Zongorajáték 2.

 – Sajnálom, Mr. Deaver, de Peter Cunningham elutasított minden további kezelést, úgyhogy feleslegesen utalta át az összeget – mondta Jeremy a telefonba. Azt már nem is kötötte a férfi orrára, hogy Peter ma morogva állta el az útját, amikor megérkezett hozzá és cseppet sem finoman megkérte, hogy menjen a fenébe, és lehetőleg ne is jöjjön soha többé. Ráadásul mondja meg ennek a bizonyos Mr. Deavernek, hogy dugja fel a seggébe a pénzét, nincs szüksége rá. Jeremy nem értette a fiú indulatát, de nem vitatkozott vele. Elég sok nehéz emberrel találkozott már, hogy tudja, mikor nem érdemes leállnia a szót szaporítani. Csak azt sajnálta, hogy pont akkor történt valami, ami miatt a srác így felszívta magát, amikor végre kezdtek biztató jelek mutatkozni a fejlődésében. Elég nehezen jutottak el idáig és sajnálta, hogy most minden eddigi közös fáradozásuk kárba megy, mert abban biztos volt, hogy Peter az ő felügyelete nélkül nem fogja tovább végezni a gyakorlatokat.

– Köszönöm, hogy szólt, majd utána nézek, mi történt – mondta a vonal túlsó végén a nyugodt férfihang, aztán sajnálkozva elköszönt, mivel valaki a háttérben már sürgette.

Jeremy nem volt haragtartó. Biztos volt benne, hogy Peter nem ok nélkül fakadt ki, de nem gondolta, hogy neki ebben az ügyben különösebb nyomozást kellene folytatnia. Szólt az adományozónak, részéről tehát megtett mindent, hogy közelebb kerüljenek a megoldáshoz. A többit majd az érintett felek tisztázzák egymás között. Még arra gondolt, holnap újra próbálkozik, hátha Peter is lenyugodott már annyira, hogy értelmesen lehessen beszélni vele, és ha minden kötél szakad, majd megvárja azt a szöszke csajt, aki mindennap meglátogatta a fiút és őt kéri meg, hogy bírja jobb belátásra a fiút.

*

Sylvia zavartan bólintott, amikor a jóképű terapeuta leszólította a hát előtt. Idáig két mondatot nem váltottak, ő mindig csendben meghúzódva várta, hogy befejezzék a gyakorlataikat, bár leginkább nem is találkoztak. A fiú most komoly arccal kérte meg, hogy érje el Peternél, ne szakítsa félbe a kezelést. Bizonytalanul bólintott. Meglepődött, hogy Peter egyáltalán ilyen döntést hozott, nem értette, miért, de nem gondolta, hogy olyan befolyással bírna, amiért Peter meggondolná magát, csak mert ő kéri. Elköszönt, aztán a gondolataiba mélyedve baktatott fel a lépcsőn.

A tegnapi felfedezés, miszerint Peter állapotában jelentős változás állt be és hamarosan talán visszatérhet az iskolába is, kicsit összezavarta. Az eltelt hetekben megszokta ezt a csendes, nyugodt légkört, ami itt, ebben a kis lakásban uralkodott. Ha gondolt is néha rá, hogy a fiúnak milyen beszédes, élénk kék szeme van, ha el is merengett, hogy vajon milyen lehet a billentyűkön futó hosszú ujjak érintése, valahogy mégis uralkodni tudott ezeken a gondolatokon és a benne keltett reakciókon. Azzal, hogy Peter szó szerint is talpra állni látszott, minden más lett. És ő nem akarta ezt a mást. Itt a négy fal között csak az övé volt, csak rá figyelt, de ha visszatér az iskolába, osztoznia kell majd a figyelmén, ha egyáltalán figyel majd még rá. Önző gondolat volt, tisztában volt vele, de egész eddigi életében nem emlékezett, hogy akart volna annyira valamit, mint ennek a fiúnak az osztatlan figyelmét.

Az ajtó előtt megtorpant. Peter szinte harciasan zongorázott valamit, amit ő nem ismert, de tovább hallgatózva arra is rájött, hogy ez bizony nem klasszikus, talán valami saját szerzemény. A fiú féltékenyen őrzött mappájának egy darabkája lehet. Nem elég, hogy tehetséges zenész, de ügyesen játszott a szavakkal és a rajzai pontos lenyomatai voltak az aktuális hangulatának. Meglepte, hogy mennyire sokoldalú, imponált is neki, bár amikor megemlítette, Peter csak legyintett, mondván, talán csak a bizonytalanságát leplezi ezzel, hogy még ő maga sem tudja, mivel akar igazán foglalkozni. Hamarosan a fiú hangját is meghallotta, ahogy énekel, aztán egy hatalmas csattanást, ahogy nyilván a pianínó tetejét csapta le. Összerezzent a durva hangtól és attól az ékes káromkodástól, ami a hirtelen beállt csendben tisztán kivehető volt. Ujja megremegett a csengő gomb fölött. Húha, a sérült fekete párduc tombol odabent. Talán jobb lenne nem tovább ingerelni Petert, ha ma ilyen rossz napja van, de talán éppen most lenne szüksége a támogatására. Talán valami rossz hírt kapott a kórházból, ami miatt úgy döntött, hogy felesleges kínoznia magát, ha kicsi a valószínűsége, hogy rendbe jöjjön valaha. Talán… – úgy döntött, nem érdemes elméleteket gyártania, a legjobb, ha magától az érintettől tudakolja meg, mi zaklatta fel ennyire. Vett egy nagy levegőt és megnyomta a csengőt, aztán – mint aki megrettent a saját bátorságától – elkapta a kezét és még éppen sikerült egy halvány mosolyt varázsolnia az arcára, amikor az ajtó szinte kivágódott előtte.

– Menj el! – szólalt meg Peter köszönés helyett. Haja torzonborzan meredezett a fején, mintha ujjaival ezerszer is végigszántott volna rajta. Sylvia zavarodottan torpant meg. Hát, még őrá is haragszik?

– Peter, mi a baj? Talán segíthetek…

– Már éppen eleget segítettél. Amíg koslattam utánad, le se szartál, a szánalmadra pedig nem tartok igényt.

– Miről beszélsz? – sápadt el a lány.

– Tudom, hogy apád fizeti a kezelésemet, de nem kell tőletek egy fillér sem – vágta a szemébe keményen a fiú. Szeme oldalra rebbent, ahol az egyik szomszéd éppen hazaérkezett és látványosan szerencsétlenkedett a kulcsával, hátha elcsíp néhány szót a küszöbön zajló drámából. Már bánta, hogy egyáltalán ajtót nyitott, mert tudhatta volna, hogy nem fogják két mondattal elintézni a dolgot, de cirkuszi műsort sem szándékozott szolgáltatni a ház lakóinak.

– Utólag könnyű már ezt mondani – vágta rá Sylvia dacosan és némileg sértetten. Igazán nem érezte megérdemeltnek, hogy a fiú így támadjon rá, amikor őt a legjobb szándék vezette.

– Vissza fogom fizetni! – szikrázott Peter kék szeme.

– Nem kell a pénzed! – toppantott Sylvia, és a fiún átfutott egy gondolat, hogy mennyire kislány még, hiszen még vitatkozni sem tud. Azt hiszi, ha toporzékol, mint egy gyerek, akkor bárki is komolyan veszi a mondandóját. Egy kislány, aki nyilván egész életében megkapott mindent, amit csak megkívánt. Most valamilyen oknál fogva őt akarta, hát apuci megvette neki a játékszert. A játékszert, amely most önálló akaratára ébredt és fellázadt.

– Miért pont én? – sóhajtott elgyötörten, mire Sylvia megvonta a vállát:

– Mert a barátom vagy.

– Nem vagyok a barátod! A barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt, és nem alázzák egymást a porba – fortyogott a fiú, mire Sylvia ráemelte zöld szemeit.

– Erre az utóbbira gondolj majd, ha eszedbe jut ez a beszélgetés! – mondta csendesen, aztán hátat fordított és leszaladt a lépcsőn.

Peter a hajába túrt és ha már az ujjai a dús sötét fürtök között kalandoztak, akkor alaposan meg is rángatta a loboncát. A francba! Nem így akarta! Csak higgadtan közölni akarta a lánnyal, hogy nincs szüksége a jómódú családja támogatására. A maga problémáit meg tudja oldani önerőből is, ha meg nem, akkor az is a saját problémája. De igazából nem akart ordibálni vele és főleg nem akarta azt vágni az arcába, hogy nem barátok, mert hiszen azok. Aronon kívül senki más nem vette magának a fáradtságot, hogy naponta eljöjjön és tartsa benne a lelket, ő pedig ilyen otromba és feleslegesen durva módon „hálálta” meg.

Becsapta az ajtót, aztán végignézett a lakáson. A bútorok még mindig a fal mellé tolva hagyták üresen a szoba közepét, hogy legyen elég helye a tornagyakorlatokhoz. Az egyik alacsony szekrénykén még ott virított egy csokor tarka virág, amit Sylvia hozott néhány nappal ezelőtt, hogy egy kicsit feldobja a szoba hangulatát. A virágok idáig illatosan, kackiásan hajladoztak a huzatban, de mintha az elmúlt nap rossz hangulatát ők is megérezték volna, most kókadtan lógatták a fejüket, láthatóan hervadozva. Feléjük indult és óvatosan a konyhai szemetesbe gyömöszölte a szirmait hullató csokrot. Ezzel aztán – úgy tűnt – a lány utolsó kézzel fogható nyomai is eltűntek a közeléből. Nem is baj! Így a jó! Éppen elég volt a visszhang a fejében, amely még az előbbi szóváltást ismételte. Ha valaha is úgy gondolta, ebből a barátságból valami több és izgalmasabb is kinőheti magát, azt az előbbi percekben sikeresen tönkretette. Ez a dolog Sylviával sosem akart igazán összejönni – magyarázta magának. Kár, hogy ebben a történtek ellenére sem volt képes igazán hinni.

*

Aron a távirányítóval kapcsolgatta a tv-t, amíg a barátja a fürdőszobában motozott. Érezte Peteren, hogy nincs a legjobb hangulatban, de úgy döntött, nem  kérdez rá az okára. Úgyis az a típus, aki nem tudja sokáig magába fojtani, ha baja van a világgal, előbb-utóbb úgyis elmondja, mi baja. Amikor az ajtó kitárult, a szeme elkerekedett. Peter felöltözött, száműzve végre az agyonmosott melegítő alsót, amiben hetek, sőt hónapok óta parádézott.

– Megyünk valahova? – kérdezte bizonytalanul, a földszinte vezető lépcsősorra gondolva.

– Ha le tudok mászni a lépcsőn, akkor igen. Legalábbis hálás lennék, ha elkísérnél – morogta Peter, aki órák óta azon törte a fejét, hogyan tudná jóvátenni a Sylviához intézett kirohanását.

– Oké, részemről rendben, de mégis hová akarsz menni? – állt fel Aron, ahogy a barátja máris az ajtó felé vette az irányt.

– Sylviahoz. Bunkó voltam vele, azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem – motyogta Peter, miközben a zsebeit tapogatta. Nyilván nem képes még metrózni, gyalogolni, de egy taxit még megengedhet magának. Az előbbi órát azzal töltötte, hogy megfűzte Hollyt, a Tanulmányi osztályon, hogy a hallgatói névsorból keresse ki Sylvia lakcímét és egy később beváltandó szívességként ossza is meg vele. Mire Aron beállított, nagyjából már a mondandója is összeállt a fejében, bár tisztában volt vele, hogy ésszerű magyarázattal úgysem tud szolgálni a viselkedésére. Nem mintha a véleménye változott volna, nem akarta tovább elfogadni a lány családjának támogatását, de akkor sem viselkedhet vele úgy, mint egy dúvad. Mert bármit is állított, Sylvia igenis a barátja, legalábbis reménykedett benne, hogy még mindig az.

– Haver, egy Alexander Graham Bell nevű ipse erre már feltalálta a megoldást.

– Ezt nem intézhetem telefonon. Igazából azt sem akarom, hogy lecsapja és ne tudjam elmondani, hogy mennyire sajnálom – nézte maga előtt a leküzdendő akadályt Peter, aztán mély levegőt vett és elindult.  

A lépcsőn óvatosan, mint egy járni tanuló kisgyerek óvakodott le, a korlátba kapaszkodva. Amikor a nyílt utcára ért, nagy lélegzetet vett a benzingőztől terhes levegőből, majd a járda szélén a közeledő sárga kocsik felé intett. A ház elé kanyarodó taxiba nehézkesen hajtogatta be magát. Utálta, hogy egy ilyen hétköznapi, egyszerű művelet ennyi gondot okoz és ennyire kimeríti, de a hónapok óta tartó szobafogság után mégis úgy érezte magát, mintha valami hatalmas, elismerésre méltó tettet hajtott volna végre. Keserű volt a szembesülés azzal az aprósággal, hogy ezt is jórészt Sylviának köszönheti.

Ahogy megálltak az elegáns, visszafogottságában is méltóságteljes villa előtt, Peter egy pillanatra elbizonytalanodott. Mire jó az, hogy idejött? Ha Sylvia megbántódott, hát, istenem, legalább később nem kell kiábrándítsa, hogy ő úgysem elég jó partner a számára. Talán megvolt az oka a köztük lezajlott bántó veszekedésnek, talán éppen az, hogy megóvja mindkettőjüket idővel egy sokkal fájdalmasabb szakítástól. Végül komoly elhatározással kitornázta magát a hátsó ülésről. Ha már eddig eljött, akkor egyenes gerinccel még egyszer köszönetét fejezi ki az eddigi támogatásért, bocsánatot kér a hangnemért, ahogyan ma fogadta a lányt, aztán búcsút mond az egész családnak. Ennyit igazán megérdemelnek.

Loretta Deaver éppen telefonált, miközben ajtót nyitott. Szeme kíváncsian és némi értetlenséggel söpört végig a két fiún, akik előtte álltak. Egyikük kíváncsian, mégis kívülállóként ácsorgott az ajtó előtt, a másik fiú idegesen, zavartan.

– Bocsáss meg, visszahívlak, de jött valaki – mondta a telefonba, aztán várakozóan fordult feléjük: – Segíthetek?

– Jó estét! Peter Cunningham vagyok, Sylvia barátja. Beszélhetnék vele?

– Peter! Örülök, hogy már ilyen jól van! – mosolygott rá az asszony, aztán sajnálkozva tette szét a kezét: – Megbeszélték Sylvie-vel? Mert még nem ért haza. Igazság szerint azt hittem, ott van magánál.

 

Loretta Deaver kíváncsi macskaszemekkel figyelte az előtte feszengő fiatal férfit. Akármi is hozta ide a titokzatos Peter Cunninghamet, Sylvia nyilván nem tudott a dologról, mert akkor itthon lenne és várná. Ezt a fiút bárki tárt karokkal várná, még ha fele annyi idős lenne, mint amennyi, akkor ő maga is – mosolyodott el a gondolatra és magában bocsánatot kért a férjétől, de hát George lassan kerekedő pocakja és ez a férfiszépsége teljében levő fiú egészen más kategória volt. A barátja, valami Aron, szabadkozva elbúcsúzott, amikor behívta őket; begyűjtve egy haragos pillantást Petertől, aki egyedül maradva mintha sarokba szorítva érezte volna magát, mihelyst átlépte a küszöböt. A járásán még erősen érződött a baleset következményeként a sántítás, bár látszott rajta, hogy minden erejével igyekszik uralkodni a mozdulatain, de koordinálatlan volt, mint aki még azt sem tudja eldönteni, melyik lábára sántítson jobban.

– Megkérhetem, hogy jöjjön velem a konyhába? Éppen főzök és nem akarom, hogy odakapjon – mosolygott már-már bocsánatkérően a fiúra és előre indult, Peter pedig alvajáróként követte. Miért jött be? Miért nem fordult meg és húzott el Aronnal együtt, amikor az asszony közölte, hogy a lánya nincs itthon? Most már kínos lenne, amolyan megfutamodásnak tűnne. Sylvia nincs itt, ő megpróbálta a lovagiasság szabályai szerint, nem tehet róla, hogy nem jött össze. Az anyja majd elmondja neki, hogy kereste és ezzel a dolog le van tudva. A lány biztosan sejti majd, hogy bocsánatot kérni jött. Még jobb is így, mert megúszta a kínos részét a találkozónak. Amíg a gondolataival volt elfoglalva, már meg is érkeztek a barátságos, minden kényelemmel felszerelt konyhába, amelynek közepén egy tekintélyes méretű kerek asztal várta, hogy éhes családtagok üljék körül. A vendégeknek az étkezőben terítettek, úgyhogy ezt, hogy őt ide vezették, egyaránt érezhette lenézésnek, de ugyanúgy megtiszteltetéssel felérő kedves gesztusnak is. Úgy döntött, hogy ez utóbbiről lehet szó, mert az asszony viselkedésében nyoma sem volt felsőbbségeskedésnek.

– Foglaljon helyet! – mutatott a konyhában az asztal melletti székre az asszony, és szeme követte a fiú kissé darabos mozgását, ahogy leereszkedett a székre. Még jócskán ráférne a gyógytorna – állapította meg magában, ahogy visszafordult a tűzhely felé. Peter csodálkozva konstatálta, hogy a nő maga főzi a vacsorát. Aron annyit papolt neki a jómódú családról, hogy meggyőződése volt, hogy házvezetőnő nyitja majd az ajtót és szakácsnő készíti az ételt, miközben a ház asszonya gondosan manikűrözött kezekkel, elegánsan felöltözve divatlapot vagy lakberendezési magazint lapozgat a nappaliban. Meglepte, hogy Mrs. Deaver teljesen hétköznapi, kényelmes ruhában maga szorgoskodik a tűzhely előtt, ahonnan finom illatok csapták meg az orrát. Már az idejére sem emlékezett, mikor evett utoljára finom házi kosztot és váratlanul megkordult a gyomra, amely nem tudott ellenállni az érzékeit csiklandozó illat-orgiának.

– Bocsánat! – vörösödött el Peter, bár egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy a nő is meghallotta a vihar közeledtét jelző mormogásra emlékeztető hangot.

– Még nem vacsorázott? – kérdezte vidáman az asszony, óvatosan fogalmazva, nehogy az Éhes? kérdéssel félreérthetően, netán sértően kíváncsinak tartsa a másik. – Van kedve velem enni? – emelt fel egy merőkanalat.

– Nem akarok zavarni, biztosan meg akarja várni a családját – motyogta Peter, de szájában már összefutott a nyál a gondolatra, hogy megkóstolhatja az illatozva fortyogó ételt.

– Nem kérdeztem volna, ha rájuk akarnék várni – húzta fel a szemöldökét a nő. – A férjem egyébként is kiszámíthatatlan, mikor ér haza, Sylvia meg…, ha nincs magánál, róla se tudhatom, mikor jön meg, nem igaz? Én éhes vagyok, maga is tudna enni, ne is tagadja, akkor meg… – rántott aprót a vállán, mintha teljesen hétköznapi megszokott dolog lenne, hogy egy lényegében ismeretlen fiatalemberrel ossza meg a vacsoráját – zöldséges marharagu medvehagymával, ha nem szereti, akkor csak szendviccsel tudok szolgálni – emelt meg egy tányért.

Peter megadta magát, és bólintott, mire az asszony megmerítette a kanalat. Zöldséges marharagu, mint a mesében, az anyja főzött ilyet utoljára, még emlékezett az ízére is. Úgynevezett levegő-gombócokat főzött ki hozzá, mennyit viccelődtek rajta, hogy ahhoz képest, hogy levegő, azért fogyókúrásoknak mégsem ajánlaná. Már ez is meglepte. Valamiért úgy gondolta, gazdagék valami ritka és drága dolgot tesznek az asztalra, ízetlen, de divatos ételt. Te jó isten, sosem gondolta volna magáról, hogy ennyi előítélettel képes valakit kezelni, pusztán azért, mert azt hallotta róla, hogy a város egyik legmenőbb ügyvédje és tömött a bukszája.

– Sajnos köretet nem csináltam hozzá, de van friss házikenyerem, ha megfelel – nézett a fiúra és elmosolyodott, ahogy a sóvár, éhes tekintetet meglátta. Levágott egy vastag szeletet a puha, foszlós kenyérből és egy szalvétán Peter elé tette. Pillanatnyi tétovázás után magának is vágott, a fenébe a folytonos fogyókúrával! Ha már ezt a régi receptet választotta mára, akkor ő is megérdemel egy falatnyi kényeztetést, gondolta némi lelkiismeret-furdalással, ahogy nehezen begombolt kedvenc nadrágja jutott eszébe, aztán letelepedett a másikkal szemben.

– Jó étvágyat! Vigyázzon, mert forró, de ahogy az édesanyám szokta mondani, tűzön főtt… – fújta meg a falatot a villáján.

Peter akaratlanul is elmosolyodott az ismerős mondatra. Az ő anyja is mindig ezt mondta, amikor az apja morgolódott, hogy miért hívta őket az asztalhoz, amikor még tűz forró az étel.

Csendben falatoztak, amikor az ajtó felől kulcs zörgése hallatszott, aztán Sylvia hangja csendült fel. – Szia anyu! Megjöttem!

Loretta szeme a fiúra siklott, akinek megállt a falat a szájában.

– Fejezze be nyugodtan! Rendszerint először felrobog a szobájába, ledobálja a holmiját. Mire lejön, már maga sem lesz olyan ideges. Sosem jó, ha az embert váratlanul kényszerítik arra, hogy mondjon valamit – kacsintott a fiúra, aztán visszakiabált a lányának.

– Moss kezet, aztán ehetsz, éppen elkészültem!

Peter nagyot nyelve hallgatta, ahogy az emeletre vezető lépcső nevetségesen hangosan dobog a lány könnyű léptei alatt, amiket amúgy is elnyelt a vastag padlószőnyeg. Kedvetlenül gondolt rá, hogy még utána sem tudna menni, mert mire a lépcső feléig érne, Sylvie már biztosan ugyanilyen tempósan robogna lefelé. Az étvágya úgy reppent el, mintha már belapátolta volna a teljes adagot, amit az asszony elé tett.  Komoran nézte maga előtt a tányért, mire az asszony a kezéért nyúlt.

– Tudom, milyen ez, az ember nem tud enni, amíg nyomja valami a lelkét. Nyugodtan hagyja itt. Ha elfogadja, akkor csomagolok egy adagot, aztán otthon nyugodtan megeheti, rendben?

Peternek csak bólintani volt ereje. Mrs. Deaver barátságos, megértő stílusa egy pofonnal ért fel azok után, ahogy ő ma a lányával viselkedett. Nehézkesen feltápászkodott az asztaltól, aztán kifelé indult, hogy a lépcső aljában várja be a lányt. Loretta a fejét csóválva nézett utána. Sylvia mindig is jó érzékkel látta meg az értékeset a lomok között – gondolta kis grimasszal a nem igazán helyénvaló hasonlat miatt. De tény, hogy az eddig felvonultatott fiúk közül messze ez a Peter vitte el a pálmát, még így sántikálva is. Volt valami visszafogott, zabolátlan erő a fiúban, amit csak a szeme kékjének villanása árult el. Sötét, már-már fekete hajának kusza, hullámos tincsei bármelyik nőt arra késztették volna, hogy beletúrjon, mindez egy zenész érzékenységével megfejelve, igen, izgalmas férfi lehet. Aki most valamiért kínban érzi magát. Talán valami olyasmit tett vagy mondott, amivel megbántotta Sylvit? Anyaként ezért most a szemét kéne kikaparnia, de valami rejtélyes módon csak vidámságot érzett. Még nagyon is jól emlékezett rá, milyen jókat lehetett George-al veszekedni és milyen édes volt utána a békülés. Ezek a csatározások minden kapcsolat velejárói, olyan próbák, amelyek az egymásról való tanulás folyamatának fontos mérföldkövei. Elővett egy tároló edényt és jócskán mért bele a raguból, aztán lezárta és asztalra helyezte. Közben fülelt, hogy hall-e kintről beszélgetést, de a lánya ma nem sietett a vacsorázó asztalhoz.

Sylvia leszórta a holmiját a szobában, aztán a fürdőszobában belenézett a tükörbe. Az eltelt órákat Amyvel töltötte egy kávézó eldugott zugában. Kisírta magát, Amynek mondatról mondatra elismételve a fiúval folytatott szócsatát. A barátnője szikrázó szemekkel tüzelte őt, hogyan álljon bosszút, mire a végén elnevette magát.

– Jézusom, Amy! Ennyire azért nem volt gonosz. Csak büszke. A férfiúi önérzete sérült, hogy egy lány tett valamit az érdekében. Tuladjonképpen meg is értem, bár, akkor is, ugyanígy tennék újra, mert a francba az önérzetével, ha az egészségéről van szó. Nincs igazam?  

Mire hazaindult, már túl is tette volna magát a történteken, csak abban nem volt biztos, vajon Peter hogyan érez a szóváltásukkal kapcsolatban. Fogalma sem volt róla, hogyan tudhatná meg, hogy tombol-e még, vagy megjött az esze időközben. Hazafelé arra gondolt, megkeresi holnap Aront a suliban és tőle próbálja megtudni. Miközben megmosta a kezét, ennek a találkozásnak a képeit és mondatait színezgette, aztán leöblítette az arcát, kicsit megcsipkedte, aztán a konyha felől szállingózó illatokat követve lefelé indult.

Olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem megbicsaklott a bokája, ahogy az odalent feszülten várakozó fiút meglátta. Na, ez a forgatókönyv még véletlenül sem szerepelt a képzelgései között. De ha eljött, az azt jelenti, hogy megbánta a durvaságát, gondolta reménykedve, már-már elégedetten, aztán a kezdeti lendületen lassítva ugyan, de határozottan megindult feléje.

– Szia! Micsoda meglepetés! – szólalt meg halkan, ahogy az utolsó lépcsőfokon megállt Peter előtt, akinek – úgy tűnt – esze ágában sem volt oldalra lépni előle, elállta az útját, mint aki itt és most akar valamit megbeszélni vele. Így majdnem egyforma magasak voltak, a szemük legalábbis egy vonalban volt. Ez tetszett neki, mert egy pillanatra azonosnak érezte az erőviszonyokat is kettejük között. Mindig is nyomasztotta, hogy Peter még sérülten is úgy magasodott föléje, mint egy óriás. Most azonban egyetlen lépcsőfoknak köszönhetően erősnek és büszkének érezhette magát ő is. Persze, sokat segít a hazai pálya előnye is – gondolta gunyorosan.

– Szia! – szólalt meg rekedten a fiú. Sylvia furcsán kiegyensúlyozottnak tűnt, főleg annak a fényében, hogy amikor legutóbb látta, a csodás zöld szemei mélyén olyan fájdalom vibrált, amely már neki magának okozott kellemetlen érzéseket. Ezek szerint az eltelt idő elég volt hozzá, hogy túl tegye magát egy csalódáson, és az ő durvaságán. Ennek örülnie kellett volna, de igazából csak az izgatta, hogy mi vagy ki volt képes arra, hogy feledtesse vele azt a megalázó veszekedést.

– Ne haragudj! – motyogta halkan, aztán a lány kezéért nyúlt. Hidegek voltak az ujjai, de talán csak a kézmosástól, aminek a nyirkosságát még érezte. – Tudom, hogy bunkó módon viselkedtem. Hálásnak kellene lennem, hogy a családod ennyit tett értem, csak nem akartam, hogy szánalomból üldögélj velem napról napra, amikor annyi mást csinálhatnál, ha nem velem töltenéd az idődet. Nem volt ennek az egésznek semmi értelme a számomra, mert amikor én akartam járni veled, szóba sem álltál velem, most meg hirtelen…, szóval, nem tudtam másra gondolni, csak hogy jótékonykodni akarsz valakivel, és az meg olyan megalázó volt. Azt hiszem.

– Oké, bocsánatkérés elfogadva – bólintott Sylvia, miközben meglepetten érezte magában a magabiztosság morzsáit a kezdeti elfogódottság helyett. Nem csalódott Peterben, hiszen mégsem az a vadállat, akinek néhány órája bemutatkozott. Bele sem mert gondolni, micsoda akaraterő kellhetett neki, hogy idáig eljöjjön és bocsánatot kérjen. Már csak ezért is megérdemelte a megbocsátást. – Talán nekem sem kellett volna a hátad mögött szervezkednem, bár az az igazság, hogy biztos voltam benne, ha beszélek neked róla, akkor is ilyen csökönyös szamár módjára reagálsz, úgyhogy csak ettől akartam megkímélni magam. Nyilván sikertelenül, úgyhogy akár már az elején is veszekedhettünk volna erről az egészről. De akkor talán még mindig nem tartanál ott, hogy elgyere idáig, és itt ácsorogj a lépcsőm aljában. Erről jut eszembe, nem fárasztó?

– De igen – futott át egy enyhe mosoly a fiú arcán. Sylvia egész jól fogadta ezt a bocsánatkérősdit. Ettől aztán megint eszébe jutott, hogy férfiként nem adhatja ilyen olcsón a bőrét, ezért aztán hozzátette: – De tudod, ez a bocsánatkérés nem feltétlenül azt jelenti, hogy tévedtem és neked volt igazad. Egyszerűen azt jelenti, hogy többre értékelem a kapcsolatunkat, mint az egómat.

– Milyen kapcsolatunkat? – nézett a szemébe a lány, és így, hogy a szemük egy magasságban volt, és az orruk majdnem összeért, ez a nézés most kifejezetten hipnotikusra sikeredett.

– Barátság? – húzta fel a szemöldökét a fiú, mire Sylvia elgondolkodva elnézett mellette.

– Oké, legyen barátság. Egyelőre. De most együnk valamit, mert éhen halok. Anyu az illatok alapján marharagut csinált. Szereted?

– Szeretem, és már ettem is belőle, csak közben megjöttél, és …  – harapta el a mondat végét a fiú, ahogy újra megérezte a gyomra szorítását. Éhes volt, ő meg ott hagyta az adagját, de ha addig él is, nem fog újat kérni.

– …és elment az étvágyad? – grimaszolt rá a lány, aztán ellépett mellette és a konyha felé indult. – Anyut ismerve azóta már meg is melegítette neked. Na, gyere! Nem szeretek egyedül enni – mondta vidáman, és Peter megkönnyebbülten, valami könnyű érzéssel a szíve környékén indult utána.

Javítgatások

 A tavalyi év végén belekezdtem néhány korábbi (sokkal korábbi) írásom javítgatásába. Még véletlenül sem szeretném fényezgetni magam, de némelyik kifejezetten szórakoztatóra sikerült, így aztán talán az itt olvasóknak is kedvére tehetek azzal, ha megosztom az új verziót. 

Elsőként álljon itt a Zongorajáték című történet, Peter és Sylvia története. Aki már olvasott engem, tudja, hogy szinte kivétel nélkül happy enddel végződnek a regénykéim (ez akár spoiler is lehetne :) ) de némelyik menetközben alaposan megbonyolítja hőseim életét. Nos, a Zongorajáték is ilyen. De ahogy a mesében is mondják: Minden jó, ha a vége jó! Jó szórakozást!

Zongorajáték

 1.

Peter Cunningham újra és újra belekezdett  Chopin zongoradarabjába, de ma annyira dekoncentrált volt, hogy egész egyszerűen képtelen volt hibátlanul lejátszani az ismerős darabot. Vagy csak ez a rohadt kerekesszék zavarta. Képtelen volt hozzászokni, pedig már lassan egy hónapja kényszerült rá, hogy ebben töltse a napjait, és egyelőre el sem tudta képzelni azt az időt, amikor végre felállhat belőle. Ha egyáltalán majd fel tud állni. Az a nyomorult kocsi alaposan elintézte. Az orvos arra próbálta felkészíteni, hogy talán egész életében bottal tud majd járni, és ez volt még az optimistább verzió.

A darab még így is jól szólt volna, hogy a pedálokhoz hozzá sem fért a lábait borító ormótlan csizmáktól, de a keze meg-megremegett – nyilván a benne dúló feszültségtől –, a ritmust vétette el, és ettől valahogy fals lett az egész. Legalább egy cigire rágyújthatna, de akkor még azt az apró sikerélményt is lehúzhatná a klozetton, amit az önkéntes nikotin-elvonókúrája jelentett. Amikor a kocsi elcsapta, a cigi kirepült a kezéből, egyenesen egy olajfoltba, ahol azonnal lángra kapott. Ő pedig a szilánkosra tört lábait el sem tudta húzni a tűz útjából. A nadrágja szabályosan ráégett a lába szárára, mire valaki végre elráncigálta a tűztől. Sosem tudta meg ki volt az, mert a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

Április elsején történt a baleset. Huszonnégy éve alatt egyszer sem így képzelte az április tréfát. Az egymást követő műtétek emlékétől, a fájdalomcsillapítók állandó kábulatától, és a jövőtől való rettegéstől már úgy érezte, talán soha életében nem tud újra felszabadultan nevetni. Ráadásul egyelőre nagyon úgy nézett ki, hogy egyetlen menedéke, a zene sem azt jelenti már, mint néhány hónappal ezelőtt.

Lecsapta a pianínó tetejét és a kereket forgatva a kanapéhoz gurult, hogy bekapcsolja a tv-t. Végigpörgette a csatornákat, de egyetlen nézhető műsort sem talált. Felvette a könyvet, amit legutóbb olvasott, Ken McClure Donor című regényét. Még a kórházban kezdett bele, de mivel a gondolatébresztő krimi az orvosi cselszövésekről szólt, most kissé nyugtalanná tette, hogy ő is ebben a világban kénytelen mozogni. Mozogni…, hát éppen ez volt a baj, mozogni képtelen volt, úgyhogy inkább csak átvitt értelemben értette az előbbieket.

A lakás nem volt nagy, de ez eddig nem zavarta. Egy apró nappali és egy hálófülke, amit jórészt az ágya foglalt el. A konyha csak pontosan annyi, ahol egy kávét le lehet főzni és egy készételt megmelegíteni. A pianínó határozta meg tulajdonképpen a berendezést is, ezért aztán egy vagyont kellett leperkáljon a tulajdonosnak, de nem bánta, mert közel volt a főiskolához és minden megvolt benne, amire szüksége lehetett. Egészen a balesetig. Most a legfontosabb hiányzott, a hely. Ugyanis a kerekesszéknek nehézkes akadályt jelentett a küszöb és az a néhány bútor a nappaliban, még így is, hogy a barátja, Aron kicsit átrendezte a helyiséget. A bútorokat a fal mellé tolta, amitől az egész úgy nézett ki, mintha éppen költözködne. A legnagyobb tortúrát a fürdőszoba jelentette. Oda épp csak befért a kocsi, de valamennyi művelethez ki kellett tornázza magát belőle és a mankókkal bűvészkednie. Nem tartotta a nap fénypontjának ezeket a hosszú perceket. Arra pedig nem is gondolhatott, hogy a négy fal közül kiszabaduljon, mivel a lakás az első emeleten volt, és a lépcsőkkel ki tudja, boldogul-e még valaha.

Persze, szerezhetett volna magának segítőt, de még a gondolatától is irtózott, hogy valakire rászoruljon. Így is megjelent nála naponta egy nővér, aki az injekciókat adta be, a kötéseit cserélte, és ha már ott volt, segített a mosakodásban, vagy a halaszthatatlan háztartási munkákban. Legutóbb még a haját is megnyírta kicsit, mert kezdett úgy kinézni, mint egy torzonborz ősember. De ez a segítség már nem volt kéznél, amikor például beleizzadt a tornagyakorlataiba és mosakodni, átöltözni akart. Ha úgy érezte, a szekrény túl messze van, inkább lemondott a tiszta pólóról, így viszont még ebben a langyos késő tavaszi, kora nyár eleji időben is sikerült megfáznia.

A szüleire nem számíthatott. Nem, ez így nem volt igaz. A szülei nyújtották neki a legtöbbet, amit megtehettek, bár nem így tervezték, amikor két évvel ezelőtt útnak indultak egy dél-amerikai koncertkörútra az együttesükkel. A Csendes óceán lett a sírjuk, ő pedig az örökségét arra használta, hogy beiratkozott az ország egyik legjobb zeneiskolájába és bérelt egy kis lakást a közelében. Úgy számolta, hogy a pénz kitart a diplomáig, de a balesetnek hála, most halasztania kell a félévet és ez a végénél még gondot jelenthet. De most még nem akart erre gondolni. Ha végre lábra tud majd állni, majd megoldja ezt is, mint ahogy már annyiszor, amikor valami váratlan akadállyal szembesült.

Kinézett az ablakon és a nap járásából nagyjából sejtette, hogy most kezdődne a zongoraórája Mrs. Kozlowskánál, a lengyel származású tanárnőnél, akinél ihletettebben Chopint  senki nem interpretálhatna. A cd-lejátszóhoz gurult és bekapcsolta. A szobát hamarosan betöltötték egy fiatal zongoraművész által játszott Chopin darab dallamai. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még el tudott menni egy koncertre. Egy európai fiatal, vak zongorista lépett fel, aki koraszülöttként egy hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el a látását, és mégis megtalálta a maga útját a zene világában. A Lincoln Centerben ezer ember előtt teltházas koncertet adó Tamás Érdi magabiztosan lépett ki a színpadra, csak a zongorához érve árulkodott mozgása arról, hogy egy láthatatlan világban kell eligazodjon. Aztán leült és ahogy ujjai meglódultak a billentyűk felett, világossá vált, hogy a srác előtt nincs akadály. Később elolvasta a róla szóló ismertetőt és csodálattal adózott a kitartásának, az őt segítő tanároknak, amiért közösen megtalálták a módszert, amivel épp annyira lehetett a zene az ő életének része, mint ahogy ő maga a zene része. Tulajdonképpen újrakomponáltatták vele azokat a darabokat, amiket megtanult, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Peter csak csodálni tudta azt az erőt és kitartást, amivel az ifjú zenész haladt a sikerhez vezető úton. Az akkori élmény mára követendő példa lett a számára. Más nehézségek álltak előtte, de a jobb napjain keményen eltökélte, hogy ő sem adja fel.

A balesetet követő első napokra nem emlékezett, köszönhetően annak a rengeteg fájdalomcsillapítónak, amit a kórházban belepumpáltak. Amikor azonban hetekkel később begurult a lakásba, a barátai összenéztek a háta mögött. Nem merték magára hagyni. Talán jogosan, mert az első reakciója az önsajnálat és hitének teljes elvesztése volt. A nyitott ablakon kinézve morbid keserűséggel állapította meg, ha kivetné magát rajta, legfeljebb egy újabb töréssel gazdagíthatná amúgy is zsúfolt kórlapját. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy még egy pohár vizet is kérnie kellett, aztán ahogy remegő kézzel ivott és leöntötte magát, máris nehézkes logisztikai művelet kellett egy nyomorult törölközőhöz és egy pólócseréhez. Teljesen összeomlott, előbb a depresszió telepedett rá, később dacos eltökéltség, neki ne segítsen senki!

Felvette a mappáját az asztalról, amely ennek az időszaknak pontos lenyomatát őrizte, és átlapozta. Kaotikus összevisszaságban követték egymást rajzok és novella-töredékek, versrészletek és néhány dallam lekottázva, amilyen napjai éppen voltak. Ma valahogy egyikhez sem volt kedve. Ma semmihez nem volt kedve. Ma kifejezetten zavart volt, és ezt a zavart egy váratlan látogató idézte elő benne. Sylvia.

Amíg ez az átkozott baleset meg nem történt, néha összejött zenészlányokkal a főiskoláról, de Sylvia Deawer még arra sem érdemesítette, hogy egy kávéra beüljön vele valahová. Ha összefutottak a főiskola hatalmas boltívei alatt valamelyik méltóságteljes folyosón, a lány csak halványan rámosolygott, aztán hegedűjével a hóna alatt csak szaladt tovább. Ha meg akarta állítani, sajnálkozva szabadkozott, aztán futott tovább. Mindig sietett. Mégis Petert érte a baleset, aki csak azon az egyetlen napon rohant, egyenesen egy sebesen közeledő furgon elé.

Ma reggel, miután az olyan egyszerű tevékenységektől, mint hogy wc-re menjen, vagy megmossa a fogát, teljesen kimerült, megszólalt a csengő. Már fel sem kapta magára a pólóját, csak odagurult az ajtóhoz és kitárta. Azt hitte, Lydia, a középkorú segítője érkezett kicsivel korábban, mint szokott. De a küszöbön ott ácsorgott Sylvia és szemeit lesütve elnézést kért a zavarásért. Zavarásért? Amikor ez volt az utóbbi hetek legnagyszerűbb meglepetése?

Őt a döbbenet szögezte a küszöbre, a lányt a zavar, így aztán eltelt egy kis idő, mire észbekapott és hátrébb gurult, hogy behívja. Sylvia bizonytalanul követte.

– Hogy birkózol meg ezzel az egésszel? – kérdezte halkan, kerülve a fiú tekintetét.

– Küzdök, birkózásnak nem nevezném. Az valahogy egyenlő felek küzdelmét jelentené, de itt én egyértelműen csak szívok. – vont vállat Peter. – Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha mégsem lesznek rendben a dolgok.

A lány nem töltött nála többet fél óránál, de utána egyszerre szeretett volna verset írni és zenét szerezni, közben lerajzolni az arcát, ahogyan őrá mosolygott. Még sosem érezte ennyire élőnek magát, talán még a baleset előtt sem. De amikor eszébe jutott, hogy talán csak a szánalom hajtotta fel hozzá, a ceruza kettéroppant a kezében.

Ki tudja, merre vezetnek az utak, Merre a napok futnak, csak az idő?

És ki tudja, a szív miért sír, Ha a szerelmed hazugság, csak az idő?

Ki tudja, miért találkoznak az utak, Talán a szerelem, a szívedben?

Ki tudja, a szerelmed erősödik-e, Szíved kívánsága szerint, csak az idő?

És ki tudja, meddig tartanak az utak, Hová vezetnek a napok, csak az idő?

Utálta, hogy olyan szerelemről ír dalt, amit még meg sem élt, csak az álmaiban létezett. És mindez miért? Mert Sylvia – ki tudja miért – úgy döntött, hogy megkérdezi, hogyan birkózik meg ezzel az egésszel.

„Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha nem jönnek rendbe a dolgok” – ezt mondta neki, mire a lány a kezei után kapott. Vékony ujjai között szorongatta az ő sokkal nagyobb tenyerét és végighúzta a mutató ujját az életvonalán.

– Minden rendben lesz, látod, ide van írva!? – eresztette el hirtelen, aztán az arca bíborpirosba ment át. Annyira aranyos volt! Üzekedni vágyó kanként koslatott utána egy ideje, aztán feladta, látva, hogy a lány még esélyt sem akar adni neki, hogy esetleg a jobbik oldaláról mutatkozzon be. És amikor már álmodni sem mert volna róla, akkor hirtelen itt állt előtte pirulva és az iránta érzett aggodalomtól reszketve. Érthetetlen fejlemény volt, de már nem is akarta tudni az okát;  csak csendben örült, hogy így alakult. Már az sem érdekelte, ha esetleg jön majd a keserű ébredés, most olyan volt, mint egy megvalósult álom és ő szívesen kért volna Lydia altatóiból, hogy tovább álmodozhasson.

Miután a lány megkérdezte, másnap meglátogathatja-e, kilibbent az ajtón, ő pedig csak onnan tudta, hogy az eltelt percek valóságosak voltak, hogy beverte a lábát a hirtelen fordulásnál és ettől a napfényben fürdő szobában is megjelentek a csillagok. Az este úgy köszöntött rá, mint egy alvajáróra. Csak ült az ablaknál és a vers rímeit csiszolta, miközben dúdolt egy dallamot. Aron jött fel hozzá, a közeli kifőzdéből hozott vacsorát, de nem tudott rá és az iskolai pletykáira figyelni, mert ez a dallam motoszkált a gondolatai között. Aron akkor adta fel, amikor válasz nélkül hagyta a kérdését és ujjaival leütötte az első néhány hangot a zongorán.

– Mi ez? – kérdezte homlokráncolva a barátja, aki maga volt a kétlábon járó zenei lexikon, de ez a néhány taktus tökéletesen ismeretlen volt előtte.

– Még nem tudom, csak nem megy ki a fejemből, egész nap itt zümmög az agyamban. Bocs, ha nem figyeltem, de ezt le kell kottáznom – motyogott az orra alatt, és már fel is csapta a mappáját, hogy az első néhány hangjegyet papírra vethesse. Mellette máris ott sorakoztak a szavak, kusza egymás utánban, bizonytalanul és mégis reménykedve; és Peter tudta, ma éjjel nem fog szabadulni a daltól és Sylvia látogatásának emlékétől. Szinte észre sem vette, amikor Aron összepakolt a konyhában, aztán a vállára paskolva elköszönt. Letudta a fürdőszobai akadályversenyt, aztán a mappával az ölében az ágy mellé kerekezett. Áttornázta magát az ágy tetejére és sziszegve, óvatosan kibontotta lábait a műanyag borításból. A kötés ma már nem nedvedzett át, sóhajtott megkönnyebbülve. Nem volt elég a törés, még a nehezen gyógyuló égési sérülései is aggasztották, de úgy tűnt, végre azok is a gyógyulás mellett döntöttek. Erről árulkodott az a viszketés is, ami a kötés alatt megborzongatta. Minden akaraterejét latba vetve megállta, hogy ne tíz körömmel szántson végig a lábszárán, csak könnyű simogatással próbálta enyhíteni a kínt, aztán inkább visszacsatolta a műanyag csizmákat. Utálta, hogy ezekben aludjon, de egyrészt megvédték a kísértéstől, hogy gyógyuló sebeit kikezdje, másrészt tudta, ha bármi történne az éjjel, ami miatt hirtelen fel kellene kelnie, ezek nélkül esélye sem lenne, csavarokkal, fémlapokkal összetoldozott csontjai még nem biztos, hogy megtartották volna a súlyát. Eligazgatta a térdei alatt a hengerpárnát, aztán a hosszas előkészületektől máris fáradtan hátra hanyatlott a párnájára. Bekapcsolta a tv-t, de nem volt hangulata sem politikához, sem ahhoz a piff-puff lövöldözős filmhez, ami a híreket követte. Kinyomta a készüléket és a térdére fektette a mappáját. Szinte félve nyitotta ki az utolsó bejegyzésnél, mintha attól tartana, valami irányíthatatlan szellemet engedne szabadjára azzal, hogy odalapoz és a lányra gondol.

*

Sylvia elgondolkodva bökdöste a vacsoráját, miközben a szülei aggódva figyelték. Egy ideje minden este ilyen kívülállóként üldögélt közöttük, mint akinek a gondolatai egészen máshol járnak. Az apja, George összevont szemöldökkel nézte, ahogy oda sem figyelve tépdesi a szelet kenyeret, amely mostanra már madáreledelhez hasonlított.

– Valami baj van, Sylvie? – tette le az evőeszközeit és összefont ujjaira fektette az állát, miközben lélekbelátó szemeivel fürkészte a lánya vonásait. Aggodalmat tükröző tekintete és teljes koncentrációt sugalló arca ügyfelei problémáinak megbeszélésekor is bevált, remélte, hogy a lánya is megnyílik előtte.

– Nem, semmi… – rezzent össze a lány, és ezzel a férfi végképp biztos lett benne, hogy itt valami olyasmi történik, amire időben oda kell figyeljen. Eszébe jutott a másnapi tárgyalás és az azzal kapcsolatos hátralévő munkái és egy grimasszal elkönyvelte, hogy a ma éjszakát egészen biztosan az íróasztala mellett tölti majd, de előbb a lánya dolgában akart tisztán látni.

– Kicsim, anyáddal hetek óta aggódva figyeljük, ahogy jól láthatóan magadba fordulsz és ami legrosszabb, nem osztod meg velünk a problémád. Tudod, hogy segítünk, bármiről is legyen szó! Mondd el! Neked is könnyebb lesz és mi sem képzelgünk mindenfélét össze…

– Van egy fiú… – kezdett bele a lánya, mire George felvette az evőeszközeit. Oh, egy fiú! Nem jól kezdődött, de nem szólt közbe. A lánya idáig teljes elhivatottsággal készült a zenei pályára, most pedig alvajáróként közlekedett közöttük. Esténként nem a hegedűje hangjára kezdett bele a hazahozott akták átböngészésébe és most már az okot is értette. Sylvia szerelmes. Nyilván reménytelenül, mert egyetlen órával sem töltött többet távol itthonról, mint korábban. Nem járt el hétvégeken sem. Csak ült csendesen a szobájában, olvasgatott… verseket, ahogy Loretta megsúgta neki kuncogva egy nap. Már akkor is sejtették, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, de most már biztos. Egy fiú! Hát, majd jól a körmére néz annak a fiúnak.

– Igen? – nézett rá érdeklődően a folytatásra várva, mert a lánya ennél a fél mondatnál el is akadt, mint aki már megbánta, hogy belekezdett.

– Súlyos baleset érte – motyogta a lánya és ahogy felnézett, gyönyörű zöld szemei mélyén könny csillogott. George egy pillanatra elkalandozott, ahogy a lánya szeméből tükröződő fájdalom megérintette. De vajon ki lehet ez a fiú, aki iránt ilyen mélyen érez, hiszen ők soha nem is sejtették, hogy a zenén kívül talált valami más érdekeset is az iskolában. Talán az a viszonzatlan szerelem ilyen formán még tragikussá is kinőheti magát?

– Mi történt? – szólalt meg halkan az anyja, a kellő női megértéssel a hangjában. Lorettát egyébként is könnyen megragadták a szociális problémák, hiszen ezzel foglalkozott nap mint nap, de a lányán keresztül egy baleset sérültjét is azonnal potenciális ügyfélnek tekintette.

– Zongorista – kezdett bele Sylvia. – És tavasszal elütötte egy autó. Majdnem elvesztette a lábait, ráadásul meg is égett – borzongott meg a szörnyű emléktől.

– Oh! – ragadta meg Loretta együttérzően és emlékezően a blúza legfelső gombját. Ez a már-már kislányos régi mozdulat még gyerekkorából maradt vele, hogy nehéz pillanatokban keze automatikusan fogódzót keresett. Még élénken előtte volt az a nap, amikor a lánya véres ruhában, kisebb égési sebekkel a kezén érkezett haza. Azt hitte, vele történt valami, de Sylvia csak zokogott, hogy egy borzalmas baleset szemtanuja volt, és bezárkózott a szobájába, ahonnan hosszú ideig csak a zokogása hallatszott ki. De amikor előkerült, már újra a régi, nyugodt és csendes lány volt, így az eset feledésbe merült.

– Jó ismerősöd? – kérdezte George, mire a lánya megvonta a vállát.

– Alig ismerem. Mindig szeretett volna megismerkedni velem, de sosem fogadtam el a meghívását, most meg… – hallgatott el nagyot nyelve a lány, szíve mélyén rettentően bánva a korábbi elutasító viselkedését.

– Most meg… – ismételte meg az apja, aztán a kezéért nyúlt. – Attól tartasz, azt hinné, csak szánalomból teszed?

– Igen… azt hiszem – sütötte le a szemét a lánya.

– És tényleg szánalmat érzel iránta? – kérdezte az apja valami furcsa hangsúllyal a szavak mélyén, mire Sylvia felkapta a fejét.

– Nem, persze, hogy nem. Illetve… persze, nagyon sajnálom, hogy így járt, de nem azért mentem fel hozzá, mert…

– Álljunk csak meg! – kapta fel a fejét a férfi. – Te felmentél ennek a fiúnak a lakására?

– Igen, de nem történt semmi – forgatta a szemeit a lánya a hirtelen felháborodott hangra. –Nem is …, szóval, még csak kerekesszékben tud mozogni. Csak meglátogattam, hogy hogyan tud boldogulni…

– és… örült neked? – kérdezte az anyja, nagyokat pislogva a férjére, hogy visszatartsa a számonkérő mondatoktól. Sylvia végre megnyílt előttük, nem lenne jó belefojtani a vallomást holmi túlzó atyai aggodalmaskodással.

– Azt hiszem, igen – suttogta a lány. – Megígértem, hogy holnap is meglátogatom.

– Nincs valami segítségre szüksége? Egy ilyen baleset nehéz anyagi helyzetbe hozhat bárkit. Bár a szülei biztosan segítenek neki – mosolygott rá az anyja.

– Úgy hallottam, hogy a szülei nem élnek már – sóhajtott Sylvia, ahogy belegondolt, milyen magányos lehet Peter a bajban. Félve látogatta meg, titkon attól tartva, hogy valakit esetleg ott talál és egyáltalán nem örülnek majd a felbukkanásának, de a meglepettséget követően a fiú arcán elomló mosoly őszintének tűnt. Olyan kedves mosolya van! – sóhajtott nagyot, ahogy az emlékezete a képet újra és meglepően élesen vetítette elé. Az első napon megtetszett neki Peter Cunningham, amikor az egyik csoporttársnője megmutatta neki, mint a klasszikus tanszék egyik legjobb pasiját. Magas, nyulánk alakja, a sötét, hullámos fürtök, amik keskeny arcát keretezték és az az égszínkék szempár…, vaknak kellett volna lennie, hogy ne lássa meg benne a vonzó külsőt. Akkoriban egy zongorista lánnyal kavart, aztán egy csellistával, és egy szép napon őt hívta meg az egyetemi kávézóba. Büszke volt és … igen, félt. Nem akart egy lenni a meghódított lányok sorában, így aztán nemet mondott. Aztán nemet mondott másodjára és harmadjára is, s végül a fiú felhagyott vele, hogy olyan szekér után fusson, amely érezhetően még lassítani sem volt hajlandó, nemhogy felvenni.

Azon a napon is álmodozva nézte az emeleti ablakból, ahogy egy barátjával vált néhány szót a bejárat előtt, felizzik kezében a cigaretta parazsa, hullámos fürtjeit meglibbenti a szél; aztán futva indul az úttest felé. A sikoly benneakadt, ahogy látta az elkerülhetetlenül közelgő ütközést, hallotta a fékek sikoltását, a tompa puffanást, a fiú esetlen rongybabaként történő zuhanását, ahogy a furgon elején lévő rácson fennakadva egy pillanatra öntudatlanul kap kapaszkodó után, majd a mozdulatlanul heverő testet, ahogy egy kékes lángnyelv kígyózik feltartóztathatatlanul feléje. Minden holmiját maga mögött hagyva rohant le a lépcsőn, megelőzve mindenkit, akik döbbenten és elszörnyedve nézték a lángoló ruhadarabot a fiú lábán. Lekapta magáról a blézerét és tudva, hogy úgysem érzi, erőteljes mozdulatokkal oltotta a tüzet, mielőtt a test még mélyebb szöveteibe kap bele. Máig sem érti honnan volt benne annyi erő, hogy a karjai után kapva elráncigálja az öntudatlan testet az olajfolt és a kocsi közeléből. A mentősök megdorgálták, hogy nem lett volna szabad megmozdítania, de ő csak a lángokat látta, és úgy döntött, nagyobb  veszélyt jelentenek, mint néhány elmozdult csont. Hogy a gerince is megsérülhetett, eszébe sem jutott, és utólag hálásan köszönte meg egy felsőbb hatalomnak, hogy nem csinált nagyobb bajt, mint amit a baleset okozott.

Az eset elég nagy és tragikus eseménynek számított, hogy hetekig téma legyen. Mindig talált valakit, aki hallott valamit a fiú állapotáról. Számtalanszor elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban, aztán mégsem indult neki. Az apja pontosan ráérzett az előbb az okára. Nem akarta, hogy Peter is azt higgye, szánalomból kerülgeti. De ma hallotta a barátját, Aront és egy másik srácot beszélgetni, hogy Peter talán sosem jön már vissza az iskolába. Ez a baleset kerékbe törte a pályafutását még mielőtt elkezdhette volna. És a két fiú azon tanakodott, vajon szembesíthetik-e a barátjukat egy ilyen jövőképpel, vagy tartsanak ki mellette és a hiú ábrándjai mellett. Sylvia lelkében harag ébredt irántuk, amiért képesek lennének elvenni tőle a reményt, és az volt az a pillanat, amikor eldöntötte, ha senki más, majd ő fogja a kezét ezekben a nehéz hónapokban. Ha igazuk is lenne, és Peter élete megváltozott volna a balesettel, ő akkor is mellette lesz és próbál mutatni neki egy olyan utat, amit nem meghátrálásként, megalkuvásként élhet meg. Még ő sem tudta, milyen út is lesz ez, de eltökéleten próbálta meglelni a megoldást.

– Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy... nem is tudom, van-e valami olyan program, ahol segítséget lehetne nyújtani neki. Mindenki azt mondja, igazi tehetség volt, és ez a hosszú betegség alaposan visszaveti a fejlődésben. Talán, ha valami gyógytornászt lehetne szerezni mellé, az gyorsítaná a gyógyulását is, de ezt a biztosítása lehet, hogy már nem fedezné, és az jutott az eszembe, hogy persze névtelenül esetleg …. támogathatnánk – bökte ki végül az ötletet, ami délután megfogalmazódott benne. Egy ilyen adomány a szülei számára aprópénz lenne – tisztában volt vele, mint ahogy azzal is, hogy a kérése meglepő és talán olyan érzetet kelt, mintha ily módon próbálná „megvásárolni” a fiú figyelmét. De hát ő tényleg névtelenül akarta megajándékozni ezzel a lehetőséggel. Hiszen nap mint nap akadnak névtelen adományozók, ennek sem kell kiderülnie. – A zsebpénzemmel én is hozzájárulnék – motyogta még halkan, a szülei válaszára várva.

– Kicsim, ez rosszul is elsülhet, ugye tudod? – kérdezte az apja, végképp eltolva maga elől a tányért. Még nem értette, mi a helyzet egészen pontosan a lánya és e között a fiú között. Lehet, hogy csak túl sokat képzel a történtek mögé, lehet, hogy csak Sylvia együttérzésének remek példája a dolog, de az is lehet, hogy a fiú tudatosan játszik rá a lehetőségre, hogy egy tehetős támogatót szerezve könnyítse meg a felépüléséhez vagy a tanulmányai befejezéséhez vezető utat. De hát végül is, egy próbálkozást megér a dolog, ha ez Sylviának ennyire fontos – döntötte el magában.

– Rendben. Írd fel nekem a kórház és a fiú adatait, hogy utána nézhessen egy szakember, és majd jelentkeznek nála. Ha olyan tehetséges, ennyit igazán megtehetünk  a jövő egyik remek zenészéért, nem igaz? – mosolygott a lányára, aki megkönnyebülve ugrott fel és egy hatalmas, hálás, gyermeki puszit nyomott az arcára.

*

Peter elkerekülő szemekkel hallgatta Lydiát, aki éppen arról számolt be neki, hogy a mellette álló fiatal férfi, Jeremy lesz majd a gyógytornásza, aki heti öt alkalommal jön majd és a segítségére lesz, hogy mielőbb talpra álljon. Pontosan tisztában volt vele, hogy ez egy hatalmas kiadást jelentene, amit ő nem engedhet meg magának, és amire a biztosítása sem terjed ki. A kórházi költségek így is alaposan megcsappantották a tartalékait, Lydia segítsége volt a legtöbb, amit még finanszírozni tudott, de az asszony megnyugtatóan paskolta a kezét, biztosítva róla, hogy egy alapítvány támogatásának hála, részesül ebben a kiváló ápolásban.

– De hiszen én nem pályáztam semmiféle alapítványnál! – tárta szét a karjait, mire az asszony csak legyintett.

– Higgye el, Peter, nem olyan nagy csoda ez! Időről időre akadnak jótevők a kórházban, akik magányos, idős embereket, gyerekeket, vagy éppen tehetséges, pálykezdő fiatal zenészeket támogatnak ilyen módon. Az adományok névtelenek, de célzottak. Valakinek maga volt olyan fontos, hogy megadja azt a segítséget, ami felgyorsíthatja a gyógyulási folyamatot, amennyire csak lehet. Ne keresse az okát, ne keresse az embert a hír mögött, csak fogadja el az élettől ezt a lehetőséget! Majd a koncertteremben meghálálhatja, amikor gyönyörűen játszik majd a hangszerén a közönség előtt. És mindenekelőtt fogadjon szót Jeremynek! Ne képzelje azt, hogy csak azért, mert fiatal, majd hagyja magát lazsálni. Pontosan tudja, hogy mit engedhet meg és mit követelhet meg. Ha maga meg akarja hálálni, hogy oly sokan támogatják a gyógyulását, akkor tegyen meg mindent, ami csak magán múlik!

– Te tudod, ki fizeti ezt ki? – nézett Peter a fiatal férfira, aki a környezetét mérte fel, hogy ahhoz igazítsa a terápiáját.

– Nem tudom, de ahogy Lydia is mondta: érdekes ez? Az az érdekes, hogy mennyire tudsz élni ezzel a lehetőséggel. Hogy mennyire akarsz élni vele. Szereted ezt a széket? – nézett a kerekesszékre, mire Peter elhúzta a száját.

– Gyűlölöm!

– Akkor? Miért ülsz benne? – kérdezte Jeremy, és gyors mozdulatokkal egy járókeretet hajtogatott szét, aztán  szemét végigfuttatva a védencén, beállította a magasságát is. – Lehet, hogy alacsonyra állítottam, de ezt addig nem tudhatjuk, amíg ki nem próbálod, nem igaz?

*

– Engedd már el azt a rohadt keretet! – csattant Jeremy türelmetlen hangja, mire Peter dacosan kiegyenesedett.

– Te a hentesképzőben szerezted a diplomádat? – nézett farkasszemet a gyógytornásszal, aki lassan két hete minden nap életcéljának tekintette, hogy őt kínozza. Lassan ez a szócsata is a kezelések szerves részévé vált, annak ellenére, hogy Jeremynél türelmesebb, béketűrőbb sráccal még nem találkozott. Na, igen, őt magát viszont nem volt nehéz kiborítani..

– Peter, te rendes srác vagy és csak azért nem adom vissza a megbízást, mert nem akarom, hogy azt hidd, passzióból szadizlak. Be akarom neked bizonyítani, hogy csak a fejed áll ellen, nem a tested. Az első alkalommal, amikor elgyalogolsz az ajtótól az ablakig, összeszedem a cuccom és békén hagylak, ígérem.

– De fáj! – sóhajtott Peter, miközben sziszegve próbálta megőrizni az egyensúlyát. Ha egészen őszinte akart lenni, ez a fájdalom valóban nem az első napok fájdalma volt már. Talán igaza lehet Jeremynek, hogy csak a feje emlékezik a fájdalomra, a teste már képes lenne a rendeltetésszerű használatra. Persze csak visszafogottan, kicsit még mereven, de azért már valóban ideje lenne hinnie benne, hogy egyszer még képes lesz normálisan járni.

– Persze, hogy fáj – bólogatott a fiú., miközben lassú mozdulatokkal elvette Peter elől a keretet és szabaddá tette előtte az utat. – Hogy a francba ne fájna? Amikor a test legkeményebb részei is megadják magukat, az fájdalmas élmény. Megszakadt a csontszövet folytonossága, sérült a csonthártya, és ezzel egyidejűleg az idegek és a környező izmok is roncsolódtak. De te is tudod, hogy a műtétekkel pontosan összeillesztették őket, a csavarok és lemezek a helyükön tartják, amíg tökéletesen összeforrnak. A röntgenfelvételek alapján már megindult a csontképződés, kapod a vérhigítót, nincs beduzzadva, nincs gyulladás, és már az égési sebek is gyógyulnak. Már csak a fejedben fáj, hidd el nekem! Előfordulhat persze, hogy időjárási frontok esetén a lábad majd érzékennyé válik, de funkcionálisan tökéletesen kell működnie. A gyógyulás ideje egyébként csontonként változó, de az utóhatások mindenképpen elhúzódóak, akár még egy-két év múlva is kellemetlen lehet például erőt kifejteni vagy futni az összeforrott csontokkal. Ha sportoló lennél, ez a baleset valószínűleg véget vetett volna a sportkarrierednek, de a zongorapedálhoz elég erős lesz. És elég erős lesz ahhoz is, hogy elkapd egy fordulóra azt a csinos kis szöszit, akit minden nap itt találok.

– Sylvia…, szóval vele mi nem…, ő a barátom – makogta Peter, ahogy a lányra gondolt, aki hetek óta valóban mindennap jött és segített könnyebbé tenni a rehabilitáció erőt próbáló idejét.

– Aha, ha Te mondod – kacsintott Jeremy. – Nézd, szerintem én vagyok a barátod, meg az a torzonborz srác, Aron, aki tegnap is itt volt, de az a csaj, ő nem csak a barátod szeretne lenni, hidd el nekem! Mit mondtak tegnap a kontrollon? – kérdezte inkább, észrevéve, hogy Peternek kínos ez a téma. Egyelőre kitartóan álldogált, megtartva a saját súlyát és már egy-két tétova lépést is megpróbált. Nem akarta holmi dacos vitatkozással elvenni a kedvét a további próbálkozásoktól.

– Csupa öröm volt, de tényleg. Mindenki gratulált mindenkinek, hogy milyen ügyesen a helyükre húzgálták a csontokat, milyen pontosak az illesztések, mennyire megfelelően alkalmazták a fémes rögzítéseket. Igazán nem is értették, hogy én miért nem örülök velük. Csak azt felejtette el mindenki, hogy hónapok óta szívok ezzel a szarral, félévet kell ismételnem és talán soha életemben nem futhatom le a new yorki maratont.

– Miért, le akartad futni? – nézett rá Jeremy megfejthetetlen tekintettel, mire Peter megvonta a vállát.

– Nem az a lényeg, hogy akartam-e, hanem hogy most már nem is akarhatom.

– Már megint ez a negatív hozzáállás! – sóhajtott a tréner. – Nézd, én sem ígérhetem neked, hogy futni fogsz ezekkel a lábakkal, de azt sem mondanám, hogy sose fog sikerülni. Csak rajtad múlik! Na, nézz ide! – sóhajtott nagyot és egyetlen laza mozdulattal bokáig tolta a melegítő nadrágját.

– Hé, ember! Megvesztél? – döbbent meg Peter, ahogy azonnal ezernyi őrült gondolat futott át rajta. A pillanat tört részéig valóban átfutott rajta a félelem, hogy a fiatal mozgásterapeuta most fogja megerőszakolni, és ő képtelen lesz elmenekülni előle, de aztán észrevette a combján végigfutó forradást.

– Látod? – kérdezte halkan Jeremy, aztán felráncigálta magára a puha nadrágot. Még sosem próbált senkire hatni a maga történetével, de Peterrel az eltelt hetekben összebarátkoztak, nemcsak a kliense volt ez a srác, és ma annyit rinyált, hogy egyszerűen muszáj volt megmutatnia neki, hogy van talpraállás, csak dolgozni kell érte.

– Mi történt? – kérdezte Peter halkan, ahogy a széles, szabálytalan vonalú roncsolt seb hegének látványára gondolt. Az ő agyonműtött lábai ehhez képest finom kézimunkának tűntek.

– Közlekedési baleset. A bátyám motorozni vitt, és egy autó oldalba kapott minket. Tizenkét éves voltam, és a combcsontom három helyen törött el. Abból két helyen a csont átszakította a bőrt is. Végül hiába műtötték meg, fertőzést kaptam, fel kellett nyitni, újra és újra…, fél évem ment rá, hogy végre mozogni kezdhettem. Tizenkét évesen. Szerinted az fáklyás menet volt?  Na, gyere, ülj le ide! – mutatott a kanapéra és Peter önkéntelenül is feléje indult. A sokkoló bemutató kizökkentette az ellenállásból. Már a kanapénál járt, amikor rájött, hogy olyasmit csinált, amire eddig a pillanatig nem is érezte képesnek magát. Csodálkozva nézett Jeremyre, aki rákacsintott. – Amikor leülsz, még a karoddal tartsd a súlyod, és lassítsd a mozgásod, hogy ne legyen túl hirtelen a mozdulat!

*

Amikor néhány órával később Sylvia bekopogott, Peter kikiabált, hogy azonnal jön, aztán óvatos mozdulattal felállt és megfontoltan lépegetve, büszkén, hogy ehhez már botra sincs szüksége, az ajtó felé indult. Ahogy kitárta, a lány kedves mosolya egyik pillantról a másikra meglepettből már-már torz grimaszba fordult. Meglepte a reakció és a meglepetés feletti örömét abban a pillanatban felülírta. Végignézett magán, mi volt ilyen ijesztő?

– Te már a járókeret nélkül is tudsz mocorogni? – kérdezte halkan a lány és ahelyett, hogy követte volna őt a lakásba, hátralépett.

– Nem szorongathatom életem végéig, mint valami rokkantnyugdíjas, nem igaz? – húzta ki magát Peter, miközben arra gondolt, lehet, hogy mára túlzásba vitte a gyakorlást. A lába szára határozottan sajogni kezdett.  – De még nem megy túl jól, úgyhogy gyere be, azt hiszem, le kéne ülnöm – fordult óvatosan a szoba belseje felé. Sylvia lógó vállakkal követte. Mit is gondolt? Ennek a javulásnak előbb-utóbb be kellett következnie, hiszen a gyógytornász alkalmazásának ez volt a célja. Mit hitt? Hogy a fiú örökké rá lesz szorulva és ő minden kockázat nélkül itt üldögélhet vele, miközben zenéről, versekről beszélgetnek? De mi lesz, ha Peter újra a régi lesz és már nem lesz szüksége egy megértő barátra, aki megosztja vele a magány óráit a négy fal között?

*

Peter elgondolkodva nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Sylvia ma annyira furcsán viselkedett! Már a döbbenet az arcán, amikor ajtót nyitott neki. Mint aki egyáltalán nem örül, hogy már nem a  keret, bot vagy éppen a nyomorult kerekesszék rabjaként fogadja. És csak szokatlanul rövid időre ugrott be. Szó sem volt közös zenélésről, beszélgetésről, a lány még annak a kriminek a végét sem mesélte el, amit napról napra megosztott vele, ameddig éppen ő maga is olvasta. Mintha azzal, hogy végre két lábra állt, mint egy évmilliókkal korábbi őse az evolúció során, nem előbbre léptek volna a fejlődésben, hanem határozottan vissza. Lehet, hogy a lányt csak elesettségében érdekli? Létezhet ilyen? Hát, ki ez a csaj tulajdonképpen? Teréz anya személyesen? A gondolat annyira abszurdnak tűnt, hogy még igazán fel sem tudta húzni magát rajta. Szerencsére Aron ma korábban érkezett, így egy kis időre, remélte, eltereli majd a gondolatait Sylvia furcsa viselkedéséről. De végül nem bírta ki, hogy a barátja előtt ne hozza szóba a dolgot.

– Bent a suliban történt valami?

– Nem tudom mire gondolsz. Ha azt nem számítom, hogy Ben Bateman ott hagyta a sulit, mert az apja meghalt és az anyja nem tudja tovább fizetni neki a tandíjat, akkor nem, nem történt semmi. Miért?

– Nem tudom. Sylvia ma olyan furcsán viselkedett. Azt hittem, odabent történt valami, ami felzaklatta.

– Hát, ha már szóba hoztad… – rágta a szája szélét a barátja. – Te tudod, ki ez a csaj? Az apja az egyik  legmenőbb ügyvéd a városban. Baromi gazdagok.

– Na és? – vonta meg a vállát Peter. Nem igazán érdekelte Sylvia anyagi helyzete, az apja is csak annyiban, hogy vajon tudja-e, hol tölti a napjait a leánykája. Erősen remélte, hogy nem állít be hozzá egy bősz atya számonkérni, hogy a család kis báránykája őmiatta nem gyakorol eleget. De Aron láthatóan még nem ért a mondandója végére. Érdekes dolgot hallott tegnap este Veronicától, a barátnőjétől, aki a fizikoterapeutáknál volt adminisztrátor a kórházban. Mivel a dolog bizalmas volt, a lány megeskette, hogy nem dumál róla soha senkinek, de hát Peter más tészta, őt érinti a dolog, miért ne tudhatna róla.

– Aron, mondd már, mert hülyét kapok! – morrant rá Peter, erre Aron ledobta magát a kanapéra és megpaskolta maga mellett az ülést.

– Azt hiszem jobb, ha leülsz – motyogta, miközben elnyomott egy mosolyt, ahogy Peter elsápadó arcát nézte. Akármire is gondol a barátja, biztos, hogy nem arra, amit perceken belül közölni fog vele.

Peter óvatosan leereszkedett, aztán lábait maga elé nyújtva mélyeket lélegzett. Határozottan jól esett, hogy ülhetett. – Mondd már!

– Szóval, Veronica tegnap érdekes felfedezést tett. A könyveléstől kapott adatokat vitte fel gépre, és Jeremy Porter tiszteletdíját találd ki, ki finanszírozza!

– Ki? – kérdezte Peter, de igazából kurvára nem érdekelte, ki fizeti a gyógytornászát. Lydia is megmondta, ne akarja tudni, ki a jótevője, csak tegyen meg mindent a gyógyulásért. És most különben is, sokkal jobban érdekelte, hogy miért változott meg Sylvia viselkedése.

– George Deaver – vágta ki az adut Aron. Peter értetlenül nézett rá.

– Az kicsoda?

– Jézusom, Pete…, ennyire nem lehetsz eltompulva! – forgatta a szemét Aron. – Mondom, George DEAVER – hangsúlyozta a vezetéknevet, mire Peter szeme összeszűkült. Sylvia Deaver, George Deaver, nem olyan gyakori név ez, hogy ilyen véletlenek megessenek. Sylvia apja állna a jótékonykodás mögött? De hát miért? Lydia is megmondta, a támogatás célzottan érkezett az ő kezelésére. Apuci kicsi lánya kisírt neki egy terapeutát? Miért? Szánalomból? Vagy hogy hálás kiskutyaként tegye majd, amit mond neki? A dacos ellenkezés úgy horgadt fel benne, mintha Sylvia máris kért volna tőle bármit is. Már érteni vélte az arckifejezését is. Nyilván nem örült, hogy lassan a maga lábára áll és nem játszhatja itt tovább a lelkes társalkodónőt.

folyt.köv.

Olvasónapló

 

OLVASÓNAPLÓ

A blogot mindenféle írásaimnak nyitottam, most mégis kivételesen egy könyv-nemajánlót biggyesztek ide. Nem írom ki a könyv címét és a szerzőjének a nevét, mert nem akarom, hogy a keresőmotorok megtalálják. De mint Velence-mániásnak, meg kellett írnom ezt a véleményt, és el is akarom itt rakni magamnak, ugyanakkor nem szándékozom emiatt senkivel konfrontálódni. A vélemény szabad, itt még legalábbis.

Bajban vagyok B.É. könyvével. Ritkán érzek így, főleg, ha a kedvenc témámról, Velencéről olvasok. Nyilván van bennem egy nagy adag elfogódottság és elfogultség Velence kapcsán, de úgy gondolom, nem feltétlenül hiba, ha valahol ugyanezt várom egy könyvtől is, ha már a megírására vállalkoztak. Akartam szeretni ezt a könyvet, ahogy minden Velencéről szóló kötetet szeretni akarok. De az akarás néha kevés, ha a könyv nem szólít meg, nem fog kézen, hogy vezessen az ismerős/ismeretlen callékon, tereken. Ilyen volt Waclaw Kubacki Szomorú Velencéje is. Talán azért, mert Velencéről nekem soha nem a szomorúság jut eszembe. Hiszen a máladozó falak is sokkal inkább a dicső múltról mesélnek, nem a dicstelen jövőről, amelynek alakításában Ő csak önnön létezésével vehet részt, a többit kénytelen ránk, gyarló emberekre, újkori kalmárlelkekre bízni. De elkalandoztam...

Szóval, szeretni akartam ezt a könyvet, B.É. dolgozatát. Nem véletlen a szóhasználat. Ritkán osztályozom az olvasmányaimat, kritikaként legfeljebb nem a polcra kerül, hanem az eladható könyvek közé, ha nem találtunk egymásra. Ezt a dolgozatot viszont visszaadtam volna az elkövetőjének, hogy gondolja át, írja át. Még a könyv feléig sem jutottam el, amikor már kikristályosodott előttem, hogy írója nem szereti ezt a várost. Legalábbis nem úgy, ahogyan én és még nagyon sokan mások is. Ez még nem is lenne baj, ismerek olyanokat, akik így éreznek, bár nekik nem adatott meg az a kegy, hogy hónapokat töltsenek el benne, csak néhány órás látogatásuk alapján döntöttek. Szerintem felületesen. De a szerző túl azon, hogy nem szereti, nem is érti, érzi a várost. Tagadhatatlan óriási tárgyi tudása ellenére akarva vagy akaratlanul, de folyamatosan félremagyarázza. Igen, ki merem mondani, hogy az oldalakról süt a kicsinyes emberi szemlélet, helyenként már-már rosszindulat, bármiről is essen szó.

Velence világ életében kalmárváros volt, de ez még nem ok rá, hogy csak ezt az oldalát domborítsa ki valaki, ráadásul néha erős túlzásokba esve. Visszatérő motívum a város összelopkodott kincseinek felemlegetése. Ez a tevékenységük tény. Mint ahogy tény a hozzáadott tehetség, ahogyan ezt a sokszínűséget egységes egésszé formálták. Bár, ez utóbbinak elismerésére nem bizonyult elegendőnek a 215 oldalas írás. Most őszintén, kinek csinálna kedvet felfedezni Velencét, ha az alábbi szavakkal írja le mindennapjait és történelmét: halálfélelem, szorongás, szenvedő, agyonnyom, fájdalmas, fanyalgás, túlzsúfolt, öregség, hatalom, kapzsiság, sznobéria, borzongás, trükk, drága gagyiság, rossz ízlés, műarisztokratizmus, mesterkéltség felső fokon, bezártság, szűkösség, elviselhetetlen drágaság, tolvajlás, kiszívja az életerőt, mérgező, nyirkos, émelyegtető, bazári, csiricsáré... és még sorolhatnám.

Persze, igazságtalan lennék, ha csak a rosszat látnám meg a sorok között, hiszen néhány ügyes szóalkotás, életszagú leírás igazán olvasmányossá teszi a könyvet. És talán éppen ezért fájnak a jelzők is, amelyekkel illeti a várost. Amikor a város hatását letaglózónak érezve fertőző betegséghez hasonlítja, az fáj. Mint ahogy fáj, amikor a világ „legmesterkéltebb városa” kétes címmel ruházza fel. Később hosszasan sorolja a hollywoodi jelzőket vele kapcsolatban, Disney világnak nevezi. Miért is? Amikor fájdalmasan nyeltem egyet, azt állítja: bárhol felidézhető a város atmoszférája. Mert lásd Las Vegast, ahol a második legnagyobb szálloda a Venetian, amely körül akár gondolázni is lehet. Most ez komoly? Látott már fotókat arról a valóban művi világról? Van lelke párhuzamot vonni a lagúnák városa és aközt?

A könyv vezérfonalának tetszett az állandó anyagi szenvelgés. Velence drága város? Igen! Mint ahogy a világon még nagyon sok más város is. Nekem, neked, neki igen..., és sokaknak nem. Egy város megítélésének szerintem legrosszabb módja a pénztárcában való turkálás. Ez a város ugyanis nagyon sokat tud adni a laposabb pénztárcával rendelkezőknek is. Bár a szerzőnek szíve joga így érezni vele kapcsolatban, de a megfogalmazásai olyannyira szemellenzősek, hogy végül is ezek miatt érdemes erre rámutatni. Szerinte már kijutni is rettentően drága, csak gazdag amerikai és kínai csemeték engedhetik meg maguknak, hogy hosszabb időt töltsenek el ott. Végül, amikor egy meglepően olcsó szállást talál, már-már csalódott, amiért nem patkányokkal kell osztoznia az elegáns palota szép kis lakásában. Hogy szállásadójáról az első gondolata az, hogy „energiájától, életerejétől rosszul vagyok”, mit lehet ehhez hozzá fűzni? Kár, hogy később a hasonló korú helybélieket már messze nem ilyen energikusnak írja le. Természetesen általánosítva. Szerinte mindenki életunt idős ember, a „gazdag szépkorúak”, akik tolókocsiban, vagy anélkül foglalják el a város kevés számú padját. ”Csak az öregeknek van elegendő pénzük, hogy kedvükre kiélvezzék ezt a várost.” Na, de komolyan ... ez már megint milyen mondat? Milyen ítélet? Később pedig némi következetlenséggel kijelenti, hogy „Velence gyerekes város, harsány, vidám, becsapós”. Most akkor?

A veronai buszbaleset felemlegetése pedig egészen felesleges, sőt, oda nem illő volt. És itt most finoman fogalmaztam. 

Hősünk februárban érkezik a városba. „Egy-két hét elég, hogy az állatok és az eleven növények hiánya kibillentsen minket a lelki egyensúlyunkból.” Tudnám javasolni, töltsön el nem többet, csak néhány hetet a hetedik vagy nyolcadik kerületében fővárosunkban. Nem ragaszkodom a téli hónapokhoz. Ott bezzeg mennyire gazdag a flóra és fauna világa. Ugyanilyen megállapítása borzolja a kedélyemet akkor is, amikor azt írja, hogy az utazókat, mint pl. Marco Polo is – sem az üzlet, a családi gazdagság hajtotta, hanem a város nyújtotta bezártság és szűkösség. Á, hát véletlenül sem a kalandvágy, a felfedezés vágya, hiszen miért is vágott neki a világnak annyi más utazó? A hegylakó a tengerhez vágyik, a szigetlakó a kontinensre, a nyitott személyiség pedig az ismeretlen megismerésére bárhonnan induljon, bárhova is érkezzen.

„Az olasz múzeumok nem tanítanak, hanem elkápráztatnak.” Első kérdésem: a kettő miért is zárná ki egymást? Másrészt, amiért dinoszauruszt is tolnak a képembe, az miért zárná ki, hogy azzal is tanítani vágynak? És itt visszatér kedvenc témájához, hogy „a velenceiek úgy lopkodták össze kincseiket.” Innen egy kis dinoszaurusz, onnan egy görög váza, amonnan egy római szobor. Nem ugyanezt teszi a világon bármely múzeum? Látogatócsalogatónak akár, hiszen könnyebb bevonzani az ifjabb korosztályt, ha akad néhány öreg csont is a tárlókban, mintha csak néhány törékeny pergamen.

A Karnevál... valóban megosztó látványossága a városnak, akárcsak Rioban. De azt állítani, hogy „a köd és a halottak uralkodnak ekkor Velencében”, szerintem megint ékes példája, hogy nem érti és érzi a várost. A karneválozók ilyenkor akár a vízen ebédelnek, vacsoráznak kis csónakjaikban, állandó a zeneszó, szórakozás, tűzijáték, de akár az általa oly viszolyogtató csiricsári műarisztokratizmus. Istenem, hány lány, nő érzi magát néhány órára királykisasszonynak itt, ahol ebben senki nem talál kivetnivalót, hiszen erről is szól ez a két hét? Ha a szerző mindezt látja, hogyan foganhatott meg benne a korábbi gondolat? „A Karnevál gagyiság, rossz ízlés, turistacsalogató trükk”. Hát nem. Aki a redentore hajnalán az Adria vizével vet keresztet, egész évre mentesül a betegségektől. A féktelen mulatozás utolsó napján a Karnevál Hercegének máglyahalálával magával visz minden rosszat, mert a tűz – talán kissé pogány megítélés szerint  - megtisztít, feloldoz. A természet újraéled. A „Disney-hercegnős műarisztoratizmust, én kicsi pónimat” belelátni mindebbe, rosszindulatú megközelítésnek tűnik. Ugyanez az érzés hatja át a Frari betlehemén való gúnyolódását. A kápolnányi meseváros, a gyermekek kedvence, de szerzőnk Disneylandet vizionálja ismét, ítélkezve, hogy „illetlenség egy ilyen ingyen vidámpark a bazilikában”. Botrány! ... egy újabb kissé következetlen megállapítás: „És jól illik a bazilikához.” Odavetett mondat. Mit értsünk ki belőle? A bazilika is netán éppen olyan túlcicomázott Disney-jelenség? Pont a Fari? A hab a tortán, amikor a velencei oroszlán és a Metro Goldwyn Mayer címerállata közötti jelkép- azonosságra hívja fel a figyelmet. Uram segíts! Ez mégis hogyan juthatott eszébe? Mert az tény, hogy az oroszlán szimbolikájában a hatalom, nagyság, erős és végtelen szabadság megtestesítője, de nyilván a velenceiek nem azért választották, hogy majd egy hatalmas 20. századi médiatársaság címerállatához hasonlítsanak.

Szerzőnk már az első oldalakon kijelenti, őt nem érdekli a barokk Velence. Az a Velence, amit mindenki ismer. Ő a középkort kutatja, ami ugyan nem kevésé érdekes korszaka a városnak, hiszen olyan nevek fémjelzik, mint Marco Polo vagy Bellini. De mit nem lehet szeretni Casanova, Vivaldi, Canaletto, Monteverdi és Goldoni Velencéjén?

Engedtessék meg nekem, hogy ugyanúgy vissza-vissza térjek egy-egy gondolathoz, mint ahogy a szerző is sokszor ismételgeti önmagát. Gondolatai végig a pénz körül járnak, a helybéli idős, elfekvőben levő özvegyasszonyok körül, akik alól a pénzéhes rokonság ki akarja húzni a kihasználatlanul árválkodó értékes ingatlant. Azért csendben megkérdezném, ez miért éppen Velencében lenne másként, mint a világ bármely táján? „A jólét magányossá tette a velenceieket”. Már megint egy levegőben lógó kijelentés, aminek valóságtartalmát ugyan hogyan is tudnánk ellenőrizni? És csak sorjáznak a vitatható kijelentések: „Velence nem keresztény város.” „Velencében nem lehet jókat enni.” Bármelyikkel vitába lehet szállni és nem hiszem, hogy az eredeti kijelentés jönne ki ebből győztesen.

Herbert Illig: Kitalált középkor című munkája meglehetősen megosztó még a tájékozatlan olvasók között is, nemhogy tudományos körökben. Erre hivatkozva lehetőségként említeni, hogy a San Zaccarában hogyan esküdtek össze a világ ellen, 300 évvel megtoldva az emberiség történelmét, hát ... kissé nevetséges betét ebben az írásban.

Annyi mindenben első ez a város (pl. az első folyamatosan nyitva tartó kávéház, az első operaház, kettős könyvelés, diplomácia), de miért nem nyitott egyetemet? Nyilván (?) tartottak tőle, hogy az egyetemi autonómiával kéz a kézben járó szólásszabadság rombolja majd a város öreg elöljáróinak tekintélyét. Vajon miért jut eszembe, hogy ez mennyire így van most a 21. század hajnalán itt nálunk (lásd CEU, SZFE), pedig a magyar egyetemi élet híres volt egészen a közelmúltig. A 19. században megnyílt Ca’Foscariban pedig „csak gazdag fiatalok tanulnak, hiszen nehéz ide ösztöndíjat kapni és drága a város is.” Megint egy megállapítást, aminek valóságtartalmának keveset tudunk, de azért tényként tolják elénk. Mert lásd, az egyetem melletti parkocskában a diáklányok olyan drága cuccokon nézegetik – és firkálgatják össze - az itáliai reneszánsz-jegyzeteiket, amilyenre a szerzőnek sosem telik majd; és különben is, unatkozó háziasszonyok lesznek ők is, ezzel a kirakattudással a tarsolyukban. Ó, milyen bájos előítélet sugárzik a sorokból!

Szt. Pali és Szt. Jancsi... bezzeg ezt itthon nem lehetne... megsúgom, ott sem így, ilyen profánul gondolnak szeretett szentjeikre. A velenceiek ugyanis nem tiszteletlenek szentjeikkel, de a szerző igen. Nem kell mindent szó szerint lefordítani, elég a velencei dialektust egy kicsit jobban megismerni!

A „szerelmesek városában”, a „nászutasok paradicsomában” ő ugyan kevés velencei szerelmest látott. Hogyan is tehetné, ha egyszer már megállapította, hogy elmúlóban levő, kiöregedett lakossággal terhelt várost lát maga körül. Khm, a szerelmesek és nászutasok paradicsomaként sosem a helyi lakosságot értették. „Az igazi szerelemhez távolság kell, és milyen távolságról beszélhetünk Velencében, ahol egymás legrejtettebb álmait is látják az emberek.” Vitába tudnék szállni ezzel a megállapítással is, de szívügyekben végképp nem lehet általánosságban beszélni, így nem teszem.

Szerzőnket viszolyogtatja a San Giorgio Maggiore eleganciája, szánalmasnak érzi a felújított épület 20. századi nagyvilágiságát. Oké, ha kopott, düledező, akkor itt a vég. Ha karbantartott, akkor szánalmasan elegáns. „Ez a Cini féle (ál)arc legelviselhetetlenebb arca Velencének. A San Giorgio Maggiore egyszerűen túl tökéletes. Még szemét sincs.”  Oh, micsoda érv! Megszállott, öreg férfiak diadalittas hatalomvágyát látja benne megtestesülni. Olyan ez, mint nyuszika, ha van rajta sapka, ha nincs. Hiányzik a múló idő jele. Igaz, közben szemben ott a város, maga a múló idő. Egy városban, amelynek csak múltja van, mert jövőjében is a múlt bizonysága, a tegnap rögeszméjének élnek. A szerző szerint ezt nem a szépség szeretete, hanem a halálfélelem táplálja. Melyhez természetesen a lopkodás révén szedték össze a kincseiket a kapzsi velenceiek. Már sokadszor jutunk erre a kinyilatkoztatásra.

Igazságtalan lennék, ha nem említeném a sok kis történelmi és szociológiai mellékszálat, amelyekből érdekes multikulti közösség és magyarként megkapó történelmi kapcsolatrendszer rajzolódik ki. Ha már a magyarok... „Magyarok soha nem alkottak itt kolóniákat. Érezheti-e jól magát itt a rónán nevelkedő magyar?” Igen! Bár, gondolom ez – mint annyi minden más – egyéni beállítottság kérdése, nem szerencsés nemzeti sajátosságként lerövidíteni a kérdésre adható választ.

„Az esős ébredések, a szűkösség és bezártság, a ködben reszkető csatornák, a reggelente kedvetlenül remegő hidak megbetegítenek minket.” Hát, kérem ... van, akit megbetegítenek, bár fogalmam sincs, mire számított az, aki ezeket előre tudván döntött úgy, hogy a városba látogat. És van, akiből tehetsége legjavát csalogatja elő. Ember nem írt még olyan szépen ezekről a „szörnyű” dolgokról, mint Joseph Brodsky Velence vízjelében. Ez meg legyen az én magánvéleményem, már csak azért is, mert azzal az írással sokkal könnyebb volt azonosulni.

A Gettóval kapcsolatos kis emlék kifejezetten üdítőnek hatott ennyi fanyalgás után. A portugálok és Gracia Nasi története egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Nem mellesleg pedig tanulságos, köszönet érte. Pont jókor érzekett, mert már kezdtem meglehetősen kedvetlenül lapozgatni a kötetet, de most mintha kevésbé lenne gonoszkodó, kötekedő. Itt egy kicsit visszaadja a hitemet, hogy nem hiába emeltem le a könyvesbolt polcáról. A Morosini család és az Árpádházi királyok, valamint Velence és Magyarország sajnos a nagy nyilvánosság előtt eléggé homályban maradt kapcsolatairól kifejezetten érdekes volt ennyi információt megtudni. Az örömöm nem tartott sokáig.

Újfent ilyen mondatokba ütközöm: „A köd és a rosszkedv, a vizes falakból áradó romlottság ráül a lelkemre. ... Mérgezésem van a múlttól.” – Könyörgöm, akkor mi végre ez az egész utazás? Igen tudom, kötekedek... de azt hiszem, csak természetes reakció ez a szerző kötekedésére Velencével kapcsolatban. Egy pillanatig sem állítom, hogy aléltan kell dicsőíteni a várost a puszta létezése okán, de egy tanult főtől azért több objektivitást vár az ember, még ha útirajzként is számol be az ott töltött hetekről, hónapokról, melyeket ő hosszúnak érez, holott csak alig háromról beszélünk. Az általam eddig olvasott útleírásokból, beszámolókból a felfedezés izgalmát, örömét olvastam ki. Ebből a könyvből a tömény intellektuális fanyalgást. Már vártam, mikor kell megsajnálnom a szerzőt, amiért Velencében „kénytelen” eltölteni három hónapot, mint valami büntető táborban. Megengedem, talán nem ez volt a célja, de a végkicsengés sajnos mégis így sikerült. Nem értem az egész utazás koncepcióját. Miért éppen Velence? Magánügy – mondhatná a szerző, de akkor ne szüljön az ott tartózkodás ilyen sok szempontból keserű írást. Mert ennek így nem sok köze van Velencéhez. Nem ír Tiziano vöröséről (hacsak azt nem, hogy túl harsány), Longhena nagyszerű építészetéről, Vivaldi léleksimogató muzsikájáról, az apró terecskén megbújó színház megmosolyogtató játékáról, amivel a betérő kispénzű, de lelkes turistát is igyekeznek bevonni a játékba, hogy részese lehessen pár percre a városnak, amiért kuporgatott dolgos hétköznapjain. Helyette az Örmények szigete és Poveglia a pestis és lepra áldozataival, a kísérletező őrült orvossal és elmegyógyintézettel. Igen, ez is Velence, de őt olvasva, mintha EZ lenne Velence.

Velence, mint ékszerdoboz, a gondolák, mint túldíszített koporsók – sokak által és sokszor elpuffogtatott jelzők, majd visszatérünk a Palazzo Ducaléhoz és a San Marcohoz, ahol „az öreg hatalmas férfiak kipárolgása keveredik a tömjénfüsttel, akiké ez a magánkápolna volt”. Komolyan olyan érzésem volt egy ideje, hogy ebben a városban az ő szemében bűn öregnek lenni, a hatalomhoz ragaszkodni. De hát mikor és hol engedték ki a hatalmat kezeik közül az idősebb generációk?

Néhány oldal, hogy megint torkomon akadjon a levegővétel. Ördöghíd – azért hívják így, mert nincs rajta korlát. Ennyi. Hát, na... A Ponte del Diavolo, az ördög hídja Torcello-n a XV .században épült. Az  elnevezés eredetét nem lehet pontosan tudni, egyesek szerint a valaha itt élt család nevéről kapta a nevét, mások egy régi-régi mondához kötik.

 „A házak helyetted élnek. Kiszívják az életerődet.” – Ezt érzi ő a világ talán legelragadóbb városában élve. Felfoghatatlan. De azért újra és újra a hatása alá kerül, aminek viszont nem örül, azért is fogalmazhat így: „Velence mérgező város. Arra is képes, hogy megszerettesse velünk saját gyengeségünket.” Muranói látogatása számomra egy rejtély. Embert nem hallottam így reagálni egy ide szervezett kirándulásról: „Művelt értelmiségi fanyalogva járkál ezekben az utcákban.” Amíg a többiek az üvegművesek munkáival ismerkednek, ő leül verset írni, mert ez az egész a gyerekkori kötelező gyárlátogatásokra emlékezteti. Hát, nagyjából egy időben lehettünk gyerekek. Nem volt az olyan szörnyű, hogy a csokigyárban, vagy a cukorgyárban, de még a finommechanikai üzemben tett látogatások emlékével a tarisznyámban kihagyjam, ahogy a folyékony üveg az ügyes mester kezei között életre kel.

Nem esett jól, hogy bár utal rá, hogy olvasta John Berendt Velencéről szóló könyvét, a címét nem tartotta említésre érdemesnek (mint ahogy a kötet végén szívesen böngésztem volna egy forráslistát is, mert nyilván volt olyan). A Velence hulló angyalai című kötetet egyébként, s magát a szerzőt is a legkiválóbb tény-irodalomként emlegették megjelenésekor. Ezt csak úgy zárójelben.

Hogy ne keseredjek végérvényesen neki, ismét egy pozitívabb rész következik, melyet bár a Fenice körüli „mesterkélt művésztanya-hangulattal” indít, mégis sok érdekességet megtudunk Verdi életéről, a Fenice irányításáról, és sokszori feltámadásáról. A Bibilioteca Marciana kapcsán megint a fanyalgásé a főszerep. Tudom, egész idő alatt valamiféle elismerést vártam tőle, mégis annak megfogalmazása egy újabb arcul csapással ér fel: „A képzelet elalél, aztán megdermed ennyi szépség láttán. Az elme tehetetlennek és terméketlennek érzi magát.” Átfut a fejemen egy meglehetősen hosszú lista, akiket ez a szépség igencsak termékenynek ihletett.

A téren hömpölygő „emberleves” a „gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg”. Na, köszönöm! „Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.” Igazi írói mondatok. Kár, hogy a valósághoz nem sok közük van, inkább csak amolyan önmagának tetszelgő fogalmazás. Tudom, nem útikönyv. Nem akar másoknak kedvet csinálni az utazáshoz, csak önmaga élményeit vetette papírra. Értem. De ezt nem kellett volna kinyomtatni, a boltok polcaira felpakolni, elég lett volna otthon egy fázós téli estén morgolódva visszagondolni rá. Talán a nagyvárosi szürkeséget és kopottságot látva azok a ködös reggelek és a hőségben egymáshoz csapódó nyirkos emberi testek is másként jelentek volna meg az előhívó tálcán. A „habcsókszerű” „rideg” Salutét személyes sértésként éltem meg, hiszen ha van lelkemnek kedves épület ebben a városban... nem jól fogalmazom... a legkedvesebb... akkor az a Salute. Olyan béke és nyugalom áraszt el a falai között, amit ritkán tapasztalok. Órákig tudnék ülni álmodozva a lépcsőin és számtalan történetet kitalálni csupán ezen az egy helyen.

Hogy a városban miféle celebek járkálnak, soha bele sem gondoltam. Nem is érdekel. Pedig sikerült összefutnom mozivászonról ismerős arccal is, aki mellesleg a térképet szemüvegesen böngészve igyekezett elvegyülni a tömegben. Nem „iszonyodott tőlük”, mint szerzőnk, pedig ő aztán megtehetné. Fogalmam sincs, mit láthatott az írónő, amiért ilyen gondolatok leírását érezte szükségesnek: „Én köpök az efféle művészetre.” „A világból kivonuló kevesek.” „Celebmérgezésem van” „Én értelmiségi gettóban élek”. Hát, kedves! Talán ideje lenne alászállni az elefántcsonttoronyból!

És ráadásként kénytelen átélni a Biennálé forgatagát. Micsoda kín! „Rosszul van, gyűlöli, hányingere van, undorodik a sznob szörnyetegektől”. Igaz, később önnön előítéletét is feledve lelkesedik.

Némi nemzethy büszkeséggel fogalmazza meg a történelem csodálatos igazságtételét, miszerint ugyan Velence bukásával mi magyarok is sokat vesztetettünk, DE ... mi itt vagyunk erős államként, Velence pedig csak egy jelentéktelen kis olasz városka.  „Egy halott, megsiratni való város, egy be nem teljesült történelmi alternatíva”.

Végre elérkezik a hazautazás csodás pillanata, „őt már várják a tanítványai egy másik valóságban. A munka, a felelősség, a szorongás. És minden bizonnyal a feledés is.”

Na, ha az egész könyvvel szemben voltak megjegyzéseim, ennél az utolsó mondatnál végképp elakadt a szavam. Csak apró megjegyzések: a felelősség még nagyon sokáig kísérni fogja, ha másért nem, azért a nyitott kislányért, aki társa volt ebben a kalandban, és aki szerintem életének egy csodás epizódjaként fog visszatekinteni erre sok-sok évvel később is. A szorongás... hát, nem ezzel kellett megküzdenie Velencében is? Ha ilyen hajlandóságot mutat erre, talán jobb is megmaradni a katedra mellett, bár személy szerint ezzel nem a legjobb példát mutatja az újdonságra éhes felnövekvő nemzedéknek. A „feledés” viszont... ha tényleg ez a sors vár az eltelt három hónapnyi élményre, akkor azt mondom, nem érdemelte meg azt a kevéske ösztöndíjat sem, szállásadója és sokan mások barátságát sem és Velence vendégszeretét sem. A könyvből nem sokat tudtam meg arról, mi mindent sikerült újdonságot kikutatni az oly nagyon kedvelt középkori Velencéről (amit megtudott, azt honnan tudta meg). Nem tudom, hogy a fanyalgáson kívül mi volt az, ami Velencéből egy életre a részévé vált, volt-e ajándék, amit a várostól kapott. Önmaga megismerésében akár. A telihold, ha bevilágítja majd itthon a szobáját, gondol-e rá, hogy azon szerencsések közé tartozott, akik egy ideig otthonuknak tekinthették a világ legszerethetőbb városát?   (A kép Picassotól - számomra meglepő újdonság :) )