Perlekedők 18. és 19. fejezet

18.

Anna már az e-mailt sem értette, amivel kora reggelre berendelték a filmgyárba, de Ottó, a gyártásvezető sem tudott neki magyarázattal szolgálni a változásról. Az első reakciója a sértettség volt. Oké, lehet, hogy eleinte nem volt a legsimább a kapcsolatuk a munkában sem, de hát azóta olyan sok minden történt, mára már senki nem találhatna kifogást az ő szolgálatkészségében sem. Miért éppen most? És Simon vajon tudott róla? Ebben valahogy senki nem fogalmazott egyértelműen. Ő panaszkodott? De hiszen mostanában már nem lehetett miért. Vagy csak az elején panaszkodott, és mostanra lendült be a fogaskerék? Akkor miért nem szólt? Miért ilyen hivatalos úton kellett kész helyzet elé állítani? És miért érzi úgy, hogy elvettek tőle valami nagyon fontosat? Pont most, amikor remegő szívvel várta a találkozást. Csak annyit mondtak, hogy a színész menedzsmentje egy új munkatársat kért Simon mellé, ezért holnaptól már nem kell a produkció rendelkezésére állnia. Ezzel egy időben felkínáltak neki egy dramaturgiai feladatot egy francia-olasz filmmel kapcsolatban és egy halom anyagot kapott, amit át kellene sürgősen néznie. Ha nem mondták volna, hogy Simon menedzsmentje kérte a változást, akkor talán ezt a nagy esélyt is visszautasította volna, pedig ez volt az álma, s bár eredetileg színházi munkára készült, végül mégis a filmes dramaturgia lett a végzettsége. Élvezte, hogy a forgatókönyv megírásában vehet részt, és ügyelhet a film dramaturgiai vonalvezetésére, hogy segítheti a rendező munkáját, adminisztratív és menedzseri tevékenységével támogathatja a létrehozandó produkciót. Tudta, hogy a  jó dramaturg ráhangolódik a társaira, együttműködik a rendezővel és a színészekkel; mintegy hidat képez az alkotók és a mű között. Bábáskodik a drámai mű mellett, szakmai segítséget nyújt az írónak anélkül, hogy túlságosan beleavatkozna. Mindezt tudta, és azt is, hogy a film, amelyhez felkérték, nem szuperprodukció, csak egy kis filmes műhely próbálkozása, de hát még ő maga sem volt igazán tapasztalt. Zavarban volt. Erre a lehetőségre várt, amióta csak felvették, végre használhatja azt a két nyelvet is, új és érdekes embereket ismerhet meg, izgalmas feladatokkal foglalkozhat nap mint nap, de most mégsem tudott örülni neki. Leginkább a dolgok egybeesése zavarta és a tény, hogy nem Simontól értesült róla. Vagy talán még ő sem tudja? És egyáltalán…, miért??? Olyan volt, mintha ezzel a felkéréssel kifizették volna. De hiszen nem is volt miért. A kérdés nem hagyta nyugodni, ezért ahogy kilépett a napsütésbe, Simon számát tárcsázta. Az egy dolog, ha már nem dolgoznak együtt, de szó nélkül elmenni, ez nem az ő műfaja volt. Ha Simonról van szó, akkor meg különösen. Talán hetekkel ezelőtt igen, de mostanra semmiképpen.

Értetlenül nézte, ahogy a hívását kinyomják. Simon nem akar beszélni vele? Aztán eszébe jutott, hogy persze, hiszen dolgozik. Na, nem baj, majdcsak talál egy alkalmas időpontot, hogy beszélhessen vele.

Délután még mindig nem tudta elérni és gyanakodni kezdett. Az új asszisztens ennyire elszigetelné a védencét, vagy Simon direkt nem reagálna a hívásaira? De hát miért? Kínos neki az Adéllal történt affér? Vagy az az éjszaka, amikor ő egy világsztár mellén sírta el a részeg bánatát. De hiszen mostanra már annyi minden volt mögöttük…, nem, biztosan valami egészen más, tőlük független oka van ennek a nagy csendnek. Elővette a kapott anyagot, amely egy francia film előmunkálataival volt kapcsolatos és rákényszerítette magát, hogy dolgozni kezdjen.

*

Simon úgy nézte a kezében tartott telefont, mint aki a legszívesebben a falhoz vágná. Jack és a kurva jó ötletei. De hát ő volt a hülye, amiért megfogadta. Ráadásul mit ért el vele? Tudhatta volna, hogy attól, hogy nem látja egész nap Annát, semmi sem lesz jobb, csak rosszabb. Kért másik asszisztenst. Kapott is. Egy hülye fapinát, aki mosolytalanul és szolgálatkészen hozza, amit kér, de két mondatot nem váltana vele akkor sem, ha az élete múlna rajta, ráadásul a szükségesnél gorombábban hajtja el a rajongókat, akik csak egy aláírást szeretnének, miután egész nap türelmesen várakoznak a forgatáson. Az már csak hab a tortán, hogy valamilyen Annának hívják, nem is próbálta megjegyezni a családnevét, de micsoda különbség van a két Anna között. De ez csak a problémájának az egyik oldala volt. A másik, sokkal személyesebb, hogy egy görénynek érezte magát ezért a húzásért, ami ráadásul a vágyva vágyott nyugalmat és koncentrációt sem hozta meg a számára, hiszen még az eddiginél is többet gondolt a lányra, amióta nem látta napközben a közelében, s ráadásul most már a lelkiismerete is lázadozott. Azóta is kíváncsi volt, hogy vajon mit szólt, amikor szembesült az új helyzettel? Őrá haragszik? Vajon mit csinálhat most, hogy már nem őt kell pátyolgatnia? Vajon fellép-e újra az Irish Catben? De leginkább arra, hogy annak a Tom gyereknek vajon azóta is szabad bejárása van-e a házba, ahol ő élete egyik legérdekesebb éjszakáját töltötte nemrégiben?

Égette a kezét a telefon, amin ma már sokadszor nyomta ki a lány hívását. Természetes, hogy a lány beszélni szeretne vele, hiszen egy teljesen váratlan helyzetbe hozta azzal, hogy lecseréltette. Bár, biztosították róla, hogy nem marad munka nélkül, de nyilván magyarázatot vár a történtekre. De mit mondhatott volna? Hogy képtelen a munkájára figyelni mellette? Hogy máson sem jár az esze, mint hogy mi lehetett volna köztük, ha ő három évvel ezelőtt nem cseszi el a dolgokat? Hogy ő maga is szarul érzi magát a bőrében, mert Annát akarja, és fogalma sincs róla, a lány vajon mit akar? Hát, ezeket mégsem mondhatja el neki, vagy csak egész egyszerűen gyáva.

Ma, a forgatás után sétált egyet a belvárosban és betévedt egy könyvesboltba, ahol az országról keresett valami angol nyelvű könyvet. Ha már itt tölt két hónapot, legalább képeken lássa és olvasson róla egy keveset. A kedves, középkorú kiszolgálónő rákacsintott és azt mondta, ne az útikönyveket nézegesse, olvasson el néhány verset, amit magyar költők írtak, és ezerszer többet tud meg az országról, mintha történelmi adatokról vagy építészeti remekekről olvasgat.  Nem igazán adott neki igazat, de elfogadott egyet az ajánlott kötetek közül. Hazatérve végigheveredett az ágyon és belelapozott. Akkor itta meg az első vodkát, amit aztán további poharak követtek, és most kissé kába fejjel, lassan érzett magában annyi bátorságot, hogy beszéljen a lánnyal. Megnyomta a gyorshívót, aztán kalapáló szívvel várta, hogy a lány felvegye. Amikor beleszólt, néhány pillanatig elveszett a bársonyos, rekedtes hangban, aztán ahelyett, hogy valami értelmeset próbált volna mondani, olvasni kezdte annak a magyar költőnek az angolra fordított sorait, aki szintén képes volt egy Annába beleszeretni.

Anna döbbenten hallgatta a telefonban a halk verselő hangot. Azonnal felismerte, bár még ötlete sem volt, hogy miért hívhatja azok után, hogy eddig nem fogadta a hívásait. Talán csak búcsút akart mondani? Hát, azt megtarthatja magának! – lázongott, de képtelen volt kinyomni. Igazságtalanság, hogy éppen Juhász Gyula gyönyörű sorait citálja. Nincs élő, érző emberi lény, akit ne érintenének meg ezek a sorok. Csak a könnycseppeket érezte a szeme sarkában összegyűlni. Ahogy gördültek a sorok, már tudta, érezte, hogy ennek a hívásnak rendkívüli fontossága van, aminek talán maga a férfi sincs tudatában. Valahol biztosan összefügg a kapott feladattal is, és azzal, hogy reggel óta nem lehetett Simon mellett, sőt a férfi a hívásait sem fogadta. Még nem tudta, mi történt, de amíg a dallamos, lágyan gurgulázó hangokat hallgatta, nem is igazán érdekelte. Ő hívta, ő kereste! És biztosan nemcsak azért, mert egész nap  Anna is őrá vadászott. Ez a vers sokkal többről szólt, mint amit szegény Juhász Gyula akart vele az ő Annájának elmondani. Még nem tudta, hogy Simon mit akar ezzel üzenni, de most csak az volt a fontos, hogy hallja a férfi hangját.

Az első sor után meglepve ismerte fel gyerekkori kedvenc versének angol fordítását. Kislányként rettentő büszke volt, amiért a nevével egy ilyen szép szerelmes vers született, és várta, mindig csak várta, hogy egyszer egy fiú felolvassa neki, ha már hasonló szavakat nem tud gyöngysorrá fűzni. Ennyi év alatt soha senki még csak szóba sem hozta, erre itt van ez a srác Angliából, vagy mostanra már talán sokkal inkább Los Angelesből, és itt Budapest közepén zsongító hangon citálja neki kedvenc költője sorait. Már csak akkor vette észre, hogy folynak a könnyei, amikor az íróasztalon előtte heverő papíron egymás után jelentek meg a szabálytalan formájú kis pacák. Amikor Simon elhallgatott, Anna szipogott egy aprót, aztán félve, hogy a másik talán mindjárt megbánja ezt a hihetetlenül kedves gesztust, végig sem gondolva, mit tesz, belesuttogott a telefonba:

-Kérlek, gyere el hozzám! – aztán megrettenve a kéréstől, és attól, hogy a férfi talán nemet mond, letette a telefont.

 19.

Simon a néma telefonnal a kezében hanyatt dőlt az ágyán és Anna halk kérésének próbált ellenállni, de tudta, hogy abban a pillanatban elveszett, ahogy azok az esdeklő hangok elhagyták a lány ajkait. Mindig azon agyalsz öreg, hogy az emberek hogyan fogadják majd a következő lépésed. Na, most itt az alkalom, hogy első kézből megtudd. Felhívtad, és ha belekezdtél, nem hagyhatod abba félúton – mormolta magának. Vodkától ködös agya egy hálás gondolatot engedélyezett annak a könyvesbolti eladónak, aki a kezébe nyomta a kötetet, aztán hirtelen elhatározással lábait a padlóra téve felállt, és a kötetet a kezében tartva kiballagott a lakosztályból. A szálloda saját logójával ellátott kocsija ott állt a főbejárat előtt, nyilvánvalóan a saját vendégeik fuvarozására készen. Simon bevágódott a hátsó ülésre és bemondta a Pozsonyi utcai címet.

Anna izgatottan nézett szét a parányi lakásban. Kimondta! Bármit is gondolt a kérés mögé, a szinte kétségbeesett hívás egyértelmű volt, és ő végül minden gátlását sutba vágva csak kimondta. Ha a férfi csak tized annyira érzékeny a női lélek iránt, mint azt ő reméli, akkor érteni fogja, hogy a telefonba beolvasott sorokkal megvette őt kilóra és azt tehet vele, amit csak akar. Mert akarta, hogy Simon eljöjjön hozzá és újra hozzábújva tölthessen néhány percet, órát, vagy akár az egész éjszakát is. Nem mert, nem tudott ennél tovább tervezgetni, mert még ő maga sem tudta, mit akar a férfitól. Adél azt mondta, ne bonyolódjon vele közelebbi kapcsolatba, de ha valakinek a tanácsára ebben a helyzetben nem volt kíváncsi, az éppen ő volt. Most még az is felmerült benne, talán éppen a nővére tett róla, hogy elkerüljön a kísértés közeléből. De nem! Adél annál jobban, mint hogy feltárta előtte a múltat, nem tud, nem mer belenyúlni az életébe.

Szeresd, mert ha nem teszed, megteszi más! Törődj vele, mert ha nem figyelsz oda rá, elhagy téged. Öleld meg, ha kéri, mert ha nem teszed meg, megkapja majd mástól azt, amire vágyik. Ne akkor akard megfogni a kezét, amikor már hiába. Addig örülj, amíg törődik veled, mert abban a pillanatban, hogy nem teszi, meghal valami. Valami, amiért később mindent odaadnál, de tudod, van, hogy akkor már késő lesz! – Oravecz Nóra sorai – melyeket egy ELTE-BTK kerekasztal-beszélgetésen hallott egyszer – most a pillanathoz tökéletesen illőn doboltak az agyában. És késznek érezte magát, hogy minden sort, minden szót megfogadjon.

Idegesen lesett bele a hűtőszekrénybe, ahol egy doboz tojáson, egy kancsó tejen és kevés vajon kívül semmit nem talált. Remek!- húzta el a száját a mindennapi látványtól meg sem lepve. Felkapta a pénztárcáját és lerohant a ház aljában lévő apró kis üzlethez. Hamarosan egész szatyornyi holmival hívta a liftet. Vett többféle felvágottat, sajtot, bagettet, egy üveg bort, sört és gyümölcslevet, egy nagy fürt szőlőt, mindenféle magokkal teli zacskókat. Egy egész vagyont hagyott ott a hétköznapi vásárlásaihoz képest, és még fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen mi történik, ha a férfi engedelmeskedik a hívásának és felbukkan.

Két nappal ezelőtt, azon a furcsa éjszakán azt mondta a férfi, hogy le akart feküdni vele, és még mindig le akar, csak Adél szellemét szeretné elűzni kettejük közül. Hát, ő most bármire meg mert volna esküdni, hogy a nővérére még érintőlegesen sem fog gondolni. Neki csak az a fontos, hogy Simon itt legyen vele. Nem az egyetlen lány akart lenni a férfi életében, hanem az, aki számít. Akire gondol, akit szeret, akiért a világot is legyőzné. Az akart lenni, akiért mindent feláldozna, akit értékel. Akit soha nem hagy magára, csak ha azt kéri. Az akart lenni, aki hagyja elmenni, ha menni akar, mert tudja, hogy vannak dolgok, amiket el kell engedni. Hiszen ami a tied kell legyen, az a tied is lesz, aminek meg kell történnie, az megtörténik. (O.N.) Oh, Nóra ... mintha ismertél volna minket! – gondolt mosolyogva az írónőre, miközben fürgén pakolászott. Remegő ujjaival levett a polcról két öblös vörösboros poharat és kivitte a teraszra. Felverte a párnákat, összekapkodta az újságokat a kisasztalról és bevitte a hálóba, aztán tétován ácsorgott a színes magazinokkal a kezében, végül az egész paksamétát a mosogató alatti szekrénybe rejtette. Az egyik újság újra és újra kicsúszott, ezért idegesen kirántotta a kis szekrényből és mielőtt a szemetesbe ejtette volna, rápillantott a címlapra. Simon mogorva tekintete mellett Cyntia és egy ismert énekesnő arcképe díszelgett, felette a kérdéssel, vajon visszatér-e hűtlen kedveséhez, vagy régi barátnőjével vigasztalódik. Anna lelkesedésére mintha hideg zuhanyt eresztettek volna. EZ volt itt a valóság, amit meg ő tervezgetett, az csak egy liba álmodozása. Az újságot ledobta a pultra és az ágy fejénél felakasztott gitárjához ment, hogy attól reméljen némi vigaszt, amikor megszólalt a kaputelefon. Zakatoló szívvel lépett oda a készülékhez, bár egy pillanatra felmerült benne, hogy figyelmen kívül hagyja a csengetést, úgy tesz, mintha megszökött volna meggondolatlan kérése következményei elől. Nem teheted meg! Ide hívtad, most már engedd is be! Beszélgettek egy kicsit, aztán ahogy ide hívtad, majd haza is küldöd! Meg tudod csinálni! – erősítette magát. Lehet, hogy csak egy pillanatot kap ettől az estétől, egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat, ahogy jön, úgy el is illan. Végül majd rájön, hogy azért  kaphatta meg, hogy legyen ereje harcolni az álmaiért. Bele sem szólt a kaputelefonba, csak megnyomta a gombot, majd a bejárati ajtóhoz ment és várta, hogy a lift jellegzetes csilingelését meghallja, ahogy megáll az emeleten.

Simon a homlokát ráncolva tolta be az elektromos zár nyitotta hatalmas üveg ajtót. Azért beleszólhatott volna a lány, hiszen akárki más is állhatott volna az ajtó előtt. Nyilvánvaló, hogy az elővigyázatosság nem az erőssége. Persze az is lehet, hogy ebben a városban még nem olyan paranoiásak az emberek, mint Los Angelesben. Bár, hogy ennyire csak őrá számított, ebben is volt valami lélekmelengető. Rég volt már ilyen, hogy valaki ennyire várt volna rá. Mielőtt beszállt volna az apró fülkébe, még végiggondolta, miért jött el idáig. Vágyott a viszonzott szerelemre. Álmodott róla. És most talán éppen odafönt várja az apró lakásban valóságosan. Élete végéig kísértené a gyávasága, ha most megfutamodna. Kicsit félt, hogy megégeti magát, de aztán megrázta a fejét. Ha kötéltáncosok félnének a zuhanástól,  nem vállalnák a kockázatot; de ők élvezik, hogy dacolhatnak a veszéllyel. Tisztában volt vele, hogy a szíve nagyobbat zuhanhat, mint a teste valaha is, de szeretni akart, feladni végre a szüntelen védekezést, bizonyos értelemben védtelenné válni. Eddig mindig attól félt, ha szeret és kiszolgáltatja magát, visszaélnek majd vele. Elő is fordult. De nyitni akart, erős akart lenni, mert szerelemre vágyott, és a szíve mélyén érezte, hogy ez a göndör hajú lány jó társ lenne ebben.

-Szia, idegen! – búgta selymes, erotikus hangon Anna az ajtóból, ahogy a liftajtó kinyílt.

-Te ittál? – nézett rá Simon összehúzott szemöldökkel, miközben még időben elkapta a nehéz vasajtót, mielőtt óriási csattanással a helyére csukódott volna. Nem kell, hogy az összes szomszéd tudomására hozzák ezt a találkát.

-Soha többé! – tette a lány színpadiasan a szívére a kezét és hirtelen elkomolyodott. Nem is értette magát, miért bohóckodik itt, amikor csak örömet érzett, amiért a férfi a kérésére megjelent, mint a mesében, amikor a főhős, ha elég erősen akar valamit, az valóra válik. Félreállt az ajtóból és beengedte a férfit, aki egy könyvet szorongatott a kezében.

-Mit olvasol? – nyúlt a kötet után.

-Verseket, magyar versek angol fordításait. Útikönyvet akartam venni, de az eladó azt mondta, ezekből többet tudok meg erről az országról. Kezdek hinni neki.

-És mit tudtál már meg?

-Hogy volt egy Anna, aki versírásra ihletett egyszer egy költőt. És van egy másik Anna, aki szavalásra késztetett engem. Ez az utóbbi érdekes felfedezés volt még nekem is. Utoljára talán kamaszként szavaltam színpadon, és akkor is roppant bénának éreztem magam.

-Nekem nagyon tetszett – suttogta Anna. –Gyere, menjünk ki a teraszra, odakint sokkal hangulatosabb! - Bekapcsolta a lemezjátszót, aztán előrement.

Amikor Simon leült a kanapéra és hosszú lábait kinyújtotta, szeme a két hosszú szárú boros pohárra esett.

-Akkor mégiscsak inni fogunk?

-Mértékkel nem árthat meg – vont vállat Anna és letelepedett a kanapé másik sarkába, majd a lábait maga alá húzva kényelmesen elhelyezkedett.

-Én már túl vagyok azon, amire azt mondják, mértékkel ivás. Mielőtt felhívtalak megittam pár pohárral – vallotta be Simon némi grimaszolás kíséretében.

-Miért?

-Mert egy gyáva görénynek éreztem magam.

-Ó! Miért is?

-Mert én kértem másik asszisztenst – harapta be a szája szélét Simon, eltökélve, hogy őszinte lesz, és közben felkészült rá, hogy Anna kizavarja a lakásából, de a lány csak nézett rá értetlenül.

-Miért?

-Nem tudom. Megijedtem, azt hiszem. Az a múlt éjszaka…, annyira bonyolulttá vált hirtelen minden, és nem akarok még több hibát elkövetni. Ez az egész forgatás egy szenvedés, mert képtelen vagyok a közeledben a munkámra figyelni, a nővéred már csak rátett egy lapáttal és összezavart még jobban mindent. Volt egy gyerekem, aki meg sem születhetett, és a nő, aki ezt eldöntötte, annak a nőnek a testvére, akit minden erőmmel szerettem volna meghódítani. De ezek után…? És bármi is történjék, annak néhány hét múlva vége lesz, mert elutazom. Szerinted ez nem elég ok az ivásra?

Anna kicsit letaglózva hallgatta, aztán egy nagy sóhajtással átült mellé.

-Oké, akkor nem iszunk, nem venném a szívedre, ha holnap emiatt nem tudnál megjelenni a forgatáson. Nézd, én is gondolkodtam. Dell hibázott, amikor nem szólt neked a gyerekről, bár kezdem megérteni a titkolózását is. Soha nem gondoltam volna róla, hogy belemegy egy ilyen kalandba, de mostanra azt hiszem, még ezt a részét is kezdem érteni. Amit képtelen vagyok megérteni, hogy hogyan volt képes elengedni téged? Oké, értem én…, ha te menni akarsz, akkor nincs mit tenni, el kell engedni, de ha Dell helyében lettem volna, akkor is megtartom a babát, ha sosem akarod látni. Talán elküldtelek volna a fenébe, ha megtagadod, és nyilván a pénzedet se fogadtam volna el, de én kihordtam volna azt a picit, és felneveltem volna egyedül. Ha az apám meg tudta tenni, én is képes lennék rá.

-Nem tudhatod, hogy döntöttél volna, ha a helyében vagy.

-Te nem tudod, milyen érzés anya nélkül felnőni. Én még kislány voltam, amikor már tudtam, hogy ha valamikor lesz egy gyerekem, akkor nem hagyom el soha. Ha az apja nem akarna minket, akkor sem.

-Akkor te egy nagyon felelősségteljes kislány lehettél – biggyesztett a fiú, és Anna kihúzta magát.

-Az voltam, és az is maradtam.

Simon nagyot sóhajtott. -Tudod, amikor az ember 23 éves, akkor teljesen idióta, csak egy balfék. Nem tudja, de nem is szabadna még tudnia, hogy ki ő, és ez egy jó dolog a színészkedésben, mert a feladatod az, hogy próbáld mímelni a karakteredet, közben olyan dolgokat fedezz fel önmagadban, amiket te, és senki más sem tud rólad. Néha ezt érzem még mai is, de téged hallgatva kezdem irigyelni azokat, akik céltudatosan látják maguk előtt a szabályokat, amikhez tartani akarják magukat az életben. Én egyelőre megelégszem azzal, hogy élni próbálok, néha túlélni, minden energiámat arra fordítom, hogy jó szakmai döntéseket próbáljak hozni; aztán egyszer, ha majd öreg leszek és tapasztalt róka, akkor majd tervezgetni is fogok. És tudod, ez a baj ebben a mai estében is, hogy nem tudnék ígérni neked semmit. Pedig szeretnék, csak nem akarom, hogy hazugság legyen belőle.

-Nem akarom, hogy hazudj nekem, éppen ezért nem is várok ígéreteket.

-Ezt ne... Anna! Ugyanígy indult három évvel ezelőtt az a délután is, és látod mi lett belőle?! Már akkor sem éreztem jól magam a bőrömben utána, de most..., ha megtehetném, visszacsinálnám addig a pillanatig, amíg a nővéred megállt a pad előtt, ahol ültem. És akkor inkább végigolvasnám a Budai Várról szóló ismertetőt.

-Hát, ennek speciel én is jobban örülnék. Miért jöttél el?

-Mert hívtál.

-Mondhattál volna nemet is.

-Akartam. De letetted a telefont – mosolyodott el a férfi.

-Direkt, hogy ne halljam a nemet – vigyorgott vissza Anna, aztán csak nézte Simon egyre közeledő arcát, ahogy feléje hajolt, miközben ujjaival végigsimította a szemöldökét, aztán a száját. Pontosan úgy, mint amikor tegnap reggel elrohant. Megbabonázva nézte ilyen közelről a perzselő szürke szemeket és amikor megadóan elnyílt a szája, hogy puhán fogadhassa a férfi csókját - ha valaha az útjára engedi végre! - megszólalt a csengő. Még csak nem is a kaputelefon, hanem a bejárati ajtónál.

Simon keze lehullott, és mint aki transzból ébred, pislogott párat. –Égi jel?

-Kizárt! A szomszéd lehet, de most azt hiszem, megölöm... – mormolta Anna és felugrott, hogy a türelmetlen csengetőt elküldje a fenébe.

*

-Mit keresel itt? – nézett harciasan a nővérére Anna, és még véletlenül sem állt volna félre, hogy a másik beléphessen a lakásba.

-Beszélnünk kell! Te is tudod, csak hisztizel. Szerinted igazságos, hogy meg sem hallgattál, csak elrohantál? Nem tudhatod, hogy te mit csináltál volna a helyemben, úgyhogy ha valakitől, hát tőled nem vártam, hogy rám vágod az ajtót.

-Bocsánat, ha rosszul esett! Nyilván az én hibám, mint ahogy az is, hogy én mindent elmondtam neked, ami velem történt, ami nekem fájt, te meg magadban tartottad ezt évekig és most, amikor csendben kellett volna maradnod, akkor kipakoltál. Csak azért, hogy innentől neked könnyebb legyen. De hogy mit érzett Simon, vagy mit éreztem én, az egy cseppet sem érdekelt. Szóval, bocsánat, ha megbántottnak tűntem.

-Engedj be, ne itt az ajtóban beszéljük ezt meg! – próbált besurranni mellette Adél, de Anna elállta az útját.

-Nem vagyok egyedül, és most nem akarok beszélgetni.

-Tomi van itt?

-Nem Tomi, de nem akarom, hogy találkozz vele, úgyhogy kérlek, menj el!

-Jézusom, Anna! Simon van itt? Mondd, hogy nem fekszel le vele csak azért, hogy ...

-Hallgass el, most hallgass el, mert megtéplek! Hogy mersz engem a helyes viselkedésre figyelmeztetni, vagy tőlem egyáltalán bármit is számon kérni?

Az előszobából behallatszott a szóváltás és Simon Adél hangját is megismerte. Ó, basszus, még ez is! Ha valakit nem akart látni ma este, az határozottan a nővér volt. Bár, ha más szemszögből nézte, akkor talán félelmetesen jó volt az időzítése, mert egyetlen másodperc választotta el attól, hogy megcsókolja Annát, és onnan a dolgok egészen biztosan valami fájdalmasan szép, de reménytelen fordulatot vettek volna. A következő pillanatban Anna felháborodott hangját hallotta és hogy valaki, vélhetően Adél, a terasz felé csörtet.