Adél az ajkát rágva nézte a
becsapódó ajtót, összerándult a hangos csattanástól, és nem tudta hibáztatni a
férfit a reakcióért. Ez elég sokkoló bejelentésre sikerült. Nem így tervezte,
de hát így alakult. Pedig még beszélniük kellett volna, rábírni valahogy, hogy
Annát hagyja ki a dologból, de egyelőre nem tehetett mást, mint hogy várt, hogy
a férfi megeméssze a hallottakat, aztán nyilván jelentkezni fog még, és
megkezdhetik a második menetet. Most egy kis lelkiismeretfurdalást érzett,
amiért évek múltán a szemébe vágta a történteket, minden előzetes figyelmeztetés
nélkül. De talán jobb is így, ha kicsit körülményesebben kezdett volna bele,
lehet, végig se tudja mondani. Eszébe jutott Josh mondása, ami mint már oly
sokszor, most is kiválóan illett a helyzetére: A halogatás ostobaság. Holnap ugyanúgy döntened kell, miért ne tennéd
meg már ma. Azt hiszed, holnap bölcsebb leszel? Holnap csak öregebb leszel.
*
Simon állt az ablaknál, de most
szinte nem is látta a szemközt magasodó nemesen egyszerű palota épületét a
Várdombon. A mai napon tényleges értelmet nyert a hidegzuhany fogalma. A
hallottaktól valósággal lefagyott, fizikálisan, érzelmileg, és elsősorban
mentálisan. Azt hitte, Adél mondandójától fog zúgni a feje, de ehelyett
olyasmik jutottak az eszébe, ami teljes képtelenség volt. Mint ott balra a
Gellérthegyet borító lombok, a felettük magasodó Szabadság szobor és a lustán,
vészjóslóan, tömören terpeszkedő Citadella a hegy tetején. El sem akarta hinni,
amikor Anna mesélte, hogy a hegy belsejében víztározó rejtőzik. Aztán mutatott
róla az interneten fotókat és ő sajnálta, hogy most éppen nem látogatható, mert
olyan valószínűtlen volt a tározó csarnokának látványa az oszlopok gigantikus
méreteivel... A lustán hömpölygő folyó, ami Richard Strausst a Kék Duna keringő
komponálására ihlette. Mit ihatott az öreg, hogy kéknek látta? A lombok közt
megbújó Szt. Gellért püspök emlékművét, akit ezek a barbár magyarok szöges
hordóban vetettek le a hegyről a Dunába. Egy motorcsónak hasította a vizet,
elhaladva a folyó közepén úszó élénksárga turista busz mellett. Annyira szürreális
volt a látvány, mint amennyire a szituáció, ahogy a gondolatai csapongtak,
ahelyett, hogy az aktuális probléma felfogásán és feldolgozásán zakatoltak
volna az agytekervényei. Ez még annyira friss, annyira felfoghatatlan volt,
hogy az agya önkéntelenül is ideiglenesen túllépett rajta. Már előre félt, mi
lesz, amikor a gondolatok visszatérnek. Azt józanul valószínűleg el sem tudja
majd viselni. Az ablak alatt horgonyzó étterem-hajó láttán végigfutott rajta a képtelen
gondolat, hogy végül nem is ebédeltek, pedig milyen jó lenne egy marhasült
zöldbabbal és spárgával, úgy, ahogy az anyja készítette el valaha. Olyan régen
volt már, hogy ilyet evett. Egy pillanatra az a válogatós kisfiú volt, akinek
lesték otthon a kívánságait, csak egyen végre pár falatot. Az az elveszett
kisfiú, aki legörbülő szájjal, ijedten nézett szét a játszótéren, ha az anyja
vagy a nővérei egy pillanatra kikerültek a látószögéből. Az a kisfiú, aki ha bajt
csinált, egy felnőttől várta a segítséget, hogy rendbe hozzon mindent. De rá
kellett ébredjen, hogy már régen túlnőtt azon a koron, bármit tesz, mond vagy
kíván, annak következményei lesznek, és a felelősséget már neki kell vállalnia.
Mert ha kiveszik a döntést a kezéből, ha engedi kivenni a döntést a kezéből,
akkor nem érdemes rá, hogy férfinak érezze magát.
Szép ez a város! - tért vissza a panorámához. És ez a szépség
mennyi sötét titkot rejteget. Ki kell mennie a szabadba, mert itt megfullad! –
ez járt a fejében, de nem akart a turistákkal teli Várba menni, sem a dunaparti
sétányra, ahol százával korzóztak az emberek a nyári napsütésben. Kicsit
oldalra fordította a fejét és a Gellérthegyre bambult. Nyilván ott is
tolonganak a hülye fényképezőgépeikkel és most semmire sem vágyott kevésbé,
mint hogy valaki merő rajongásból az orra alá toljon egy kis masinát. Leszólt a
portára és kért egy taxit. Majd a sofőrrel kitalálnak valamit, biztosan ismeri
a várost, hol lehet kicsit elbujdosni az emberek elől. Tudta, hogy a Várhegyen
túl a budai dombok, hegyek erdői várják a város zajától, bűzétől menekülőket,
vagy azokat – mint ő is –, akik csak
arra vágynak, hogy madárdal és a levelek zizegése nyugtassa le az idegeiket.
Mire leért a kocsihoz,
elbizonytalanodott, talán mégsem kéne valami kihalt helyre vitetnie magát,
hiszen fogalma sincs, hogy keveredhet onnan vissza, és különben sem volt kedve
egyedül barangolni a fák között. A magány sosem volt túl jó tanácsadó.
-Valami nyugodt, zöld helyre
szeretnék menni, ahol kevés a turista, és le lehet heveredni a fűre, de ha
hívnak, viszonylag gyorsan vissza tudok jönni a szállodába – adta elő a
sofőrnek a kívánságát, aki némi gondolkodás után bólintott, és besorolt a
szálloda előtti forgalomba.
Simon nézte, ahogy áthajtanak a
Lánchídon, és meglepve látta, hogy nem az Alagút felé mennek, hanem a
Dunaparton a Gellérthegy felé, már szólni akart, hogy ne oda, de mielőtt
elérték volna a felfelé vezető utat, a sofőr félreállt, és hátrafordulva
kimutatott a füves domboldal felé.
-Ez itt a Tabán. Ha csak egy
kicsit le akar dőlni, magában lenni, akkor itt viszonylag kevesen szoktak
lenni. Leginkább kutyások, de ők is inkább csak reggel és délután – nézett
várakozóan az utasára, aki a napsütötte domboldalt nézte. Bólintott, hogy jó
lesz, aztán fizetett és kiszállt. Ácsorgott még egy darabig, mint aki nem
tudja, merre induljon, aztán a füvön átvágva elindult felfelé. Elment egy tábla mellett, amit már ismert, bár
a szöveget nem értette, de Anna nem is olyan régen fordította le neki a sok
helyen a gyep közepére szúrt táblácskák egyikét. Fűre lépni tilos! Micsoda baromság! Az életet elvenni nem, de a
fűre lépni igen? Rugdosott maga előtt egy letört száraz ágacskát, aztán a domb
közepén megállt és a város felé fordult. A lombok között a pesti oldal épületei
látszottak, de szeme előtt Adél sápadt arca lebegett, ahogy látszólag
szenvtelenül mondja és mondja…, mint akit nem érdekel, hogy a másiknak éppen a
kést forgatja a belei között, csak az a fontos, hogy ő maga megszabaduljon a
lelkét nyomasztó titoktól. Már túljutott a száraz, pár szavas tényen és most
már magyarázatot próbált találni, mert a lányt meg sem hallgatta. Nem azért,
mert nem volt rá kíváncsi, egyszerűen képtelen volt ott, akkor megmaradni a
közelében. Az első önkéntelen reakciója az volt, hogy meg akarja ütni, de
elborzadt az éppen csak felhorgadt késztetéstől és inkább kirohant. Mostanra
már lehiggadt és tudni akarta az okokat, a döntés mögött megbújó érzelmeket.
Tudni, hogy a lány szenvedett-e a meghozott döntéstől vagy megkönnyebbült, hogy
megszabadult a problémától.
Óriási szerencse, hogy ma nincs
munka, mert úgyis képtelen lenne odafigyelni. Beszélnie kellene valakivel! Szinte
megbénította az érzés, hogy senki nincs, akivel beszélhetne, akinek
szitkozódhatna, aki megértené, hogy most gyűlöli Adélt, … és aki megértené,
hogy közben önmagát hibáztatja. Ha ő akkor nem ered a nyomába, ez az egész
dolog nem történhetett volna meg. Ha a szenvedély hevében nem feledkezik meg a
legelemibb óvintézkedésről, akkor most nem gyötörné a bűntudat azért a kis
kioltott életért.
Adél! A nyugodt tó! Hát, bassza
meg! Nyugodtan kicsinálta őt is és azt a kis kölyköt is, aki nem tehetett
semmiről. Arról sem, hogy két, magát felnőttnek hazudó idióta, az ösztöneiket
követve dugott egy fergetegeset egy hideg április napon. Vajon fiú volt vagy
lány? Nem volt ennek semmi jelentősége, de valami morbid kíváncsisággal tudni
szerette volna.
Anna! Fel kellene hívnia, de most
nem volt biztos benne, hogy magában tudná tartani ezt a mindent megváltoztató
új információt. És nem az ő dolga, hogy elmondja neki. Adéllal kellene előbb
beszélnie és rávenni, hogy ő tegye meg a nagy vallomást a testvére előtt. Vagy
hallgasson róla, amíg csak él! De ezt igazából képtelenségnek érezte. Nem!
Beszélnie kell!
*
Josh nézte az elkínzott arcot és
tisztában volt vele, hogy most sem mondani, sem tenni nem tud semmit, ami
enyhítené ennek a szerencsétlen nőnek a fájdalmát és a félelmét. Fájt ilyennek
látnia, mert szerette, de ez most olyan ügy volt, amihez neki semmi köze, a
lánynak egyedül kell megbirkóznia vele. Látta, hogy remeg Adél keze, ahogy a
telefont a helyére rakta.
-Idejön? – kérdezte halkan és
kitöltött egy pohár vizet, aztán segített tartani, amíg a lány mohón ivott.
-Ide. Kénytelen, mert azt hiszem,
ezzel a hívással a frászt hoztam rá. Jaj, Josh! Fogalmam sincs hogy csináljam! Simonnak
megmondtam egyenesen és a tényekre szorítkozva, erre elrohant. A húgommal nem
tehetem meg ugyanezt. Még ha nem is érez semmit Simon iránt, akkor is össze
fogja törni az érzés, hogy a nővére képes volt minderre, de ha mégis tetszik
neki a srác, attól tartok, összetöröm benne a Simon iránti bizalmat is, pedig
azt nem akarom. Az, hogy közöttünk ez történt, nem szabadna, hogy befolyással
legyen a kettőjük ismeretségére. De a szívem mélyén azt sem szeretném, ha
köztük bármi is kialakulna. Nem vezetne az sehova!
-Hát, még kitalálhatsz valamit,
amíg ideér, de szerintem, ha már belekezdtél, akkor csináld is végig.
Megkönnyebbülsz, mert ezt a terhet éppen itt az ideje, hogy letedd. Ők pedig
meg fognak birkózni a magukéval, csak időt kell rá hagyni. A maga módján szeret
téged mindkettő, nem fognak eltaszítani, de ki kell várnod a megbocsátást.
Addig pedig itt vagyok én neked. Dante azt írja: „Ez a nap soha nem virrad fel még egyszer…”, túl leszel rajta és
innentől kifelé vezet az út a gödörből, higgy nekem!
*
Anna jólesően sóhajtott fel,
ahogy a légkondicionált előtérbe belépett. Odakint tombolt a nyár, a
tömegközlekedési járműveken ásványvizet, a nagyobb tereken hűtött, tasakos
vizet osztogattak a járókelőknek. Ő is egy ilyet szorongatott a nyakához, a
dekoltázsához, hogy hevesen dobogó szívverését csillapítsa. Adél hangja olyan
furcsa volt a telefonba, mint aki azonnal sírva fakad. Az első gondolata az
volt, hogy talán szakított Josh-sal, aztán a fantáziája szárnyalni kezdett,
amikor kiderült, hogy a nővére éppen a férfi irodájába hívta őt. Huh, valami
nagy bejelentésre készül, és mielőtt apa előtt is előáll vele, ki akarja kérni
a véleményét? Bár, még mindig nem értette, miért éppen a munkahelyén. Mielőtt
belépett, a szomszéd szállodára villant a tekintete. Vajon Simon mivel tölti a
délelőttjét? Titkon azt várta, hogy a megcsörrenő telefon túlsó végén a férfi
bársonyos hangja szólal meg. A filmes fejesekkel töltött este után kellemes
hangulatban búcsúztak el egymástól. A taxiból először ő szállt ki, egy pillanatra
megkísértette a gondolat, hogy felhívja még egy italra, de végül azt olyan
egyértelmű felajánlkozásnak érezte, hogy inkább csendben maradt. Simon nézte őt
a taxi félhomályában, mint aki éppen ezt várja tőle, de végül ő sem szólalt
meg. A kocsi megvárta, nyilván a férfi kérésére, amíg ő beslisszol a kapun,
aztán lustán elindult a járdaszegély mellől. Kezében ott szorongatta a telefont
és észre sem vette, hogy megnyomta a hívás gombot, csak amikor a hallózás
eljutott a füléig.
-Valami baj van? – kérdezte a
férfi aggodalmasan, készen rá, hogy visszaforduljon, mire ő egy sóhajjal csak
annyit mondott:
-Nem, semmi, csak meg akartam
köszönni… - azzal bontotta a vonalat. Nem fejezte be a mondatot, mert ő maga
sem tudta, hogy mi a fenét akart mondani. Megköszönni? Mit? Az estét? Hiszen a
munkáját végezte. A fuvart hazáig? A cég fizeti. Hogy nem erőltette a dolgot?
Nyilván. Nem volt tapasztalatlan férfi-ügyekben, de Simon mellett
elbizonytalanodott. Ő más volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig összehozta a
sorsa. Ha semmi másért, akkor azért, mert néhány hét múlva a férfi összepakol
és elmegy. Idejük sem lenne, hogy kialakuljon köztük valami, ami rábírná a
férfit, hogy vissza akarjon térni hozzá. De hát hogyan is tehetné? A világ
másik végén él, örökös rohanásban, rivaldafényben, ő meg …
Gondolatait Bence zavarta meg, a
rangidős főportás, aki atyai jóbarátja volt a lányoknak és most is szívélyes
mosollyal dobott neki egy puszit, ahogy a lift felé igyekezett. Nem igazán
értette, miért az igazgatói irodában vár rá a nővére, de a kíváncsiságtól
hajtva leste az emeleteket jelző lámpácskákat, aztán izgatottan szállt ki, hogy
aztán megrémüljön, amikor a testvére könnyáztatta arcát meglátta.
*
Az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik – idézte éppen
Josh Lao-ce mondását egy jelentőség teljes pillantás keretében, mire Adél
villámló szemekkel nézett rá. Máskor imádta, hogy a széles műveltségű férfinak
minden helyzetre akad egy odavág idézete, de most az őrületbe kergette vele. -Josh,
ezzel most nem segítesz…
-Mi van? – kapkodta a tekintetét
köztük Anna értetlenül, és lemondott róla, hogy a nővére hamarosan valami
megnyugtatót, de legalább értelmeset mond, ezért Joshtól várt választ erre az
egész helyzetre, ami lassan kezdte a tarkóján felborzolni a pihéket. Fogalma
nem volt, hova fognak kilyukadni, de valami baljós előjele máris volt ennek a
nehézkes kezdésnek. Josh azonban a testvére felé intett:
-Ezt neki kell elmondania, én
csak azért vagyok itt, mert momentán ez az én irodám, és talán nem árt, ha itt
vagyok, ha közbe kell lépnie valakinek.
-Mondjátok már a szentségit, mert
itt fogok megőszülni! – csattant fel Anna. –Nagynéni leszek? – próbált
puhatolózni és a sápadtságból, ami a nővére arcát elöntötte, azt hitte, telibe
is trafált.
-Nem! Félreérted… - sóhajtott
Adél, aztán a férfira nézett. –Talán mégis jobb lenne, ha megnéznéd, rendben
mennek-e a dolgok az emeleten… - Josh bólintott és kiment.
Anna elképedve nézte a nővérét,
ahogy a főnökét utasítja, még ha az illető amúgy a szeretője is. -Lemaradtam
valamiről? Te vagy az új igazgató?
-Jézusom, dehogy…, Anna, mondanom
kell valamit. Rólam… és Simonról.
-Simonról? – visszhangozta a huga
és hirtelen úgy érezte, mintha a csontjai elkocsonyásodtak volna, mindenesetre
megtartani már nem voltak képesek, és leroskadt a kanapéra. –Mi van Simonnal?
-Mi van köztetek? – nézett rá a
nővére azzal a jellegzetes alulról felfelé pislogós nézéssel, amire csakis a
száznyolcvan centis égimeszelők képesek, és amivel mindig is az őrületbe
kergette, mert képtelen volt nem engedelmesen válaszolni az így feltett
kérdésének.
-Köztünk? – ismételt a visszhang.
–Köztünk semmi nincs. Az asszisztense vagyok. Max. annyi történt mostanában,
hogy már nem akarjuk megfojtani egymást egy kanál vízben, legalábbis nekem sikerül
uralkodnom az indulataimon, többnyire, a közelében. De most hogy jön ez ide?
Panaszkodott?
-Anna! Nagyon szeretném, ha nem
értenéd félre, amit most mondani fogok. Tekintsd ezt úgy, mint a nővér tanácsát
a húgának, amit vagy megfogadsz vagy nem, de hidd el, én tiszta szeretetből
mondom.
-Dell! Nyögd már ki, mert
megtéplek! – csattant fel Anna.
-Simon és én már ismertük egymást
korábbról.
-Oh… - és ezt eddig miért nem
mondtad? – hunyorgott Anna zavartan a meglepő információ hallatán. –Mégis, hol ismerkedtetek
ti meg? Nem is jártál Los Angelesben. Vagy talán Londonban futottatok össze?
-Anna! Itt Budapesten
találkoztunk öt évvel ezelőtt.
-Oh, amikor itt forgatott? De
hiszen, te akkor még nem dolgoztál szállodában. Hol találkoztatok?
-Nem az a lényeg, hogy hol.
Találkoztunk …, és … lefeküdtünk egymással.
-Hogy mit csináltatok??? –
emelkedett Anna hangja olyan magasságba, amit kiénekelni sem lett volna képes
soha. És ebben a pillanatban olyan elevenséggel játszódott le előtte az a nap,
amikor a Balatonra indultak, mintha most is ott ülne a kocsiban és arra várna,
hogy a férfi beszálljon végre. Akkor azért volt úgy meglepve ő is, azért voltak
a kérdések a családról, a nővéréről, a meglepettsége, amiért nem egyezett a
vezetéknevük, de mind a ketten úgy tettek, mintha ott találkoztak volna
először. Bántotta a játék, amit előtte játszottak, de ezzel az előbbi sokkoló
bejelentéssel kezdett értelmet nyerni az egész. Kínos lehetett…
-És most miért mondtad el nekem,
ha ennyi éven át őrizgetted a titkot? – nézett szúrósan a testvérére. –Ahogy
nem tartozott rám akkor, úgy most sem …
-Anna, te is tudod, hogy ez nem
így van, akkor még azt hittem, soha többé nem látom, nincs jelentősége az
egésznek, de most, hogy itt van, muszáj elmondanom neked…
-Miért? Nem tartozik rám! –
csattant dacosan a húga hangja.
-Ha tetszik neked és azon töröd a
fejed, hogy egy kis kalandba keveredj vele, akkor igenis rád tartozik. –
tromfolt kíméletlenül Adél és majd megszakadt a szíve, ahogy látta a húga arcán
a beismerés pírját. Istenem, tényleg belehabarodott. Most már végig kell mondja
az egészet…
-Anna, én sem egészen
értettem magam. Találkoztunk és
megtörtént. Ez olyan irányíthatatlan volt, olyan valószínűtlen, és utána azt
hiszem, szégyelltem is magam, amiért belementem ebbe az egészbe.
-Ő akarta?- suttogta a húga.
-Mind a ketten akartuk.
-Hát, egészségetekre! – nyelt
nagyot Anna és arra gondolt, nem is baj, hogy ez kiderült, így legalább nem
csinál magából hülyét, hogy a nővér után a hugi is meglegyen a pasi
gyűjteményében. Most már legalább tudta, miért volt annyira padlón a nővére
akkoriban. Simon elvesztése valóban fájdalmas lehetett.
-Anna! … a dolog itt nem ért
véget – suttogott Adél, és a könnyek, amiket már azt hitte, mind elsírt, lassan
újra legördültek az arcán.
-Jézusom, te még mindig bele vagy
esve? – döbbent rá a vélt valóságra Anna, aztán valami dacos belső kényszertől
hajtva felállt és az ajtó felé indult. –Ezért van ez az egész cirkusz? Josh meg
ilyen megértő? Vagy hármasban fogjátok csinálni innentől?
-Anna! – csattant fel a nővére.
–Térj az eszedhez! Nem vagyok beleesve és szó sincs arról, hogy valaha ebben az
életben újra…, csak éppen történt valami, amit ma elmondtam neki is, és azt
hiszem, neked is jogod van tudni róla…, rólam.
-Nem igazán vagyok kíváncsi rá,
Dell. Ha csak az izgatott, hogy féltékeny leszek-e rátok, akkor a válaszom:
nem. Nem lehetek, mert köztünk ugyanis tényleg nincs semmi. Még csak meg sem csókolt,
úgyhogy megnyugodhatsz – mondta és lenyomta a kilincset. El kell menjen, mert
többet egész egyszerűen nem tudott volna elviselni. Basszus, nem erre
számított, és meg nem tudta volna mondani miért, de kegyetlenül fájt, amit
hallott. Már majdnem a folyosón volt, amikor a nővére hangja utolérte.
-Terhes lettem akkor, és később elvetettem
a babát – suttogta a háta mögött a nővére, mire Anna megroggyant. Hogy micsoda??? Nem tudott
hátrafordulni, képtelen lett volna most a testvére zokogására egy megnyugvást
hozó öleléssel válaszolni. Valami irtózás éledt benne, miközben tisztában volt
vele, hogy annyi értelme van így utólag a felháborodásnak, mint eső után
kinyitni az esernyőt. Egyelőre csak a sokkot érezte, a fájdalmat, amiért a
testvére, akinek ő nem egyszer az egész szívét őszintén kitárta, eltitkolta
előle ezt a hatalmas döntést. Most nem volt képes még a szánalomra sem, amiért
nyilván teljesen egyedül csinálta végig. Most csak gyűlölni akarta, amiért a
múltban tönkretett valamit, ami a jelenben még el sem kezdődhetett.
15.
Simon órákig hevert a Tabán füvén és az égen lassan
tovatűnő bárányfelhőket bambulta üres aggyal. Egyetlen pillanatra zavarták csak
meg, egy kajla kutya nézte őt játszótársnak, de a gazdája hívására ő is
lelkesen visszarohant , nála felejtve
egy letört faágat. Amikor a gyomra hangos kordulással jelezte, hogy ma
még a reggelin kívül nem evett semmit, felkönyökölt és lenézett az út felé. Megpróbál fogni egy
taxit és visszamegy a szállodába.
Amikor a főbejárat előtt
kiszállt, élénkzöld egyenpólós fiatalokra esett a pillantása, akik a turistákat
csábították különböző programokra. Városnézés, hajókázás, színház. Igazából
lett volna kedve azt a kevés szabadidőt ilyen tartalmasan eltölteni, már első
nap gondolt rá, hogy egy kedves asszisztenst akár meg is kérne, legyen a
kísérője. A vendéglátói nyilván kezüket-lábukat törve igyekeztek volna a
kívánságait teljesíteni, csak éppen neki nem volt mindegy, kivel éli meg ezeket
a pillanatokat. Aztán megkezdődött a csatározás Annával és el is feledkezett
róla, hogy mi mindent akar bepótolni, hogy ne úgy menjen haza a második
budapesti forgatásáról is, hogy semmit sem látott. És most itt van Adél nagy
vallomása, amelynek köszönhetően a húga elérhetetlenebbé vált a számára, mint
valaha, és egy olyan emléket őrizhet erről a városról, amilyet egyetlen
másikról sem. Remek – húzta el a száját.
A nappaliban egy zongora
terpeszkedett, nyilván Anna és Stephanie együttműködésének gyümölcse, bár eddig
még nem ült le mellé. Most azonban örült neki, mert a gitár nem volt megfelelő
gyógyír az érzésekre, amik elöntötték. A gitár az öröm hangszere, a bánatát egy
zongorának tudta inkább átadni. A hangok mindig is a legjobb barátai voltak, ha
játszott, a zene balzsamként vonta be a lelkét, segített átmosni az agyát,
megtisztítani a gondolatait. Leült a hangszer mellé és próbaként egy dalt
kezdett pötyögni. A hangok valahonnan a múltból, agya egy rejtett zugából
bukkantak elő, már nem emlékezett, mikor és hol játszotta, miért tudja
egyáltalán eljátszani, de mintha a kint tomboló elemek erejét akarták volna
visszaadni kottába álmodva. A nyári záport, amely épp oly hirtelen tört a
városra, mint ahogy ő kapta a gyomrost délben. A hangok úgy folytak alá a
billentyűkről, ahogy az ablaküvegen a lezúduló víz, a basszus a dörgést,
villámlást csempészte a falak közé. Ujjai könnyedén, agyának irányítása nélkül
rótták a billentyűket, lábai a pedálokkal küldték a hangsúlyos basszust és csak
remélhette, hogy a lakosztály szigetelése van olyan tökéletes, hogy a teljes
átéléssel játszott zene ne hallatsszon le a földszintig.
Amíg játszott, lepergett előtte
annak a néhány napnak minden fontos pillanata, amit ennek a forgatásnak a
kapcsán itt már megélt, és rá kellett ébredjen, szinte csak azokra emlékszik,
amelyeket Annával együtt élt át. Vagy ilyen sok volt, vagy csak ezek
számítottak igazán. De mostanra szinte mindegy is. Egyetlen múltbeli nap
őrülete mennyire meg tudja változtatni az élethez való hozzáállását. Három éve
csak a formás testet látta, érezte; az eszét a nadrágjával együtt elhagyta
valahol, és lám…, a sors nem marad adós, könyörtelenül benyújtja a számlát.
Most éppen nem egy gyerektartás képében, „csak”
a lelkiismerete kínjával. Volt annyira józan, hogy beismerje mekkora
felelőssége volt annak a napnak a végkifejletében, és erről most eszébe jutott,
hogy talán éppen ez a baj, túlságosan józan!
Felállt és a bárhoz ment; a
kínálattól nem lett boldogabb, csupa erős tömény ital, amiből néha jól esett
társaságban kortyolni, megtörtént már az is, hogy elvetette a sulykot és még
emlékezett a rosszullétre, ami azokat az éjszakákat követte. Feledést nem fog
hozni, ezt már tudta róla, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek és egy
csillogó kristály pohárba kiöntött egy jókora adag vodkát. Mintha csak víz lenne,
lötyögtette meg az átlátszó folyadékot az ablak felé tartva, aztán hosszú,
szomjas kortyokban inni kezdte. Megborzongott, ahogy az alkohol végigmarta a nyelőcsövét
és a gyomrát. A reggeli óta nem evett semmit, és az sem volt valami sok. Csúnya
lesz az ébredés – húzta el a száját a már ismerős élményre, amit a képzelete
vetített előre.
Egy órával később fancsali képpel
nézegette maga előtt a zongorára állított majdnem teli üveget. Klassz, már inni
sem tud. Pedig most jó lett volna a sárga földig leinni magát, rossz álomnak
hinni a történteket, de attól az egyetlen pohárnyi vodkától még mindig olyan
józan volt, mint előtte. Józan volt és magányos. És utálta, hogy nincs senki,
akit felhívhatna, aki le tudná kötni a gondolatait. Eszébe jutott az Irish Cat
és Anna. Hátha ma is énekel. Előkapta a laptopot és kikereste a bár
telefonszámát. Némi tétovázás után felhívta őket. A fiatal férfihang meglepve
hallgatta az angol szöveget, aztán sajnálkozva közölte, hogy nem, Anna ma nem
lép fel. Ugyan szerda van és elvileg ilyenkor énekel, de ma nem tudott bejönni.
Beteg.
Beteg? – tette a helyére
csodálkozva a telefont. Tegnap még semmi baja nem volt. Nem is szólt. És ha
beteg, akkor most ő is egyedül van? Mielőtt végiggondolta volna, mit tesz,
felhívta a portát és rendelt egy taxit. Mire leért, a kocsi már ott duruzsolt a
bejárat előtt. Bevágódott és bemondta a lány címét, ahol az este kirakta.
Istenem, mennyire szerette volna, ha behívja, de nem tudott rá haragudni azért,
hogy nem tette. És amikor rácsörgött és belesuttogta a telefonba a köszönömöt…,
azzal a hanggal a fülében aludt el órákkal később.
Szerencsére az esőfelhőket már
elfújta a szél és most kellemes, langyos volt az este, kicsit még nyirkos a
levegő, de nem kellemetlenül, testre tapadóan. Amikor a kocsi megállt az épület
előtt, tanácstalanul nézte végig a kaputelefont, mire a negyedik emeleten
megtalálta a lány nevét, az igazit, Steinlöchner. Már a csengő után nyúlt,
amikor az ajtó kinyílt és egy fiatal férfi lépett ki rajta. Magas volt, vékony
és jól láthatóan mérges, Simon a fejét lehajtva udvariasan félreállt az
útjából, aztán besurrant mögötte a lassan csukódó kapun és a lifthez tartott. A
negyediken kiszállva tanácstalanul nézte a három tökéletesen egyforma fehér
ajtót. A lakásszámot persze nem jegyezte meg, és most nem csengethet be
mindenkihez. Végül egy sóhajtással megnyomta a lifttel szemközti ajtó
csengőjét. Egy középkorú férfi nyitott ajtót és kíváncsian nézett rá. Ő pedig
zavartan csak annyit tudott kinyögni: -Anna Steint keresem.
-Akkor a szomszédos ajtónál
próbálkozzon – igazította útba a pasas, és rámutatott az ajtóra, amin szíve
szerint először csöngetett volna.
-Oké, bocsánat, köszönöm –
habogott és megállt a hatalmas kétszárnyas ajtó előtt. Jesszus, mekkora kégli
lehet emögött? – vizsgálgatta a méretes bejáratot, aztán megnyomta a csengőt.
Percekig állt, de odabentről semmi mozgolódás nem hallatszott.
-Pedig itthon kell legyen, mert
hallottam, amikor megjött, és azóta is teljes hangerővel szól odabent a zene.
Talán azért nem hallja. Az előbb már a barátja is kereste, de már akkor sem
nyitott ajtót. Miért nem hívja fel telefonon? A fiatalembernek is ajánlottam,
de ő inkább mérgesen elrohant – szólalt meg mögötte a szomszéd és Simon
önkéntelenül is engedelmesen elővette a telefonját. A fickót úgy tűnik
kielégítette, hogy a srácnak, aki Anna ajtaja előtt toporog, megvan a lány
telefonszáma, ennyivel letudta a biztonsági ellenőrzést és visszament a
lakásába.
Simon viszont hiába csörgette
újra és újra a számot, a lány nem vette fel. Közben végigszaladt rajta a
gondolat, hogy akkor Anna barátjával futott volna össze az előbb a kapuban?
Milyen barát az, aki elmegy, amikor nyilvánvalóan nincsenek rendben a dolgok a
lány körül? Talán nem is úgy barát, de akármilyen is, elég csapnivaló, ha nem
aggódik a lányért. A zene tagadhatatlanul bömbölt odabent, most már ő is
hallotta. Elővette a bankkártyáját és a Tomtól eltanult mozdulattal megpróbálta
a zárat kinyitni. Tudhattam volna, ez is csak a filmekben működik – morgott az
orra alatt, amikor az ajtó váratlanul halk kattanással kinyílt. Már éppen
felkúszott az arcára az elégedett mosoly, amikor rájött, hogy a lány nyitotta
ki odabent. Óvatosan belökte az ajtót és szinte halálra rémült, amikor Annát
meglátta. Az a legkevesebb, hogy részeg volt. Nagyon részeg. Olyan részeg, hogy
alig bírta megtartani az egyensúlyát és a cseppnyi előszoba sarkába szorulva a két
falat használta mankónak ahhoz, hogy talpon maradjon. -Bocs, ha hangos a zene!
– motyogta, bár ebből Simon egy szót sem értett. Becsukta az ajtót, elment a
lány mellett, a zaj forrását keresve, aztán a hatalmas ajtó mögött megbújó aprócska
lakáshoz képest óriási hangszóró mellett meglátta az erősítőt és egy
mozdulattal kikapcsolta. A beálló csend szinte jobban bántotta a fülét, mint a
korábbi ricsaj.
-Anna, mit ittál? És mennyit? –
rázta meg óvatosan a lányt, aki ettől majdnem összecsuklott. -Jézus! Már csak
ez hiányzott! – sóhajtott fel magában, aztán felnyalábolta az összeesni készülő
lányt és az ágyhoz vitte. Az ágy mellett belerúgott valamibe, ami hangos
csörömpöléssel gurult az ágy alá. Miután a lányt letette, letérdelt és belesett
az ágy alá. Egy vörösboros üveget halászott ki. Shiraz – ezt én is szeretem – mormolta
magában és majdnem elnevette magát, hogy a lány egy üvegnyi vörösbortól majdnem
az eszméletlenségig lerészegedett. Aztán elhalt a nevetése, ahogy az orvosságos
üvegre hajazó szögletes üveget is meglátta, rajta a barackokkal. Aha, akkor
alábélelt a nemzeti mérgükkel – sóhajtott együttérzően. Így már szinte
elismeréssel adózott érte, hogy az ajtóig képes volt elbotorkálni. Persze,
kérdés, mennyi volt ebből a pálinkából.
A bizonyosság szinte végigcsapott
rajta. Adél neki is elmondta! Mi más miatt készíthette volna ki ennyire magát? Jézus,
akkor elmondott neki mindent, azt, hogy ismerték egymást, hogy lefeküdtek
egymással és talán még a gyereket is? Bassza meg! Adél! Ennyit nem ért az a délután – gondolta
keserűen, aztán elszégyellte magát. Akkor, ott, igenis nagy élmény volt. Olyan,
amire minden pasi vágyik az álmaiban, de csak nagyon keveseknek adatik meg a
valóságban. A szerencsétlenek nem tudják, hogy ők a szerencsésebbek.
Kinyitotta az erkélyre vezető
kétszárnyas ajtót, hogy egy kis friss levegőt engedjen be, aztán a meglepetéstől
elállt a lélegzete, amikor a hatalmas teraszt meglátta. Hiszen ez nagyobb, mint
az egész kóceráj odabent! Kedvtelve nézett körül a panorámát csodálva, és szeme
megakadt a puha párnákkal teleszórt szófán a hangulatos kis lugasszerű építmény
alatt. Hirtelen ötlettel bement, felnyalábolta Annát, aki morgolódva
tiltakozott a cipelés ellen, aztán óvatosan lerakta kint a levegőn. Az
összegömbölyödő lányt betakarta egy könnyű kis pléddel, majd bement a lakásba
és ott is körülnézett. Kicsi volt, de nagyon praktikus. Mindennek megvolt a jól
kitalált helye, annak az apró konyhának is, amiről messzire ordított, hogy a
lány ritkán használja. Még egy kávéfőzőt sem talált, csak egy vízforralót és a
felette lévő szekrényben Nescafét. A semminél ez is jobb lesz, döntötte el,
aztán csinált két nagy adag laza kávét és egy csöppnyi tejjel, pici cukorral
ízesítette őket. Fogalma sem volt róla, Anna hogy szereti, de most úgy döntött,
ennek nincs is jelentősége. A bögrékkel kiment a teraszra és lerakta őket az
ágy mellé, aztán ledobált néhány párnát és a hátát nekik döntve ő is
letelepedett a puha szőnyegként szolgáló műfűre. Hátrahajtotta a fejét és a
felettük szikrázó csillagokat nézte. Sosem volt nagy csillagász, de a Nagygöncölt
felismerte bárhol. Kortyolgatta a forró kávét és éppen arra gondolt, hogy hirtelen
milyen messzire keveredett Adéltól és a problémától, és milyen furcsa fintora a
sorsnak, hogy éppen itt, Annánál gondolkozhat azon, hogyan legyen tovább,
amikor meghallotta a lány szipogását. Álmában sírt, és ettől az ő szíve is
összefacsarodott. A férfi meg tudta volna fojtani a nővért, amiért ezt az
érzékeny lelkű lányt így elkeserítette, aztán kicsit tétován hozzáfűzte a
gondolathoz a maga szerepét is. Bassza meg, hogy így elromlott minden! Pedig
tegnap este ez előtt a ház előtt már-már azt hitte, kialakulhat szépen lassan
kettőjük között valami. De ezek után? Ha
Anna felébred, az lesz a legkevesebb, hogy józan fejjel elküldi a fenébe. Amikor
a lány újra megrázkódott és szinte fuldokolva markolászta maga alatt a párnát,
úgy döntött, lesz ami lesz, felébreszti. Kicsit megrázta a vállát, aztán
megcirógatta az arcát és a nevén szólongatta. Egészen addig, amíg a lány szemei
kinyíltak és kicsit kábán ráfókuszáltak.
-Rosszat álmodtál – mondta neki
és eléje tartotta a még mindig kellemesen forró kávét. –Nem iszol egy kicsit?
-Kösz, nem, mert biztos kidobnám
tőle a taccsot – motyogta Anna, miközben a halántékát masszírozta. Biztos volt
benne, hogy nem álmodik, és ez a pasi itt mellette nem Tomi, hanem Simon. Ez
azért meglepő megállapítás volt. Vajon hogy került ide, és főleg minek jött? Ő
hívta volna? Csak arra emlékezett, hogy a testvérétől egyenesen hazajött és
első lépésként megitta Apa dugi barackpálinkáját, amit azokra az alkalmakra
tartogatott orvosságként, amikor a menzesze meggyötörte vagy csak tele volt a
hócipője a világgal. Ez az este volt a pálinka nagy napja, most aztán tényleg
volt mit fájdalomcsillapítania. Utána még ivott valamit, de az már erősen a
ködös delíriumba veszett, hogy mit. Mintha Tomi hangját hallotta volna, a
kiabálását, de hát nyilván hallucinált, hiszen ezt az illatot nem tévesztené el
soha. Simon kesernyés arcvizének illata a kocsiban töltött közös utazás óta úgy
burkolta be, mint valami puha felhő, amit bárhol, bármikor felismerne. Vajon ha végig nyalnám a nyakát, akkor az íze
is kesernyés lenne? - tette fel a
kérdést magának és felült, hogy a gondolatot egy áltudományos kísérlet kövesse.
Simon kicsit ijedten figyelte,
ahogy a lány felé hajol és mohón szimatolni kezd, aztán még közelebb hajol és
száját enyhén elnyílva, kidugja a nyelvét. -Anna!... Anna! …Héé, kislány! Mit
tervezel? – motyogta, miközben önkéntelenül is elhúzódott előle.
-Meg akarom kóstolni a parfümödet
– jött az egyenes és meglepő válasz, miközben a lány már túlhajolt azon a
ponton, ahol meg tudta volna tartani az egyensúlyát és szinte a fiú nyakába
zuhant. Simon halkan elnevette magát. Ez az ő formája! Itt van ez az édes kis csaj,
ő pedig játszhatja a Grál lovagot, mert szegény lány olyan talajrészeg, hogy
teljesen egyértelmű, fogalma sincs, mit művel. Nem akarta a dolgokat köztük még
jobban elszúrni azzal, hogy kielégíti a kíváncsiságát.
-Upsz! – támasztotta meg Annát,
aztán visszanyomta a párnára. –Megkóstolhatod, ígérem, de majd egy kicsit
később. Oké? – mormolta neki.
-Oké! – jött a sóhajszerű
beleegyezés, aztán a következő pillanatban Anna már apró kis nyálbuborékokat
fújdogálva újra elaludt. Simon visszadőlt mellé és az eget bámulva virrasztani
kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése