Perlekedők 10. és 11. fejezet

10.

Telihold van – állapította meg Simon, és a feje alá gyűrt egy párnát. A telefonjára nézett, már éjjel fél kettő volt. A lóbalzsam jótékonyan enyhítette a fájdalmát, de órák óta csak forgolódott, képtelen volt ellazulni és pihenni. Nem a forgatás kötötte le a gondolatait és ez egy kicsit zavarta is. Nem szokott ilyen dekoncentrált lenni munka közben, és a forgatás minden egyes napját huszonnégy órában tekintette munkának. Eddig. Még emlékezett rá, hogy Anna és a testvére közti különbségek jártak a fejében lefekvéskor, aztán elszundikált. Nem tudta, mi ébresztette fel, de a gondolatai ott zsibongtak az agyában, ahol elalváskor félbemaradtak. Ja igen, a teliholdat bámulta, amíg le nem csukódtak a szemei. Egy időben érdekelték az asztrológiai témájú könyvek és a telihold hálás téma volt, sokszor és sokfélét írtak le róla. Az egyik egy egész fejezetet szentelt annak, hogy érzelmi szempontból legyünk elővigyázatosak, mert a szerelem hamar fellángolhat, de nem biztos, hogy tartósnak is bizonyul, hiszen a Hold hamarosan fogyni kezd, és az nem kedvez a kezdődő románcoknak. Ez most mégis mi a fenéről jutott eszébe? Teliholdkor az emberek feszültebbek, kicsit felelőtlenebbek is. Egészségügyi szempontból a felfokozott érzelmi állapot - főleg annál, aki erre amúgy is hajlamos - álmatlanságot, alvászavart eredményezhet. Oké, akkor vegyük csak sorjába: Feszült? Igen. Felelőtlen? Valószínűleg. Álmatlanul fekszik az ágyban? Nyilvánvalóan. A kérdés már csak az, hogy tényleg mindenről a telihold tehet? Még véletlenül sincs köze a dologhoz annak a két nőnek, akik vértestvérek ugyan, mégsem azonos a vezetéknevük?

Adéllal a találkozás váratlan volt és ennek megfelelően igazi mélyütés. Azóta eltelt majdnem tizenhét óra és mostanra megnyugodott. A lány valószínűleg nem kívánja beváltatni az akkor elhangzott ígéretet. Itt van, heteken keresztül akár többször is összefuthatnak, „hála” annak a valószínűtlen testvéri kapcsolatnak, de elmúlt a késztetés, hogy egy kedves ismerőssel való találkozáson túl is gondoljon bármire. És ahogy elnézte a lány menekülésszerű távozását, alighanem ő is hasonlóan vélekedik erről. Elvileg ezzel szabad utat kapott ahhoz, hogy hirtelenszájú asszisztensével tovább ismerkedjen. Már, ha a ma esti sértettsége után hajlandó lesz egyáltalán szóba állni még vele. De egyben itt érkezett el az igazi problémához. Testvérek. Basszus, ilyet is csak ő tud, hogy évekkel később teljesen véletlenül annak a csajnak a húgára vessen szemet, akivel egyszer már ágyba bújt. A Sors is hétpróbás gengszter, hogy ilyen helyzetekbe sodorja. Méghogy testvérek, két ember ennél jobban nem is különbözhetne. Külsőre Adél magas volt és varázsos vörös haja ugyanolyan lágyan ölelte körbe a szív alakú arcot, mint akkor, amikor első látásra megragadta a figyelmét, és felbolydította az érzékeit, felrúgva életében először és talán utoljára mindent, amit józan ésszel irányítani tudott. A húga alacsony termetével, sötét színeivel, mint egy mediterrán szépség robbant be az életébe, hogy ismeretségük első órájában arra érezzen késztetést, hogy megfojtsa. Anna volt  nap és Adél a hold. Ő volt a nyugodt tó, Anna a háborgó tenger. Testvérek ennél jobban nem is különbözhettek volna egymástól, de mindkettő vonzása tagadhatatlan. Adél volt a nyugalom megtestesítője, hiszen milyen rezzenéstelen arccal kezelte akkor a búcsújukat, és a ma reggeli találkozást is. Bár, a lány nyilván számított rá, a húgától tudhatta, ki lép ki hamarosan az épületből, ő pedig teljesen váratlanul került abba az idegborzoló helyzetbe. Anna ezzel szemben robbanékony, mint egy rakás kibiztosított kézigránát. Hihetetlen hangulatember, sosem tudhatja, mire számítson mellette. A nyugalomra kellett volna vágynia, minden észérv emellett szólt, de mégis a dinamit veszélyére áhítozott. Mostanában úgy látszik, ilyen öngyilkos küldetés lebeg a szeme előtt.

De ott feszült köztük a tény, hogy a lányok testvérek, ráadásul Adél és őközte ott lapul az a titok, amit képtelenség lenne Anna elől elrejteni, mert ha véletlenül derül ki, az mindent tönkretenne egy pillanat alatt. De őszintének lenni ebben a helyzetben? Öngyilkos küldetés megint. Az pedig már tényleg elenyésző apróság, hogy az asszisztense, és mint olyan, tabu. Soha nem kavart forgatáson senkivel, ha azt az egyetlen esetet nem nézi, amivel a sajtó évek óta tele volt. Igen, Cyntia volt a kivétel, de hát az egy egészen más helyzet volt. Ráadásul most már múlt idő az is, és nem is szándékozott erre több gondolatot fecsérelni.

Annával sajnos nyilvánvalóan nincs meg a kölcsönös kémia, hiszen a lány nem rohant az ágyába az esti játékos ajánlatra, mint a nővére. Tartott tőle, hogy nem csak a nőies tartózkodás miatt heverészik itt egyedül az ágyban, Annának nem jön be, ennyi. Más kérdés, hogy kifejezetten sajnálta, sőt, bántotta ez a tény. Egyébként Adélnál sem érezte egyetlen percig sem jellemhibának, hogy néhány órás beszélgetés után már a lepedőt gyűrték, hiszen első kézből tanúskodhatott róla, hogy van az a helyzet, amikor az ösztönösség mindent felülír. Ő sem volt független, de az a kapcsolat már akkor sem volt olyan, mint amire a szíve mélyén várt. Ebbe a helyzetbe érkezett a lány és felgyújtotta az érzékeit. A teste elvette, amire szüksége volt, még ha a feje és a tisztessége aznap éppen kimenőn is voltak.

Annán nem tudott kiigazodni. Most olyan sértetten vonult el, mintha tisztességtelen ajánlatot tett volna neki. De hiába szeretné a lány letagadni, ő is látta a remegő orrcimpákat. Saját magáról is tudta, hogy hasonló jelzéseket adhat le, ha egy nő, A nő meggyőző illata az orrába kúszott. A kiszemelt áldozat minden érzékét felizgatta. Jézus! Ez úgy hangzott, mint valami állatias ösztönmegnyilvánulás, de talán az is volt; valami ősi, zsigeri szinten életre kelő ösztön, a megkívánás elemi akaratossága, amit már a neandervölgyi is érezhetett a puszta fajfenntartáson túl. Vad volt és irányíthatatlan, elsöprő erejű. A józanságát mindenképpen próbára tevő. De Anna még tagadja maga előtt is a nyilvánvalót, úgyhogy türelmesnek kell lennie vele. Kár, hogy a türelem nem igazán volt az erőssége. Mivel érezte, hogy a kérdéseire ma úgysem kaphat választ, viszont vészesen közeledett az ébresztő ideje, úgy döntött, hogy megpróbál egy kicsit aludni, mielőtt végképp használhatatlan lesz a kamera előtt. Ha öt perc múlva még ébren lett volna, valószínűleg őt lepi meg a legjobban, hogy ez végül sikerült is.

*

Anna dühösen vágta az ágyára a hajkefét,miután az esti szellőben összekócolódott haját képtelen volt kikefélni. Amikor a harmadik húzás is fájdalmat okozott, úgy döntött, inkább hagyja az egészet, mielőtt kitépi a haját. Tisztában volt vele, hogy nem a kefe a hibás. És nem is a haja. És most kivételesen nem is ő maga, hanem ez a beképzelt szépfiú, aki azt hitte…, nos, bármit is képzelt, alaposan tévedett. Ő nem lesz a cicája, főleg nem ilyen mondvacsinált ötlettel, hogy masszírozza meg a combjait. Hülye! Mégis mit képzelt? Örüljön, hogy nem képelte fel, vagy rohant a gyártásvezetőhöz, hogy zaklatással vádolja.

Kinyitotta az ablakot és állt a sötétben, a tótól ide hallatszó hangokat hallgatta, ahogy a természet tudatta a világgal, hogy nem hajlandó ilyen semmiségekkel foglalkozni. A friss levegő lehűtötte a testét és az indulatait. Végül is, mi történt? A férfi tett egy félreérthető kijelentést, ő pedig az egésznapos fantáziálásért bosszút lihegve arra gondolt, hogy az ágyába akarja csalogatni. Ahova mellesleg ott a tóparton talán önként és dalolva maga ment volna. Nyilvánvalóan félreértette, csak ennyi történt. Csak ennyi történhetett. Tényleg csak ennyi?

Az épület másik szárnyában, ahol a színészek szállása volt, látta, hogy egy ablak kitárul és Simon áll  ott. Ő is az éjszaka neszeit hallgatta, aztán megfordult és eltűnt. Biztosan csalódott, hogy nem a tervei szerint alakult az este. És bár utálta elismerni, de a gondolat őt is megkísértette. Csak egy pillanatra, és utána letagadta volna bárki előtt, de önmaga előtt nem tudta.

*

Másnap reggel Simon a remekül felhangolt ősöreg, de csillogó Steinway mellett üldögélt a szalonban. Térdnadrágja és a fehér csipkés ujjú ing hófehéren világítottak a spalettákon beszűrődő fényben. A levegőben porszemek milliárdjai táncoltak és a zenébe merülve azon gondolkodott, ezek az apró pontok vajon a felvételen is látszanak-e majd. Klasszikus relaxációs gondolat volt ez. Egy dallamot próbálgatott, Anna egyik dalának egy részletét. Túl korán jött le, mert aludni úgysem tudott volna. Bekapott pár falatot az étkezőben már odakészített svédasztalról, aztán megkereste ezt a hangszert és vagy két órája próbálta felidézni a dalt. Zenész énje örömmel konstatálta, hogy nem is vallott kudarcot. Hangokat mindig is könnyebben tudott megjegyezni, mint szövegeket, ahol pedig elbizonytalanodott, ott megpróbálkozott némi improvizálással. A többiekre még várni kellett, így senki sem zavarta meg.

Anna az esti mérgét és az azt követő zavarodottságát nem feledve kerülte a férfit egész reggel, de tisztában volt vele, hogy végképp úgysem hagyhatja faképnél, ezért a főépület felé indult, ahol a mai jelenetek többségét felveszik majd. Belépve, a szalon felől zongorajátékot hallott, de ami igazán megdermesztette, hogy az egyik dala köszönt vissza a hangokból. Vékony papucscipőjében hangtalanul lépett be a nyitott ajtón, és a látványtól megtorpant. Simon már jelmezben, de teljes átéléssel, kotta nélkül játszotta a dalt, ami már önmagában óriási teljesítmény volt, hiszen az előadás óta aligha volt alkalma gyakorolni, a hangok mégis pontosan álltak össze megható egésszé. Bármi mást játszott volna, a benne élő művészlélek akkor is elismeréssel adózott volna, de ettől a daltól a könnyei hangtalanul folytak alá az arcán, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. A szíve összeszorult, ahogy rádöbbent mennyire felületesen ítélte meg a férfit. Ezzel a gesztussal Simon akaratlanul is olyan  érdemeket szerzett, hogy Anna már attól félt, a fickónak kérnie sem kell és ő önként fog a lábai elé hullani.

Összerezzent, ahogy megállt mellette valaki. Oldalra nézett és a rendező, Jeremy O’Conelle kacsintott rá. -Mi ez, amit játszik? – suttogott a férfi a fülébe.

Anna nagyot nyelt. -Nem is tudom. De jól csinálja, nem?

-Jól bizony. Volt egy jelenet, amiben játszania kellett volna, de aztán kihúztam a forgatási rendből. Most kezdem érezni, hogy talán hiba volt. Jól is játszik, meg a látvány is kamerabarát. Kérdés, hogy valami klasszikussal is meg tudna-e birkózni?

-Nyilván, hiszen azon nőtt fel – suttogott vissza a lány, ahogy eszébe jutott egy korábbi interjú, amiben erről kérdezték a férfit.

Simon közben befejezte a dalt, kezeit az ölébe fektette, és lehunyt szemmel ült a zongorapadon. A hirtelen beállt csendben megérezte, hogy már nincs egyedül. Feléjük fordult és az arcán annyi érzelem suhant át, hogy az önmagában komoly színészi teljesítmény volt. Lecsukta a zongora tetejét és felállt.

-Kezdünk?

*

A régi épület, amelyben valaha George Blairként igyekezett elcsábítani a Nikole Kidman alakította Sophyt, most fényárban úszott. A bálteremben a táncosok éppen a keringő jeleneteit vették fel, amikor az egyik lány halk sikollyal összeesett. A rendező szünetet rendelt el, előkerült egy orvos is, és erről eszébe jutott, hogy az öreg doki vajon hol dekkolt tegnap, amikor a végtagjai majd leszakadtak a testéről az izomláztól. Hamarosan egy mentő hangja verte fel a park csendjét, majd bepakolták a jelmezéből kibontott fiatal nőt és elrobogtak vele a messzeségbe. Vakbélgyanú, remek. A táncban részt vevő párosok száma adott volt, az egész koreográfiát át kellett volna dolgozni, ha változtatni akarnak, de kivel pótolhatták volna a leányzót? A rendező a fejét vakarta a hirtelen leállás miatt, hiszen minden perc és minden óra ablakon kidobott pénzt jelentett. Nagyon sok pénzt.

Simon unottan és kicsit fáradtan ténfergett, hiszen reggel óta csak egy rövidre szabott ebédszünettel forgattak szinte megállás nélkül. Most egy kicsit lazítva várta, hogy az illetékesek majd megoldást találnak a problémára, aztán mintegy mellékesen megemlítette, hogy ő talán tudna valakit. Anna éppen olyan alkat, a ruha biztosan jó lesz rá, ha zenélni tud, nyilván egy keringő nem lesz megoldhatatlan feladat a számára, hiszen érzi a ritmust, de hiába nézett körül, a lányt nem látta sehol. Nyilván még mindig durcás a tegnap este miatt, hiszen egész nap nem tudott vele két értelmes mondatot váltani. Azzal a viccesnek szánt mondattal sikerült visszakerülniük ismeretségük kezdeti idegborzoló harcálláspontjára. Bár, reggel a zongorajáték után érezte, hogy tisztázni tudnák a történteket, de Jeremy könyörtelen hajtotta a munkát és Simon legfeljebb utasításokat tudott csak adni a lánynak, hol egy kávé, hol a szövegkönyv keresésének formájában. Ez pedig egyelőre csak rátett egy lapáttal a tegnapi hangulatra. Hirtelen kieresztette a hangját:

-Annaaaa!

A lány villámló szemekkel bukkant fel a szomszéd helyiségből. -Mi olyan sürgős? – kérdezte a státuszához méltatlan udvariatlansággal.

-Tudsz táncolni? Keringőzni? – tette hozzá az értetlen tekintetet látva.

-Mindenki tud keringőzni.

-Hát, ezt én nem állítanám ilyen határozottan, de akkor nyilván nem okoz problémát…, kapd fel azt a ruhát és gyere!

-Nem vagyok táncosnő! – tiltakozott Anna megrettenve még az ötlettől is.

-Enikő sem volt az, csak egy statiszta – szólalt meg mellettük a fodrász, aki máris a lány göndör tincseit vizsgálgatta. –Tíz perc alatt báli frizurát varázsolok ebből a gyönyörű hajból – nézett a rendezőre, aki egyetértően biccentett feléjük.

Anna nem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán beleegyezett-e, azt sem tudta, hogyan öltözött át, nyilván segítettek is neki, az egész olyan volt, mintha valami tornádó közepébe került volna. Kezek tapogatták, a ruhát igazgatták rajta, a haját fésülték, az arcát sminkelték. És alig negyed óra múltán egy tükör elé tolták, ahol még ő is alig ismert magára.

A halvány rózsaszín ruhában szinte ragyogott Anna válla a feltűzött tincsek alatt. Egész egyszerűen gyönyörű volt. Simonnak egy pillanatra a hangja is elakadt, amikor a rendező háta mögül a lány felbukkant. Jézusom! Ha ilyen a reflektorok éles fényében, akkor milyen lehet gyertyák lángjánál – mélázott el a képzeletbeli képnél jólesően elidőzve. O’Conelle elégedetten jártatta végig rajta a szemét, aztán tapsolt és mindenki visszaállt a jelenetbe, ami Enikő rosszulléte miatt leállt. A zene hangjára a párosok összeszokottan mozdultak, és Anna a partnere biztos kezétől vezetve szinte már élvezte a váratlan kalandot. Ahogy a forgatagban a koreográfia szerint összekerültek, és Simon keze a derekára simult, Anna megremegett. Mint aki végre hazaérkezett. A franc ebbe a ruhába! Tuti ettől vannak ilyen romantikus képzelgései. Aztán szétváltak és mindegyikük visszatért a párjához. Simon kifosztottnak érezte magát, és egyre többször villant a tekintete a partneréről a lányra és arra a nyikhajra, aki a lapát kezét a karcsú derékra merte tenni, miközben gülü szemei látványosan elvesztek a lány dekoltázsában. Amikor a saját ruháit próbálgatta, nem is értette, hogy férfiember abban a században jól érezhette magát a ruháiban, de a nők, és leginkább Anna…, ahogy az a fűző a karcsú derekat kiemelte, a melleit majdhogynem közszemlére téve, és hátán a több tucat apró kis gomb…, a fantáziája szárnyalni kezdett.

O’Conelle hirtelen leállította a jelenetet és magához intette a férfit, aki annyira téren és időn kívül volt a gondolataival, hogy először észre sem vette. Halkan, hogy csak Simon hallja, beszélni kezdett:

-Nézd, én nem tudom, mi a fene van itt, de koncentrálj a partneredre, akit elvileg elcsábítani igyekszel, mert a felvételről egyelőre inkább az jön le, hogy Annával tervezel ilyesmit, és ő ugyebár a történet szempontjából nem is létezik.

-Isten ments! Dehogy! – tiltakozott zavartan a férfi. –Csak olyan fura jelmezben látni, de majd igyekszem a csodálkozásomat a felvétel utánra halasztani – motyogta, még a maga számára is kínosan.

-Oké, én beveszem, amit mondasz, de akkor is nézz legalább Oliviára és őrá vidd át azokat a pillantásokat, amiket eddig az asszisztensedre vetettél! – kacsintott rá a rendező, aztán a hátára csapva visszaküldte a kamera elé.

Simon még soha ilyen ideges nem volt felvétel közben. Képtelen volt levenni a szemét Anna selymes bőréről, amely hol a dekoltázsa, hol a háta formájában libbent el előtte. Olivia már mindent bevetett, hogy magára vonja a figyelmét, kacéran a vállára csapott a legyezőjével, és ettől végre észhez tért. Profi vagy, te szerencsétlen, akkor próbálj meg úgy is viselkedni! – rótta meg önmagát a bakiért, amit talán még kezdőként sem követett el. Amikor befejezték a késő estére húzódó forgatást, szinte futva menekült a szobájába. Most már biztos, hogy ezért a filmért a józan eszével fog fizetni.

 11.

-Szép volt az a dal reggel a zongorán – szólalt meg két kanál leves között Anna, amikor végre a késői vacsorához asztalhoz ülhettek, és a világért sem nézett volna fel, pedig akkor láthatta volna az őszinte elképedést a férfi arcán.

-A Te dalod volt.

-Tudom, felismertem. Csak egyszerűen nem is értem, hogy voltál képes eljátszani. Nem is tudom, hogy létezik-e ennek egyáltalán zongora-verziója, valahogy mindig is gitárra gondoltam, meg fúvósokra.

-Hát, a gitáromat a szállodában hagytam, így aztán addig dúdolgattam, amíg összeállt a zongora-verzió – vigyorgott büszkén a férfi. Bár nem tervezte, hogy a lány előtt játszik, de a dolog végül a lehető legjobban sült el. Jó érzés volt Anna elismerése, és leginkább a tudat, hogy a zene révén talán a barátkozás is könnyebben megy majd.

-Ha tényleg tetszettek, majd adok egy cd-t – motyogta a lány és Simon elmosolyodott.

-Az jó lesz, köszönöm.

-Mi történt a bal kisujjaddal? Már korábban is észrevettem, hogy mintha egy kicsit merev lenne, de úgy tűnik, hogy a zongorázásban ez nem zavar.

-Nem tudom, ez valami születési hiba – vont vállat a férfi. Amióta az eszem tudom, mindig ilyen merev volt, nekem már fel sem tűnik, mert tényleg nem korlátoz semmiben. Fura, még nem tette szóvá senki.

-Bocsáss meg, tőlem meg modortalanság volt, hogy egyáltalában szóba hoztam. Csak azért tűnt fel, mert annyira a kezedre koncentráltam, amikor játszottál.

-Nem bántottál meg. Jesszus! Ha azt mondtad volna, szar volt az egész, na, az bántott volna, de hogy csámpás az ujjam, ez igaz és nem is izgat, úgyhogy ha van még ilyen észrevételed, csak egész nyugodtan ki vele.

Anna elnevette magát.

-Te is tudod, hogy jól játszol. Jeremynek meg is lódult a fantáziája, hogy zongorázz is a filmben. Azt mondta, nem ez lenne az első eset.

-Tényleg nem. Nekem mindegy, aztán lehet, hogy úgyis a vágószoba padlóján végzi a jelenet, mert kilóg a film ritmusából, persze kérdés, hogy mit kell eljátszanom, mert ha valami nehéz darab, akkor nem biztos, hogy lenne elég időm megtanulni.

-Ezek után, hogy ezt csak úgy fejből levetted? Kit akarsz becsapni? – kacsintott rá Anna és Simon halványan elmosolyodott. Igen! A zene lesz, ami segít közel kerülni ehhez a kis hisztérikához.

*

Adél összerezzent, ahogy Josh keze végigsiklott a vállán, le a csípője íve felé. Túl egy kiadós szeretkezésen, jó volt ez a csendes összebújás, de a gondolatai, amiken napok óta agyalt, lassan kezdtek visszatérni.

-Hol jársz? – kérdezte a férfi mormogva, mert kezét már a szája követte ezen az érzéki utazáson.

-Ismersz. Állandóan álmodozom – mosolyodott el a nő, aztán egy mély sóhajjal úgy döntött, Josh lesz az, akivel beszél a dologról. A férfi végül is a felesége háta mögött élt vele együtt, s bár a válás már folyamatban volt, de azért ez egy megcsalás volt, akárhonnan is nézi. Talán jobban megérti, min ment keresztül akkoriban és min most, mint bárki más. –Josh, szeretnék elmesélni neked valamit és csak remélni merem, hogy megérted, miért éppen neked mondom el. Valakivel beszélnem kell róla, mert utálom magamban rágni a történteket. És veled mindent meg tudok beszélni. Legalábbis eddig meg tudtam – fényezte egy kicsit a férfit, aki lustán elmosolyodott.

-Ah, férfiról lesz szó? Aki nem én vagyok? Vetélytárs?

-Nem, dehogy! – nevette el magát Adél, bár ez a nevetés most egy kicsit hamisnak tűnt a saját fülében. –Régi ügy. Akkoriban mi még nem is ismertük egymást.

-Akkor mi itt a probléma? Felbukkant és megkísértett? – nézett fel rá a férfi, hirtelen rányitva az eddig lehunyt szemeit.

-Nem tudom. Ebben kellene a segítséged, hogy megértsem, mi zajlik bennem –sóhajtott a nő.

-Na, mesélj! – húzta magához a nőt, aki elégedett kiscica módjára bújt meg az ölelésében és halkan mesélni kezdett…

…Josh elengedte Adélt és a hátára hengeredett. Kinyúlt és a cigisdobozból kirázott két szálat. Meggyújtotta őket, aztán a másik szálat Adél kissé remegő ujjai közé dugta, miközben a sajátját erőteljesen megszívta. A füst beburkolta őket és ebben a jótékony takaróban valahogy a beszélgetés is könnyebben ment, mert a téma, nos, az minden volt, de nem könnyed.

-Hát, tényleg akarod tudni a véleményemet?

A lány egy mély szippantás után igenlően megrázta a fejét.

-Nézd, én most csak férfi szemmel tudom neked elmondani a véleményem, de talán téged éppen ez érdekel. Viszont ez az Én véleményem, és lehet, hogy Ő egészen másképpen működik, másként látná ezeket a dolgokat. Szerintem nem úszol meg egy őszinte beszélgetést, vagy … pakoljunk össze és húzzunk el, amíg itt van. Én meg tudom tenni, ha nagyon akarom, és érted akarnám. De ezzel persze csak elodázzuk a nagy beszélgetést, mert ha igaz, amit sejtesz, akkor még sokszor fogtok találkozni, és ez így szar lesz. Neked is. Neki is. Annának is. Azt, hogy lefeküdtél vele, meg tudom érteni, van ilyen. Mi sem sokat kerülgettük egymást. Van olyan, hogy az ember érzi azt a belső kényszert, ami a vetett ágy felé hajt. Szóval meg tudom érteni, és eszembe se jutna elítélni érte. Ismerlek Dell, és tudom, hogy nem mászol egyik ágyból a másikba. Független voltál, megkívántad, őt sem kellett megerőszakolni. Egészségetekre! Ő viszont nem volt független, és ezt te is, ő is tudtátok. Ez már felvet némi problémát, de ha meg tudta őrizni a titkát, ez végül is az ő ügye. Ebben a helyzetben elsősorban rajta volt a felelősség, úgyhogy ez sem izgatna különösebben, ez legyen az ő fejfájása.

De a harmadik, na, az kemény…, őszintén, nem értelek. Nem ismertelek, nem ismertem azt a helyzetet, amiben voltál, nem ítélkezhetek, és azt hiszem, ma már te is másként döntenél. Volt benne egy adag felelőtlenség, ami az ő sara is. Oké, az elemi biztonság mindkét fél érdeke és egy derült égből érkező numera idején maga az életbiztosítás. Téged sem értelek, de őt meg végképp nem. A helyzetében minimum paranoiás lennék, hogy egy ilyen alkalomból mi nőheti ki magát, akár a szó szoros értelmében is. Mert Murphy után szabadon, az alkalmi numerák mindig célba találnak. Van aki évekig próbálkozhat otthon az asszonnyal, mégse lesznek sikeresek, nézz ránk Agnessel, szerintem ez tett tönkre köztünk is mindent; és akik még csak nem is gondolnak rá, nekik bezzeg azonnal összejön. De ha már így alakult, akkor meg kellett volna mondanod neki. Nem volt jogod egyedül dönteni. És most el kell mondanod, ráadásul nemcsak neki, de a húgodnak is.

Adél már reszketett, és inkább elnyomta a cigit, mielőtt a finom ágynemű közé ejti a csikket. -Nem vagyok képes beszélni róla. Nem lehetne ez továbbra is az én titkom?

-De lehetne…, egészen addig a pillanatig, amíg a pasi össze nem jön a húgoddal. Esetleg valami komoly is kialakul köztük. Még az is előfordulhat, hogy gyerekük lesz, és te, a kedvenc nagynéni belehalsz a szívfájdalomba, amikor meglátod azt a kölyköt. Tudom, hogy nagyon előre szaladtam az időben, hiszen még azt sem tudhatjuk, hogy akarnak-e egymástól valamit, de mit csinálsz, ha idáig jutnak a dolgok?

-Nem tudom. Most még elképzelni sem tudom…, sem a beszélgetést, sem azt, hogy a húgom valaha a helyemre léphet. El kell felejtenem, ami történt, és akkor nem fogom elárulni magam.

-Dell, ezt nem fogod tudni megtenni. Az ember elfelejtheti, ha a szomszéd meghúzta a kocsiját, vagy a felesége kacéran rámosolygott a legjobb barátjára. De soha nem felejtheti el, hogy hozott egy döntést, ami véget vetett egy életnek.

-Ha elmondom, gyűlölni fog.

-Valószínűleg, igen. Én is utálnálak, még ha talán… mondom …talán, meg is tudnám érteni az indokaidat. Ettől még inkább a hugod felé fordulna, de a családi ebédeken akkor is együtt kellene ülnötök az asztalnál. Vagy a rosszabb verzió – a húgod szemszögéből – ha emiatt az ő kapcsolatuk is tönkremegy. Oké, ez csak teoretikus, de képzeljük el.

-A húgom is meg fog gyűlölni.

-Miért is?

-Mert a pasijával ágyba bújtam.

-Akkor a húgod még leglidércesebb álmában sem foglalkozott ezzel a pasival, talán még most sem, talán sohasem. Őt nem csaltad meg.

-De milyen lesz neki a tudat, ha mégis összejönnek, hogy a férfi, aki a fülébe suttog a legintimebb pillanatban, néhány évvel korábban a nővérével tette ugyanezt?

-Hát, édesem, ez az a kérdés, amire én férfi fejjel nem tudok választ adni.

-És gyűlölni fog, ha rájön, hogy nem voltam vele őszinte, hogy előtte is rejtegettem ezt a titkot. Ő mindig mindent elmond nekem és eddig úgy tudta, hogy én is neki. Csalódni fog bennem.

-Ő nő, talán jobban megért, mint gondolnád.

-Ó nem, ha megtudja, mi történt, azt nem fogja megérteni. Anna számára még csak fehér és fekete létezik…

-Nem tudhatod. Lehet, hogy neki is megvannak a maga apró kis titkai. Amit viszont elképzelni sem tudok, hogy hogyan fog sor kerülni a nagy őszinte beszélgetésre. Ez nem olyasmi, amit előre megtervez az ember. Ha viszont egy indulat hozza felszínre, szinte biztos, hogy félresiklanak a dolgok. Úgyhogy drága barátnőm, nem irigyellek a házifeladatért, amit feladtál magadnak. De ha bármiben segíteni tudok, rám számíthatsz.

Adél a férfi felé fordult, kivette a kezéből a cigit és elnyomta. Aztán hozzábújt és a férfi mellét csókolgatva megszólalt: -Josh, nem értem a feleségedet. Te egy remek ember vagy, nagyszerű barát, és egy tökéletes szerető. Hogyan képes elhagyni téged? Fogalma sincs, hogy a főnyereményt készül kiengedni a kezei közül.

A férfi felhúzta magához és a szemébe nézve megcsókolta: -Tudod, Dell, én sem vagyok mindenkivel ilyen. Te hozod ki belőlem a legjobb formámat. Mindenféle értelemben – simított végig a lány bársonyos mellein.