október 5., péntek

Perlekedők 10. és 11. fejezet

10.

Telihold van – állapította meg Simon, és a feje alá gyűrt egy párnát. A telefonjára nézett, már éjjel fél kettő volt. A lóbalzsam jótékonyan enyhítette a fájdalmát, de órák óta csak forgolódott, képtelen volt ellazulni és pihenni. Nem a forgatás kötötte le a gondolatait és ez egy kicsit zavarta is. Nem szokott ilyen dekoncentrált lenni munka közben, és a forgatás minden egyes napját huszonnégy órában tekintette munkának. Eddig. Még emlékezett rá, hogy Anna és a testvére közti különbségek jártak a fejében lefekvéskor, aztán elszundikált. Nem tudta, mi ébresztette fel, de a gondolatai ott zsibongtak az agyában, ahol elalváskor félbemaradtak. Ja igen, a teliholdat bámulta, amíg le nem csukódtak a szemei. Egy időben érdekelték az asztrológiai témájú könyvek és a telihold hálás téma volt, sokszor és sokfélét írtak le róla. Az egyik egy egész fejezetet szentelt annak, hogy érzelmi szempontból legyünk elővigyázatosak, mert a szerelem hamar fellángolhat, de nem biztos, hogy tartósnak is bizonyul, hiszen a Hold hamarosan fogyni kezd, és az nem kedvez a kezdődő románcoknak. Ez most mégis mi a fenéről jutott eszébe? Teliholdkor az emberek feszültebbek, kicsit felelőtlenebbek is. Egészségügyi szempontból a felfokozott érzelmi állapot - főleg annál, aki erre amúgy is hajlamos - álmatlanságot, alvászavart eredményezhet. Oké, akkor vegyük csak sorjába: Feszült? Igen. Felelőtlen? Valószínűleg. Álmatlanul fekszik az ágyban? Nyilvánvalóan. A kérdés már csak az, hogy tényleg mindenről a telihold tehet? Még véletlenül sincs köze a dologhoz annak a két nőnek, akik vértestvérek ugyan, mégsem azonos a vezetéknevük?

Adéllal a találkozás váratlan volt és ennek megfelelően igazi mélyütés. Azóta eltelt majdnem tizenhét óra és mostanra megnyugodott. A lány valószínűleg nem kívánja beváltatni az akkor elhangzott ígéretet. Itt van, heteken keresztül akár többször is összefuthatnak, „hála” annak a valószínűtlen testvéri kapcsolatnak, de elmúlt a késztetés, hogy egy kedves ismerőssel való találkozáson túl is gondoljon bármire. És ahogy elnézte a lány menekülésszerű távozását, alighanem ő is hasonlóan vélekedik erről. Elvileg ezzel szabad utat kapott ahhoz, hogy hirtelenszájú asszisztensével tovább ismerkedjen. Már, ha a ma esti sértettsége után hajlandó lesz egyáltalán szóba állni még vele. De egyben itt érkezett el az igazi problémához. Testvérek. Basszus, ilyet is csak ő tud, hogy évekkel később teljesen véletlenül annak a csajnak a húgára vessen szemet, akivel egyszer már ágyba bújt. A Sors is hétpróbás gengszter, hogy ilyen helyzetekbe sodorja. Méghogy testvérek, két ember ennél jobban nem is különbözhetne. Külsőre Adél magas volt és varázsos vörös haja ugyanolyan lágyan ölelte körbe a szív alakú arcot, mint akkor, amikor első látásra megragadta a figyelmét, és felbolydította az érzékeit, felrúgva életében először és talán utoljára mindent, amit józan ésszel irányítani tudott. A húga alacsony termetével, sötét színeivel, mint egy mediterrán szépség robbant be az életébe, hogy ismeretségük első órájában arra érezzen késztetést, hogy megfojtsa. Anna volt  nap és Adél a hold. Ő volt a nyugodt tó, Anna a háborgó tenger. Testvérek ennél jobban nem is különbözhettek volna egymástól, de mindkettő vonzása tagadhatatlan. Adél volt a nyugalom megtestesítője, hiszen milyen rezzenéstelen arccal kezelte akkor a búcsújukat, és a ma reggeli találkozást is. Bár, a lány nyilván számított rá, a húgától tudhatta, ki lép ki hamarosan az épületből, ő pedig teljesen váratlanul került abba az idegborzoló helyzetbe. Anna ezzel szemben robbanékony, mint egy rakás kibiztosított kézigránát. Hihetetlen hangulatember, sosem tudhatja, mire számítson mellette. A nyugalomra kellett volna vágynia, minden észérv emellett szólt, de mégis a dinamit veszélyére áhítozott. Mostanában úgy látszik, ilyen öngyilkos küldetés lebeg a szeme előtt.
De ott feszült köztük a tény, hogy a lányok testvérek, ráadásul Adél és őközte ott lapul az a titok, amit képtelenség lenne Anna elől elrejteni, mert ha véletlenül derül ki, az mindent tönkretenne egy pillanat alatt. De őszintének lenni ebben a helyzetben? Öngyilkos küldetés megint. Az pedig már tényleg elenyésző apróság, hogy az asszisztense, és mint olyan, tabu. Soha nem kavart forgatáson senkivel, ha azt az egyetlen esetet nem nézi, amivel a sajtó évek óta tele volt. Igen, Cyntia volt a kivétel, de hát az egy egészen más helyzet volt. Ráadásul most már múlt idő az is, és nem is szándékozott erre több gondolatot fecsérelni.
Annával sajnos nyilvánvalóan nincs meg a kölcsönös kémia, hiszen a lány nem rohant az ágyába az esti játékos ajánlatra, mint a nővére. Tartott tőle, hogy nem csak a nőies tartózkodás miatt heverészik itt egyedül az ágyban, Annának nem jön be, ennyi. Más kérdés, hogy kifejezetten sajnálta, sőt, bántotta ez a tény. Egyébként Adélnál sem érezte egyetlen percig sem jellemhibának, hogy néhány órás beszélgetés után már a lepedőt gyűrték, hiszen első kézből tanúskodhatott róla, hogy van az a helyzet, amikor az ösztönösség mindent felülír. Ő sem volt független, de az a kapcsolat már akkor sem volt olyan, mint amire a szíve mélyén várt. Ebbe a helyzetbe érkezett a lány és felgyújtotta az érzékeit. A teste elvette, amire szüksége volt, még ha a feje és a tisztessége aznap éppen kimenőn is voltak.
Annán nem tudott kiigazodni. Most olyan sértetten vonult el, mintha tisztességtelen ajánlatot tett volna neki. De hiába szeretné a lány letagadni, ő is látta a remegő orrcimpákat. Saját magáról is tudta, hogy hasonló jelzéseket adhat le, ha egy nő, A nő meggyőző illata az orrába kúszott. A kiszemelt áldozat minden érzékét felizgatta. Jézus! Ez úgy hangzott, mint valami állatias ösztönmegnyilvánulás, de talán az is volt; valami ősi, zsigeri szinten életre kelő ösztön, a megkívánás elemi akaratossága, amit már a neandervölgyi is érezhetett a puszta fajfenntartáson túl. Vad volt és irányíthatatlan, elsöprő erejű. A józanságát mindenképpen próbára tevő. De Anna még tagadja maga előtt is a nyilvánvalót, úgyhogy türelmesnek kell lennie vele. Kár, hogy a türelem nem igazán volt az erőssége. Mivel érezte, hogy a kérdéseire ma úgysem kaphat választ, viszont vészesen közeledett az ébresztő ideje, úgy döntött, hogy megpróbál egy kicsit aludni, mielőtt végképp használhatatlan lesz a kamera előtt. Ha öt perc múlva még ébren lett volna, valószínűleg őt lepi meg a legjobban, hogy ez végül sikerült is.
*
Anna dühösen vágta az ágyára a hajkefét,miután az esti szellőben összekócolódott haját képtelen volt kikefélni. Amikor a harmadik húzás is fájdalmat okozott, úgy döntött, inkább hagyja az egészet, mielőtt kitépi a haját. Tisztában volt vele, hogy nem a kefe a hibás. És nem is a haja. És most kivételesen nem is ő maga, hanem ez a beképzelt szépfiú, aki azt hitte…, nos, bármit is képzelt, alaposan tévedett. Ő nem lesz a cicája, főleg nem ilyen mondvacsinált ötlettel, hogy masszírozza meg a combjait. Hülye! Mégis mit képzelt? Örüljön, hogy nem képelte fel, vagy rohant a gyártásvezetőhöz, hogy zaklatással vádolja.
Kinyitotta az ablakot és állt a sötétben, a tótól ide hallatszó hangokat hallgatta, ahogy a természet tudatta a világgal, hogy nem hajlandó ilyen semmiségekkel foglalkozni. A friss levegő lehűtötte a testét és az indulatait. Végül is, mi történt? A férfi tett egy félreérthető kijelentést, ő pedig az egésznapos fantáziálásért bosszút lihegve arra gondolt, hogy az ágyába akarja csalogatni. Ahova mellesleg ott a tóparton talán önként és dalolva maga ment volna. Nyilvánvalóan félreértette, csak ennyi történt. Csak ennyi történhetett. Tényleg csak ennyi?
Az épület másik szárnyában, ahol a színészek szállása volt, látta, hogy egy ablak kitárul és Simon áll  ott. Ő is az éjszaka neszeit hallgatta, aztán megfordult és eltűnt. Biztosan csalódott, hogy nem a tervei szerint alakult az este. És bár utálta elismerni, de a gondolat őt is megkísértette. Csak egy pillanatra, és utána letagadta volna bárki előtt, de önmaga előtt nem tudta.
*
Másnap reggel Simon a remekül felhangolt ősöreg, de csillogó Steinway mellett üldögélt a szalonban. Térdnadrágja és a fehér csipkés ujjú ing hófehéren világítottak a spalettákon beszűrődő fényben. A levegőben porszemek milliárdjai táncoltak és a zenébe merülve azon gondolkodott, ezek az apró pontok vajon a felvételen is látszanak-e majd. Klasszikus relaxációs gondolat volt ez. Egy dallamot próbálgatott, Anna egyik dalának egy részletét. Túl korán jött le, mert aludni úgysem tudott volna. Bekapott pár falatot az étkezőben már odakészített svédasztalról, aztán megkereste ezt a hangszert és vagy két órája próbálta felidézni a dalt. Zenész énje örömmel konstatálta, hogy nem is vallott kudarcot. Hangokat mindig is könnyebben tudott megjegyezni, mint szövegeket, ahol pedig elbizonytalanodott, ott megpróbálkozott némi improvizálással. A többiekre még várni kellett, így senki sem zavarta meg.
Anna az esti mérgét és az azt követő zavarodottságát nem feledve kerülte a férfit egész reggel, de tisztában volt vele, hogy végképp úgysem hagyhatja faképnél, ezért a főépület felé indult, ahol a mai jelenetek többségét felveszik majd. Belépve, a szalon felől zongorajátékot hallott, de ami igazán megdermesztette, hogy az egyik dala köszönt vissza a hangokból. Vékony papucscipőjében hangtalanul lépett be a nyitott ajtón, és a látványtól megtorpant. Simon már jelmezben, de teljes átéléssel, kotta nélkül játszotta a dalt, ami már önmagában óriási teljesítmény volt, hiszen az előadás óta aligha volt alkalma gyakorolni, a hangok mégis pontosan álltak össze megható egésszé. Bármi mást játszott volna, a benne élő művészlélek akkor is elismeréssel adózott volna, de ettől a daltól a könnyei hangtalanul folytak alá az arcán, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. A szíve összeszorult, ahogy rádöbbent mennyire felületesen ítélte meg a férfit. Ezzel a gesztussal Simon akaratlanul is olyan  érdemeket szerzett, hogy Anna már attól félt, a fickónak kérnie sem kell és ő önként fog a lábai elé hullani.
Összerezzent, ahogy megállt mellette valaki. Oldalra nézett és a rendező, Jeremy O’Conelle kacsintott rá. -Mi ez, amit játszik? – suttogott a férfi a fülébe.
Anna nagyot nyelt. -Nem is tudom. De jól csinálja, nem?
-Jól bizony. Volt egy jelenet, amiben játszania kellett volna, de aztán kihúztam a forgatási rendből. Most kezdem érezni, hogy talán hiba volt. Jól is játszik, meg a látvány is kamerabarát. Kérdés, hogy valami klasszikussal is meg tudna-e birkózni?
-Nyilván, hiszen azon nőtt fel – suttogott vissza a lány, ahogy eszébe jutott egy korábbi interjú, amiben erről kérdezték a férfit.
Simon közben befejezte a dalt, kezeit az ölébe fektette, és lehunyt szemmel ült a zongorapadon. A hirtelen beállt csendben megérezte, hogy már nincs egyedül. Feléjük fordult és az arcán annyi érzelem suhant át, hogy az önmagában komoly színészi teljesítmény volt. Lecsukta a zongora tetejét és felállt.
-Kezdünk?
*
A régi épület, amelyben valaha George Blairként igyekezett elcsábítani a Nikole Kidman alakította Sophyt, most fényárban úszott. A bálteremben a táncosok éppen a keringő jeleneteit vették fel, amikor az egyik lány halk sikollyal összeesett. A rendező szünetet rendelt el, előkerült egy orvos is, és erről eszébe jutott, hogy az öreg doki vajon hol dekkolt tegnap, amikor a végtagjai majd leszakadtak a testéről az izomláztól. Hamarosan egy mentő hangja verte fel a park csendjét, majd bepakolták a jelmezéből kibontott fiatal nőt és elrobogtak vele a messzeségbe. Vakbélgyanú, remek. A táncban részt vevő párosok száma adott volt, az egész koreográfiát át kellett volna dolgozni, ha változtatni akarnak, de kivel pótolhatták volna a leányzót? A rendező a fejét vakarta a hirtelen leállás miatt, hiszen minden perc és minden óra ablakon kidobott pénzt jelentett. Nagyon sok pénzt.
Simon unottan és kicsit fáradtan ténfergett, hiszen reggel óta csak egy rövidre szabott ebédszünettel forgattak szinte megállás nélkül. Most egy kicsit lazítva várta, hogy az illetékesek majd megoldást találnak a problémára, aztán mintegy mellékesen megemlítette, hogy ő talán tudna valakit. Anna éppen olyan alkat, a ruha biztosan jó lesz rá, ha zenélni tud, nyilván egy keringő nem lesz megoldhatatlan feladat a számára, hiszen érzi a ritmust, de hiába nézett körül, a lányt nem látta sehol. Nyilván még mindig durcás a tegnap este miatt, hiszen egész nap nem tudott vele két értelmes mondatot váltani. Azzal a viccesnek szánt mondattal sikerült visszakerülniük ismeretségük kezdeti idegborzoló harcálláspontjára. Bár, reggel a zongorajáték után érezte, hogy tisztázni tudnák a történteket, de Jeremy könyörtelen hajtotta a munkát és Simon legfeljebb utasításokat tudott csak adni a lánynak, hol egy kávé, hol a szövegkönyv keresésének formájában. Ez pedig egyelőre csak rátett egy lapáttal a tegnapi hangulatra. Hirtelen kieresztette a hangját:
-Annaaaa!
A lány villámló szemekkel bukkant fel a szomszéd helyiségből. -Mi olyan sürgős? – kérdezte a státuszához méltatlan udvariatlansággal.
-Tudsz táncolni? Keringőzni? – tette hozzá az értetlen tekintetet látva.
-Mindenki tud keringőzni.
-Hát, ezt én nem állítanám ilyen határozottan, de akkor nyilván nem okoz problémát…, kapd fel azt a ruhát és gyere!
-Nem vagyok táncosnő! – tiltakozott Anna megrettenve még az ötlettől is.
-Enikő sem volt az, csak egy statiszta – szólalt meg mellettük a fodrász, aki máris a lány göndör tincseit vizsgálgatta. –Tíz perc alatt báli frizurát varázsolok ebből a gyönyörű hajból – nézett a rendezőre, aki egyetértően biccentett feléjük.

Anna nem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán beleegyezett-e, azt sem tudta, hogyan öltözött át, nyilván segítettek is neki, az egész olyan volt, mintha valami tornádó közepébe került volna. Kezek tapogatták, a ruhát igazgatták rajta, a haját fésülték, az arcát sminkelték. És alig negyed óra múltán egy tükör elé tolták, ahol még ő is alig ismert magára.
A halvány rózsaszín ruhában szinte ragyogott Anna válla a feltűzött tincsek alatt. Egész egyszerűen gyönyörű volt. Simonnak egy pillanatra a hangja is elakadt, amikor a rendező háta mögül a lány felbukkant. Jézusom! Ha ilyen a reflektorok éles fényében, akkor milyen lehet gyertyák lángjánál – mélázott el a képzeletbeli képnél jólesően elidőzve. O’Conelle elégedetten jártatta végig rajta a szemét, aztán tapsolt és mindenki visszaállt a jelenetbe, ami Enikő rosszulléte miatt leállt. A zene hangjára a párosok összeszokottan mozdultak, és Anna a partnere biztos kezétől vezetve szinte már élvezte a váratlan kalandot. Ahogy a forgatagban a koreográfia szerint összekerültek, és Simon keze a derekára simult, Anna megremegett. Mint aki végre hazaérkezett. A franc ebbe a ruhába! Tuti ettől vannak ilyen romantikus képzelgései. Aztán szétváltak és mindegyikük visszatért a párjához. Simon kifosztottnak érezte magát, és egyre többször villant a tekintete a partneréről a lányra és arra a nyikhajra, aki a lapát kezét a karcsú derékra merte tenni, miközben gülü szemei látványosan elvesztek a lány dekoltázsában. Amikor a saját ruháit próbálgatta, nem is értette, hogy férfiember abban a században jól érezhette magát a ruháiban, de a nők, és leginkább Anna…, ahogy az a fűző a karcsú derekat kiemelte, a melleit majdhogynem közszemlére téve, és hátán a több tucat apró kis gomb…, a fantáziája szárnyalni kezdett.
O’Conelle hirtelen leállította a jelenetet és magához intette a férfit, aki annyira téren és időn kívül volt a gondolataival, hogy először észre sem vette. Halkan, hogy csak Simon hallja, beszélni kezdett:
-Nézd, én nem tudom, mi a fene van itt, de koncentrálj a partneredre, akit elvileg elcsábítani igyekszel, mert a felvételről egyelőre inkább az jön le, hogy Annával tervezel ilyesmit, és ő ugyebár a történet szempontjából nem is létezik.
-Isten ments! Dehogy! – tiltakozott zavartan a férfi. –Csak olyan fura jelmezben látni, de majd igyekszem a csodálkozásomat a felvétel utánra halasztani – motyogta, még a maga számára is kínosan.
-Oké, én beveszem, amit mondasz, de akkor is nézz legalább Oliviára és őrá vidd át azokat a pillantásokat, amiket eddig az asszisztensedre vetettél! – kacsintott rá a rendező, aztán a hátára csapva visszaküldte a kamera elé.
Simon még soha ilyen ideges nem volt felvétel közben. Képtelen volt levenni a szemét Anna selymes bőréről, amely hol a dekoltázsa, hol a háta formájában libbent el előtte. Olivia már mindent bevetett, hogy magára vonja a figyelmét, kacéran a vállára csapott a legyezőjével, és ettől végre észhez tért. Profi vagy, te szerencsétlen, akkor próbálj meg úgy is viselkedni! – rótta meg önmagát a bakiért, amit talán még kezdőként sem követett el. Amikor befejezték a késő estére húzódó forgatást, szinte futva menekült a szobájába. Most már biztos, hogy ezért a filmért a józan eszével fog fizetni.

 11.
-Szép volt az a dal reggel a zongorán – szólalt meg két kanál leves között Anna, amikor végre a késői vacsorához asztalhoz ülhettek, és a világért sem nézett volna fel, pedig akkor láthatta volna az őszinte elképedést a férfi arcán.
-A Te dalod volt.
-Tudom, felismertem. Csak egyszerűen nem is értem, hogy voltál képes eljátszani. Nem is tudom, hogy létezik-e ennek egyáltalán zongora-verziója, valahogy mindig is gitárra gondoltam, meg fúvósokra.
-Hát, a gitáromat a szállodában hagytam, így aztán addig dúdolgattam, amíg összeállt a zongora-verzió – vigyorgott büszkén a férfi. Bár nem tervezte, hogy a lány előtt játszik, de a dolog végül a lehető legjobban sült el. Jó érzés volt Anna elismerése, és leginkább a tudat, hogy a zene révén talán a barátkozás is könnyebben megy majd.
-Ha tényleg tetszettek, majd adok egy cd-t – motyogta a lány és Simon elmosolyodott.
-Az jó lesz, köszönöm.
-Mi történt a bal kisujjaddal? Már korábban is észrevettem, hogy mintha egy kicsit merev lenne, de úgy tűnik, hogy a zongorázásban ez nem zavar.
-Nem tudom, ez valami születési hiba – vont vállat a férfi. Amióta az eszem tudom, mindig ilyen merev volt, nekem már fel sem tűnik, mert tényleg nem korlátoz semmiben. Fura, még nem tette szóvá senki.
-Bocsáss meg, tőlem meg modortalanság volt, hogy egyáltalában szóba hoztam. Csak azért tűnt fel, mert annyira a kezedre koncentráltam, amikor játszottál.
-Nem bántottál meg. Jesszus! Ha azt mondtad volna, szar volt az egész, na, az bántott volna, de hogy csámpás az ujjam, ez igaz és nem is izgat, úgyhogy ha van még ilyen észrevételed, csak egész nyugodtan ki vele.
Anna elnevette magát.
-Te is tudod, hogy jól játszol. Jeremynek meg is lódult a fantáziája, hogy zongorázz is a filmben. Azt mondta, nem ez lenne az első eset.
-Tényleg nem. Nekem mindegy, aztán lehet, hogy úgyis a vágószoba padlóján végzi a jelenet, mert kilóg a film ritmusából, persze kérdés, hogy mit kell eljátszanom, mert ha valami nehéz darab, akkor nem biztos, hogy lenne elég időm megtanulni.
-Ezek után, hogy ezt csak úgy fejből levetted? Kit akarsz becsapni? – kacsintott rá Anna és Simon halványan elmosolyodott. Igen! A zene lesz, ami segít közel kerülni ehhez a kis hisztérikához.
*
Adél összerezzent, ahogy Josh keze végigsiklott a vállán, le a csípője íve felé. Túl egy kiadós szeretkezésen, jó volt ez a csendes összebújás, de a gondolatai, amiken napok óta agyalt, lassan kezdtek visszatérni.
-Hol jársz? – kérdezte a férfi mormogva, mert kezét már a szája követte ezen az érzéki utazáson.
-Ismersz. Állandóan álmodozom – mosolyodott el a nő, aztán egy mély sóhajjal úgy döntött, Josh lesz az, akivel beszél a dologról. A férfi végül is a felesége háta mögött élt vele együtt, s bár a válás már folyamatban volt, de azért ez egy megcsalás volt, akárhonnan is nézi. Talán jobban megérti, min ment keresztül akkoriban és min most, mint bárki más. –Josh, szeretnék elmesélni neked valamit és csak remélni merem, hogy megérted, miért éppen neked mondom el. Valakivel beszélnem kell róla, mert utálom magamban rágni a történteket. És veled mindent meg tudok beszélni. Legalábbis eddig meg tudtam – fényezte egy kicsit a férfit, aki lustán elmosolyodott.
-Ah, férfiról lesz szó? Aki nem én vagyok? Vetélytárs?
-Nem, dehogy! – nevette el magát Adél, bár ez a nevetés most egy kicsit hamisnak tűnt a saját fülében. –Régi ügy. Akkoriban mi még nem is ismertük egymást.
-Akkor mi itt a probléma? Felbukkant és megkísértett? – nézett fel rá a férfi, hirtelen rányitva az eddig lehunyt szemeit.
-Nem tudom. Ebben kellene a segítséged, hogy megértsem, mi zajlik bennem –sóhajtott a nő.
-Na, mesélj! – húzta magához a nőt, aki elégedett kiscica módjára bújt meg az ölelésében és halkan mesélni kezdett…
…Josh elengedte Adélt és a hátára hengeredett. Kinyúlt és a cigisdobozból kirázott két szálat. Meggyújtotta őket, aztán a másik szálat Adél kissé remegő ujjai közé dugta, miközben a sajátját erőteljesen megszívta. A füst beburkolta őket és ebben a jótékony takaróban valahogy a beszélgetés is könnyebben ment, mert a téma, nos, az minden volt, de nem könnyed.
-Hát, tényleg akarod tudni a véleményemet?
A lány egy mély szippantás után igenlően megrázta a fejét.
-Nézd, én most csak férfi szemmel tudom neked elmondani a véleményem, de talán téged éppen ez érdekel. Viszont ez az Én véleményem, és lehet, hogy Ő egészen másképpen működik, másként látná ezeket a dolgokat. Szerintem nem úszol meg egy őszinte beszélgetést, vagy … pakoljunk össze és húzzunk el, amíg itt van. Én meg tudom tenni, ha nagyon akarom, és érted akarnám. De ezzel persze csak elodázzuk a nagy beszélgetést, mert ha igaz, amit sejtesz, akkor még sokszor fogtok találkozni, és ez így szar lesz. Neked is. Neki is. Annának is. Azt, hogy lefeküdtél vele, meg tudom érteni, van ilyen. Mi sem sokat kerülgettük egymást. Van olyan, hogy az ember érzi azt a belső kényszert, ami a vetett ágy felé hajt. Szóval meg tudom érteni, és eszembe se jutna elítélni érte. Ismerlek Dell, és tudom, hogy nem mászol egyik ágyból a másikba. Független voltál, megkívántad, őt sem kellett megerőszakolni. Egészségetekre! Ő viszont nem volt független, és ezt te is, ő is tudtátok. Ez már felvet némi problémát, de ha meg tudta őrizni a titkát, ez végül is az ő ügye. Ebben a helyzetben elsősorban rajta volt a felelősség, úgyhogy ez sem izgatna különösebben, ez legyen az ő fejfájása.
De a harmadik, na, az kemény…, őszintén, nem értelek. Nem ismertelek, nem ismertem azt a helyzetet, amiben voltál, nem ítélkezhetek, és azt hiszem, ma már te is másként döntenél. Volt benne egy adag felelőtlenség, ami az ő sara is. Oké, az elemi biztonság mindkét fél érdeke és egy derült égből érkező numera idején maga az életbiztosítás. Téged sem értelek, de őt meg végképp nem. A helyzetében minimum paranoiás lennék, hogy egy ilyen alkalomból mi nőheti ki magát, akár a szó szoros értelmében is. Mert Murphy után szabadon, az alkalmi numerák mindig célba találnak. Van aki évekig próbálkozhat otthon az asszonnyal, mégse lesznek sikeresek, nézz ránk Agnessel, szerintem ez tett tönkre köztünk is mindent; és akik még csak nem is gondolnak rá, nekik bezzeg azonnal összejön. De ha már így alakult, akkor meg kellett volna mondanod neki. Nem volt jogod egyedül dönteni. És most el kell mondanod, ráadásul nemcsak neki, de a húgodnak is.
Adél már reszketett, és inkább elnyomta a cigit, mielőtt a finom ágynemű közé ejti a csikket. -Nem vagyok képes beszélni róla. Nem lehetne ez továbbra is az én titkom?
-De lehetne…, egészen addig a pillanatig, amíg a pasi össze nem jön a húgoddal. Esetleg valami komoly is kialakul köztük. Még az is előfordulhat, hogy gyerekük lesz, és te, a kedvenc nagynéni belehalsz a szívfájdalomba, amikor meglátod azt a kölyköt. Tudom, hogy nagyon előre szaladtam az időben, hiszen még azt sem tudhatjuk, hogy akarnak-e egymástól valamit, de mit csinálsz, ha idáig jutnak a dolgok?
-Nem tudom. Most még elképzelni sem tudom…, sem a beszélgetést, sem azt, hogy a húgom valaha a helyemre léphet. El kell felejtenem, ami történt, és akkor nem fogom elárulni magam.
-Dell, ezt nem fogod tudni megtenni. Az ember elfelejtheti, ha a szomszéd meghúzta a kocsiját, vagy a felesége kacéran rámosolygott a legjobb barátjára. De soha nem felejtheti el, hogy hozott egy döntést, ami véget vetett egy életnek.
-Ha elmondom, gyűlölni fog.
-Valószínűleg, igen. Én is utálnálak, még ha talán… mondom …talán, meg is tudnám érteni az indokaidat. Ettől még inkább a hugod felé fordulna, de a családi ebédeken akkor is együtt kellene ülnötök az asztalnál. Vagy a rosszabb verzió – a húgod szemszögéből – ha emiatt az ő kapcsolatuk is tönkremegy. Oké, ez csak teoretikus, de képzeljük el.
-A húgom is meg fog gyűlölni.
-Miért is?
-Mert a pasijával ágyba bújtam.
-Akkor a húgod még leglidércesebb álmában sem foglalkozott ezzel a pasival, talán még most sem, talán sohasem. Őt nem csaltad meg.
-De milyen lesz neki a tudat, ha mégis összejönnek, hogy a férfi, aki a fülébe suttog a legintimebb pillanatban, néhány évvel korábban a nővérével tette ugyanezt?
-Hát, édesem, ez az a kérdés, amire én férfi fejjel nem tudok választ adni.
-És gyűlölni fog, ha rájön, hogy nem voltam vele őszinte, hogy előtte is rejtegettem ezt a titkot. Ő mindig mindent elmond nekem és eddig úgy tudta, hogy én is neki. Csalódni fog bennem.
-Ő nő, talán jobban megért, mint gondolnád.
-Ó nem, ha megtudja, mi történt, azt nem fogja megérteni. Anna számára még csak fehér és fekete létezik…
-Nem tudhatod. Lehet, hogy neki is megvannak a maga apró kis titkai. Amit viszont elképzelni sem tudok, hogy hogyan fog sor kerülni a nagy őszinte beszélgetésre. Ez nem olyasmi, amit előre megtervez az ember. Ha viszont egy indulat hozza felszínre, szinte biztos, hogy félresiklanak a dolgok. Úgyhogy drága barátnőm, nem irigyellek a házifeladatért, amit feladtál magadnak. De ha bármiben segíteni tudok, rám számíthatsz.
Adél a férfi felé fordult, kivette a kezéből a cigit és elnyomta. Aztán hozzábújt és a férfi mellét csókolgatva megszólalt: -Josh, nem értem a feleségedet. Te egy remek ember vagy, nagyszerű barát, és egy tökéletes szerető. Hogyan képes elhagyni téged? Fogalma sincs, hogy a főnyereményt készül kiengedni a kezei közül.
A férfi felhúzta magához és a szemébe nézve megcsókolta: -Tudod, Dell, én sem vagyok mindenkivel ilyen. Te hozod ki belőlem a legjobb formámat. Mindenféle értelemben – simított végig a lány bársonyos mellein.

2018. október 4., csütörtök

Perlekedők 9. fejezet


Anna gondolatai azóta jártak Simon körül, amióta a férfi a kocsiban felajánlotta a tegeződést. Talán ez az etikett szerint a nő előjoga lenne, de ugyanakkor tisztában volt vele, hogy egy A-listás sztártól ez egy kedves, közvetlen gesztus volt, valami fura bizalom megtestesülése. Más kérdés, hogy egyelőre nem állt rá a szája. A gyors átöltözés után azonnal az istállóba vitték őket, ahol teljesen nyilvánvaló volt, hogy Simon nem boldog a gondolattól, hogy ezeknek a gyönyörű lovaknak a valamelyikére fel kell üljön. Mintha ez meglepetés lett volna, pedig milyen jól állt neki a jelmeze! – sóhajtott a lány álmodozva, ahogy a lóháton ülő férfit leste a napszemüveg takarásából. Miután túltette magát azon, hogy ilyen rangon aluli munkát bíztak rá, kezdte élvezni a feladatát. Végül is mikor kerül egy egyszerű lány egy ilyen pasi közelébe? Olyan közel, hogy minden apró részletét alaposan megfigyelheti? Oké, nyilván van, aki ilyen közel kerülhet, de most arra nem is akart gondolni. Meg aztán ott volt ugyebár a férfi barátnője, akivel nem is olyan régen szakított. Sokak szerint, végre. Nem is értette a színésznőt, hogy tudta megcsalni? Minél tovább volt mellette, minél több alkalma volt alaposan megnézni, annál inkább meg volt róla győződve, hogy ilyen tökéletes példánnyal még nem találkozott. Egyszerűen minden a helyén volt rajta, formás fej, sehol egy rossz helyen lévő forgó, a haja még így rövidre vágva is szinte hívogatta, hogy túrjon bele, ujjaival kövesse végig a határozott állkapcsot és rajzolja körbe azt a formás szájat, amin az a lélekbe bemarkoló hang jön ki, a szédítően hosszú szempillákat, a vakító fogsort, ami tökéletessé teszi a mosolyát... Nézte a gyeplőt szorongató kezeket és a hosszú ujjakról, a hosszúkás körmökről alig tudta elszakítani a tekintetét. Igazságtalanság a sorstól, hogy az egyiknek ennyi mindent ad, amíg másoknak a töredéke sem jut – filozofált a kérdésen, de igazából eszébe sem jutott ezért reklamálni. Ha van is a pasin szabálytalanság, mint például az orra, az valahogy csak még tökéletesebbé teszi az összképet – állapította meg. És azt is el kell ismerje, hogy ritka béketűrő fickó, mert például egy Anna Stein nevű nőtől mostanában még ő maga is idegbajt kapott volna. A magassága mellett szinte eltörpülni érezte saját magát, de még ez is tetszett benne. Bezzeg Adél, ő ha felvesz egy elegáns cipőt, talán van is olyan magas, mint Simon. Mindig is mondták neki, hogy manöken-alkat. Soha nem keveredtek olyan helyzetbe, amikor egymás vetélytársai lehettek volna a kiszemelt hímneműnél, Adél most ráadásul boldogan éldegél Josh oldalán, úgyhogy még a gondolat esélyét sem kellett megadja annak, hogy a férfinak esetleg mégis inkább a karcsú, magas lányok jönnének be, hiszen a párja is egy alacsony kis csaj volt. Elpirult, ahogy ráébredt, hogy merrefelé kanyarodtak a gondolatai. Nem is értette magát; Simon… filmes, angol és két hónap múlva felszáll az első repülőre, mégis mi a fenéről álmodozik ő itt?
Nézte a gyakorlókat és elismeréssel adózott a kitartásért, amivel a tűző napon ezredszer is elpróbálták a leszállást, felszállást, a könnyű galoppot és a hirtelen fordulást. Világ életében kedvelte a kosztümös filmeket, a pasik nem is sejtik, milyen jól áll nekik a 16-18. század. Már, akihez kegyes volt a sors és előnyös alkatot kapott a teremtőtől. Gerard Philippet juttatta eszébe és a Királylány a feleségem című filmet, amelyik az egyik kedvence volt, ha szirupos régi francia filmekre vágyott. Örült, hogy a férfinak nincs hosszú, copfba fogható haja, mert akkor végképp elvesztette volna a fejét. Észrevette, hogy Simon már akkorákat nyel, mint akinek gombóc akadt a torkán, ezért aztán kikapott két citromos ásványvizet a hűtőtáskából és átbújt velük a korlátok között. Andrásnak is jól fog esni – gondolta vidáman és nem aggódva a hatalmas állatok közelségétől, feléjük nyújtotta az üvegeket.
*
Simon először jó mókának tartotta a lovak úsztatását. Lassan beléptettek a tó meleg vizébe, aztán egyre beljebb és beljebb, majd András intésére hagyta, hogy lecsússzon a biztonságot adó lóhátról. Tudott úszni, szeretett úszni, mi több, imádott úszni, medencében, tóban, tengerben, sőt az óceánban is, de ez egy teljesen új élmény volt. A bőrnadrág átitatódott és úgy tapadt a testére, hogy azt hitte lereped róla minden mozdulatnál. Az ing ott lebegett körülötte és a csizma..., lábujjait szinte begörbítette, hogy el ne hagyja őket tempózás közben. Az oldalának verődő kard már igazán csak a hab volt a tortán. Szerencsére Alma, a lova békésen tempózott a közelében, mert vele már végképp nem tudott volna foglalkozni, örült, hogy önmagát a víz színén tudta tartani ebben a felszerelésben. A part felé fordultak, aztán megküzdve a partmenti sárral, a szárazra evickéltek. András vigyorogva bíztatta és a lovakra felülve, még kétszer lejátszották ugyanezt. Amikor végre a szakállas inkvizítor közölte, hogy egyelőre ennyi, Simon úgy terült el a füvön, ahol Alma nyugodtan legelészett mellette, mint akinek jártányi ereje sem maradt. Aztán felült és a vízzel telt csizmákat lerángatta a lábáról. Az öltözékéhez sehogy sem illő fehér sportzoknikat is lehúzta és kicsavarta a belőlük a vizet. Végül a vizes inget is áthúzta a fején, aztán visszadőlt a meleg fűre.  Kinyújtózott és átadta magát a nap meleg sugarainak.
Anna néhány lépés távolságból megigézve figyelte, miközben Andrással egyeztették a további edzés menetét. Szemét képtelen volt elszakítani a vizes felsőtestről, a mezítelen lábakról, ahogy zihálva lélegzik és ahogy a lapos has süllyed-emelkedik, miközben a köldöke felett kezdődő vékony szőrcsík eltűnik a rátapadó, és a víztől minden részletet feltáró  bőrnadrág szegélye alatt. Nincs ez a munka nekem eléggé megfizetve! – döntötte el magában, ahogy az izgalmas férfitestet nézte, és nyelt egy nagyot. Miért nem tudta ilyen izgatottan nézni egyik fiút sem, akit elé sodort az élet? Miért éppen ezt az elérhetetlen pasit kell hangosan zakatoló szívvel lesnie?
-Annaaaa!!! – kiáltott éppen az elérhetetlen pasi utána lehunyt szemekkel élvezve a megérdemelt pihenést és a napsugarakat, a nyár illatú rét ölelését. –Van még abból a citromos löttyből? Most igazán jól esne, ha másért nem, hogy kiöblítsem a számból ezt a poshadt tavat – nyöszörögte a nap hőse, aki a szövegkönyv szerint rettenthetetlen hősként harcol majd meg hölgye kezéért és a birodalom biztonságáért. Anna jót vigyorgott rajta, aztán előhalászta a vizet és odasétált hozzá.
*
A közös vacsora alatt a stáb tagjai zajosan beszélgettek, Simon pedig a székén hátradőlve szinte kívül rekedt ebből a közegből. Az egész napi fizikai igénybevételtől most úgy érezte, valamennyi izma szakadni készül, ő pedig képtelen lesz holnap reggel lábra állni. Aki azt ígérte, hogy az edzőtermi kínlódással karban tarthatja magát, az nyilvánvalóan hazudott. Amit ma csináltak, arra semmi nem készíthette fel, annyiszor szállt fel és le a lóról, hogy a combjai már az ellen is tiltakoztak, amikor a szobájába vezető lépcsőn felvonszolta magát. Egy jó masszázs talán segítene, de itt vidéken aligha tudnak keríteni valakit. András ugyan adott neki valami balzsamot (lóbalzsam – olvasta megrökönyödve a tégelyen), de nem nagyon bízott benne, hogy lenne ereje és főleg kedve önmagát masszírozni. Csak az első jelre várt, amikor asztalt bontanak végre, és máris ledőlt volna szobája mélyén a hűvösnek ígérkező lepedőre szenvedni. Ráadásul most még a farmer is törte a vizes ruhától és a lovaglástól meggyötört bőrét, úgyhogy leghőbb vágya volt tőle mielőbb megszabadulni.
Észre sem vette, hogy mekkorákat sóhajtozik és grimaszol, amíg Anna az asztal túloldaláról feléje nem fordult.
-Bekented az izmaid a  krémmel, amit András adott?
-Nem. Őszintén szólva nem túl bizalomgerjesztő az a trutyi, ráadásul a neve alapján is inkább a lovat kéne bekenni vele.
A lány elnevette magát.
-Lehet, hogy be is kenték, de ez tényleg használna neked is. De ha szeretsz szenvedni...
-Az az igazság – hajolt hozzá közelebb a férfi - , hogy olyan helyeken is be kéne kenni, ahol el sem érem, úgyhogy hacsak nem ajánlkozol egy kis elsősegélyre, akkor ne tegyél szemrehányást, amiért elhanyagolom magam. Ha ezt tudtam volna, kikötöttem volna a szerződésben egy masszőrt is.
Anna a két kezébe hajtotta a fejét. Kellett neki megszólalni! De végül is, miért ne? Izgalmas volt a gondolat, hogy bekenje a férfi hátát, csak hát, ezt valahol máshol kéne csinálniuk, nem Simon szobájában, mert másnapra már azzal lenne tele a stáb, hogy ő is megvolt a pasinak. De amikor felemelte a fejét, hangosan csak annyit mondott:
-Oké, hozd le azt az átkozott ragacsot, majd én bekenem a hátadat. Kimegyünk a kertbe és majdcsak találunk egy helyet, ahol nem szúrunk szemet senkinek.
Simon összehúzott szemekkel figyelte, aztán bólintott és nehézkesen felállt.
-Mindjárt hozom.
A kertben az alkonyati fények játékos mintákat rajzoltak a falakra, a szellőtől mozgó lombok árnyát,  és az épületből kiszűrődő fények a gyepre. Kicsit távolabb néhány szék állt körben, ahol még reggel tartottak egy röpke stáb-megbeszélést. A férfi azok felé tartott, majd az egyik széket megfordítva leült és előre hajolt a háttámlára.
-Ez jó lesz!
Fájdalmas mozdulattal felemelte a karjait és a fehér trikót áthúzta a fején, aztán újra előre dőlt.
-Szolgáld ki magadat!
Anna nézte a sima bőrt, a széles vállalat, amiket megkapott a nap, a terpeszben megfeszülő combokat a nadrág szorításában; aztán lassan lecsavarta a tégely kupakját.
-Hol fáj?
-Egyszerűbb lenne megmondani, hol nem – nyögte a férfi. –A vállaim, a karjaim, a combjaim; és most már a fejem is, bár az alighanem egy enyhe napszúrás, vagy csak a fáradtság.
Anna az ujjaival kikotort egy adagot a hűs krémből és óvatos mozdulatokkal gyúrni kezdte a férfi vállát. A férfi bőre szinte lángolt az ujjai alatt, ő pedig a saját izgatottságától észre sem vette, ahogy Simon megfeszíti a testét az érintésére. Mindketten nagyot nyeltek a köztük lezajlott korábbi pengeváltásokhoz képest váratlanul erotikus helyzetre.
-Szólj, ha fáj, nem vagyok egy gyakorlott masszőz, lehet, hogy túl erősen csinálom – motyogta Anna és örült, hogy a férfi nem láthatja, ahogy az arca égővörös pírban ég.
-Kislány, olyan az ujjaid érintése, akár egy lepkéé, a szállodában van egy nagy darab fickó, na annak az érintését most alighanem túl sem élném. Azt a puha ágyat úgy gyúrta ki belőlem, hogy azóta nem merek panaszkodni semmire – suttogta válaszul Simon, mert ezt a mostani hangulatot még egy hangosabb szóval sem akarta megzavarni.
Anna kuncogva dögönyözte tovább, aprólékosan haladva, minden érintést kiélvezve, újabb és újabb adagot kenve el a fájós testrészeken. Amikor már a férfi bicepszét is átgyúrta, széttárta a kissé remegő karjait.
-Eddig tartott a jószolgálati tevékenységem. A combjaidat magadnak kell kezelésbe venned.
Simon elvigyorodott és megengedett magának egy kis viccelődést, óvatosan figyelve, nem lő-e túl ezzel is a célon.
-Pedig mennyivel hatásosabb lenne, ha te csinálnád.
A lány visszatekerte a kupakot, meglepő módon nem szólt semmit, de a tégelyt a kezébe nyomta, aztán két lépést hátrált, mint aki attól fél, ha túl erős a kísértés, még engedelmeskedni fog. Aztán megrázta a fejét és a félhomályban is jól láthatóan szikrázó szemekkel odasziszegett neki:
-Tudom, hova akarsz kilyukadni, de én nem vagyok a filmesek lotyója. Ahol viszket, megvakarod, ahol fáj, bekened. Ennyit tudtam érted tenni – azzal hátat fordított és sietős léptekkel bement a házba. Simon magára rángatta a trikót és meglepve tapasztalta, hogy a mozdulat máris könnyebb, mint a zuhanyozás után volt. Aztán a fejét csóválva ő is a ház felé indult. Óvatosság és viccelődés ide vagy oda, azért csak sikerült újra magára haragítania Annát. Akkor reggel nyilván megint egy túlédesített lötty vár rá egy életmentő kávé helyett. Bravó Carmichel! Hoztad a formád, mint mindig. Bár, talán nem is baj, mert mire a lány végzett a karjai masszírozásával, azok készültek önálló életre kelni és magukhoz ölelni az alkalmi nővért. Az pedig végképp nem vezetett volna semmi jóra. Illetve dehogynem, csak erről még Annát is meg kéne győznie.
A balzsam hatott, a fájdalom enyhült,  fáradt is volt, mégsem tudott aludni. Kinyitotta az ablakot és a tó felől hallatszó béka-brekegést fülelve a két lány közti különbségen gondolkodott.


2018. október 2., kedd

Perlekedők 8. fejezet


Anna türelmetlenül dobolt a térdén. Indulni kéne már! Mi a fenét művel ez a pasas? Ácsorog a kocsi mellett és álmodozik már hosszú percek óta. Már éppen elhatározta, hogy kiszáll és rákérdez, mi a baj, amikor kinyílt a mellette levő ajtó és egy hosszú láb tornázta be magát a vezető mögötti ülésre.
-Nem ül előre? – nézett meglepve Simonra.
-Nem, megszoktam már, hogy állandóan hátul kell ülnöm. Ráadásul hosszú lesz az út, és ha beszélgetni akarunk, akkor az nagyon kényelmetlen lenne, ha én elől, maga itt hátul ülne, nem igaz?
Ákos közben indított és a Lánchídra hajtva, az Alagúton át, a Déli pályaudvarhoz vezető sínek mentén elérte a balatoni autópályára vezető utat. Már elhagyták a város határát jelző táblát, amikor Simon megszólalt.
-Azt hiszem, nagyon megkönnyítené az életünket, ha hagynánk a fenébe ezt a körülményes magázódást – mondta, de közben nem nézett a lányra, aztán hirtelen rákapta a szemét és még elkapta azt a pillanatot, amikor Anna levegő után kapva becsukta a száját. Végül a lány elmosolyodott és úgy válaszolt:
-Végül is, miért ne, köszönöm.
A férfi biccentett, aztán folytatta:
-Én köszönöm. Könnyebb lesz úgy a munka, és kevésbé hangzik hülyén, ha kérek egy kávét, nem igaz? Majdnem olyan, mintha barátok között elhangzó kérdés lenne.
-Hát, talán a barát... túlzás – motyogta Anna, de erre a férfi nem reagált, hanem újra kibámult az ablakon és úgy tette fel a következő kérdést, ami sokkal inkább kijelentésnek hatott.
-Úgy láttam, ismered azt a nőt, aki a kocsinál várt ránk.
-Hát, így is lehet mondani. A nővérem – nevette el magát a lány. Simon önkéntelenül is elfelejtett levegőt venni.
-De hiszen, nem is ugyanaz a vezetéknevetek és nem is nagyon hasonlítotok! – szorult el a torka, ahogy arra gondolt, micsoda kalamajkába keveredett akaratán kívül már megint. Testvérek. Erre soha nem gondolt volna.
-Az én nevem is Steinlöchner lenne, de ezzel a névvel nem lehet színpadra állni, és ha valaha egy stáblistára kerülök, mint dramaturg, ott is jobban mutat a rövid Stein. Nem gondolja/gondolod? – bicsaklott meg a lány hangja, ahogy a még szokatlan tegeződést gyakorolta.
-Aha… - motyogta a férfi. Testvérek – még mindig ez az információ zakatolt az agyában. Aztán eljutott a tudatáig a lány mondandója és meglepve visszakérdezett: -Dramaturg? Talán tanultál is valami ilyesmit?
-Diplomám is van Mr. Carmichel a Filmművészeti Egyetemről, csak lehetőségem nincs, mert a kezdőkkel mindig megjáratják a szamárlétrát. Velem meg többször is, mert én az a típus vagyok, akinek fát lehet vágni a hátán, nem lázad.
-Hát, én nem erről az oldaladról ismertelek meg – mondta halkan a férfi, mire Anna ránézett és komoly, barna szemeiből csak úgy sütött a megbánás.
-Bocsánatot kérek a múltkori estéért. Már a szállodában akartam mondani, de úgy összezavartál azzal a gitárral, hogy elfelejtettem. Mostanában mindent elfelejtek, a legfontosabb dolgokat is. Nem tudom mi van velem, össze vagyok zavarodva, csak azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen, de képtelen vagyok megfogalmazni, mégis hol képzelem el azt a bizonyos helyet.
-Ha engem kérdeznél, az után az este után azt mondanám, a színpadon. De ennél nagyobb színpadon. Tehetséges vagy. Jó hangod van és könnyedén csalod elő a zenét a hangszeredből is. Nem tudom, hogy ezt tanultad-e, de szerintem ez belőled jön, ösztönösen. Ez pedig nagy adomány. És jóval többet tudsz, mint egy műkedvelő civil. Szinte már profiként állsz a színpadon, de úgy sejtem, hogy ebből nem tudnál megélni, azért vállalod ezt a láthatóan megalázónak érzett munkát. Az ebből fakadó indulataidat még meg is tudom érteni, ha a helyedbe próbálom képzelni magam. Én is ideges lennék, ha kávét hozatna velem valaki, aki a helyemen ül.
-De én soha nem gondoltam úgy magára/Rád, hogy …
-Tudom, itt a hasonlat egy kicsit sántít, de a lényegét azért érzed, nem? Próbálkoztál már kiadónál?
-A mai világban? Nem. Nem is lenne értelme, mert ha kiadnának egy lemezt, az első vásárló feltöltené a YouTube-ra, és a többiek onnan töltenék le. Halott ügy a lemezkiadás, szerintem.
-Lehet benne valami, mert a filmekkel is valahogy így van.
A beszélgetés itt egy kis időre elhalt, mindketten a gondolataikba mélyedve néztek kifelé az ablakon. Simon feszengve gondolt rá, hogy annak idején még csak nem is az igazi nevén mutatkozott be Adélnak. Alistairt mondott, a második nevét, maga sem értette egészen miért, de a lány elfogadta, pedig ha visszagondol, Adél végig tudta, kivel van dolga. Ez akkor fel sem tűnt neki, mert csak a szeplőktől pöttyözött halvány bőrt látta, érezte. De most szégyent érzett azért a múltbeli apró csalásért. És kényelmetlenséget, amiért nyilván előbb-utóbb majd magyarázkodnia is kell. Most, hogy kiderült, Anna és Adél testvérek, számíthatott rá, hogy még máskor is összefutnak. Istenem, de kínos lesz ez megint! – sóhajtott elgyötörten.
Anna a férfi által mondottakon merengett. Tehetségesnek tartja, színpadra valónak. Örülnie kéne ennek, de igazából csak a félelmet érezte, ha arra gondolt, hogy megpróbálkozzon azzal a világgal. A dramaturgia sokkal szelídebb, szolidabb világnak tűnt, és valahol ettől a gyáva megalkuvástól rosszul érezte magát. Soha nem fogja vinni semmire, ha így áll hozzá a dologhoz, pedig a zene tényleg sokat jelentett neki. Csakhogy ismerte már magát annyira, hogy belássa, az a tüskés, sokszor goromba külső, amit a nagyvilágnak mutat, mind a belső félelmeit, bizonytalanságát hivatottak leplezni. A mellette ülő pasi a jó példa rá, hogy ez néha milyen jól sikerül. Pedig ha tudná, nincs nagyobb vágya, mint hogy dalokba sűrítse a vágyait, érzelmeit, és megossza valakivel, aki ezt értékelni tudja.
Aztán Ákos vonta magára a figyelmüket, amikor a cd-lejátszóba becsúsztatott egy lemezt. A következő pillanatban Anna hangja csendült fel a hangszórókból.
-Na, erről beszélek! – nevette el magát a lány. –Ákosnak adtam egy cd-t, amit Zétényék rögzítettek néhány hónapja, és tessék, képes és nyilvánosan lejátssza – aztán a visszapillantó tükörben egy csókot dobott a sofőrnek, aki rákacsintott.
-Jó ez a szám – szólalt meg mellette Simon. –Egészen más világ, mint amiket tegnapelőtt énekeltél, és ez is nagyon jól áll neked.
-A nővéremnek írtam pár évvel ezelőtt. Teljesen magába fordult egyik napról a másikra, és senki nem értette, mi a baja, mert nem volt hajlandó beszélni róla, de aztán néhány hónappal később újra a régi lett, úgyhogy azt a hullámvölgyet nem is emlegeti fel neki se apa, se én.
-Mikor volt ez? – kérdezte Simon és csendben fohászkodott, a lány rá ne kérdezzen, miért érdekli ez annyira, de szerencsére Anna csípőből válaszolt.
-2010 tavaszán, már nem emlékszem pontosan a hónapra. Miért?
-Nem tudom, csak kérdeztem – vont vállat a férfi, miközben a gyomra öklömnyire zsugorodott a gondolatra, hogy ezek a hónapok pont az ismeretségüket követő hónapok lehettek. Akkor azért Adélnak sem volt az a nap annyira mindegy, mint ahogy vele próbálta elhitetni.
-Milyen név ez a Stein, vagyis hát a Stein-löch-ner ?-  igyekezett semleges témát találni, de alig tudta kibetűzni a németes hangzású nevet.
-Na, hát … pontosan ez volt vele a baj. Ilyen névvel nem lehet színpadra állni – nevette el magát Anna. Amúgy az apai dédapámat a háború után telepítették ki Stuttgart mellé, Németországba a sváb származása miatt. Aztán a nagyapám, aki még itt született, de már odakint nőtt fel, visszajött és magyar lányt vett feleségül. Senki nem merte még a szemére vetni ezt a lépését, hiszen az egész család könnyebben boldogult volna odakint. De hát nem is illik panaszkodnom, mert az apám már diplomataként élte az életét, végighurcolt minket a nővéremmel a fél világon, és mi rengeteget köszönhetünk neki. Nyelveket tanultunk, kultúrákat ismertünk meg, és ez egy életre szóló adomány.
-Nehéz lehetett az édesanyátoknak ez az élet – szólalt meg a férfi és nem értette, ettől a mondattól miért borult el a lány tekintete.
-Nem volt nehéz. A születésem után nem sokkal beteg lett és nem voltunk neki annyira fontosak, hogy …, szóval, még értünk sem akart meggyógyulni. Még az esélyt sem adta meg, hogy az édesanyánk lehessen – csattant fel indulatosan a lány és Simon elátkozta a száját, amiért a legártatlanabb megjegyzéssel is mellé tud nyúlni. Érezte, hogy ez pontosan az a téma, amit nem szabad feszegetnie. Nem most. Talán, amíg itt lesz ebben az országban, egyszer még szóba hozhatja ezt a témát, hogy megértse, hogy tud egy fiatal lány ilyen haraggal beszélni az édesanyjáról, de a jelenlegi egészen biztosan nem az a pillanat volt. A csend megint közéjük ereszkedett, és Anna is megkönnyebbülve látta a Siófokot jelző táblát. Akkor nemsokára elérik a szántódi révet, hamarosan pedig célhoz érnek Tihanyban. Túlságosan közel kerültek a „főnökével” egymáshoz, ezt nem akarta, senkivel nem akart olyan dolgokról beszélni, amiket huszonöt év alatt sem tudott feldolgozni. Nem is értette, miért nem hárította el a válaszadást, miért kellett belebonyolódnia ebbe a beszélgetésbe, ami csak zavarba hozta mindkettőjüket.
-Bocsáss meg! – fordult a férfi felé. –Érzékeny téma ez nekem, nem neked szólt az indulat. Hiszen még azt sem tudom, hogy megbocsátottad-e a múltkori veszekedésünket, és máris újabba bonyolódtunk.
-Semmi baj, végül is semmi közöm hozzá - vonta meg a vállát Simon. -A tegnapelőtti egyébként nem volt veszekedés, csak te bunkóztál le, ami azért nem ugyanaz; ráadásul nem is volt igazad és akkor sem adtál lehetőséget a magyarázkodásra. Nem vagy egy könnyű eset Anna, de kezdjük egymást megismerni, és így talán könnyebb lesz az együttműködésünk is.
Amíg beszélt, nem is nézett a lányra, makacsul bámulta a mellettük elsuhanó tájat, ahol a távolban már megcsillant a nap fénye a tó vizén. Három évvel ezelőtt járt már itt, pontosan abban a villában, ahová ma is igyekeznek. Kicsit olyan érzése volt, mint aki hazaérkezik és bár érezte a gondolat abszurditását, de valamiért mégsem érezte teljesen őrültségnek.
*
A tihanyi belső tóra néző villa és az előtte elterülő hatalmas kert remek háttere volt a soron következő jeleneteknek. A kosztümös francia történet a tizenhetedik században játszódott, ennek megfelelően a jelmezek látványosak voltak. A nők hatalmas abroncsos szoknyákat viseltek, fűzőt, a férfiak többnyire térdnadrágot, sokan még rizsporos parókát is. A gondosan becsomagolt fehér lovassági nadrág és a hosszú fekete kabát a ruhapróbán úgy állt a férfin, mintha ráöntötték volna és a hatást a hosszú szárú fényes csizma és a habos, hófehér ing és egy díszes tollas kalap tette teljessé. De mindezek még a szobájában felakasztva várták a báli jelenet forgatását, egyelőre a lovardában várt rá kemény munka, hogy minden, lovaktól való idegenkedése ellenére, élethűen tudja alakítani a délceg lovastisztet. A másik, amit meg kellett tanuljon, hogy az oldalán csörgő kard még véletlenül se keveredjen a lábai közé.
A nap már magasan járt az égen, a férfi  hátán csurgott az izzadtság és ölni tudott volna egy frissítő fürdőért, de a trénere könyörtelenül hajtotta a rendelkezésükre álló rövid idő alatt. Fehér ingét már teljesen átizzadta, a puha bőrnadrág úgy tapadt rá, mintha a második bőre lett volna, a kissé kopott, kellékcsizmában meg szinte megfőtt a lába. A lovon való vívás élete egyik megalázó élménye lesz – ezt már érezte. Miért nem lehet mindenkit lepuffantani, aztán kész? A karja sajgott, a combjai sajogtak, büdösnek érezte magát, ahogy a saját izzadtsága keveredett az erős lószaggal, és arra is meg mert volna esküdni, hogy napszúrást is kapott.
Időnként a pálya szélére lesett, ahol Anna a napernyő árnyékában ülve őt figyelte. Irigyelte tőle azt a talpalatnyi árnyékos helyet. Amikor már úgy érezte, hogy képtelen a porban kiszáradt torkával egy fél mondatot is elmotyogni, legyen az kérdés, vagy válasz, a lány felállt, a mellette terpeszkedő méretes hűtőtáskából kiemelt két üveg vizet és a korlátok között átbújva feléje közeledett. Egy bájos, bocsánatkérő mosolyt villantott a szakállas edző, András felé, aztán a vizeket kettőjük felé nyújtotta. Simonnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne úgy igyon, mint a kutyája, végigfolyatva mellén a hűs folyadékot. Az íz meglepte, mert sima vízre számított, de az enyhén citromos ital jobban csillapította a szomját.  Szinte egyetlen lendületre itta ki az üveget, aztán a férfira nézett, aki  minden mozdulatát figyelemmel kísérte.
-A lovak nem isznak?
A férfi elmosolyodott.
-Hát, inni most nem isznak, de fürdeni fognak, ahogy mi is. A következő feladat ugyanis az lesz. Na, menjünk! Ügetés, és a tóparton majd mondom a többit.