***
20.
-Szóval igazam volt, Te vagy itt!
– nézett rá szinte ellenségesen Adél.
-Szia! – köszönt neki Simon, de
nem mozdult, nem állt fel, bár tisztában volt vele, hogy az anyja most szemrehányóan
ráhunyorítana, ha itt lenne. Jézus, még csak az kéne!
-Ő rakatott ki a stábból –
mutatott rá vádlóan Adél a köszönést teljesen figyelmen kívül hagyva, mire Anna
vállrándítva elsétált mellette és lehuppant a férfi mellé.
-Tudom.
A nővére egy pillanatra megakadt,
erre a fordulatra nem számított. Ő is csak nemrég hallotta Ottótól, aki valami
főfejessel a szállodában tárgyalt és megsúgta neki a bizalmas információt.
-Honnan?
-Tőle! Épp most mondta el –
mosolygott rá Anna Simonra, mintha valami kedélyes hírt osztottak volna meg
egymással néhány perccel korábban. Adél feladta, hogy a húgával értelmesen
tudjon beszélni és inkább a férfihoz fordult: -Mit akarsz tőle? – kérdezte számonkérően.
-Semmit, vagy ha úgy tetszik, mindent.
Amit ő adni akar. Régen se volt ez másként. Nem szokásom erőltetni a dolgokat. Amúgy
semmi közöd hozzá.
-A húgom.
-És? Akkor miért akarod
folyamatosan boldogtalanná tenni?
-Én? – hökkent meg Adél.
-Igen. Én értsem meg, hogy Te
elvetetted a gyereket, aki az enyém is volt. Anélkül, hogy egy e-mailt megeresztettél
volna. Ha el akartál volna érni, el tudtál volna, úgyhogy ne is gyere azzal,
hogy nem volt meg a telefonszámom. Fogadjam el, hogy csak a Te jogod volt a
döntés. De Te képtelen vagy beletörődni, hogy a húgodnak, és talán nekem is
lehetnek önálló döntéseink, esetleg kettőnkkel összefüggésben is, amikben
kurvára nem érdekel a véleményed. Ami három éve történt, az a múlt, és Te mindent
megteszel érte, hogy hibaként emlékezzek rá én is. A múlton nem tudok
változtatni, de nem akarom a jövőmet elveszteni miatta. – A végére már az sem
érdekelte, hogy híres angol hidegvére cserbenhagyta.
-Nem is ilyen az eseted –
próbálkozott elkeseredetten Adél.
-Ezt nem tudom, honnan veszed. Kiszámíthatatlan,
hogy éppen kit találok vonzónak. Teljesen véletlenszerű, magam is mindig
megdöbbenek rajta. De hát ezt neked kellene a leginkább tudnod, soha nem volt
az esetem egyetlen vörös hajú nő sem, és mégis … - hagyta abba
jelentőségteljesen, aztán Annára nézve folytatta: Az embernek, hogy az igazit
megismerhesse, előbb néhányszor tévednie kell, s utána a jó útra térni.
-Hah… - horkant fel Adél, aztán a
húgához fordult:
-És te? Ezt akarod? – intett a
fejével Simon felé.
-Nem tudom – vonta meg a vállát
Anna, de a szeme csillogása ékes bizonysága volt annak, hogy a szíve mélyén nem
ilyen határozatlan. –Nem tudom, de amíg meg nem próbálom, nem is dönthetek, nem
igaz? Egy esélyt megérdemel. Egy esélyt, amit Te nem adtál meg. De ezért most
ne rajtam, rajtunk akard elverni a port. Tudom, hogy mire vágyom. Érzem
legbelül, és igen, volt, hogy rosszul választottam. Valakit, aki nem is tudta,
mi az ölelés vagy a szeretet – számomra. De én tudom, hogy nekem mit jelent. És
tudom, hogy a szerelem nem más, csak varázslat. Ideig-óráig tartó varázslat,
ami elmúlik. Úgy tűnik, hogy Simon többet tudott meg rólam az eltelt hetekben,
mint eddig bárki más, és ezért most még elhiszem, hogy ez más is lesz. Majd
ráérek szenvedni, ha kiderül, hogy a képzeletnek köze sincs a valósághoz.
Simon rajongva nézte a lány
szemét, amely most feneketlen mély kútként híven tükrözte a gondolatai
fájdalmát, és szinte figyelmen kívül hagyva Adélt, csak hozzá beszélt:
-Ha az ember beleszeret valakibe,
először elkezdi idealizálni, aztán elég egyetlen – akár akaratlan – jó
cselekedet és piedesztálra emeli, de végül
mindig tükröt tart eléje. Ez elkerülhetetlen. Csakhogy egy idő után ebben a
tükörben a másiké mellett a saját hibáit is kezdi észrevenni, s minél élesebben
látja, annál inkább felnagyítja, míg végül önkéntelenül is elkezdi szétrombolni
ezt a szerelmet, mondván, hogy erre a megmérettetésre nincs szüksége. De ha kezdettől őszintén vág
bele, minden megjátszás nélkül, megmutatva a sötét oldalát is, akkor nem árul
zsákbamacskát. És ha így elfogadják, az a kapcsolat életképes lehet.
Adél lehunyta a szemét, aztán még
egy utolsó rohamot indított: -Simon! Te úgyis elmész. Miért akarod őt
boldogtalanná tenni?
Mielőtt a férfi válaszolhatott
volna, Anna közbeszólt:
-Ez nem a Te dolgod! Mi van, ha
én akarom? Mi van, ha éppen ez tenne végre boldoggá? Ha végre olyan ölelne, aki
nemcsak egy gyors numerát akar, hanem megérinteni a lelkem. Ilyen vagyok.
Tudom, hogy nem kéne, mégis akarom. Tudom, hogy fájni fog, de akarom. Te lehet,
hogy lefeküdtél vele, de nem ismered, mert ha ismerted volna, akartad volna őt.
Te félsz szeretni. Nem mersz szeretni senkit. Még Josht sem igazán. Félsz, hogy
megint rád tör a fulladás, a menekülés vágya. És ő sem szeretett téged, csak
kívánt. Mohón. Önzőn. De nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is
csoda, szögesdróttal véded magad a boldogság ellen.
Simon csak kapkodta a fejét a
lányok között, de most közbeszólt: -Anna, ne! A múltat soha ne hozd fel, mert
akkor biztos, hogy előbb-utóbb közénk fog állni! Próbálj meg túllépni rajta,
ahogy én is tettem.
Adél kötélidegekkel tűrte a húga
kifakadását, de a férfi szavai mintha pofon vágták volna, elsápadt és
szemrehányóan nézett rá: -Ez felesleges mélyütés volt.
-Nem, nem az. De neked, és neki
is meg kell értenetek, hogy az a délután a szexről szólt. Nem vagyok rá büszke,
de te se próbáld meg most már más színben feltüntetni, mert te is tudod, hogy
így volt. Most nem csak a vérem hajt, meg akarom ismerni Annát. Fogalmam sincs,
hogy ez hova vezet majd, de az utat vele szeretném felfedezni, és ha lesz
akadály, akkor bízom benne, hogy együtt le tudjuk győzni. Ha nem sikerül, akkor
legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk. Ha mégis sikerülne, akkor nem lesz
szükségünk magyarázkodásra, az egész világ előtt egyértelmű lesz.
-Őrültek vagytok! – húzta el a
száját Adél.
-Inkább csak megőrülünk egymásért
– kacsintott Simon Annára, aki lelkesen bólogatott. Rég volt már ilyen, hogy a
nővérét sarokba szorítva látta, és most határozottan tetszett neki a látvány.
Annál is inkább, mert ez nem kevés elégtételt jelentett azért, amit a testvére
néhány napja a nyakába zúdított.
*
Adél már rég elment, amikor ők
még mindig a teraszon üldögéltek, és a végül felbontott vörösbort
kortyolgatták.
-Bocs, hogy kiosztottam a
nővéredet – mormolta Simon, mire Anna csak a vállát vonta meg:
-Megérdemelte. Az inkább
meglepett volna, ha szó nélkül hagyod a történteket. Az nem is Te lettél volna.
Ráadásul azok után, hogy éveken át titkolózott előttem, miközben én mindent
őszintén megosztottam vele, most nincs joga beleszólni az életembe. Akkor sem,
ha Rólad is szó van. Akkor főleg nem.
Simon elmosolyodott és az ujja
köré tekerte a lány egyik szinte fekete tincsét. -Hát, egy csomó olyan dolgot
mondtunk neki, amit még egymásnak sem.
-Arról is ő tehet. Ha nem állít
be, akkor mostanra már … kibeszélhettük volna magunkat – hajtotta bele a fejét
a férfi simogató mozdulatába. -Ciki, ha megkérdezem, azt a csókot nem akarnád
már végre bepótolni? Még a végén megint ránk csönget valaki, és azt már túl nem
élném.
-Ilyen nagy forgalomra lehet
számítani itt nálad? – vigyorgott a férfi, és óvatos, lassú mozdulattal maga
felé kezdte húzni Anna fejét. Anna engedelmesen simult hozzá és felemelte a
fejét, hogy a szájuk találkozhasson. A
csók rövid volt, gyengéd, ismerkedő, puha és meleg, de borzongató, ígérő és
éhséget keltő. Aztán Simon kicsit eltolta magától és a már ismerős, érzéki
mozdulattal megsimogatta a lány száját.
-És most mit csináljunk?
Anna rekedten, pirulva pislogott,
aztán egy sóhajtás után megszólalt: -Lennének ötleteim, de szerintem most
inkább menjünk ki a levegőre.
-Hiszen ott vagyunk – mutatott
körül a férfi.
-Emberek közé, tudod, utca, séta,
lehiggadás.
-Oké, séta, higgadtság.
-Hééé, lehettél volna egy kicsit
csalódottabb!
-Az vagyok, komolyan… -
bólogatott a férfi, de a szeme nevetett, ahogy Anna játékos morcosságát nézte. –És
végül is a te ötleted volt. Szeretsz játszani, igaz? Egy kis húzd meg-ereszd
meg, de veled még ez is inkább izgalmasnak, mint idegesítőnek ígérkezik.
A lány felállt. –Hozom a táskámat
és mehetünk.
Odabentről kikiabált. –Nem látod
a telefonomat? Nincs idebent.
-Majd megcsörgetlek – ajánlotta a
férfi, és hamarosan majdnem a feneke alól trillázott fel Anna készüléke. –Itt
van! –kiabált, miközben a megjelenő feliratot nézte összehúzott szemekkel.
Tanult ő magyar szavakat három évvel ezelőtt, némelyikre még emlékezett is, a
műszakis srácok pedig gondoskodtak róla, hogy néhány veretes magyar szót,
kifejezést is elsajátítson. Ez is köztük volt. „Seggfej” villogott Anna mobilján, és hirtelen nem tudta, hogy
nevessen vagy megsértődjön. Anna mindenesetre pirulva kapta ki a kezéből a kis
árulót.
-Ez még az elején volt. Azt
mégsem írhattam oda, hogy Simon, mert ha ellopják vagy elveszítem, akkor a
számod is avatatlan kezekbe kerül. Így meg senki nem gondolt volna rád.
-Jó kifogás sose rossz! –
grimaszolt a férfi. –Tényleg, ennyire utáltál?
-Azt hiszem nem is téged, csak a
szituációt, hogy már megint nem azt a munkát kapom, amire vártam, de mivel nem
vagy seggfej, hagyjuk is az egészet. Add ide, átírom! – azzal kikapta a férfi
kezéből a telefont és pár gyors mozdulattal lecserélte a nevet, aztán
visszafordította Simon felé. Ennyi állt rajta: TE … -Mi a véleményed?
-Azt hiszem, ez tényleg én vagyok
– vigyorodott el a férfi, aztán az ajtó felé lépett. Anna az orra alatt dohogva
követte.
-Te nem is akarod. Azt hittem,
rámenősebb leszel. Még az illúziót sem adod meg nekem, hogy leállítsalak. Nem
baj, csak nem értem. De nyilván része a varázslatnak. Kiéheztetsz, aztán már a
morzsákkal is beérem.
Simon megtorpant. –Ilyen
számítónak tartasz?
-Igazából nem, de frusztrált
vagyok, és ilyenkor szúrok, mint a kaktusz. Szóval, ha meg akarod ezt úszni,
akkor jobb, ha nem piszkálsz fel.
-Követelődzöl? Ez viszont tőled
egy meglepő fordulat.
-Nem, csak én tudom, mit akarok;
és a múlt éjjel te is azt mondtad, le akarsz feküdni velem. És most nem értem
még egészen a visszavonulásod okát. Ennyi.
-Bocs! Mintha az előbb te
javasoltad volna, hogy hűtsük le magunkat.
Szerintem még nem döntöttél, de ahogy mondtam, nem baj. Egyébként is azt
mondtam, ha majd mind a ketten biztosak vagyunk benne, hogy nem Adélon akarunk
bosszút állni. Ezen elegánsan túllendültél. Viszont az előbb még elég
vehemensen öltétek egymást.
-Nem, én biztos vagyok magamban.
Te még nyilvánvalóan nem, bármennyire is így akarod előadni. Én megértem.
-Anna! Nem fogom bizonygatni,
hogy túl vagyok a három éve történteken, mert ha állandóan felhoznám, az éppen
azt jelentené, hogy nem. Egyszerűen csak nem jutottam magammal még dűlőre.
Akarlak! Ebben egy pillanatig se kételkedj! De ez csak az egyik oldala a
dolognak. A másikon ott van a tény, amit a nővéred is az orrunk alá dörgölt, hogy
egy szűk hónap múlva csomagolok és elmegyek. Még azt sem tudom kérni, hogy
gyere velem, mert két hónap után Los Angelesből is továbbállok. És utána újra.
Nem rángathatlak végig a világon, és nem tudom megígérni, hogy visszatérek. És
emiatt nem érzem becsületesnek, ha kihasználom az előttünk álló hónapot, és
végeredményben Téged.
-Te mindig ennyit agyalsz egy
döntés előtt? – nézett rá Anna megfejthetetlen tekintettel.
-Csak ha fontos döntésről van szó
– mormolta Simon, és a lányhoz hajolva megcsókolta abban a pillanatban, ahogy a
lift elindult velük lefelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése