22.
Simon már rég túl volt azon a
ponton, amikor a külvilág eljutott volna hozzá. A barátságos kuckó igazi
szerelmi fészekként ölelte körbe, bár nem volt halk zene, gyertyafény, és nem
hozott Annának virágot, mégis úgy érezte, ilyen meghitt perceket nem élt át talán
még soha. Az ágy melletti kislámpa puha, meleg fénye aranyos ragyogásba vonta a
bőrüket, a mozdulataikkal ránduló izmok játéka tökéletes anatómiai tanulmány
volt, szemet és lelket gyönyörködtető egyaránt. A nappali hatalmas ablakán át
bevilágított a sétány kandeláber-sora és a Vérmezőről monoton zümmögésként kúszott
fel a közlekedés zaja, de ezekkel nem foglalkozott. Az egyetlen, amire
koncentrált, az Anna volt. Nemcsak a teste, de a hangja, a lélegzete, a
reakciói. Ezekből tanulta, apró árulkodó jelekből, hogy hogyan szerezzen neki
örömet, és milyen módon juttassa kifejezésre az elragadtatását, amelyet a lányt
csalt elő belőle. Adtak és kaptak, fáradhatatlanul fedezték fel a másik testét,
s közben mohón falták egymás száját.
Simon már nem is emlékezett rá,
mikor szeretkezett ilyen felszabadultan, abban sem volt biztos, hogy volt-e ilyen
élménye valaha. A legelső csalódás
után soha többé nem tudta teljesen átadni magát a másiknak. Félt az
életformájával kéz a kézben járó megaláztatástól, a fájdalomtól, a veszteségtől,
az elkerülhetetlen szakítástól. Persze, ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak
a szerelem rögös útjához, így csak akkor tudta volna elkerülni őket, ha
idejében letér az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett volna, hogy ne
is szeressen. Amikor
Adéllal találkozott, már-már ezt az utat járta, de a teste éhes volt, hát
elvette, amire szüksége volt, mert találkozott valakivel, akiben megvolt az önzetlen
adás képessége, aki nem várt cserébe semmit a pillanatnyi odaadáson kívül. Most
pedig, nem is olyan régen, egy verőfényes nyári napon arra ébredt, hogy egy
olyan lány arca kísérti, akitől nemcsak kapni akar, hanem akinek adni is. És
mindennél jobban szeretné, ha az a másik szeretne tőle kapni valamit.
Egy barátja nem sokkal a
Cyntiával való végleges szakítás előtt azt mondta: Egy nap, amikor arra ébredsz, hogy egy nőt ölelgetsz és szerelmes vagy,
az lesz az a pillanat, amikor le kell lépned. Ne öltözködj, ne törődj semmivel!
Hanyatt-homlok menekülj, mert lehet, hogy nem aznap, csak egy hét múlva, de
valamikor biztosan összetörik a szívedet újra. De most nem volt benne
félelem, mert ebben a szerelmes ölelésben nemcsak a teste vett részt. Nemcsak a
testi vágy élt benne, hanem a lélek vágya is arra, hogy a testek ölelésében
teljesedjen ki az a csoda, amely napról napra a bűvkörébe vonta, és amire azt a
semmitmondó és ugyanakkor mindent kifejező szót használják: Szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a
másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül,
mert az ölelés édes ízét a szerelem adja. Mert a szerelem nem csak egy szó, egy
fogalom, vagy egy érzés. Sokkal több ennél. A szerelemnek gyönyörű szemei, lágy
hangja, puha keze, és csodálatos mosolya van. A Szerelem Anna maga.
Ahogy Anna a férfi nevét suttogva
adta át magát ennek a szerelemnek, ahogy teljes bizalommal és mély
szenvedéllyel kitárulkozott előtte a teste és a lelke egyaránt, Simonban
bizonyossággá érett a gondolat, hogy az életben két egészen biztosan
megismételhetetlen pillanat van. A születésé és a halálé, az első és az utolsó
szívdobbanás. És a kettő között a szerencséseknek megadatik egy harmadik,
amitől értelmet nyer a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a
szemébe nézel és meglátod benne mindazt, ami értelmet ad a mindennapoknak.
Simon megbabonázva nézte a
szempárt, a mélybarna, a szenvedély hevétől most majdnem fekete szemeket és
valami olyat érzett mélyen elmerülve a lány testében és mozdulatlanul élvezve a
pillanat nagyszerűségét, amit általában csak egyetlen egyszer érez az ember az
életben; már aki van olyan szerencsés, hogy megadatik neki ez az érzés. Érezte,
hogy elkapja, magával sodorja egy erő, amelynek meg sem próbált ellenállni,
mert még a sejtjei is tudták, hogy teljesen hiábavaló próbálkozás lenne, már
csak azon egyszerű oknál fogva is, mert mindig erre várt. Úgy érezte, mintha
végre hazaérkezett volna. Mintha ez volna a világon az egyetlen hely, itt az
ágyban, szorosan a lány forró testéhez simulva, ahol otthon van, ahová
tartozik. Oly sok álmatlan éjszakán, idegen országokban, idegen ágyakban ide
vágyakozott, csak akkor még elképzelni, megfogalmazni sem tudta.
Szótlanul feküdtek sokáig, ölelve
egymást összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a békés csönd maga volt az
örökkévalóság, s már most érezték, hogy sosem tudnak betelni vele.
Megérintették egymás arcát, gyengéd simogatásuk egy lepke könnyedségével
siklott tova, hogy aztán a másik hajába kapaszkodva éhes csókban forrjanak
össze újra. Csak a csókot érezték, a másik karjának ölelését, a lábak
kapaszkodását, egy szívverést kettőjük között, melyről azt sem tudták melyikük
szívének dörömbölése. Együtt zuhantak a szakadékba és tudták mindketten, hogy bármilyen
csodát is éltek át, de fájdalmas lesz a földetérés; talán még fájdalmasabb,
mintha sikerült volna ellenállniuk a kísértésnek.
Simon kinyitotta a szemét és
látta, hogy Anna is őt nézi valami áhítatos, szinte csodáló pillantással. Nem
értette, miért néz így rá, mintha éppen most tudta volna meg, hogy elnyerte a
főnyereményt. Hát nem érzi, nem érti ez a bolond lány, hogy a férfi itt a
szerencsés nyertes? Libabőrös lett, ahogy a lány a szemébe nézve halkan csak
annyit mondott: -Szeretlek! – A szó, a hang, a gyengéd érintés, ami kísérte,
egyszerre zaklatták fel és nyugtatták meg; de abban biztos volt, hogy a lány
ezzel az egyszerű csendes szóval örökre magához láncolta.
*
Anna abban a percben adta meg
magát, amikor az ajtón belépve Simon magához ölelte. Már nem számított semmi,
sem a nővérével közös múlt, sem a józan érvek, amelyek mind ez ellen a
kapcsolat ellen szóltak, semmi nem gátolhatta volna meg, hogy lefeküdjön vele.
Úgy akarta a férfi ölelését, mint még talán soha semmit egész eddigi életében.
Egyszerűen szüksége volt rá, mint a levegővételre, de talán még annál is
jobban, hiszen úgy csókolták egymást, mint aki oxigén nélkül is vígan élhet.
Nem akart egy pillanattal sem előrébb gondolkozni a jelennél, csak az érintések
számítottak, a halkan elsuttogott csodáló szavak, amelyek testének olyan
rejtett kis zugaiba is eljutottak, ahová korábban férfi bókjai még sosem. Most
csak szeretni akart, adni, kapni és még többet adni; és nem gondolni a
holnapra, amikor ez az egész már a múlt lesz, amin ha fájó szívvel is, de túl
kell lépjenek mind a ketten. Nem akarta magát áltatni, Simon egy napon el fog
menni, de valami mély asszonyi vágyódással mégis azt akarta, hogy az ölelése
emléke elkísérje, és talán egyszer… visszavezesse majd hozzá.
Az első csók után rájött, hogy
olyan neki ez a férfi, mint a kábítószer. Nem kellene vele belebonyolódnia
semmibe, mert nem tesz jót neki, de egyszerűen képtelen volt lemondani róla. Most
az egész egy tündérmesének tűnt, és valószerűtlen volt, hogy a herceg itt van vele
és azt suttogja a fülébe: szereti. Ilyen csak a filmekben van, próbálta
visszarángatni önmagát a földre, de aztán a herceg újra megcsókolta, még csúf
béka sem volt előtte, és most képtelen volt arra gondolni, mi lesz ezután. Csak
az itt és a most számított, csak a mohón kutató kéz, mely az ájulásig fokozta
benne az extázist.
Tizenhat évesen azt hitte, egy
kék szempár és szőke haj minden álmának netovábbja, aztán tizennyolc évesen már
túl volt az első csalódáson és úgy döntött, soha többé nem hisz a kék szemű
fiúknak, aztán Gergőben és Tomiban is azt hitte, ott lapul az Igazi, csak nem
ásott még elég mélyre, hogy megtalálja bennük. Ez a pillanat azonban
bebizonyította, hogy soha még csak a közelében sem járt a felfedezésnek,
abszolút rossz helyen és rossz szempontok alapján keresgélt. És nem is kell
keresnie, csak nyitottnak lennie, hogy Ő rátaláljon. Most érezte életében
először, hogy az az érzés, amit tinédzserként kergetett, váratlanul és
feltartóztathatatlanul megérkezett. Kisebb körülményeskedés után beállított és
felülírt mindent, anélkül, hogy ő tehetett volna ellene bármit is. Csak annyi
választása maradt, hogy élvezze. Nem érdekelte a holnap, most csak a
pillanatnak élt és boldog volt, hogy átélheti, mert látta maga körül a sok
megkeseredett arcot, akiknek egy életen át sem adatott meg ez a néhány
felhőtlen extatikus pillanat, ami neki
jutott. Ők elfogadták, hogy nem juthat nekik több, de ő nem érte be kevesebbel,
mert akkor azt is elfogadta volna, hogy nem is érdemel mást.
Már nem érdekelte a múlt, sem a
hollywoodi álompáré, sem Adél, csak azt szerette volna megérni, hogy egyszer
megtudhassa, kivé válna mellette ez a férfi és kivé válna ő maga. A múlt sosem
véletlen. Valamiért az ember megválik tőle és maga mögött hagyja, és sokszor a
boldogság csak azon múlik, hogy örökre meg tud-e válni tőle. Megtörtént,
elmúlt, már nem lehet rajta változtatni, az egyetlen dolog, amit szebbé lehet
tenni a jelen, és ha szerencséjük van, a jövő. Sokan képtelenek kimondani azt a
szót, amelyet ők már belesuttogtak ennek a kis szobának a csendjébe, a
zihálásuk közti rövidke csendbe: Szeretlek!
Pedig van valami varázsos ereje, hiszen elég hallani egyetlen egyszer,
őszintén, szenvedélyesen és máris biztonságot és valami mély elégedettséget hoz
magával. Ezt nem lehet csak úgy kimondani, ölelni kell közben, csókolni és
érezni. Nem is kell sokkal többet mondani, ha az érzés megszületett, már nincs
szükség szóvirágokra. Az őket beborító csend is lehet beszédes.
*
Amikor lassan visszataláltak a
földre és összesimulva elnyúltak egymás mellett, Anna a fiú fölé hajolt és csak
nézte, mint aki örökre az emlékei közé akarja raktározni a vonásait. Simon lehunyt
pillái rejtekéből várta, hogy a lány mit akar tenni, de amikor már percek óta
csak nézte őt, kinyitotta a szemét, és akkor ő is megértette. Most valami olyat
lát a másikon, amit ezelőtt még talán soha. Nemcsak a bájos, sötét és most
kócos fürtök által keretezett arcot, a mélybarna szemeket, a csókra álló
szájat, hanem a szemek mélyén a lány lelkét, amit megosztott vele. Magára húzta
és a hajára csókolt lehelve ringatta. Csak arra tudott gondolni, hogy
együttlétük minden perce felejthetetlen lesz, ezeknek a perceknek, óráknak a
felidézése fogja tartani benne a lelket, a gyönyör pillanatainak emléke, amibe
majd a magányos éjszakákon belekapaszkodhat, és amely reményt adhat, hogy
egyszer talán mégiscsak rájönnek a megoldásra, ami jövőt adhat a
kapcsolatuknak.
Onnan indultak, hogy ezt nem
tudják majd folytatni. Csak ez az éjszaka lesz, csak ez számít, és nem
gondolnak a jövőre. Annyira nagyon különböznek egymástól és felesleges is
keresni a közös pontokat, mert nyilvánvalóan nincsenek. De vannak! Lenniük
kell, hiszen éppen az előbb éltek át olyasmit, amikor egészen összecsengett a
lelkük! Még nem tudta, mit hoz a másnap reggel, de abban biztos volt, hogy
Annát nem engedheti el, mert amióta ismeri, megismerte az érzések erejét is.
Amikor a másik nélkül szó szerint félembernek érzi magát, és szinte részegítő a
felismerés, mennyire kiegészítik egymást. Annát megismerni olyan volt, mint egy
vérátömlesztés. Az egész élete felbolydult mellette és már nem tudta elképzelni
azt a fásult unalmat, ami az egyik napot hozta el a másik után.
Ő az a valaki, aki előtt
kitárulkozhat anélkül, hogy a lány elítélné bármiért is. Elfogad úgy, ahogy
vagy, támogat és inspirál, felnéz rád, de megköveteli az elismerésed. Ragyog a
szeme, ha csak egymásra néznek és bármennyire is kényeztetni szeretné, sokszor
mégis ő maga érzi, mintha a lány a tenyerén hordaná. Imádta ezt az érzést és rá
kellett jöjjön, hogy erre van szüksége, és mától nem is akarja kevesebbel
beérni. Mert kellett egy tükör, amely szembesíti a valósággal. Annyi éven át
rengeteg energiáját felemésztette, hogy józan maradjon az állandó ajnározás
közepette, mert sosem tudhatta, mi az igazság. Hihette magát okosnak, butának,
vonzónak vagy csúfnak, az igazságot csak egy torzításmentes tükör mutathatta
meg. Egy tükör, amely nem azt mutatja, amit látni szeretne, hanem a valóságot;
és akinek hinni tud, mert megbízik benne. És ez a tükör – most teljes bizonyossággal
érezte – Anna.
23.
Jack és Sheila megnyugodva
csukták be Monroe szobájának ajtaját. A kisfiú már harmadszor keltette fel őket
ma éjjel, most kibújó fogacskái alaposan megkínozták nemcsak őt, de a szüleit
is. A bébiőrzőt az ágy mellé rakták, aztán összebújva próbáltak ők is végre
elaludni. Már örültek egymásnak a hosszú távollét után, el is szundítottak, de
a kényszerű ébresztők végül mindkettőjük szeméből kiverték az álmot. Jackson
megunta a forgolódást és végigsimított a felesége vállán:
-Alszol?
-Tudod, hogy nem, mi a baj? Már
amikor hazajöttél, láttam, hogy valami nem hagy nyugodni, régen voltál már
ilyen elkalandozó. Mi történt ott a távolban, hm? Kezdjem felszívni magam egy
kiadós házastársi veszekedéshez?
-Micsoda? Dehogyis! Jézus, Sheil!
Gondolod, hogy megkockáztatnék egy kiherélést tőled vagy a bátyáidtól? Csak nem
megy ki a fejemből valami… Azon
gondolkozom, hogy hogyan reagálnék egy pasi helyében, aki megtudja, hogy
lehetett volna egy gyereke egy alkalmi kapcsolatból, de a lány, aki bajba
került, elvetette, anélkül, hogy szólt volna róla bárkinek.
-De a kérdés abszolút teoretikus,
igaz? – feszült meg a felesége a kezei között.
-Abszolút - simogatta meg
megnyugtatóan. -Vagy éppenséggel…, Te mit szólnál, ha kiderülne, hogy a
megismerkedésünk előtt pár évvel a tesóddal lett volna egy izzasztó, ám rövid
életű kalandom.
-Nos, ez az utóbbi felvetne
kérdéseket mind veled, mind Jeremiah-val vagy Joshua-val kapcsolatban. –
grimaszolt Sheila, aztán megfordult a férje karjainak ölelésében. –Mi ez?
Valami új film?
-Jah, mint mindig, a legtutibb
forgatókönyv, amiről hallottam mostanában, de Simonnak írták. Kíváncsi vagyok,
mit hoz ki belőle – mormolta, aztán megcsókolta az asszonyt. –Te, Monroe nem
mondta neked mostanában, hogy kistestvért szeretne?
-Lökött, hogyan mondta volna, hiszen
még nem is tud beszélni – kacarászott az asszony, érezve a szavak mögött
megbújó kívánást.
-Oké, vedd úgy, hogy én vagyok a
szóvivője – vigyorodott el Jackson és eltűnt a takaró alatt, Sheila pedig
pillanatokon belül megfeledkezett az előbbi beszélgetésről.
*
A hortobágyi forgatás maga volt a
rémálom. Persze, a lovak tehettek mindenről – próbálta rájuk fogni a dolgot Simon,
de nyilván senki nem hitt volna neki, hiszen az egész stáb értetlenül figyelte
a napok óta tartó szenvedést. Most is éppen lóháton ült, az a nyomorult kard
verdeste a combját, és miközben arra vártak, hogy vágtázó dublőrje eltűnjön a
bozótos mögött, a forgatással együtt járó cigánykaraván felé sandított. Mintha
Annát látta volna az előbb a lakókocsik között. Tudta persze, hogy képtelenség,
hiszen a lány a Balaton partján dolgozik az új filmes csapattal, de a képzelete
már megint megtréfálta, mint már annyiszor az elmúlt napokban.
A bambulás közepette a partnere
mellé léptetett és játékosan megbökte a vállát, hogy visszatérítse a jelenbe,
mire önkéntelenül is belevágta a sarkantyúját a lova véknyába. Szerencsétlen
pára engedelmeskedett a kéretlen felszólításnak és megugrott. Automatikusan
próbálta megfékezni, amire kevés esélye volt úgy, hogy még a kengyelben sem
volt a lába. Utána már csak a fájdalmat érezte, ahogy a vállára esett. Bassza
meg! – jajdult fel, aztán ahogy felült, csak azt látta, hogy mindenfelől
ijedten futnak feléje. Feltette a kezét, jelezve, hogy nincs nagy baj, köpködte
a port és feltápászkodott. Sérült karja megtartotta a súlyát, ahogy
rátámaszkodott, bár a mozdulat határozottan nem esett jól.
Jeremy idegesen rohant oda. -Mi a
franc volt ez? Valaki vigye innen ezt a dögöt, kicsinálja nekem a főszereplőt!
– dühöngött hangosan, mire Simon a vállára tette a kezét nyugtatóan:
-Semmi baj! Nem figyeltem, de
minden oké, folytathatjuk. – És hogy a szavait bizonyítsa, óvatosan körözött
egyet a karjával. Senkinek nem tűnt fel, hogy a másikkal. Abban biztos volt,
hogy nem tört el és nem is ugrott ki a válla, azt a fájdalmat aligha tudta
volna titkolni a többiek előtt. Hülye volt, megszívta, nem kell ennek akkora
feneket keríteni. Zokszó nélkül végigcsinálta a hátralévő jeleneteket, aztán
eltűnt a lakókocsija ajtaja mögött és lerángatta magáról az inget. A válla duzzadt volt és
lila. Most biztosan segített volna az a lóbalzsam, amit Anna olyan óvatosan
masszírozott bele a hátizmaiba néhány héttel ezelőtt Tihanyban. Anna!
Az ajtó felől felhangzó
kopogtatásra visszavette az ingét és lenyomta a kilincset. Az asszisztense
toporgott odakint. Úgy nézett ki, mint egy mindenre elszánt rendezvényszervező.
Fején mikrofonos fülhallgató, amely a zsebében dudorodó telefonhoz
kapcsolódott. Kezében a szövegkönyv, mintha legalábbis neki kéne a súgó
szerepét betöltenie. A tetején egy notesz, amelybe egész álló nap képes volt
jegyzetelni, a franc se tudta, ő legalábbis még csak elképzelni sem tudta, hogy
mi a frászt. Fontos Anna személyesen. Ó, Anna! Bassza meg, legalább hívnák ezt
a libát Julienak vagy bármi másnak!
Miss Fontos egy papírlapot
nyújtott át neki. Kissé remegő kézzel nyúlt érte, annyira szerette volna, ha
Anna, az ő Annája üzenete áll rajta, de nem, az anyja kereste. Erről eszébe
jutott, hogy napok óta nem beszélt a családjával. A tengerentúlon is szinte
napi kapcsolatban voltak, de amióta itt lebzsel a közelükben, valahogy mindig
megfeledkezett róluk. Nyilván Anna vette el az eszét, és hőn áhította azt a
pillanatot, amikor ha jelképesen is, de elverheti ezért rajta a port. A
gondolatról egy kép villant fel, a kerek popsi, ahogy a várbeli kis lakás
franciaágyán a hajnali nap az ablak előtt álló fa leveleinek játékos mintáját
rajzolja rá. A képet kisebb hőhullám követte, és végre eljutott a tudatáig az
is, hogy ez a liba még mindig itt toporog előtte. Az anyja egy jó órával
ezelőtt kereste, azóta volt már szünetük, miért csak most kapta kézhez az
üzenetet? A gondolatot megmagyarázhatatlan ingerültség követte és gorombán fel
is tette a kérdést ennek a mindig fontoskodó tyúknak:
-A jövőben túl nagy kérés lenne,
ha az anyám hívásáról azonnal értesítene? És ha belefér a szorgos jegyzetelései
közti időbe, kivitetne innen néhány bútort? A lábamat sem tudom kinyújtani
ebben a kalitkában. A hűtőben pedig nincs egyetlen iható ásványvíz sem. A
szénsavasat nyugodtan kiviheti, ha még nem tűnt volna fel, akkor a
buborékmenteset iszom. Illetve csak innám, de nincs egyetlen üveggel sem –
hadart neki a lehető legutálatosabb hangján, aztán a megszeppent nő előtt
becsukta az ajtót. Tudta, hogy kiállhatatlan faszkalapként viselkedik, de az ő
Annáját akarta és ideges volt, amiért nem kaphatta meg. Tisztában volt vele,
hogy őt sem ráncigálhatja kénye-kedve szerint. Nem tudott mellette
koncentrálni, elküldte, és ezért most legszívesebben a falba verte volna a
fejét. Nélküle még fele annyira sem ment a munka. Ennyit azért nem jelenthetett
az az éjszaka! – győzködte magát. Ha pedig mégis, akkor a hisztériázáson túl
jobb lenne, ha a megoldáson törné inkább a fejét.
A nap végén Jeremy kopogott be
hozzá. -Simon! Adok neked két napot, tűnj el! Nem tudom, mi a franc van veled,
de a munka így elég gyatrán megy, hogy csak testileg vagy itt, fejben valahol
ki tudja hol mászkálsz. Két napod van, hogy összerakd magad, addig én megszülöm
a használható jeleneteket és meglátom, mekkora a gáz. Talán nem kell lehúznunk
az egészet a klotyón, de most már bele kell húznunk, már ha nem eleve a bukásra
gyúrunk. Ismerlek, ezért nem mondom, hogy felejtsük el egymást, de itt az
utolsó perc, amikor még összekaphatod magad. Értve vagyok?
Simon a szája szélét rágcsálva
bólintott. Jeremy elment, ő pedig kiordított a lakókocsiból:
-Anna! Hova a francba került
innen az asztal? Ebben a kócerájban képtelenség lazítani. Netán az ölembe
rakjam a laptopot?
Simon érezte, hogy ekkora nagy
pácban még sosem volt. És dacára annak, hogy a szakmai hírneve forgott kockán,
az első gondolata mégis Anna volt. Ő az oka, de talán a megoldása is ennek az
áldatlan állapotnak. Van két napja, jobb is, ha nem húzza az időt, és elmegy
utána Tihanyba.
*
Anna a szállásukként szolgáló
hangulatos fogadó melletti hatalmas diófa árnyékában a laptopjára meredve a
megoldáson törte a fejét. Ez így nem
mehet tovább, mert dolgozni – legalábbis érdemben – nyilvánvalóan képtelen
volt. A szeme előtt napok óta a várbeli éjszaka megannyi pillanata lebegett. Az
a gyengéd mozdulat, ahogy Simon félrekotorta az arcából szeretkezés után az
izzadt, kócos haját és úgy nézte őt, mintha csodát látna. Újra élt minden
érintést, minden szenvedélyes pillanatot, a férfi testének minden négyzetcentiméterét;
és a búcsút, amibe majdnem belepusztult, jóllehet csak napokra szólt. Mi lesz,
ha végleg elutazik?
Silvio, a rendező atyai
segítőkészséggel állt mellette, de tisztában volt vele, hogy minden szimpátiája
mellett a leendő film sikere az első a számára. Nem viselkedhet mellette úgy,
mint egy gyenge kezdő! Csak idő kérdése, hogy egy kínos beszélgetésre kerüljön
sor, mert a munka nem úgy ment, ahogy mennie kellett volna. Nagyon nem.
A fullasztó melegben megtörölte
verejtékező homlokát, aztán hátradőlt a kényelmetlen kerti széken és lehunyta a
szemét. Ez hiba volt, mert azonnal Simon jelent meg előtte, egy lelkileg és
fizikailag is meztelen Simon, és a hirtelen beléje maró megkívánástól
felnyögött. Jóleső volt a lágy szellő és kigombolt még egy gombot a blúzán,
hogy élvezhesse egy kicsit a frissítő légmozgást. Aztán még mindig csukott
szemmel rájött, hogy túl direkt, túl célirányos és egyenletes, valaki
legyezgeti. Kipattant a szeme és hosszú percekig azt hitte, a képzelete játszik
vele gonosz játékot.
-Mikor zenéltél utoljára? Nagyon
feszült vagy! – szólalt meg gunyorosan az a mosolygó száj, amely fölött a férfi
nevető szürke szemei villogtak a déli napsütésben. A napszemüvege a feje
tetejére tolva verte vissza a napsugarakat. Már percek óta itt állt és nézte a
lányt, aki a puszta létezésével romlásba dönti lassan a szakmai megítélését és
képtelen volt neheztelni rá. Csak arra tudott gondolni, hogy élete legnagyobb ajándéka ott ücsörög nem
messze tőle káprázatos csomagolásban, és ő már alig várja, hogy felfedezhesse
újra, mit rejt a csábító külső.
-Álmodom… - suttogta
hitetlenkedve a lány, aztán kinyújtotta és megragadta a férfi karját, amelyen a
feltűrt ingujj alól aranylón csillantak meg a puha szőrszálak, és a lány
megborzongott, ahogy teste azonnal előhívta az emléket, amikor ezek a karok őt
ölelték. -Hogy kerülsz ide?
De a férfi válasz helyett inkább
felhúzta magához és befogta a száját. A sajátjával. Sokáig. És Annának nem volt
ellenvetése. Amikor levegő után kapkodva kénytelenek voltak szétválni, Simon
kicsit eltartotta magától és megismételte a kérdését:
-Mi a baj? Nagyon feszültnek
tűntél. Nem vált be az új meló? Vagy volt időd gondolkodni rajtunk és már
megbántad, hogy … ? – nem fejezte be a mondatot, mert még kimondani is félt,
hátha csak egy egyetértő bólintás lesz a válasz.
-Hát, a feszültségemről aligha az
időbeosztásom tehet, vagy a munka. Egyébként majdnem minden éjjel gitározok.
Halkan, de azért mégis az őrületbe kergetve vele a többieket. Pedig lejárok a
tó partjára.
Simon már majdnem a szemére
vetette, hogy mellébeszél, de ez az utolsó mondat megakasztotta. -Egyedül?
-Szerinted?
-Ezt ne csináld! Veszélyes! –
rázta meg egy kicsit a lányt, ahogy mindenféle rendőrhíradók erőszakos képei
futottak át az agyán.
-Aranyos vagy, de ez itt nem Los
Angeles. Itt éjjel csak a békák járnak arra, esetleg néhány vadkacsa, akiket
nem hagyok aludni. Bár, ha őkacsasága látta Hitchcock Madarakját, lehet, hogy
őket sem kéne idegesítenem.
-Ne vicceld el! Elég egyetlen
unatkozó pasi, aki talán még ivott is, meg egy nő egyedül az éjszakában, és
könnyen bajba kerülhetsz.
-Most már nem, hiszen itt vagy –
kacsintott rá a lány. –Egyébként – nem mintha nem örülnék –, de hogy kerülsz te
ide egyáltalán?
-Jeremy elzavart két napra, mert
szerinte használhatatlan vagyok. És van is benne igazság. Hiányzol!
-Ne mondj ilyeneket! Lelkiismeret
furdalásom lesz, hogy miattam álltok.
-Lehet is. Amióta ismerlek, nem
megy a munka. Ilyen még soha nem fordult elő velem.
-Ne kend rám! Ez túl nagy
felelősség! És nem vállalhatom magamra még a te bűnödet is, mert bár tudom,
hogy nem vigasztal, de jó, ha tudod, hogy én is gödörben vagyok. Amikor
megleptél, akkor is azon törtem a fejem, hogyan tudnék végre a munkámra
koncentrálni, ahelyett, hogy állandóan te járnál a fejemben.
-Hát, esetleg segíthetnénk
egymáson…
-Egy próbát mindenesetre megér –
kacsintott rá Anna és gyors mozdulatokkal összekapkodta a holmiját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése