"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. október 31., szerda

Perlekedők 34. és 35. fejezet

34.

Anna, ölében a gitárral halkan pengetett, és egy papírra lejegyezte a játszani akart számok végleges sorrendjét. Az Irish Cat-ben ritkán kellett egyedül játszania, ott a legtöbbször volt egy együttes is a háta mögött. Ez így most – főként bemutatkozásként – sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Hallotta a kinti zajokból, hogy máris teltház lehet. Ennyi ember nem utálhatja egyszerre, amit csinálok – bátorította magát. Próbált nem gondolni Simonra, de nem tehetett róla, napközben szinte mindenről ő jutott az eszébe. Már előre sejtette, hogy London ilyen hatással lesz rá, de hát az apja itt élt, hát nyilvánvalóan ez a lehetőség volt kézenfekvő, amikor otthonról lelépett. Az első napokban izgatottan leste a telefonját, aztán  utánanézett, hogy hány gép jön Budapestről Londonba és szívdobogva látta, hogy akár tucatnyi lehetősége is lenne a férfinak, hogy utána jöjjön. Ha annyira akarná őt, hogy megkeresse. Nem kell ahhoz Sherlock Holmes-nak lenni, hogy a nővérétől megkérdezze az apjuk címét, és elsőként itt keresse. De Simon nem jött, és ő ebből lassan elfogadta, hogy a meggondolatlanul meghozott döntése túl sikeresnek bizonyult. Simon elfogadta, hogy nem akarja látni többé, és nem jött utána. Pedig semmire sem vágyott volna jobban, mint újra a szemébe nézni és megmondani neki, hogy az egész csak egy őrült elme szüleménye volt, legszívesebben már rég visszament volna, és a karjai közé vetette volna magát, de hát valószínűleg már úton van hazafelé Los Angelesbe. A kegyelemdöfés Adél csendes beismerése volt, hogy beszélt Simonnal. Akkor a férfi tudta, hol keresse, mégsem jött utána. Ezen nem volt mit szépítenie. El kell fogadja végre, hogy hazardírozott, még ha akaratlanul is, egy bolond próbálkozás volt csak, amelyről már az első pillanatban tudta, hogy rossz ötlet, és rosszul is sült el.  A jó öreg George ott kint a pultnál az örökös focista történeteivel most aztán mondhatná, kislány, ez akkora öngól volt, hogy még a háló is kiszakadt…
*
Simon átverekedte magát a tömegen és már majdnem célba ért, amikor észrevette, hogy a pultnál egy ismerős figura fizetett éppen négy pint sörért. Bobby!
-Szia! Nem hiszem el! Te is itthon vagy? Tom nem is mondta…
-Szerintem ő sem tudja, hacsak Marcus el nem pofázta neki. Most érkeztem, épp csak ledobtam a cuccom az anyáméknál, és már ültem is a taxiba, hogy időben ideérjek, de úgy látom, Marcus már befejezte.
-Most végzett, de ahogy elnézem, ha megkérjük, visszamegy a színpadra. Jól fogadta a közönség -Mire odaértek Tomhoz, Marcus eltűnt.
-Hol van az est sztárja? – röhögött Bobby, miközben Tommal megölelték egymást.
-Hátrament, lerakni a gitárját – intett a hátsó traktus felé Tom aztán újra Bobbyhoz fordult és beszélgetni kezdtek.
*
Marcus benyitott a kis öltözőnek használt helyiségbe és meglepve torpant meg, ahogy a fiatal lányt meglátta. Még sosem látta George kócerájában, de az ölében fekvő gitár alapján, ő is zenélni fog. Mindig is érdekelték a zenész lányok, ha pedig a csomagolás ilyen kívánatos volt, akkor meg különösen.
-Szia! Bocs, csak ez az egy helyiség van, de csak a gitárt akarom lerakni, amíg a haverjaimmal iszunk pár sört.  Te következel? Még sosem láttalak itt.
-Semmi baj! Csak arra várok, hogy George szóljon, aztán már megyek is. Igen, ma vagyok itt először … és nagyon remélem, nem utoljára – mosolygott rá a lány és Marcus elbűvölve nézte a sötét haj keretezte szinte egzotikus arcot.
-Ezt én is remélem! Jól beszélsz angolul, de szerintem nem vagy idevalósi, ahhoz túl szép a kiejtésed, ránk helybéliekre mondják, hogy ugatjuk az angolt, de a tied érdekes keveredése az amerikai és az angol nyelvnek, a kiejtésed meg mint egy nyelvtanáré, külföldi vagy?
-Igen – mosolyodott el újra Anna. –Kösz az elismerést, elég sokfelé megfordultam már a világban, mindenhol kicsit másképp kellett beszélnem, innen az egyveleg.
A beszélgetést George zavarta meg, aki bátorítóan ráhunyorított: -Showtime, kislány! – aztán előrement, hogy felkonferálja.
*
Marcus csillogó szemekkel tért vissza a többiek asztalához.
-Hát, srácok, azt hiszem szerelmes vagyok! – tette meg a nagy bejelentést, amire a többiek vidáman felnevettek.
-Már megint? Most ki a szerencsétlen? – nézett körül Tom, de egyetlen olvadozó pillantást sem vélt felfedezni a tömegben, ami rájuk irányult volna. Közben a tulaj lépett az apró színpadra és a mikrofont alacsonyabbra állítva lehajolt és beleszólt:
-Vidám estét mindenkinek! Marcus barátunk után egy új tehetséget akarok bemutatni nektek. Fogadjátok szeretettel a kislányt, aki ma este lép fel először itt nálunk. A fiúknak üzenem, hogy a személyes védelmem alatt áll, szóval csak semmi szemtelenkedés, ugyanis nagyon csinos – kacsintott a zajosan éljenző társaság felé. –Na, nem is szaporítom a szót. Jegyezzétek meg a nevét, … Anna! – és a kis folyosó irányába mutatott, ahol egy spotlámpa fényében felbukkant a lány csillogó haja és piruló tekintete.
Simon úgy állt fel, hogy a széke hangos csattanással borult fel mögötte, de ezt ő nem is hallotta, csak pánikszerűen elindult a kijárat felé. A többiek értetlen tekintettel figyelték a menekülését, aztán Tom kicsit zavarodottan, de egy nyilvánvalónak tűnő feltételezéssel az agyában utána indult. Anna ebből semmit nem vett észre. Fellépett a színpadra és köszöntötte a közönségét, majd belekezdett az első dalba.
*
Simon odakint dermedten, de kissé remegő gyomorral támaszkodott az első tárgyra, ami elé került. Nem zavarta, hogy az éppen egy kuka volt. Talán még jó is, ha az idegességtől háborgó gyomra tartalmát kell feltűnés nélkül eltüntetni valahol. Tom az ajtóból elgondolkodva nézte feldúlt barátját, aztán zsebre dugott kezekkel odasétált hozzá.
-Azt ne mondd, hogy éppen ő az! – vakarta meg a fejét. Ilyen véletlenek nincsenek!
Simon egyelőre képtelen volt megszólalni. A lány teljességgel váratlan megjelenése sokkolta. Annak ellenére, hogy éjszakáról éjszakára valami hasonlóról álmodozott, hogy a sors szeszélye csak úgy az útjába sodorja a lányt, erre a találkozásra mégsem volt felkészülve.
-Ő az! – suttogta maga elé. –Jézusom, Tom! Ilyen nincs!  Nem akarom többé várni, hogy felhív, de nem akarok folyton arra se gondolni, amikor meglátok egy csinos arcot, hogy nem próbálkozom be nála, mert mi lesz, ha Anna mégis visszajön. Nem akarok már arra vigyázni, hogy nehogy beleszeressek valakibe, le akarok végre feküdni az első nővel, aki hajlandó rá, és nincs szükségem a lelkiismeretem ordibálására közben. Úgy hagyott ott Budapesten, mint egy utolsó lúzert, azt sem mondta, viszlát; eldöntötte helyettem is, hogy szakítani akar és úgy dobott, mintha csak egy követ dobott volna abba a francos folyóba. A kapcsolatunk egy pillanat alatt volt-nincs, a loccsanást se hallotta senki, ahogy az egész elmerült a vízben – hadarta szenvedélyesen.
-Figyelj! – tette a vállára a kezét Tom. –Én lennék az első, aki azt mondja, kutyaharapást szőrivel, de ez…, túl mélyen van még benned ez a lány, és hogy itt bukkant fel éppen ma este, ez valami hülye égi jel, röhögj ki nyugodtan, de ez a véleményem. Gyere vissza! Különben Marcus vagy Bobby le fogja csapni a kezedről. Hallottad Marcust, ő máris szerelmes, és nem is csodálom, van benne valami, ami első pillantásra is megfogja a férfiembert annál a bizonyos testrészénél fogva –tette hozzá a kissé fullánkos megjegyzést, és el is érte vele a célját, mert Simon az ajtó felé indult.
*
Anna egyre felszabadultabban énekelt. Már az elején kiszúrta az egyik közeli asztalnál a társaságot, amelyhez a gitáros fiú is csatlakozott. Négyen voltak. Hárman őt nézték zavarba ejtően érdeklődő tekintettel, a negyedik viszont tüntetően hátat fordított. Erről egy régi este jutott azonnal az eszébe és Simon. Aztán ahogy a szeme a háttal ülőre tapadt, a széles vállakra, a merev tartásra, mint aki a többieket akarja visszatartani tőle, hogy felrohanjanak hozzá a színpadra, és végül a nyakába kúszó kis farkinca a tarkóján, korbácsütésként vágott rajta végig a felismerés: ez nem lehet igaz…, ez Simon!
Nem értette, hogy történhetett ez meg. Már eleve azt sem, hogy a férfi itt van és nem Amerikában. Vagy csak mostanra szedte össze magát annyira, hogy eljöjjön, hogy őt újra lássa? De hiszen nem is tudhatta, hogy itt találja majd... A gondolatai össze-vissza csapongtak, végül egy disszonáns hangot kicsikarva a hangszerből a húrokra csapott és a mikrofonhoz hajolva beleszólt:
-Ne haragudjatok, de nagyon kiszáradt a szám. Ihatok egy kortyot?
-Hangos vidám helyeselés volt a válasz és többen máris rendeltek neki sört, de George a pultnál elhajtott minden gáláns lovagot, mígnem Simon megmozdult és megfordulva felállt, aztán eléje lépve odakínálta neki a saját korsóját. Anna a szemébe mélyedve ivott pár hosszú kortyot, mire zajos taps és néhány csalódott fütty fogadta a jelenetet.
-Most mitől akartál megvédeni, hogy háttal ültél? – suttogta neki a lány, mire a férfi lehunyta a szemét.
-Semmitől. Magamat akartam megvédeni tőled. De reménytelen.

35.
Egy pillanatra kívül kerültek a söröző világán, az apró színpadon és a körülöttük füttyögők zajos jókedvén, csak elmerültek egymás tekintetében, aztán Anna visszaadta a korsót és magához húzta a mikrofont.
-Folytathatjuk?
Simon letottyant a székére. Sokkal inkább idegesítette, semmint elképesztette a lány hihetetlen önuralma. Apró jelzése volt annak az erőnek, amivel a lány bírt felette. Lám, ő máris ott folytatja a műsorát, ahol pár percre abbahagyta, talán csak a folyamatosan rá-rárebbenő tekintete utal rá, hogy  a váratlan találkozás megrengette kicsit az összeszedettségét; míg a férfi csak ült, fejében és lelkében akkora zűrzavarral, ami most majdnem a nyílt színen maga alá gyűrte. Legszívesebben elrohant volna, mint ahogy az is volt asz első reakciója. Fogalma sem volt, mit kezdjen majd ezzel az egész helyzettel egy fél óra múlva, amikor a lány a műsora végére ér, és lelép a parányi pódiumról. Váltanak majd pár semmitmondó mondatot, mint a régi ismerősök, aztán egyikük megy jobbra, a másik balra? Vagy lerázzák magukról az elmúlt napok szenvedését és ott folytatják, ahol egy csodás dunaparti éjjelen abbamaradt? És akkor? Várhatja majd összeszűkült gyomorral, mikor érzi majd Anna megint szükségesnek, hogy elmeneküljön az érzései elől? Nem tudná még egyszer ezt ép ésszel végigcsinálni...
A barátai csak kapkodták a tekintetüket a színpad és őközötte. Leginkább Marcusnak nyúlt meg az ábrázata, ahogy megértette, a barátja valami delejes erővel lecsapta a lányt a kezéről, még mielőtt elhihette volna, micsoda gyöngyszemre lelt a félhomályos hátsó helyiségben. Még nem értette, hogyan történhetett. Azt sem, hogy az ő érzékei egy pillanat alatt életre keltek a lány láttán, és azt sem, hogy a babért mégis Simon aratta le egy korsó sörrel a kezében. Tom volt az egyetlen, aki tudta erre a magyarázatot és megsajnálva Marcust, megbökte a karját, hogy a fülébe suttogjon.
-Ezek még Budapestről ismerik egymást. Összejöttek, de Anna lelépett előle, és tök véletlenül futottak ma este egymásba –próbálta megmagyarázni neki az előbbi kis közjátékot. Marcus bólintott, de ettől még nem lett jobb a kedve. Miért mindig Simon ér előbb oda? Ez az ő estéje volt, ő talált rá a lányra, és kurvára igazságtalannak tartotta, hogy mindezek ellenére, ez a kis kóbor macska is nyilvánvalóan majd Simonnal akar elmenni, nem vele.
Simon gondolatai sem voltak sokkal boldogabbak, miközben nézte a lány ujjait, ahogy gyakorlottan játszanak a húrokon és a hangja édesen, búsan betölti a sörözőt. Napok óta semmi mást nem akart már, csak felejteni, mert nagy nehezen kezdte elfogadni, hogy reménytelen, hogy valaha is megtalálja a lányt, már csak azért is, mert Anna nyilvánvalóan nem akarja, hogy megtalálja. El akart jutni végre arra a pontra, amikor nem a lány jut eszébe mindenről, egy ablakon besurranó napsugárról, egy szívfájdítóan éneklő rigóról az anyja kertjében, egy vadidegen lány kézmozdulatáról, ahogy a sötét haját összefogja a Temze parti szélben. Beleszeretett, pedig a lány fenekestől felforgatta az életét. Azt hitte, hogy a forgószél, ami az ágyba vitte őket, nem szétdobálja majd tehetetlen testüket, hanem az örvénybe ragadva magával sodorja összetapadtan mindkettőjüket, hogy onnantól közös erővel szálljanak szembe mindennel és mindenkivel. De Anna minden árulkodó jel nélkül megpróbált túllépni a szerelmükön. És ezt az árulást még mindig nem tudta kezelni, így főleg nem, hogy a kis áruló itt állt előtte, csak a kezét kellett volna kinyújtania érte. A figyelmeztetés nélküli lelépése olyan volt, mint egy roppant fájdalmas, de mégis ártalmatlan eltévedt pisztolygolyó. Nem ölt meg, csak megbénított, kurvára fájt, de gyógyíthatónak ítéltetett. És még ki sem tudta piszkálni a golyót, a lány most még mélyebbre nyomta a még lüktető sebbe. Mindig azt gondolta, hogy nem szabad narkó után nyúlnia, mert az tönkreteszi az életét, nos, akkor Anna most hivatalosan is felvételt nyert a tiltott szerek listájára? Mert az iránta érzett szerelem volt képes igazán padlóra vinni. De mint minden droggal, vele is az a helyzet, ha már rászokott, képtelenség nélküle élni.
A veszteség okozta első sokk után az álmaiba akart menekülni. Nem Annáról álmodni, nem. Bármiről, ami elfeledtetné vele a történteket. Zenébe, írásba akarta fojtani az őt feszegető energiákat, de hamar rájött, hogy lehetetlen küldetés. Amíg a dolgok kimondatlanok maradtak, volt rá esély, hogy elfelejtse őket. Legalábbis azt hitte, azt akarta hinni. Aztán azon vette észre magát, hogy Deannek is róla beszél, aztán Tomnak is, és lassan már attól félt, bárkinek, aki hajlandó végighallgatni. És minél többet beszélt róla, annál kevésbé akarta elfelejteni. Nem is tudta volna. Annak az átkozott verses kötetnek minden sora a lányt juttatta eszébe. A boldog órákat és a veszteség fájdalmát.
De hova rejthetném a testem, titkolni, hogy te átkaroltad,a lelkem hogy fertőtlenítsem, amely nem tud nem tudni rólad; csak a tárgyak törékenyek, de tömör az emlékezet...
Csak bámult rá, ahogy a haját csillogó kékre festő fényben a szerelemről énekel, és annak ellenére, hogy tudta, a lány hogyan zúzott szét mindent, amit a maga elcseszett világában végre értékesnek és valóságosnak tartott, hogyan vette el tőle az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba, ennek ellenére nem látott mást, csak a nőt, akiért izzó parázson ment volna el bárhová. Csak egy bolond akarná, hogy ugyanaz a nő kétszer törje össze a szívét. Hát, akkor bolond! És bolondul ezért a boszorkányért.
Most látta, hogy az utolsó találkozásuk óta a lány hogy megváltozott. Leomló, dús hajával a színpadi fényben olyan volt, mintha szivárvány fényben úszna; sokkal szebb, mint amilyennek valaha is látta, és sokkal szebb, mint bárki más, aki valaha is elé került. És ebben a közegben, itt, távol a lány otthonától, annyira magabiztosnak tűnt... Talán mégis ez hozná el számukra a megoldást, ha megtalálná a művészi kibontakozásának lehetőségét akár itt Londonban, akár Los Angelesben. Féltette őt, de most erősnek látszott, rátermettnek, és ő volt annyira önző, hogy ne akarja veszni hagyni a lehetőségét annak, hogy talán mégis van számukra közös jövő kint a nagyvilágban.
*
Anna már szinte csak neki énekelt, egyre többször kapcsolódott össze a tekintetük, és ez zavarba hozta, mert szíve szerint lerángatta volna a színpadról, hogy most és azonnal bepótolják az elvesztegetett napokat. A közel száz főnyi vendégsereg nyilván hangos ovációval fogadta volna az attrakciót. Amikor végre a lány leemelte a nyakából a gitár bőrpántját és a felcsattanó tapsot egy a nézők közé dobott puszival köszönte meg, Simon felállt és csak annyit vetett oda a többieknek:
-Marcus, a gitárod ne keresd egy ideig! – azzal a lány nyomába eredt, aki az öltöző felé tartott, hogy lerakja a hangszerét. Marcus önkéntelen kérdését: Miért? – a többiek jobbról is, balról is egy-egy tockossal és szemforgatással honorálták.
Anna épp csak benyitott a csöpp szobába, amikor érezte, hogy Simon szorosan a nyomában már be is lépett mögötte és becsukta maguk mögött az ajtót. Fullasztó volt hirtelen így kettesben maradnia vele, a szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából. Amikor a színpadról lelépett, még csak addig tudott előre gondolkodni, hogy leteszi a kezéből a gitárt. Fogalma sem volt róla, hogy az útja onnantól a férfi asztalához vagy a kijárat felé vezetett volna. A váratlan találkozás kihúzta a lába alól a biztosnak hitt talajt. Nem tudta mit mondhatna, ami nem tűnik majd szerencsétlen magyarázkodásnak a történtek után. De így, hogy Simon utána jött, kicsit sikerült megnyugodnia,  tudnak majd beszélni...
A férfi éppen utánanyúlt, hogy magához húzza, amikor néhány rövid koppintás után kitárult az ajtó és ott állt George és őket fürkészte a komoly tekintete, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy tudja, ki áll előtte. Anna és Simon egy félbeszakadt ölelésben zavartan nézett rá.
-Jó voltál Anna! – dicsérte meg. -De nem értem…Ti jártok? Akkor nem is jössz többé? – nézett a lányra a választ igazából meg sem várva, kissé értetlen tekintettel George, hiszen ha ez a pasija, akkor mi szükség volt erre a kétségbeesett álláskeresésre...
Simon Annára nézett és halkan megszólalt: -Én holnap elutazom.
Anna kissé megroggyant a bejelentéstől, de aztán egy halványt mosolyt erőltetett az arcára és George felé fordult:
-Nem fogok váratlanul lelépni, nem szokásom. Ha még áll az ajánlat, akkor hétfő-szerda-péntek...
Simon egy látványos grimasszal megszólalt a háttérben, George-hoz intézve a szavait: -Azért ezt írasd is alá vele minimum két tanu előtt. Tudnék mesélni...
A tulajdonos pár pillanatig kapkodta köztük a tekintetét, aztán némán bólintott és visszalépett a folyosóra és becsukta az ajtót maga után. Anna agyán átfutott a gondolat, hogy már megint nem adott Simon egyenes választ egy egyértelmű kérdésre. Ti jártok? Nos, erre ő is szerette volna tudni a választ, bár azt is sejtette, hogy amíg ez kiderül, még lesznek nehéz pillanataik, és csak örülhet, ha nem a válasz lesz a legnehezebb pillanat az életében. Ellépett a férfi közeléből és háttal állva feltette a kérdést, ami még a színpadon is ott zakatolt az agyában.
-Hogy találtál meg?
-Én nem kerestelek. Azt sem tudtam, merre indulhattál. Nyilván nem is akartad, hogy tudjam.
-De hiszen én... – kezdett bele a lány, aztán elhallgatott.
-Hiszen te... ? Anna, végigszeretkeztünk egy éjszakát, elmondtuk egymásnak a létező összes módon, hogy szeretjük egymást és te másnap úgy léptél le, hogy még nyomot sem hagytál magad után. Nem tudtam mit akarsz, de elég nyilvánvalónak látszott, hogy engem nem. És különben sem tudtam, hol keresselek.
-De hiszen megmondtam Adélnak..., még aznap beszéltünk, ahogy apához kijöttem...
-Adél! – csattant fel Simon mélységes indulattal, ami meglepte és kicsit meg is ijesztette a lányt. –Akkor tudta! És képes volt a szemembe nézve azt hazudni, hogy fogalma sincs róla, hova mentél...
Anna szívébe belemart a fájdalom a nővére újabb árulása hallatán. –Nekem azt mondta, hogy beszéltetek. Én ebből azt hittem, tudod, hol találsz, csak nem érdekel már... azok után, hogy hirtelen ott hagytalak.
-Akkor légy oly kedves, ha találkoztok, a nővéredet a nevemben is fojtsd meg! – morogta a férfi. –Mennyi időt elvesztegettünk, és ha nem léteznének ilyen sorsszerű véletlenek, soha meg sem tudom, hogy itt vagyunk egymás közelében. Talán mire rád bukkantam volna, már késő lett volna, hiszen Marcusnak is elég volt pár perc, hogy elcsavard a fejét – dünnyögte feszülten a férfi, ahogy egy pillanatra átélte a percet, ahogy a barátja esetleg idővel bemutatta volna neki a barátnőjét, Annát. Micsoda képtelenség!
Anna még mindig lemerevedve hallgatott. Adél! Ezt egész egyszerűen nem tehette! Ez valami félreértés lehet csak, a nővére nem akarhatta, hogy ő boldogtalan legyen, miközben tudta jól, hogy a lelke belehalt abba, hogy ott hagyta a férfit Budapesten. Mindig olyan okos tudott lenni, ha tanácsokat kért tőle, hogyan tudott Adél ekkorát hibázni?  Aztán magához tért a kábulatból és a férfira nézett, aki pár perccel korábban jelentette be, hogy hiába találták meg egymást ilyen csodával határos módon, holnap mégiscsak felül a repülőre, ami a tengerentúlra repíti.
-Beszélnünk kellene... – mondta halkan, mire Simon csak bólintott, majd egy kis szünet után megszólalt:
-Nálad vagy nálam?
-Te biztosan a szüleidnél laksz – grimaszolt Anna, mire a férfi némi felháborodottsággal a hangjában megszólalt:
-Huszonhét éves vagyok!
-Na és, én huszonöt, és mégis apámnál húztam meg magam.
-Az más, te lány vagy.
-Te meg egy hímsoviniszta disznó – fortyant fel Anna, mire Simon elnevette magát:
-Az biztos, hogy disznó dolgok járnak a fejemben .
Anna egy megsemmisítő pillantással mérte végig, aztán halkan megszólalt: -Apám még Rómában van, üres a lakás.
-Akkor kötelességem vigyázni Rád – kacsintott rá a férfi, mire Anna elvigyorodott: 
-Kecskére káposztát...


2 megjegyzés:

Kitty írta...

Jaj!!!!

Meg őszülnék a végére, ha már nem lennék az.
De a többi itt lévő írásod alapján erre számítottam.
Kedvencem a szürke szem és a menedék.

Remélem nem hagyod abba.

Golden írta...

Oh, a Menedék nekem is kedvencem. Még írni is öröm volt :) Persze, a többit is, de az nagyon könnyedén ment.