***
32.
Anna abban a pillanatban kezdte
összekapkodni a kevés holmit, ami egy
kézipoggyászba belefér, ahogy a férfi taxija elindult a ház elől. A lelke ugyan
belehal majd, de így lesz jó…, úgysem tudna elbúcsúzni a férfitól, minek újabb
szenvedésnek kitenni mindkettőjüket. Hadd maradjon meg bennük ez a
feledhetetlen éjszaka. A gitárját nézte vágyakozva, aztán úgy döntött, most
ezzel nem bonyolítja a dolgot, egy kézipoggyász, semmi több. Ha kell valami,
majd kint megveszi, de valószínűleg semmi másra nem lesz szüksége majd, mint az
apja józan időbeosztására, amivel gondoskodik majd róla, hogy se ideje, se
energiája ne maradjon az önmarcangolásra. És ha a férfi is elutazott, akkor
visszajöhet még a hiányzó dolgokért. Még egyszer szétnézett a parányi lakásban.
Majd ír Adélnak, hogy takaríttasson ki, szórjon ki mindent, ami Simonra
emlékeztetheti, az sem baj, ha átrendezi az egészet. Vagy csak dobjon egy
benzines kannát az egész közepébe, mert már úgysem lesz semmi sem a régi, amikor
ennek a lakásnak újra átlépi a küszöbét. Soha többé nem tud úgy kiülni a
teraszra, hogy ne az jusson az eszébe, ahogy Simonnal ott szerették egymást a
csillagos égbolt alatt. Letörölte az első kibukkanó könnycseppet és becsukta maga
mögött az ajtót. Csak előre szabad néznie, csak előre!
*
Adél a tizedik próbálkozás után
mérgesen nézett a kijelzőre. -Na, kisasszony, ebből elég volt! Odamegyek és
beszélünk, mert azt te sem képzelheted, hogy soha többé nem állsz szóba velem!
- Annára nem volt jellemző a haragtartás, az is igaz, ennyire még sosem kaptak
össze. És mindez egy férfi miatt. Agyrém! A kaputelefon néma maradt, és már
majdnem feladta, de szerencsére éppen hazaérkezett a szomszéd és mögötte akart
besurranni az ajtón, amikor a férfi felismerte.
-Nincs itthon a testvére, reggel
korán láttam csomaggal taxiba szállni, nem úgy nézett ki, mint aki munkába
megy, hanem mint aki utazik.
-Igen? Köszönöm! – hebegett a nő
és visszalépett a sötétedő utcára. Elutazott? Hova a fenébe ment? És Simon
miért nem tud róla? Ó, te szerencsétlen liba! Már megint mit művelsz? – szídta
magában a húgát, de a szíve azért összeszorult. Hirtelen ötlettel az apja
számát tárcsázta, aztán türelmetlenül rugdosta a járdaszegélyt, amíg az
édesapja mindig nyugodt és mély hangjára várt.
-Kincsem! Szervusz! – szólt bele
aggódva a férfi. –De jó, hogy hívsz, mert már én is akartam beszélni veled. A
húgod ma kora délután beállított, nem is szólt, hogy jön, ami persze nem baj,
de majdnem elkerültük egymást, mert én holnap hajnalban Rómába utazom pár
napra. Azóta csak jön-megy a lakásban, mint egy zombi, nem lehet két értelmes
mondatot kiszedni belőle, csak annyit mondott, hogy minden rendben, de
felmondott, és most kell neki egy kis környezetváltozás. Tulajdonképpen sértő,
hogy ennyivel ki akarja szúrni a szemem, hiszen az apja vagyok, a szentségit! Persze,
sejtem én, hogy több van emögött, mert ma az egyik kolléganőm mesélt valami
zavaros dolgot egy ismert színészről és róla, de erről egyáltalán nem hajlandó
beszélni. Mi a bánat történt otthon? Várj csak, kihangosítalak…
-Jaj, apu…, akkor megnyugodtam,
hogy legalább tudom, hol van, mert itt állok a háza előtt és már mindenféle
hülyeségre gondoltam, hogy miért nem nyit ajtót, mert szólni persze elfelejtett,
amikor lelépett. De akkor legalább jól van. Egyébként meg szerelmes.
-Hát, a szerelem néha fáj… -
motyogta az apja inkább csak magának. –De a húgod nem úgy néz ki, mint egy
boldog szerelmes, hanem, mint egy csalódott nő egy csúnya szakítást után. Az a
fickó megbántotta? Mert akkor nem érdekel, hogy ki fia-borja, én magam vonom
kérdőre.
-Nem…, igazából Anna hagyta ott,
illetve hát itt, mert a pasi egy híres világsztár, aki most éppen itt forgat, és
hát… szóval, nem sok jövője lehet ennek a kapcsolatnak.
-Miért ne lehetne? Az én lányom
talán nem elég jó annak a ficsúrnak? – fortyant fel az édesapjuk, ahogy az apai
büszkeség felhorgadt benne. Anna akaratlanul is elmosolyodott a háta mögött. Az
apjuknak mindig is ők voltak a világ közepe. Ha beszélne Simonnal, az első
mondatban világossá tenné előtte, hogy érezze megtisztelve magát azért, hogy
egy Steinlöchner-lány egyáltalán szóba állt vele.
-Apa, a hollywoodi sztárok élete
azért egy kicsit más, mint a miénk – szúrta közbe mögötte Anna, aki kíváncsian
hallgatózott, miért telefonálhatott a nővére.
-Más, más… na és…, mind a
kettőtöket úgy neveltem, hogy akár egy diplomata vagy egy magas rangú politikus
is összetehetné a két kezét és hálát adhatna az Úrnak, amiért rátok talál. Erre
kifogtok egy szállodaigazgatót és egy komédiást. Persze, gondolhattam volna,
amikor te a filmhez mentél dolgozni, Adél pedig egy szállodába… De azért azt
hittem, több eszetek lesz – dohogott az apjuk.
-Apa! Ezt ne most, kérlek!
-Szerinted magára merjem hagyni?
– kérdezte meg az apja most Adéltól a vonal túlsó végén, és Anna csak a szemét
forgatta. Ha hülyeséget akart volna csinálni, akkor azt otthon is megtehette
volna, a tetőterasz végül is elég magasan van egy repüléshez. Londonban új
életet kezdeni akart, nem a régit eldobni, és az apja nyilván tisztában volt
ezzel, csak nem tudta kihagyni az aggodalmaskodó kérdést.
-Persze, utazz csak el nyugodtan!
Szerintem is jót fog tenni neki, hogy itt hagyott most mindent, és nyugodtan át
tudja gondolni a dolgokat. Tudod, a srác elég ismert és most hogy az újságok és
a tv is összehozták vele, hát, egy
kicsit felbolydult körülötte az élet és ez sok volt Annának. Lett egy csomó
irigye, amiért kifogta az aranyhalat – próbálta elviccelni a dolgot Adél.
-Megköszönném, ha nem úgy
beszélgetnétek rólam, mintha itt sem lennék! – csattant a háttérben a húga
hangja és a nővére nagyot sóhajtott. Több esze van a kislánynak, mint gondolta.
Elment, hogy megússza a búcsúzkodást, és ezzel magára haragítja majd annyira Simont,
hogy az se akarjon keresgélni utána. Sebészi pontossággal végrehajtott műtét,
tiszta vágás, csak fájdalomcsillapítás
nem létezik hozzá. Nagyot sóhajtott, aztán elbúcsúzott mindkettőjüktől. Már
lerakta, amikor eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte a húgát, mikor akar
visszatérni…, amíg Simon az országban van, nyilván nem.
*
Anna nézte az apja kérdő
tekintetét és könnyes szemmel megrázta a fejét. Nem akart beszélni róla, miért
jött el hirtelen otthonról, miért gondolta úgy, hogy majd London lesz az orvosság
a szívfájdalmára. Igazság szerint bárhol máshol több esélye lett volna nem
gondolni a férfira. Például az Északi sarkon, a túlélésért küzdve, vagy az
Amazonas mellett a kígyókkal viaskodva, de itt Londonban szinte megállás nélkül
Rá gondolt. Arra, hogy valamikor régen Simon ebben a városban volt álmodozó
kisfiú, aki a moziban ülve arra vágyott, hogy egyszer az ő filmjeit vetítsék
azon a hatalmas vásznon. Az ő álma végül valóra vált. A saját álmát még
megfogalmazni sem merte. Úgy volt vele, ha nem foglalja kerek mondatokba, akkor
talán ki tudja játszani a Sors szeszélyét, aki nem sejtve, miről álmodik,
egyszer csak tálcán kínálja majd neki a varázslatos mesét. Még mindig nem
tudta, hogy nem csinált-e egetverő marhaságot ezzel a villámszerű távozással.
Lehet, hogy Simonnak túlságosan nagy fájdalmat okoz azzal, hogy búcsú nélkül
lelépett. Bár, ez nem igaz, hiszen az az éjszaka volt a búcsúja…, és micsoda
búcsú…, minden sejtje emlékezett a gyönyörre és a boldogságra, ahogyan a férfi
erős karjai ölelték. Egyszerűen csak nem játszott időhúzásra. Váratlan volt a
döntése és gyors a végrehajtása. Azt akarta, hogy a férfi mire megérzi a
fájdalmat, már túl legyen a nehezén. Amivel nem számolt, hogy az ilyen remegő
kezű sebész előbb-utóbb hibázik, és a gyors gyógyulás helyett a szövődmények
seregét szabadítja rá a gyanútlan betegre és végső soron önmagára. De hát végső
soron nem tűnt el teljesen, nem szívódott fel a világban sodródó emberek
tömegében, Adél tudja, hol van, és Simon, ha akarja, megtalálhatja.
*
Simon teljes tanácstalansággal és
ugyanakkor gyomorszorító bizonytalansággal nyomta ki újra a telefont. Mostanra
már kezdte felfogni, hogy Anna valamiért nem akar vele beszélni. Nem egészen
értette, mi történt, hiszen az együtt
töltött csodás éjszaka után forró csókkal váltak el; de egyelőre képesnek
érezte magát arra, hogy kivárja a pillanatot, amikor a lány keresi meg őt. Mert
meg kell keresse! Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy az éjszaka után
felkel a nap. Mint például a mai, amikor szívesen kihagyta volna a természet
örök körforgásának újabb igazolását. Meggel végül is csak azon az egy estén
találkoztak, nem is beszéltek egymással, csak telefonon, amikor megmondta neki,
hogy váratlanul korábban indul Londonba a stáb. És ezt az életbevágó
információt pont Annával nem tudta megosztani, mert a lány nem volt hajlandó
senkivel kommunikálni.
A stáb angol tagjai ma délelőtt
indultak Londonba, ő húzta-halasztotta az indulást, de eljött az a perc, amikor
fel kell ülnie arra a nyomorult gépre és indulnia kell. Adél sem jelentkezett,
ezért Donaldra villantotta a szemét és a fejével a szomszéd szálloda felé
intett, mielőtt beült volna a kocsiba.
-Csak egy perc! Ígérem, sietek… -
és már át is futott két hangosan dudáló kocsi között, hogy a már ismerős
portást megkérje, szóljon fel Ms. Steinlöchnernek. Donald a sötét szemüveg
mögött lehunyt szemmel vett erőt magán, hogy utána ne menjen és a nyakánál
fogva el ne magyarázza ennek az önfejű kölyöknek, hogy kocsik között rohangálni
nem feltétlenül a felelős viselkedés megnyilvánulása. Oké, érti ő, hogy a srác
most feldúlt amiatt a kis liba miatt, aki bújócskát játszik vele napok óta, de
akkor is… Kinek használ, ha kórházba vagy a hullaházba juttatja magát? Még nem
ismerte ezt az Annát, de már tele volt vele a hócipője, hogy ezt a
szerencsétlent így falhoz tudta állítani. Úgy döntött, Londonban elég időt
töltenek majd együtt Simonnal ahhoz, hogy óvatosan, de felnyissa a szemét, hogy
talál magának jobbat is, nem kell ennyire megzuhannia egy keleti kis macska
miatt.
Adél erősen igyekezett uralkodni
a vonásain, ahogy a lifttel lefelé tartott a recepcióhoz. A maga részéről
szívesen kihagyta volna ezt a beszélgetést, de valahol tudta, érezte, Simon nem
fog szó nélkül eltűnni az életükből. Amikor meglátta a letört fickót a pultra
támaszkodva, majdnem megingott az
elhatározása, de aztán megacélozta az akaratát és emelt fejjel feléje indult.
-Szia! – kocogtatta meg a férfi
vállát.
-Szia! – derült fel egy
pillanatra a férfi arca, aztán a szigorú női arctól nem sok jót várva megint elkomorult
a tekintete. –Tudtál beszélni vele?
-Nem – rázta meg Adél a vörös
fürtöket, amik három évvel ezelőtt elvarázsolták a férfit, de most csak a
csalódást érezte a kedvezőtlen válasz hallatán. –Odamentem hozzá, de nem volt
otthon. A szomszéd azt mondja, látta elutazni, bőrönd volt nála és taxiba
szállt.
-Elutazott? …De … hát… hova?
Miért? … - dadogta értetlenül a férfi, és a korábbi rossz érzés a gyomra felől
a szíve felé kezdett kúszni. Anna szakított vele! Így, szavak nélkül, inkább
eltűnt az életéből, nem harcolt a boldogságukért… A fájdalom túl erős volt, a
sebész mintha elfeledkezett volna az érzéstelenítésről.
-Van ötleted, hogy hová mehetett?
– nézett még egy utolsó kétségbeesett kísérletet téve Adélra, de a nő a szemébe
nézve rezzenéstelen tekintettel csak megrázta a fejét:
-Nem, nincs… Nem tudom, hol
lehet.
33.
Simon ült a nézőtér elkülönített
vip-részében és bár látszólag a dübörgő zenére a színpadon vonagló táncosokat
nézte, gyakorlatilag csak onnan tudta, hogy a Show-tánc világbajnokság döntőjén
üldögél teljesen érdektelenül, mert a meghívóján ez állt. Nem mintha a műfaj
annyira lekötötte volna. Manapság tulajdonképpen semmi nem kötötte le. Talán
csak a saját munkája, de az is csak a legnagyobb erőfeszítések árán. A
legszívesebben nemet mondott volna erre a felkérésre is, de aztán Steph
hunyorításának engedelmeskedve, rábólintott, hogy az eredményhirdetés egyik
díjkiosztójaként színpadra lép ma este. Sok kedve nem volt hozzá. Lassan egy
hete volt már Londonban, tette a dolgát, a szabadidejében a szüleivel próbált
eltölteni egy kis időt, de igazából csak tengett-lengett, semmi nem kötötte le
Anna körül keringő gondolatait. Ilyen formán még ez az este is valami
kikapcsolódást jelenthetett volna, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit.
Steph nemkevés erőfeszítés árán elérte, hogy ne a legszakadtabb pólójában és a
lassan már elmaradhatatlan baseballsapkában érkezzen, de a napszemüvegtől még a
teremben sem volt hajlandó megválni. A sapka egyébként igenis nagy lemondást
jelentett, mert ebben jött el Annától azon az utolsó reggelen. A körülötte ülők
sustorgása el sem jutott a füléig, így legalább megkímélte magát a fullánkos
megjegyzésektől, hogy micsoda sztárallűrjei vannak. Senkinek semmi köze hozzá,
hogy a szeme olyan, mintha napok óta nem aludt volna és ezt próbálja leplezni a
sötét lencsékkel.
Amúgy tényleg nem sokat aludt,
amióta eljöttek Budapestről. Adél üres tekintete, amivel megrázta a fejét,
mondván, fogalma sincs, hol lehet a húga, elpattintott benne valamit. Anna
ennyire meg akart szökni előle, hogy még a családjának sem árulta el, hova
tart? Már nem is emlékezett rá, mikor érezte ennyire apatikusnak magát. Nem
érdekelte lényegében semmi, ami nem kapcsolódott szorosan a munkájához. A
szüleinél az elmúlt napokban kétszer volt, de az anyja aggódását és
szeretetteljes babusgatását sem tudta most elviselni. Igazából a lelke mélyéig
megviselte a gondolat, hogy a legjobb éveit úgy kell leélje, hogy nincs igazán
mellette egy társ, akivel megoszthatná a napi gondokat és leginkább az örömöket.
Cyntiában vélte megtalálni a lelki társat, de aztán rá kellett ébredjen, hogy
csak egy különleges szituáció hozta őket közel egymáshoz. Ahogy a sorozat védelmező
és sok mindent elfedő burka megszűnt, mindketten rádöbbentek, hogy hosszú távon
nem egymást akarják.
Akkor lépett Anna az életébe, és
elhitette vele, hogy az őrült életvitele ellenére az ő számára is létezik
boldogság. Aztán a lány abban a pillanatban, amikor ő végre hinni kezdett a
közös jövőjükben, nemes egyszerűséggel kihúzta a lába alól a talajt.
A felcsattanó taps visszarántotta
a jelenbe és automatikusan ő is csatlakozott az éppen befejeződött produkciónak
elismerésüket kifejezőkhöz. Hallgatta a zsűritársait, ahogy lelkesen
elemezgetik a különböző produkciókat, neki csak valami már-már akrobatikusnak
tűnő ugrabugrálásnak tűnt az egész, nem is táncnak, de hát mit ért ő ezekhez a
dolgokhoz, nem is igen foglalkozott vele. Még az sem dobta fel, hogy
csinosabbnál csinosabb táncoslányok vonultak el sorra az orra előtt. Anna olyan
mélyen élt a bőre alatt, hogy immunissá vált a formás idomok látványára. Kicsit
ijesztőnek is tűnt a jövő ettől a felismeréstől. Aztán megpróbált egy kicsit a
feladatára koncentrálni, ha már zsűritagként kell nézze a produkciókat. Próbált
pártatlanul ítélkezni, és el kellett ismerje, hogy a honfitársait lekörözik más
nemzetek táncosai. Meglepte, hogy a szlovének milyen jók ebben a műfajban. A
zsűri tagjainak duruzslásából kivette, hogy a négy legfontosabb kategóriában
háromból az első helyezést az onnan érkező versenyzőknek ítélnék. Ahogy újabb
szereplők sorakoztak fel a színpadon, visszasüllyedt a maga kis belső színházába,
amelyben a főszerepet egy sötét hajú, ragyogó szemű lány játszotta, aki olyan
megkapóan tudott énekelni a szerelemről, hogy aztán egy pillanatnyi ötletnek
engedelmeskedve elhagyja őt és bebizonyítsa, hogy a dalai akkor is hamisak, ha
minden hangjuk a helyén van.
Ha egyáltalán hirtelen ötlet volt.
Lehet, hogy Anna erre készült már az elejétől fogva, és a média hisztériája, amely
egyik pillanatról a másikra rátört a boldogságukra, már csak a katalizátor
volt, ami cselekvésre bírta. Nem volt alkudozás, a lány meg sem próbálta
kicsikarni belőle a döntést. Egyszerűen átvette az irányítást, neki pedig nem
maradt más lehetősége, mint, hogy elfogadja, hogy az, akit szeretett, többé már
nem része a jövőjének és ez ellen nem tehet semmit.
Donalddal próbált beszélni a
dologról, nem titkolva el előle semmit, még az Adéllal közös múltat sem. A
férfi máskor józan meglátásai, kíméletlenül őszinte véleménye azonban most nem
hozták meg a várt megkönnyebbülést, a tisztánlátás képességét, csak ingerült
ellenállást szítottak benne. Ő továbbra is szerelmes volt a lányba, boldogan
feledte volna ezeknek a napoknak a szenvedését, ha Anna hirtelen felbukkant
volna; és kicsit már bánta, hogy így kitárulkozott testőrből lett jó barátjának,
mert megértésre vágyott, de csak észérveket kapott most tőle is. A szerelme
töretlen volt, ám mégis más, mint amikor még boldogan, a jövőt nem tervezgetve
éltek a mindennapoknak. Egy sértett és haragos szerelmessé vált, ahogy a napok
múltak. Valami eltört benne, és ettől a külvilág számára megközelíthetetlen
lett, tartózkodó. Nem volt képes már megnyílni senkinek sem. Eleinte még
magában kereste a hibát, mostanra már csak a lányt hibáztatta, amiért az esélyt
sem adta meg maguknak. Egy este elkeseredetten vágta a szemetes kosárba a
verses kötetet is, amikor a helyzetükre illő sorokat olvasta. Másnap aztán
csendes hálát rebegett, amikor látta, hogy a takarítónő a kötetet az asztalra
tette, mielőtt kiűrítette az edényt.
Tudom-e gyűlölni? Úúúgyan. Max azt mutatni, hogy bántsam. Bántom azért,
mert ő engem bántott?
Mert szétzúzta azt a világot: melyben hinni véltem. Olyan elégtétel ez,
melyet egy szerető szív jónak sosem érez. S bár a másikat marja, mégis magából
érzi hiányát a falatnak.
Olvasta a sorokat, dúdolta a
dallamot, amit a szavak hívtak elő a lelkéből és lassan összeállt egy egész dal,
hogy aztán kézbe véve a gitárját elfelejtse az egészet a lány fekete alkoholos
filccel ráírt neve láttán. Vajon kézbe tudja még venni valaha a kedvenc
hangszerét úgy, hogy a szeme meg se lássa a kerekded betűket, vagy jobban jár,
ha elviszi egy műhelybe és leszedeti róla?
A közönség újra önfeledten
éljenzett és ő megpróbált koncentrálni, hiszen már csak egy röpke óra
választotta el tőle, hogy végre megint elbújhasson a szobájában és újra kedvenc
kérdésével foglalkozhasson: Miért? A
választ már nem is remélte megtalálni.
Amikor végre megszabadult a
hosszadalmas népünnepélytől, amely oly sok időt hagyott neki a lélekben való
távoljárásra, és sokéves gyakorlatának köszönhetően kedves mosollyal volt képes
gratulálni a nyerteseknek, már azt a luxust is megengedte magának, hogy a női
egyéni kategória nyertesével szokásos félmosolyát is megossza, és a közös fotózkodás
alatt a lány derekát átölelve, látszólag
vidáman mosolyogjon a szemközt villogó vakuk sokaságának. Szegény lány!
Nem is sejti, hogy holnapra már mindenki a barátnőjének fogja tartani, nem
mintha nem lenne egy érdekes élmény, hiszen ő maga is elismeréssel adózott a
karcsú szőke lány hihetetlen hajlékonyságának, de ezek az izmos combok valaki
mást fognak a mennyekbe röpíteni, nem őt, ebben azért biztos volt. És a lány
rajongó tekintetét elnézve valami halvány elégedettséget érzett, amiért képes
volt ellenállni a kísértésnek.
*
Anna már lassan egy hete járta a
város kis klubjait, hátha keresnek valahol énekest, de mindenhol sajnálkozva
tárták szét a kezüket. Sok volt az eszkimó és kevés a fóka, azaz fürtökben
érkeztek a jelentkezők a kevés fellépési lehetőséget megtalálni. Nőként és
külföldiként pedig eleve kissé bizonytalanul néztek rá már az első bemutatkozó
mondatok után. Nem is emlékezett rá, hogy az apjánál hagyott egy gitárt, de
napok óta úgy dédelgette, mint a legjobb barátját. És végre, a Soho egyik kis
kocsmájának tulajdonosa sűrűn tömött bajusza alól egy barátságos mosollyal az
apró színpad felé intett a még néptelen csehóban, hogy megmutathassa mit tud.
Belekezdett még az önmaga számára is meglepően biztos hangon, aztán kizárta a
külvilágot, a beszűrődő fényben táncoló porszemeket, a csapost, ahogy a pultra
könyököl és a kelletlenül rágozó fiatal felszolgáló lányt, aki vendégek híján
cigarettázni indult a hátsó udvar felé. Amikor az utolsó akkordot is
lejátszotta és elhallgatott, az ámuló lány volt az első, akit észrevett. Végül
nem ment ki, hanem önmagát átölelve ringatózott zene dallamára a félhomályos
folyosón. Anna elmosolyodott ezen az apró elismerésen. A tulaj felé fordult,
akit ráhunyorított, aztán csak annyit mondott:
-Hétfő-szerda-péntek,
alkalmanként egy óra este kilenckor, száz font. Megfelel?
Anna vigyorogva bólintott:
-Megfelel. Mikor kezdjek?
-Kislány, ma péntek van, este
várom, de ha nem lesz itt, akkor hétfőn már ne is jöjjön, oké?
-Oké! – mosolygott Anna, aztán a
gitárt a tokba csúsztatta és búcsút intve kilibbent az ajtón. Odakint éppen
beborult, de ő hosszú napok óta először érezte azt, hogy talán az élet
mégiscsak megy tovább. Néhány napja belül darabokra tört arra a gondolatra,
hogy el kell hagynia Simont, de úgy látta, hogy a férfi ezt akarja, csak még
maga sem jutott el arra a pontra, amikor ezt képes kimondani. Tudta, hogy
egyszer búcsút kell venniük egymástól, de azt is tudta, hogy képtelen lenne elbúcsúzni,
és azt akarta, hogy ez méltósággal történjék meg. Ezért aztán nekiadta azt az
éjszakát, hogy feledhetetlenné tegye magát és a csodát, amit együtt éltek meg,
aztán, hogy kissé profán módon fogalmazzon, angolosan lelépett. Kevés lehangolóbb dolog van az életben, mint
végignézni, hogy elmegy az az ember, aki épp elhagyott téged. Figyelni az egyre
növekvő távolságot, míg nem marad semmi, csak az üresség és a csönd. Ezért inkább
helyzetbe hozta mindkettőjüket. Ő megpróbált ideiglenesen új életet kezdeni itt
Londonban, Simon pedig talán éppen most csomagolja össze a holmiját a
szállodában és indul vissza Los Angelesbe. Megrázta a fejét. Nem szabad Simonra
gondolnia! A gyógyulás első és egyetlen módja, hogy kizárja őt a gondolataiból,
nem agyal azon, hogy mit éltek át, hogy hol van most, mit csinál és legfőképpen
kivel csinálja. Más kérdés, hogy pillanatnyilag még nem érezte magát késznek a
gyógyulásra, mert a gondolatai szinte kivétel nélkül a férfi körül forogtak.
A színházépület előtt, ahol éppen
átvágott a kocsik között, szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, fotósok egész hada
várakozott arra, hogy az ajtók megnyíljanak és a kijövőkről képeket
készíthessenek. a plakátok szerint valami táncverseny volt. A jelenet eszébe
juttatta, mit élt át otthon az utolsó napokban, ezért önkéntelenül is
megszaporázta a lépteit anélkül, hogy a kíváncsisága felébredt volna, kit-kiket
övez ilyen várakozás. Már az este járt az eszében és úgy döntött, a
bemutatkozását megünnepli egy új kis felsővel, ami jól mutat majd a spotlámpák
fényében, és az Oxford Street felé indult.
*
Simon Donald takarásában pár
lépéssel elérte a kocsit, aztán a hátsó ülésre bevágódva vágyakozva nézte a
színház melletti kocsmát. Most igazán jól esett volna egy sör. Eddig is ihatott
volna, de most nem egy udvariaskodva elkortyolt pezsgőre vagy egy pohár sörre
volt szüksége, hanem akár több korsónyira, amit csak úgy üres aggyal a gallérja
mögé lökhet, hangosan böfögve, hogy aztán a haverjaival jót röhöghessenek. De valószínűleg
holnap úgy kell elutazzon innen, hogy egyikőjükkel sem találkozhatott.
Szétszóródtak a világba és mostanában csodaszámba ment, ha összefuthattak. A
cégtábla láttán igazán csak egy kicsit facsarodott el szíve: Black Cat…, erről
újra eszébe jutott Budapest, az Irish Cat és … Anna.
Szerencsére a telefonja rezegni
kezdett és ez kiragadta az emlékezés mocsarából, amiről már tapasztalatból tudta,
hogy képes nem ereszteni, és mára már elege volt az agyalásból. A hívó láttán
vidám mosoly kúszott az arcára: Tom!
-Szia! Rólad is lehet végre
hallani?
-Már bocsáss meg, de nem én járom
a világot, mint egy vándorcigány. New Yorkon kívül az idén csak nálad voltam
Los Angelesben, a színház nagyon helyhez kötött életforma.
-De majdnem hozott neked egy
Tony-t – dobta vissza a labdát a barátjának, és igazán nem érzett irigységet az
elismerésre való nevezés kapcsán. Ő is látta a darabot New Yorkban, Tom igazán
nagyot alakított az Orphans-ban.
–Megérdemelted volna.
-Majd legközelebb, addig is
tanulok – jött a válasz és Simon szinte látta maga előtt a barátja zilált vékony
alakját, ahogy megrántja a vállát. A díjak elnyerésének lehetősége különösebben
sosem dobta fel Tomot, csak a feladatok…, és a család.
-Hogy van Sylvie és a kis
szerelmem, Marlowe?
-Jól kösz, de ha tényleg kíváncsi
vagy, akkor meggyőződhetsz róla, csak ugorj be! – kuncogott a barátja, és Simon
napok óta először volt szívből jókedvű. Tom közelsége mindig jó hatással volt
rá, Marlowe pedig…, nos, ő egy igazi gyöngyszem volt, bár legutóbb Tom nem
értékelte, amikor nevetve azt mondta neki, meg se nősül, megvárja amíg ez a
pici lány felnő, mert ő lesz a tökéletes. Pedofil baromnak nevezte, aztán
elmentek és ittak egyet az őrült ötletre. Azóta Marlowe sokat vesztett a
vonzerejéből, hiszen belépett Anna az életébe…, bassza meg, hogy már megint itt
kötött ki. Talán igaza volt Deannek, aki tegnap este azt mondta, hogy a
szívfájdalmat csak májrombolással lehet enyhíteni. Most, hogy Tom is itt van a városban, talán
meg kellene próbálkozniuk a gyógykezeléssel, úgyis szívesen megnézné azt a
csehót a színház mellett belülről is; már ha Sylvie elengedi a srácot.
*
Anna izgult. Elég régen állt már
közönség előtt, és akkor azért többnyire egy hazai közeg vette körül. Igaz,
nekik is angolul énekelt, így aztán végül is, nagy különbség nincs – nyugtatta
magát. Különben is, amikor az Irish
Catben énekelt, akkor ott volt Simon is. Istenem, mennyire utálta, amiért
háttal ült a színpadnak, pedig csak nem akarta őt zavarba hozni. Simon! … Na,
kislány! Most nem lesz itt a srác, úgyhogy próbálj arra koncentrálni, hogy még
hétfőre is hívjanak. Amikor megérkezett, akkor vette csak észre, hogy a bejárat
felett egy nagy fekete macska üldögél, sunyi pofáján szinte sátáni vigyorral.
Inkább karikatúrája volt a macskaábrázolásnak. Elmosolyodott, ahogy a belemagyarázható
folytonosságot megérezte ebben az apró momentumban. Pedig nem is szerette
különösebben a macskákat, mégis élete két fontos állomását is nekik köszönheti.
A tulajdonos egy hunyorítással nyugtázta a lány megérkezését, majd hívogatóan
feléje intett az ujjával. Anna egy mély sóhaj után a fickó elé járult.
-Nyugi kislány, még szokja csak a
környezetet, van maga előtt egy srác, ő játszik most, csak éppen szünetet tart.
Meg sem kérdeztem, hogy mennyi dal szerepel a tarsolyában, kitart a műsoridő
alatt? És hogy konferáljam be magát, van valami művészneve vagy ilyesmi?
-Csak Anna, ennyi. És akár két
órát is végig énekelhetek. Persze könnyebb lenne, ha lenne kíséret is, zongora,
bőgő, ilyesmi... – rántott egyet a
vállán bizonytalanul, de a fickó helyeslően bólintott.
-Helyes, ez jól is hangzik, és
nem is az angol verziót fogom mondani, hanem így, ahogy maga mondta, van ennek
valami idegenes hangzása. Honnan jött tulajdonképpen?
-Magyarországról, de ezt nem
kellene bemondania…, azt hiszem… - motyogta a lány. –Sokan úgysem tudják, hogy
hol van ez az ország, csak bizalmatlanok lennének velem szemben – tette hozzá.
Gregory rámosolygott: -Még hogy
nem tudják? Kislány, kérdezzen meg bárkit ebben a csehóban, és az illető tuti
rávág két-három dolgot a maguk országáról. Puskás, szalámi, Balaton … bár,
lehet, hogy igaza van, a fiatalabbak már nem is tudják, mennyire megalázták a
nemzeti tizenegyünket 1953-ban, itt a
fenséges templomunkban, a Wembley-ben. Igaz, azt már átépítették, de a szégyenre
még sokan emlékezünk.
Anna elnevette magát: -Akkor
éppen megfelelő elégtétel lehet, hogy most a nyomukban sem járunk. Egyébként
Puskás Öcsi már rég meghalt, azt hiszem 2007-ben.
-Tudom Anna, ittunk is az
emlékére aznap este itt mindannyian. Aki itt volt, amikor a hírekben bemondták,
mind a ház vendége volt egy sörre. Nagy focista volt a srác, az Isten
nyugosztalja. Na, menjen, pakoljon le ott hátul, énekeljen be, vagy amit műsor
előtt szokott. Majd beszólok, ha maga következik. És bármit iszik, a ház
számlájára megy.
Anna valami furcsa
megkönnyebbüléssel ballagott hátra az idő múlásától besötétedett faburkolatú
kis folyosón. Ezeknek a helyeknek megvan az a fura sajátossága, hogy az ember
hamar otthon érzi magát, és ezzel itt sem volt másként. Elég volt hozzá Gregory
néhány barátságos mondata és a kis színpad felől felhangzó rekedtes hang.
*
Tom vigyorogva lökdöste be a
barátját a nyitott ajtón, ahol néhány gyanúsan fiatalnak látszó fiú és lány
lépett ki egy pillanattal korábban. Nem
kéne ezeknek már ágyban lenni ilyenkor? – súgta Simon fülébe, mire a
haverja a szemeit forgatva botladozott be előtte a hangulatos kis kocsmába.
Tudta jól, mire gondol Tom, bár amióta megnősült, még nem sütötte el a poént.
Régebben ezt a viccelődést némi próbálkozás követte, hogy a lányokat valami
gyenge kamaszos dumával ágyba fektessék. Most eszébe sem jutott, bár a barátja
szerint ez orvosság lehetett volna a bajára. Anna barna? Akkor mars, keressen
egy szőkét és a dolog máris meg van oldva. Kíváncsi volt, vajon Sylvie mit
szólna hites ura filozófiájához? Amúgy az ő ötlete volt, hogy ide jöjjenek,
mert a színházi döntő után kilépve máris megtetszett neki a hangulatos bejáró,
és a felette unottan ásítozó macska figurája. Black Cat …, valahol egy másik
életben volt egy Irish Cat, amelyik alaposan felbolygatta az életét.
Az ötlet azonban önmagában még
nem biztos, hogy a tettek mezejére vezényelte volna őket, de Marcus is rájuk
telefonált, hogy itthon van és ma este egy régi barátja csehójában zenélget egy
kicsit. Már meg sem lepődött, hogy a Black Cat-et mondta. Az ízlésük sok
mindenben megegyezett, így nyilván a csehókban is. Kicsit késtek, mert Marlowe
alig akarta őt elengedni, így aztán addig mesélt a pici lánynak, amíg majdnem a
saját szemei csukódtak le a kis vízitündér történetén. Végül a kislány álomba
merült, Simon ujját szorongatva, és ő addig nem is merte lefejteni az apró
ujjakat, amíg Sylvie meg nem nyugtatta, hogy innentől akár ágyút is
sütögethetnének a gyerek mellett, már az sem zavarná fel. Tom a fejét csóválva
figyelmeztette, hogy az esti mesénél közelebb soha ne merészkedjen a lányához,
aztán nagy röhögések közepette ott hagyták Sylviet, hogy rendbe tehesse utánuk
a romba borított fürdőszobát.
Még beugrottak Simonhoz a
szállodába, és amíg átöltözött, Tom elgondolkodva simított végig a barátja
gitárján, amelyen egy meglepő új aláírás díszelgett: Anna. Nocsak! A kislányt itt hagyta a névjegyét? Rákérdezett, de Simon
csak a vállát vonogatta, aztán szó nélkül rácsukta a gitárra a tokot. Tom azonban nem az a
figura volt, akit ennyivel le lehet rázni, úgyhogy végül Simon egy mély sóhajt
követve megosztott minden fontos momentumot, ami a lányra és a köztük szövődött
kapcsolatra, majd a szakításra vonatkozott. Tom hitetlenkedve csóválta a fejét.
Szegény srác! Ezt alaposan kifogta. Ugyanakkor érzett valami csendes irigységet
is, hiszen még jól emlékezett, milyen lázas állapot volt, amikor Sylvievel
megismerkedtek; és sokszor egymással harcoltak, nem tudva, hogy ez is a
szerelemnek a rögös útjához tartozó állomások egyike. Talán még nincs veszve
semmi, talán örökre vége, de majd rájön Simon is, hogy ami nem öl meg, az csak megerősít.
Simon közben még mindig Tom
kislányának varázsa alatt állt. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire élvezheti
egy apró gyerekkel a foglalkozást, bár a kis gyerekszínészekkel eddig is jól
kijött. Sokak szerint azért, mert még ő maga is egy nagy gyerek volt. De
Marlowe valahogy mégis más volt. A keresztapjaként megvolt benne az elemi kötődés, de igazából
az varázsolta el, ahogy a kicsiny gyermekarcon oly pontosan látta
visszaköszönni a legjobb barátja vonásait. Ez a csoda egyszerűen nem akart
fakulni előtte és semmire sem vágyott jobban, mint hogy egyszer a saját
képmásával is megélje ugyanezt. Erről aztán eszébe jutott Adél és a baba, aki
nem születhetett meg, és a kedve a pillanat tört része alatt zuhant a béka
segge alá. Vajon, mennyire hasonlított volna rá? – ez a kérdés kínozta még a
második korsó sör alatt is, bár látszólag Marcust hallgatta, de a gondolatai
már továbbrebbentek Adélról a húgára…, Anna! Vajon merre járhat?
Arra riadt, hogy Tom mellette
fülrepesztően hangosat füttyent, ahogy Marcus befejezte a műsorát.
Automatikusan összeverte hát ő is a tenyerét, aztán elballagott a csaposhoz,
hogy kérjen három újabb sört.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése